A múlt nyáron, amikor elvetôdtem Charente-Maritime-be, elfogadtam egy kedves hölgy meghívását, és bár nem nagyon ismertem ôt, házigazdám kedvessége és nagylelkûsége szinte határtalan volt. Miután amúgy turista módjára egész nap a környéken csatangoltam, késô délután tértem csak vissza a szobámba, amit házigazdám a rendelkezésemre bocsátott. Mélyeket lélegeztem, elvégeztem néhány jóga-gyakorlatot, aztán fogtam a jegyzetfüzetemet, és hagytam, hogy a napközben látott képek, a séta során szerzett benyomások vezessék a tollamat. Alig tíz perc múlva azonban, éppen akkor, amikor már elkezdtem volna egy kicsit koncentráltabban dolgozni, kopogtak az ajtón, majd rögtön be is viharzott a szobába házigazdám egy halom folyóirattal és könyvvel a kezében, melyeket nekem hozott, hogy "legyen mivel eltöltenem az idôt". Már nem emlékszem arra, hogy mi minden volt ebben a könyvhalomban. Egyebek között: a Télérama tematikus száma az algériai háborúról, egy nagy fotóalbum a svéd házak bútorzatáról, egyik kedvenc írójának legfrissebb regénye, akinek a nevét aztán igyekeztem gyorsan elfelejteni.
A beszélgetés, amit ezzel az egyébként rendkívül kedves hölggyel folytattam, a legkülönbözôbb témákat érintette, éppen úgy, mint az általa hozott olvasnivalók. Másfél percnél tovább képtelenség volt megmaradni ugyanazon téma mellett. És Egyiptomot ismeri? Hát ez remek, nagyszerû. És Indiában volt már? Én sem, de régóta álmodozom errôl, most is elolvastam néhány cikket a hinduizmusról, hogy tájékozódjam egy kicsit. Igen, voltam New Yorkban, de éppen csak 48 órát, tudom, ez kevés, csak beugrottunk New Orleansból visszatérôben. Louisianában egy kicsit csalódtam, a folyómelléki tájak, tudja, az egy elég szomorú vidék. Nem, Cioran mûveit még nem olvastam, megvettem a könyvét, de még ki sem nyitottam - istenem, idô kellene hozzá! És az utolsó Coelhot látta már? És ezt az új kínai filmet, mi is a címe? Tudja, ugyanaz a rendezô csinálta, aki... Ah, igen, szörnyû, hogy mi folyik Ruandában, de ugyanez van nálunk is a külvárosokban, ebbôl még baj lesz, majd meglátja - nem szeretem túlságosan Pierre Boulezt, nem tudom, maga mit gondol róla - és Milan Kundera, mostanában franciául írja a regényeit! És képzelje, Csehszlovákiában, az a drámaíró, hogy is hívják, aki börtönben is volt, na, most ô az államfô! Bosznia, micsoda szörnyûség, gondoljon csak bele, ugyanaz a város, amelyik miatt kitört az elsô világháború, nem, Bernard-Henri Lévy filmjét nem láttam, de a felesége, Arielle Dombasle játszott egy filmben, ami nagyon tetszett nekem, várjon, mindjárt eszembe jut a címe, à propos , mit szól Ariane Mnouchkine éhségsztrájkjához, maga biztosan helyesli, egyszer járt itt a társulatával, egy Molière-darabot játszottak, felejthetetlen elôadás volt. Igen, a Vágy szárnyai , az is nagyon szép volt. Tudta, hogy Wim Wenders egy ideig Portugáliában élt, maga ismeri Lisszabont? Én véletlenül a nagy tûzvész elôtt két héttel jártam ott, micsoda tragédia! De az a földrengés Japánban: a mentés nagyon lassú volt. És David Waco meg O. J. Simpson, már megint csak az erôszak. De jöjjön, nézze meg a hortenziáimat, meglátja, idén nagyon szépek lettek!
Ez súlyos.
Egy-másfél évszázaddal ezelôtt (és ez nem nagy idô, ez a nagyszüleink vagy a dédnagyszüleink megszületésének idôszaka, vagyis idôben tényleg semmi) az írók még törekedhettek arra, hogy tágítsák olvasóik szellemi horizontját.
A hajdani olvasók életében - csakúgy mint a miénkben, modern olvasókéban - boldog és boldogtalan idôszakok követték egymást, de életük, a miénkhez hasonlítva, sokkal inkább a realitásokban gyökeredzett, méghozzá oly mértékben, hogy azt mi még elképzelni is csak nehezen tudjuk. Ez a jelenlét realitása volt, minden bemutatás vagy reprezentáció nélkül. Nem létezett még sem a fényképezôgép, sem a rádió, sem a telefon, sem az autó; és természetesen nem volt televízió, nem volt mozi - nem is beszélve a számítógépekrôl, a fénymásolókról, a videokamerákról, a CD-ROM-okról és az Internetrôl.
