MICHAEL KRÜGER
Posta
Hogyne; kétségtelen, hogy maradványokkal
van dolgunk:
a kövek már nem énekelnek
és a Nap
nem serkenti munkára a természetet,
és naívság lenne az
éjszakáról
azt mondani, hogy fény- és
színgyilkos.
S amennyire nem gördülnek a szívünkbôl
szavak,
ugyanannyira nem is faljuk föl egymást.
Viszont a maradványoknak is megvan
a maguk varázsa
és jóféle anyagból
vannak: képek,
írások, tévedések,
adatok, a szag
egy gyors zápor után, régi
levelek
vagy egy fürdés a tóban;
elegendô példa
arra, hogy azért most is van még
valami. Az
összehasonlítgatás leértékeli
ôket s ha
ahelyett, hogy azt mondanánk:
igen, ez itt maradék s ez a másik
ugyancsak,
és a kettô együtt valami
újat ad ki,
szétválasztunk mindent. Puszta
megkülönböztetés
helyett szétválasztunk és
kicsinyítünk eltökélten.
Egy másik szinten, kevésbé
reflektáltan,
össze kell ölteni fáradságosan
újra mindent,
verssé, mely ellenzi a szétszakítást.
Avagy egy szándéktalan pillantás
egyberántja,
ami van még: a madarat, mely
magasba röppen a fáról
és csicseregve
a bíborlángú égbolt
utolsó sugárkévéjében
elizzik.
Én magam napok óta egy nyomot
követek,
egy rettentôen bonyolultan hurkolódó,
újra meg újra önmagába
visszatérô
nyomot, számtalan csomóval.
Ám amióta tudom ezt, azt
is tudom,
hogy a csomók az igazság,
a teljes igazság, s nem holmi maradék,
amitôl bízvást eltekinthetünk.
Elégia III
Ég veled. És jó utat.
Az utcákon rideg szél,
mely holtbiztosan kiûz házadból
a szabadba. Egy pillantás hátra:
már
lángolnak mind a tetôk; átkod
vetett lobot.
Talpad alatt a kavics, akár a nedves
kréta.
És a tölgykoronákban
madarak,
testek hollófekete ábécéje;
tollászkodnak, s te biztos lehetsz:
Elbeszélôk immár nem
lehetünk,
teremtôk és tudók,
csak hiú kutatók,
rajongók, filológusok vagy
fecsegôk,
kik szavakat kötöznek. Nem, az
élet
minket már be nem csap, már
csupán a könyvek
ígérgetnek csalókán
tanulságokat.
Napokat kéreg nô be, kidagadnak
a Föld vénái, a fajtörténet
végaktusa ez.
Az utolsó szó a kôé,
mely a
hegységbe álmodja vissza
magát,
a farönké, a szeméttelepeket
borító poré;
vékony szônyeg, már
jóformán csak rongy,
melyen átnyomakszik a hang s kiált.
Melletted állatok. Szemükben
gyûlik föl a tinta, épp
amely neked kell,
hogy formát adj a pusztulásnak
s megnevezd.
Levelezôlap Budapestrôl; `95
áprilisa
Amerika lángol, minden
ablakban látni
a tûz kék árnyékát.
Tavasz,
amely megtoldja a telet,
bele az áthatolhatatlan világba.
Április, tetves múzsa,
a te fekete könnyeidtôl
való a város macskafejeinek
fakó csillogása.
Petri, arca egy
nyúl foltos arca, még ma
is
meg van jelölve; ötven éve,
mondja, éppen egy háború
ért véget itt. Béla
pedig
hermeneutikus szakállát rágva
azt kérdezi, miben, meddig vagyunk
illetékesek.
Férgesek a budapesti almák,
és édesek áprilisban.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/