Az akkori olvasó reggeltôl estig csak arról beszélhetett, amit látott, hallott vagy megérintett. Annak a városnak vagy falunak az utcái, amelyben felnevelkedett, nem voltak, nem lehettek többek önmaguknál. Ezeket az utcákat sohasem vették filmre, s így nem duplázódtak meg képben és hangban, és még kevésbé voltak elárasztva máshonnan, messzirôl érkezô idegen képekkel és hangokkal. Akkor és ott csak a szavak álltak rendelkezésre ahhoz, hogy a "máshol" és "máskor" realitásait közvetítsék: az ôsök által rájuk hagyományozott legendák és mesék, színházi elôadások egyes ünnepi alkalmakkor, az evangéliumi történetek, melyeket minden vasárnap meghallgattak a templomban, lányregények és a vándor könyvárusok által terjesztett kalandregények, és végül a mûveltebbek és igényesebbek számára: igazi regények (ezek gyakran a napilapokban, folytatásokban jelentek meg), igazi költemények, igazi színmûvek.
Az akkori korszak olvasói szinte kizárólag azokban a körökben forogtak, melyekhez maguk is tartoztak, és helybenülôk voltak, hiszen nem volt fizetett szabadság, hogy elmehessenek meglátogatni más tájakat is. Az irodalom nemes és vulgáris termékeinek "fogyasztása" volt az egyetlen eszköz arra, hogy az olvasó elmenekülhessen a valóságból: csak ez tette lehetôvé, hogy az ember elszakadjon az ôt körülvevô látható és tapintható valóságtól, hogy új tájakat, másfajta embereket és életmódokat vagy különbözô elképzelt világokat ismerjen meg. (Most nem foglalkozom a menekülés olyan csodálatos eszközeivel, mint a zene vagy az álom, mivel az elsô nem közvetít semmi konkrét tartalmat, a második pedig nem tartozik a kulturális jelenségek közé.)
Élete relatív monotóniája ellenére, a hajdani olvasóban még élt néhány megnyugtató bizonyosság. Ilyen bizonyosság volt például Isten léte, és ugyancsak ott volt a halál utáni élet kvázi-bizonyossága. Ott voltak az évszázados hagyományok, s az emberek ragaszkodtak is ezekhez: a meghatározott idôpontban ismétlôdô egyházi ünnepek, a télesti közös munkák, a nôk csipkefôkötôi, a féktelen táncmulatságok július 14-én vagy az aratás után, gesztenyés pulyka karácsonykor, a húsvéti sütemény, amit így meg így kellett elkészíteni, az üveg bor vagy sör a megfelelô alkalmakkor... Egyszóval annak a hajdani olvasónak megvolt a maga kulturális identitása.
A mai olvasónak azonban ezerféle identitása van: vagyis egy sincs neki. Még vidéken sem, ahol pedig ezek a szokások, hagyományok bizonyos fokig még léteznek, de a televízió elterjedése gyorsan véget vetett például az esti közös munkáknak: a kép átvette a szavak helyét, és ma a tévékészülék bitorolja a hajdani családi tûzhely funkcióját, a tévé lett a családi élet középpontja, az a fix pont, amely köré a családtagok letelepednek - és hallgatnak.
Mit is gondoltam tehát a múlt nyáron, amikor végre visszatérhettem a szobámba, ennek a nagyon jóindulatú és oly kaotikusan mûvelt hölgynek a házában: az eltelt másfél évszázad alatt az író szerepe teljesen átalakult. Immár nem azért vagyunk, hogy új, más valóságokat mutassunk meg olvasóinknak, hogy tágítsuk horizontjukat, hogy rávegyük ôket, hogy elábrándozzanak vagy elgondolkozzanak az új dolgokon, hogy megsokszorozzuk tapasztalataikat... Nem, hiszen olvasóink is hozzáférnek már mindenhez. Ma este a tévémûsor a következô választási lehetôségeket kínálja: egy dokumentumfilm a bénini voodoo-mágusokról, egy negyvenes évekbeli amerikai krimi, egy "társadalmi vita" az AIDS-rôl, egy film a moszkvai Balsoj Tyeatr balettkarának történetérôl; a rádióban harlemi rap-et, héber vallási énekeket, Monteverdi-operát vagy kreol népdalokat hallgathatunk; azok pedig, akik valamelyik nagyvárosban laknak, elmehetnek otthonról szórakozni, vagy elutazhatnak Svédországba, Indiába vagy Japánba, elugorhatnak megnézni a Bergman-fesztivált vagy bármilyen más rendezvényt, megnézhetnek egy Bertold Brecht-drámát vagy egy Aiszkhülosz-darabot, megcsodálhatnak egy dél-afrikai törzsi táncot, vagy meghallgathatnak egy kísérleti zenei koncertet; ihatnak egy aperitifet az Egyesült Államokban, vacsorázhatnak Vietnamban, s aztán rögtön átugorhatnak Argentínába táncolni egyet, hogy az estét végül egy ír kocsmában iszogatva fejezzék be.
Az értelmiségiek és az írók szerepe - gondoltam (miközben kulcsra zártam az ajtómat, hogy értésére adjam házigazdámnak, hogy már alszom) - immár éppen a fordítottja lesz annak, ami volt korábban: leszûkíteni a dolgokat. Izolálni. Válaszfalakat emelni közéjük. Elôsegíteni a koncentrálást. Megóvni az olvasókat a képek, zajok ôrjítô özönétôl, segíteni ôket a parazita információk és hatások közötti választás munkájában. Biztosítani számukra egy bizonyos ûrt, a csendet.
Mondani nekik valamit, egyetlen dolgot. Vagy kettôt... de azokat aztán teljes mélységükben eléjük tárva.
A beszûkült világú olvasóknak tehát univerzális látókörû írók jutottak, az univerzális olvasóknak pedig a valóság egy-egy szûk szeletére koncentráló írók? Utóbb el kellett ismernem, hogy ez inkább leegyszerûsítô magyarázat, mely pusztán akkori kedélyállapotomból fakadt. A valóság, mint mindig, egy kicsit összetettebb ennél. Most, pihent fejjel, meg kell próbálni finomítani a dolgon. Vizsgáljuk hát meg újra a kérdést.
Kik is vagyunk mi ebben a kozmopolita, többnyelvû kulturális forgatagban? Miben áll, melyik a mi kultúránk? Korunkban, országainkban, hogyan is állunk kulturális identitásunkkal? Lehet-e még egyáltalán saját kultúránk, hivatkozthatunk-e erre, szolidárisnak érezhetjük-e magunkat egy adott kultúrával? Avagy magának a kulturális identitásnak a fogalma is elavulttá vált napjainkra?
Természetes, hogy az embernek idôrôl idôre szüksége van arra, hogy friss levegôt szívjon magába, hogy megmártózzon az autenticitás fürdôjében; természetes, hogy felébred benne a vágy, hogy belekapaszkodjék valami biztos és tiszta dologba, az identitás valamilyen nyilvánvaló jelébe, ami - mint például a breton parasztasszony fôkötôje - egyértelmûen a "mi"-re, "ránk" utal. De mi is számunkra az autenticitás?
Ha Calgaryban élek, és a kulturális "tisztaságra" törekedve elhatározom, hogy ezentúl csak a helyi kulturális termékeket fogom fogyasztani, például csak olyan bárokba járok, ahol country-zene szól, és csak hamburgert eszem, nos, ezzel a létem máris autentikus lett? Ha Montreálban élek, és kijelentem, hogy csak Denys Arcand filmjeit, Michel Tremblay könyveit és Pauline Julien sanzonjait szeretem, akkor máris autentikus vagyok? Ha Párizsban élek, és úgy döntök, hogy ezentúl csak a tangóharmonika zenéjére táncolok, és kizárólag békacombot eszem, autentikussá vált az életem?
Nyilvánvaló, hogy nem.
A polarizált identitás
Az írók tevékenysége a 20. században jól tükrözi az identitással kapcsolatos bizonytalanságokat.
Amióta csak létezik az irodalom, nemzeti jelzôk tapadnak hozzá. Volt francia, angol, német, orosz, spanyol stb. irodalom, és ezeknek a jelzôknek megvolt a maguk sajátos értelme, mert a regényekben tükrözôdtek (vagy inkább kikristályosodtak) annak az adott országnak az alapvetô kulturális aspektusai, amelyben a regény írója élt: a tájak, a gondolkodásmód, a pszichológiai beállítódások, a társadalmi vagy faji konfliktusok, a vallási és népi hiedelmek, történelmi információk és még sorolhatnám. Ha az írók utazgattak, úti beszámolóikat a honi közösség igényeihez igazították. (Pierre Loti nem Japánt írja le. Az ô Japánja egy, a francia szemnek és fülnek, a francia ízlésnek megfelelô ország; ugyanez a helyzet George Sand Velencéjével.) Még azok az írók sem kivételek, akik egy idôre külföldön telepedtek le: hiába élt Turgenyev húsz éven át Franciaországban, regényeinek meseszövése, atmoszférája tipikusan orosz, mint ahogy a konfliktusok és azok szereplôi is összetéveszthetetlenül oroszok.
Hogy van ez napjainkban? Úgy tûnik, három alapeset létezik.
Elôször is, a nem demokratikus országokban, azokon a tájakon, ahol az intézmények egy autoritárius és erôsen militarizált kormány irányítása alatt állnak, ahol a nemzeti és/vagy vallási identitáshoz való ragaszkodás szélsôségesen eltúlzott formákban jelentkezik (gondolok például Algériára, Iránra, Boszniára, Dél-Szudánra vagy a kommunista Kínára), tehát az ilyen országokban az igazi irodalom magától értetôdô módon nem tud kifejlôdni. Tudjuk: egy regény, amely valamilyen üzenetet akar hordozni, amelyik valamilyen ideológia szolgálatában íródott, nem lehet jó regény.
Másodszor, a világnak azon tájain, ahol mostanában van születôben az irodalom, a nemzeti identitásra való hivatkozás egy bizonyos mértékben szinte kötelezô. Martinique például joggal büszkélkedhet azzal, hogy olyan kiváló írói vannak, mint Patrick Chamoiseau vagy Raphaël Confiant, akiknek a regényei magával ragadó verbális energiával idézik fel a sziget boldog és szerencsétlen korszakait - történelmét, természeti és emberi katasztrófáit, meséit, folklórját. A québec-i irodalom helyzete bizonyos tekintetben ugyanilyen: fiatal irodalomról van szó, mely tehát igen hangsúlyosan foglalkozik identitása megerôsítésével (és ez is egy olyan irodalom, mint az Antilláké, mely a szeretet-gyûlölet furcsa keverékével viszonyul a hajdani anyaországhoz, a francia irodalmi tradícióhoz, amelynek egyfelôl adósa, másfelôl pedig igyekszik függetlenné válni tôle).
Az a jelszó, hogy "mi X vagyunk, és az X az jó", mondhatnánk, az identitás gyermekbetegsége. Black is beautiful . A kreolság dícsérete! Éljen a szabad Québec! ... Igen: remek dolgokat lehet írni ebbôl kiindulva, feltéve, hogy nem vagyunk fanatikusok vagy manicheusok, feltéve, hogy nem vagyunk politikailag túl durvák. (Biztos vagyok abban, hogy sem Jean-Marie Le Penrôl, sem Louis Farrakhanról, sem Miloševiç-rôl, de még Lucien Bouchard-ról sem lehet feltételezni, hogy képes lenne egy jó regényt írni.) Ezen a fázison át kell esni. De úgy tûnik, mindenképpen túl is kell lépni rajta. A továbblépés egyik zseniális példája az amerikai fekete irodalom remekmûve, Ralph Ellison Láthatatlan ember e.
Harmadszor, itt van a mi világunk, a fejlett, gazdag, kizsákmányoló és kiábrándult országok kis világa, mellyel kapcsolatban szinte lehetetlen általános érvényû megállapításokat tenni, mert ennek irodalmi mezôje gyakorlatilag végtelenül nagy; épp úgy jut hely a legjobbaknak, mint a legrosszabbaknak: helytörténeti regények, törénelmi regények, Harlekin-regények, konkrét líra, brutális vagy pornografikus képregények, jótanuló realizmus, fékevesztett posztmodern... Csodálatos alkotások és csapnivaló fércmûvek egymás mellett fekszenek a könyvesboltok kirakataiban, és ez kétségkívül jól is van így. A nemzeti vagy kulturális identitás tekintetében is jelen van minden tendencia : a hazátlan csavargóktól (Chatwyn, Le Clézio) a saját, magánhasználatú nyelvet kitalálókig (Joyce)... De három írófajtát szeretnék közelebbrôl is megvizsgálni, akiket úgy fogok nevezni, hogy a polarizáltak , a szórtak és a megosztottak .
Az egyik szélsôséget megtestesítô elsô csoportba, a polarizáltakhoz tartozik az az igen nagy számú írósereg, mely inspirációját lényegében továbbra is abból a ténybôl meríti, hogy szellemi gyökereivel egy adott területhez, történelemhez, néphez kötôdik (ide sorolható William Faulkner, Jean Giono, Selma Lagerlöf, Russel Banks, John McGahern - és vég nélkül folytathatnánk...). Ezek a regényírók nem akarnak semmit sem bizonyítani, nem akarnak minket tanítani, még csak az amerikai, francia vagy ír irodalmat sem akarják "gazdagítani", regényeikkel nem jelenlétüket akarják kifejezni, az adott népcsoporthoz vagy területhez való tartozásuk nem (vagy már nem) jelent konfliktust számukra; mini-univerzumukat keresztül-kasul bejárva egyszerûen csak elénk tárják az emberi lélek minden gazdagságát, minden fonákját, minden paradoxonát, és egész életükön át képesek ihletet meríteni ebbôl a forrásból anélkül, hogy ráunnának, illetve anélkül, hogy olvasóikat untatnák.
A szórt identitás
Szerintem Romain Gary az a regényíró, aki a legmegszállottabban célozta meg az identitáskeresés másik szélsôséges formáját, az identitások ôrült megsokszorozását (avagy a szórt identitást). Garynak sikerült is ez a nem mindennapi bravúr: az utókor francia írónak tartja, jóllehet Moszkvában született 1914-ben, gyermekkorát Vilnában és Varsóban töltötte, majd 1928-ban Nizzában telepedett le, aztán 1940-ben elhagyta Franciaországot, hogy majd csak húsz év múlva térjen oda vissza, miután végigcsavarogta az egész világot, folyékonyan beszélt hét nyelven, két nyelven írt könyveket és cikkeket, s büszkén vallotta: "Irodalmi gyökereim kevertfajú énembe kapaszkodnak, merthogy fattyú vagyok."
Gary a szó szoros értelmében is "fattyú" volt, és ez sok mindent megmagyaráz. Mivel sohasem lehetett biztos apja kilétében, születésétôl fogva különféle felvett neveken élt (Roman Kacew, Romain Gary, Fosco Sinibaldi, Shatan Bogat, Emile Ajar). Másrészt pedig anyjának, a fia jövôjével kapcsolatos megalomán álmodozásai folytán gyerekkorától kezdve állandó bizonytalanságban élt tisztázatlan egzisztenciája miatt. Kedvenc vicceinek egyike a kaméleonos történet volt: a kaméleon kék lesz, amikor egy kék szövetre fektetik, piros, amikor átteszik egy piros felületre... de egy nap, amikor valaki odateszi egy skótkockás takaró közepére, megôrül.
Mi teszi mégis autentikus franciává Garyt rendkívül sokszínû kulturális és nemzeti gyökerei ellenére? 1942 és 1944 között bombázópilótaként harcol de Gaulle tábornok oldalán a Szabad Franciaországért, több kitüntetést is kap, részt vesz az ország felszabadításában... és ugyanakkor ír egy csodálatos regényt franciául ( Hajnal felé ), amellyel alig csúszik le a Goncourt-díjról, megkapja viszont érte a Kritikusok díját. Ez aztán minden kétséget kizáróan nagy francia íróvá teszi, még ha egyébként lengyel-orosz-zsidó-fattyúról van is szó.
A háború után Romain Gary még meghökkentôbb dolgokat mûvel. 1945-ben, amikor tudomására jut (és egyidejûleg a világ közvéleményét is megrázza) a holocaust ténye, az európai zsidóság tömeges megsemmisítésének szörnyû híre, egy olyan identitásválasztási lehetôség nyílik meg elôtte, amikor is teljes joggal és teljesen szabadon választhatna két, egyaránt "kifizetôdô" identitás között: helyet követelhetne magának a hôsök soraiban (a dicsô francia ellenállók között) épp úgy, mint az áldozatok (a zsidók) közösségében. Márpedig ô - és most tisztán láthatjuk Romain Gary nagyságának és egyben ôrületének egyik megnyilvánulását - nem vállalja sem az egyik, sem a másik szerepet. (Meg kell jegyeznünk, hogy ez az a két alappozíció, amelybôl egyszerûen levezethetô a nemzeti, a kulturális vagy a faji identitás: vagy heroikus népként létezünk - a bicepszüket megfeszítô/mutogató amerikaiak - vagy áldozat -nép vagyunk - a bennszülött népek vagy az afrikai rabszolgák. Napjainkban a második pozíciót egyértelmûen gyakrabban választják kiinduló pontnak, mint az elsôt, de megesik az is, hogy egy politikai vezetô mindkettôt megpróbálja meglovagolni. Louis Farrakhan például azt hirdeti, hogy a fekete felsôbbrendû faj, amit a többi faj üldöz és elnyom). Épp ellenkezôleg, gyorsan ír egy bolondos, futurista regényt arról, hogyan nyomják el Harlemben a feketéket ( Tulipán , 1946), majd rögtön ezután egy másikat, melyben a háború utáni Franciaország méltatlan állapotát festi le, és amelynek fôszereplôje egy szimpatikus kollaboráns ( A nagy ruhatár , 1948).
Élete hátrelévô részében Gary nemcsak megismerni, de egyenesen megtestesíteni akarja az emberiség egészét: regényei a jelenben, a múltban és a jövôben játszódnak; a helyszín egyszer Olaszország, máskor Oroszország vagy Dél-Amerika, Kalifornia vagy New York, Lengyelország vagy Kína, Franciaország, Spanyolország, Svájc, Tahiti, a Vörös-tenger - és itt most abbahagyom a felsorolást. Fôszereplôi hol cowboyok, hol nagykövetek, prostituáltak vagy értelmiségiek, rendôrök és szônyegárusok, fegyverkereskedôk, kisfiúk, arisztokraták, anarchisták, hippik, zsidó hegedûmûvészek...
Amit azonban Romain Gary hihetetlenül gazdag életmûvében felmutatni akart, az nem az "emberiség" mint absztrakt entitás vagy mint egyetemes valami, hanem - és ez nagy különbség - annak minden különlegességét, egyedi vonását. Saját identitáshiánya, mely annyi szenvedést okozott neki, egyúttal megszabadította ôt mindazon korlátoktól, melyek közé mi, csaknem mindannyian be vagyunk szorítva. Nem úgy tekintett magára mint valami "tulajdonságok nélküli emberre" (természetesen benne is élt néhány igen erôs kötôdés bizonyos tájakhoz, bizonyos nyelvekhez vagy zenékhez), kötôdéseinek végtelenül változatos irányultsága azonban egyszerûen lehetetlenné tette számára, hogy bármilyen soviniszta pozíciót foglaljon el. Rettentôen zavarta minden, ami akár csak emlékeztetett valamiféle, az identitástudatból fakadó büszkeségre, gôgre, legyen az faji, szexuális, nemzeti vagy vallási identitás... Az efféle büszkeség súlyos hiba volt az ô szemében, mely lehetetlenné teszi a kommunikációt.
A megosztott identitás
E két szélsôség (a polarizált, illetve a szórt identitású írók) között helyezkedik el az írók harmadik típusa, mely körülbelül egy évszázada tûnt fel, és amelynek jelölésére a megosztott író nevet ajánlottam.
Ahhoz, hogy valakibôl megosztott identitású író legyen, nem elég átköltözni egy másik országba (mint Henry James) vagy nyelvet váltani (mint Jan Potocki): azt meg is kell szenvedni. Másképpen szólva, ennek a hely- vagy nyelvváltoztatásnak együtt kell járnia az eredeti identitás megkérdôjelezôdésével, és az író életében ennek meghatározó, fájó témává kell lennie.
Ebben az értelemben az elsô megosztott identitású író talán Franz Kafka volt, ez a német nyelvû író egy cseh nyelvû városban, olyan ember, akinek semmi sem volt magától értetôdô: sem a nyelv megválasztása, amelyen ír, sem nemzeti vagy vallási hovatartozása, sem az, hogy ô valakinek a fia, jegyese, hogy jogi doktor, hogy egy biztosítótársaság ügynöke, sôt még saját emberi mivolta sem (nem lehet, hogy inkább svábbogár vagy csótány?).
Kicsoda Kafka? Az egyik legszebb toll a "német irodalom" kalapján vagy az egyik legfényesebb drágakô a "cseh irodalom" koronáján? Buta kérdés. Ugyanilyen nevetséges, ahogy Franciaország és Írország is büszkén magának követeli, a "saját" irodalma részének tekinti egy olyan író mûveit, mint Samuel Beckett - mintha életmûve nem lenne alapvetôen más, mint Victor Hugoé: nem sietett-e a Játszma végé nek írója leszögezni, hogy undorodik mindenféle beskatulyázástól, beleértve az emberi fajhoz való tartozást is?
Ahogy a 20. század elôrehalad a modernkori népvándorlással, a mind gyorsabb és tökéletesebb közlekedési és kommunikációs eszközök megjelenésével, úgy nô a megosztott identitású írók száma. Gondolok itt olyanokra, mint Vladimir Nabokov, Gertrude Stein, Jean Rhys vagy R. M. Rilke; korban egy kicsit közelebb hozzánk pedig Salman Rushdie, Kazuo Ishiguro, Derek Walcott, Michael Ondaatje, Jorge Semprun, Milan Kundera, Hector Bianciotti; még tovább közeledve napjainkhoz ott van Ying Chen, Linda Leï vagy David Homel, aztán a barátaim, a Párizsba emigrált költôk és regényírók, mint Leïla Sebbar, Adam Zagajewski, C. K. Williams, Luba Jurgenson, Adam Bíró, vagy a haiti-i diaszpóra azon írói, akikkel szerencsém volt találkozni New Yorkban, Montreálban és Miamiban; a lista nagyon hosszú... és végül, bevallom, magamat is ide sorolom.
Ezek az írók se nem gyökértelenek , se nem talajtvesztettek ; egyébként is gyakran illúziónak tekintik még a gyökerek fogalmát is, s kifejezetten veszélyes metaforának tartják. Nem letelepedettek és nem nomádok . Egyszerûen számûzöttek .
Vera Linhartova, a Franciaországban élô cseh írónô szerint: " Az efféle önként számûzetésbe vonulókkal kapcsolatban a `számûzetés' szó nem igazán szerencsés. Hiszen az, aki sajnálkozás nélkül indul útnak, s nem is akar többé visszafordulni, annak az a hely, amelyet elhagy, sokkal kevésbé fontos, mint az, ahová meg kell érkeznie. Az ilyen ember a `régi, elhagyott helyét' nem valamiféle `másik hellyel' cseréli fel, hanem rálép arra az útra, mely a `helynélküliséghez' vezet, ehhez a `másholhoz', mely mindörökre elérhetetlen marad. És ez az ember, éppen úgy, mint a nomádok, mindenhol `otthon érzi magát', amerre csak jár ."
Nehezen tudnám elképzelni a számûzetés nek számomra ennél kevésbé elfogadható meghatározását. Az a hely és az a nyelv, amit az elvándorló író elhagy, gyermekkora tere és nyelve. Hogyan lehetne bármi igazat, szépet, erôset írni akkor, ha keresztet vetünk a gyerekkorunkra, ha elfojtjuk, megtagadjuk mindazon érzelmeinket és emlékeinket, melyek erre vonatkoznak, hogyan lehetne elôre elhatározni azt, hogy a gyerekkorunk "sokkal kevésbé fontos", mint az a hely, ahová meg kell érkeznünk...?
A "helynélküliség" nem létezik, vagy ha mégis, akkor a világon kívül, az eszmék absztrakt kozmoszában, melyet a filozófusok és a misztikusok fürkésznek; az semmi esetre sem lehet egy regényíró vagy írónô "hazája". Azt képzelni, hogy egy író nomád lehet, és "mindenhol otthon érzi magát, amerre csak jár", nos, ez naiv butaság. A világon senki sem érzi, és soha senki sem érezte magát otthon mindenhol, amerre csak járt: még az "igazi" nomádok sem! A 17. században állítólag egy feketelábú indián valahogy odakerült a Napkirály versailles-i udvarába: fogadok bármiben, hogy meglehetôsen rosszul érezte ott magát...
Elsô pillanatra úgy tûnhet, hogy ez az önkéntes számûzetésben élôkrôl szóló, Linhartova-féle lírikus védôbeszéd Romain Gary (extrém) esetében mégiscsak megállja a helyét. De nem, még itt sem: Gary számtalanszor elismételte, hogy azért kell szüntelenül mozgásban kell lennie, mert különben megôrülne attól, hogy azt kell éreznie, "be van zárva, összekötözött kézzel és lábbal (...) önmagába, és csak gyûlölettel tud gondolni azokra a korlátokra, melyek megakadályozzák az élet - vagy inkább az életek - iránti vágyának kiélését". Egyetlen egyszer, a Vörös-tenger partján ülve, amikor is az útiokmányokra való várakozás következtében valamiféle felfüggeszett idôben találta magát, tehát csak ekkor sikerült neki "egy adag hasis segítségével elmenekülnie errôl a fegyencgyarmatról, ahol arra ítéltetett, hogy csak önmaga legyen."
A számûzetésben élô író, még ha önkéntes számûzetésrôl van is szó, távolról sem "érzi magát otthon mindenhol, amerre csak jár" - az ilyen ember sehol sem érzi otthon magát. Gyakran megkérdezik tôlem: "Maga tehát ugyanúgy otthonosan mozog az angol és a francia nyelvben is?" - és azt hiszik, hogy csak viccelek, amikor azt válaszolom: "Nem, egyformán rosszul érzem magam mindkettôben." Pedig ez nem vicc. Amikor az ember jól érzi magát, nem kezd el írni: a nyugtalanság, az aggodalom, a balszerencse egy bizonyos minimuma, egy kis, kényelmetlenül irritáló homokszem mindenképpen szükséges ahhoz, hogy az irodalom gépezete beinduljon az emberben.
A megosztott identitású író nem hontalan. És nem is világpolgár. Nem egy kultúrát ismer (mint Jean Giono), és nem az összeset (ahogy Romain Gary ambicionálta), hanem kettôt: néha hármat-négyet is, de általában inkább csak kettôt. És ettôl egyszerre képes arra, hogy az egyik kultúra nézôpontjából vizsgálja a másikat és vice versa . Távolról sem mondja azt: "Én nem vagyok sehol, tehát a ti kis vitáitok engem nem érdekelnek, ezek engem nem érintenek", inkább azt mondja: "Mivel engem két ország problémái is érinthetnek, minden ország problémáira igyekszem figyelni." Az esetek többségében azonban mégsem vállal aktív politikai szerepet; nem lesz belôle "elkötelezett író". Nem: megtart egy bizonyos távolságot. Ez a távolság nagyon fontos számára. Ez a távolság biztosítja, hogy szenvedjen. Hogy megértse a dolgokat, hogy írjon.
" Észrevettem, hogy ragaszkodom ehhez a megosztottsághoz, amitôl szenvedek, s mindenképpen meg akarom ôrizni ezt a megosztottságomat, mely állandóan ki van téve az egység vagy az újraegyesítés veszélyének, nem is tudom, melyik a jobb szó erre. Ma kifejezetten az egyensúlynak ez a hiánya éltet, ez késztet írásra ." (Leïla Sebbar: Párizsi levelek ).
Mit is mondanak tehát ennek az újkeletû írófajnak a képviselôi?
Szerintem elôször is azt mondják, hogy ebben a világban, melyben mindenki úgy választhatja meg a vallását, mint ahogy kiválasztja a neki tetszô joghurtmárkát az ABC-ben, és késôbb ugyanolyan egyszerûen lecserélheti azt, mint ahogy inget vált, nos, ebben a világban immár nem találhatunk sem vígaszra, sem bármiféle identitásbeli biztonságra túlvilági létünkkel kapcsolatban.
Aztán még azt is mondják, hogy már túlságosan is sokat tudunk a végtelenül kicsirôl és a végtelenül nagyról, vagyis a kromoszómákról és a bolygókról, teljesen esetleges, valószínûtlen és nevetséges földi létünkrôl. ("Gyakran és szívesen" - írja Pirandello már 1904-ben egyik regényében - "gyakran és szívesen viseltetünk tisztelettel és csodálattal egymás iránt, megfeledkezve arról, hogy voltaképpen nem vagyunk mások, mint végtelenül kicsiny atomok a világban, ráadásul olyan parányok, akik készek háborúzni egy apró földdarabért vagy panaszkodni olyan dolgok miatt, amelyek - ha valóban megértenénk, hogy milyen semmik vagyunk - egészen gyerekes butaságnak tûnnének a szemünkben").
Azt mondják, hogy nekünk, privilégizált balszerencséseknek immár soha nem adatik meg a könnyen megtalálható, evidens, egyszer és mindenkorra adott identitás. Hogy a hajdani olvasók ezirányú orientációjának talán megvoltak a maga szépségei, de ennek már vége. Hogy az én immár megváltoztathatatlanul valami mássá lett . Hogy egyszerre megtöbbszörözôdtünk, nemcsak az országainkon belüli nép- és nyelvkeveredés miatt, nemcsak amiatt, mert a tévé - volens nolens - megismertet minket egy egész sor különbözô kultúrával, hanem lényegében elsôsorban azért, mert mindegyikünk egy férfi és egy nô találkozásának gyümölcse, és ez a férfi és nô két teljesen különálló, egymástól független világot testesít meg, és mert már születésünktôl fogva, szó szerint felebarátaink tekintete, gesztusai, szavai formálnak, alakítanak minket.
Azt is mondják, hogy azért még léteznek figyelemre méltó különlegességek, nüanszok, különbségek, nemcsak individuális szinten (úgy könnyû), hanem - igen - kulturálisan is.
Végül pedig azt mondják, hogy kettô nek lenni, még ha kényelmetlen is, még ha néha nosztalgikus vagy depressziós érzéseket ébreszt is az emberben, jobb, mint egy nek lenni (az identitás szó - mint tudjuk - a latin idem /ugyanaz/ szóból ered)... és jobb, mint mondjuk harminchat nak lenni (szegény Gary)!
A melankólia szinte mindig fontos részét képezi eme újkeletû írófaj világszemléletének, mint ahogy az önirónia is. Még olyankor is, amikor mosolyognak, valami szomorúság látszik a szemükben. Hallgassuk csak ôket...
"- És mégsem vagyok idegen. Nem vagyok sem itt, sem ott. Valahol a kettô között vagyok - mondta Gesser melankolikusan ." (David Homel: A moszkvai majom )
" A számûzöttek, a most vagy régebben számûzetésbe kényszerültek, mind ilyenek. Beléjük van építve egy mérlegszerûség, amely állandóan mûködik, szünet nélkül hasonlítgatják össze a dolgokat, ott és itt, itt és ott, talán valami egyedi, magánhasználatú nemzetiséget kellene kitalálniuk maguknak, egy egyszerre itteni és ottani nemzetiséget, valami sajátos keveréket, aminek nincs neve ." (Pierrette Fleutiaux: Boldogok leszünk-e? )
Vagy hallgassuk meg Salman Rushdie-t, íme egy részlet egy közelmúltbeli interjújából: " Világos, hogy a kivándorlás egyik legalapvetôbb következménye az, hogy a kivándorló korábbi életének minden aspektusa megkérdôjelezôdik ... Szó szerint minden, ami eredeti kultúrájával, hiedelemvilágával és személyiségének egyéb összetevôivel kapcsolatos, mivel ... önmagunk gyökereirôl beszélve mindannyian arra a helyre gondolunk, ahonnan jöttünk, arra a nyelvre, amit ott beszélnek, azokra az emberekre, akiket ott ismertünk meg, azokra a tradíciókra, melyek ott élnek. És amikor az ember kivándorol, ... egycsapásra elveszti ezeket a gyökereit, és hirtelen arra kényszerül, hogy kitaláljon valami új módszert arra, hogy ismét megtalálja önmaga gyökereit ."
A kettôs kötôdés kevésbé derûs, kevésbé magabiztos állapot, mint a Chamoiseau és Confiant által magasztalt "kreolság"; az ilyen kettôs kötôdésû ember esetleg csodálja, de nem utánozza Glissant nyelvteremtô játékait és világát; ugyanígy gyanakvással tekint a James Joyce-féle interlingvisztikus kísérletekre is, a nyelvek és kultúrák egymásba hatolása nem szórakoztató számára. És szinte semmi köze sincs az Egyesült Államokban oly divatos "multikulturális" szólamokhoz, melyek gyakran pusztán maszkként szolgálnak arra, hogy csak még inkább hangsúlyozzák egy-egy közösség sajátos identitását, méghozzá gyerekesen arrogáns, intoleráns módon.
A megosztottság, épp ellenkezôleg, gyakran elégedetlenséget vált ki az emberbôl, az elégtelenség érzetét, valamiféle nagyon összetett bûntudatot: az ilyen ember a megkettôzöttségét duplicitásként éli meg, egyes extrém esetekben pedig (mint például Gary) skizofréniaként.
Eme újkeletû írófaj képviselôi tudják, hogy nacionalistának, fanatikusnak, gôgösen öntudatosnak lenni, a tehetséget bármiféle (forradalmi, erkölcsi vagy vallási) "ügy" szolgálatába állítani abszurd dolog... merthogy már önmagában az is abszurd vagy csodálatos (ami ugyanaz), hogy egyáltalán élünk.
Ezek az írók nem hôsök és nem áldozatok. Minden elnézés, minden hízelgés nélküli képet alkotnak magukban önmagukról és következésképpen az emberi fajról is. Jobban érdeklik ôket a gyengék, mint az erôsek, és inkább otthon érzik magukat a paradoxonokban, mint a parabolákban. Hacsak nincs igazán vészhelyzet, nem moralizálnak és nem háborúznak. Csak nagyon ritkán mondanak beszédeket, és csak ugyanilyen ritkán vállalnak valamiféle politikai szerepet. Ha módjukban áll, inkább menekülnek a káosz elôl, és annak megjelenítésére könyveikben sem vállalkoznak. A könyvek lapjain felépítenek, újjáépítenek egy világot, amelyben lélegezhetnek, élhetnek. Az ô hazájuk az írás. (" Egyedüli nemzetünk a képzelet " - mondja valahol Confiant.) Nem szívesen erôsítik meg, inkább megingatni próbálják a bizonyosságokat.
Igen, mindössze ennyit tesznek, ezzel az egyetlen dologgal foglalkoznak
... de ezzel aztán valóban mélyen.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu