TÖTTÖSSY BEATRICE

Valamivel az 1989-es berlini események elôtt voltunk még, amikor úgy döntöttem, hogy a magyarországi posztmodern irodalomról mint a második világháború utáni magyar kultúra valószínûleg legintenzívebb és legkifejezôbb megjelenési módjáról képet adok az olasz értelmiségi világnak, szándékosan <<tendeciózusat>>, szándékosan az irodalmi kultúra-forma megítélésem szerint leginnovatívabb mozzanataira irányítva a figyelmet. 1996 elején adtam nyomdába a munkámat. Van belôle egy elsô változat is, ezt, még 1994-ben, a heideggeri fogalomkörre ( Holzwege ) utaló Sentieri postmoderni in Ungheria , Magyországi posztmodern ösvények címmel láttam el. Az <<ösvények>> 1996-ra, legalábbis fogalmi képzeletemben, kitágultak, miután mániákusan újra meg újra bejártam azokat: így jutottam arra a döntésre, hogy a tényleges kiadásnak a Scrivere postmoderno in Ungheria címet adjam, azzal a kettôs értelemmel, hogy Posztmodernül / Posztmodernet írni Magyarországon : a posztmodern intenciójú írás illetve szövegformálás posztmodern condition humaine -be ágyazottságát akartam így világosan kifejezésre juttatni. Ezt a (modernre utaló) kettôsséget, <<objektív>> és <<szubjektív>> aspektus egybeesését, összefüggését, interferenciáját és kontaminációját jelöltem az alcímmel, további pontosítási szándékkal: Cultura letteraria 1979-1995, Irodalmi kultúra 1979-1995 , ahol a <<kultúra>> fogalmát egyszerre szellemi és materiális, egyszerre német és angolszász értelemben használom (ahogy ez ma Olaszországban megszokott), az irodalmi létforma szellemi kultúráját és civilizációs típusát egyszerre magába foglaló értelemben.

Az olasz út: vissza a cinquecento szkepsziséhez és tolernciájához

Éppen akkoriban, 1989 nyarán folyt egy meglehetôsen érdekes vita az egyik (kis példányszámú, <<minôségi>>) olasz folyóiratban, s az egyik szerzô, Alfonso Berardinelli (akkor az olasz irodalom professzora a velencei egyetemen, ma szabadúszó értelmiségi, <<mert nem lehetett elviselni az akadémiai élet unalmát>>), Individuumok nélküli nem-társadalom: Jegyzetek a posztmodernrôl címen néhány, számomra nagyon érdekesnek tûnô dolgot fogalmazott meg. Elsôsorban azt, hogy szerinte a hatvanas évek jelentették <<a modernitás utolsó megnyilvánulási formáját>>, amennyiben a <<libertárius avantgárd>>, vagyis a személyiség személyes szabadság-formáit bizonyos értékek extrém tagadásán keresztül állító neoavantgárd utoljára tette lehetôvé az értelmiség számára azt, hogy - egyénként vagy csoportként - olyan speciális, különálló társadalmi testnek tekintse magát, amelyik - tények és értékek szembeállításával - képes a kritika, a demisztifikálás és a tervezés funkcióját gyakorolni. A neoavantgárd szélsôséges érték-tagadása ebbôl a nézôpontból propozitív jellegû, pozitív értelmû kulturális pozíciónak felel meg ugyanúgy, mint a modernitás bármelyik más variánsa.

Berardinelli szerint a hegelianizmus, marxizmus, freudizmus, modern utópikus mûvészet és a személyiség emancipációja ügyében érdekelt (neo)avantgárd után a <<poshadttá vált modernitás (modernità andata male)>> fázisa következett el, amelyben az értelmiség már egynek tekinti a tényeket és az értékeket, s modern gesztusai, az iparként és intézményrendszerként mûködô kultúrával szemben már nem disztinkciót jelentenek, hanem annak díszét , stílusát, kiállítási anyagát képezik. Berardinelli konklúziója szerint ennek a (sem poétika-, sem mozgalom-, sem elmélet-jelleggel nem rendelkezô) posztmodern századvég-szituáció nak az a lényege, hogy benne bármely, tág, arisztotelészi értelemben vett politikai magatartás <<a (kultúr)ipar/intézményrendszer soft túlhatalma>> közegében <<szinpadias erkölcs- illetve szokás-újítássá>> degradálódik, másszóval, <<neosztalinizmus és képregény keverékévé>> illetve <<politikai giccsé>> alakul.

Berardinelli a neoavantgárdból a posztmodern szituációba vezetô olasz utat jellemzi. A magyarországi helyzet szempontjából is nagyon érdekes, ahogy az 1963-ban megalakult, Gruppo 63 nevû mûvészcsoportra emlékezve azt írja, hogy annakneoavantgardisztikus kultúra-teremtô gesztusa valójában <<egy megkésett, hipermodernisztikus dramaturgiai akció>>, amivel a csoport <<az elkésett és be nem fejezett olasz modernizáció által hagyott ûrt kísérelte meg betölteni>>, megpróbálta <<behozni a késést>>. Ami azonban, végsô soron, egy <<provinciális elidegenedés-variáns>> élményét adta a neoavantgárd szellemében gondolkodó és alkotó értelmiségnek. (Ennek az olasz megkésettség-tudatnak, s esztétikai vetületeinek ismeretében átláthattam, hogy milyen elváráshorizontú közönségnek, s hogyan beszélhetek az aktuális magyar irodalmi kultúráról úgy, hogy a - provinciális és univerzális viszonyát nagyon artikuláltan és szubtilisen értelmezô - az olasz, illetve ezen át világirodalmi kontextusba egyenrangú dialóguspartnerként léphessen be.)

Könyvem legfontosabb tézise kapcsolódik éppen ehhez a kérdéskörhöz. Elsôsorban a posztmodernitás mint kor érdekelt, illetve az univerzálisnak értett posztmodern korban felismerhetô magyar irodalmi kultúrák tipológiájából a kor jegyeit, attitüdjeit, habitusát leginkább magán viselô posztmodern irodalmi kultúra-forma vizsgálata volt az alapcélom.

Hogy a posztmodern kort és a kortudatot hogyan értelmezem, ezt itt most egy rövid idézettel adom vissza: <<Európa a modernitás céljaként egy olyan értelmi és gyakorlati programot jelölt ki magának, amely egyrészt elutasította a 16 század humanistáinak szkeptikus és toleráns álláspontját, másrészt pedig a matematikai egzaktságra, a logikai következetességre és a morális tisztaságra irányuló, tipikusan 17. századi kutatásra összpontosult. Ezzel a választással Európa a politikának és a kultúrának olyan útjára lépett, amely egyszerre juttatta el legnagyobb technikai sikereihez és legmélyebb emberi kudarcaihoz>>.

<<Ha van tanulsága a mi hatvanas és hetvenes éveinkben szerzett tapasztalatainknak, akkor (úgy hiszem) az egy pontosan körülírható szellemi szükségletnek a kialakulása, annak, hogy újra-elsajátítsuk a 16. század humanistáinak bölcsességét és kialakítsunk egy olyan nézôpontot, ami a 17. század "új filozófiájának" egzaktságát és következetességét az emberi élet konkrét részleteire irányuló gyakorlati gondoskodó figyelemmel kombinálja>>.

Az idézetet Stephen Toulmin Cosmopolis - The Hidden Agenda of Modernity címen, 1989 májusában keltezett bevezetôvel ellátott könyvébôl hozom. A idézett szöveg értelmezéséhez érdekes adat, hogy Toulmin a harmincas-negyvenes években, az angliai Cambridge-ben és Oxfordban matematikai és filozófiai képzésben részesült (tehát abban az Angliában, ahol felnôni egyet jelentett azzal, hogy <<ne legyenek kétségei afelôl, mi a Modernitás>>, hogy az valami, elôbb-utóbb remélhetôleg mindenkire kiterjedô <<Pozitív Dolog>>), de a problematikusabban modern, mannheimi tudásszociológia és a jaußi hermeneutika szelleméhez is közel került (olyannyira, hogy a nyolcvanas években, Allan Janikkal közösen, a <<grandiózus>> Bécsrôl írt monográfiát), ma pedig az Egyesült Államokban mûködik egyetemi tanárként. Toulmin-nal így annak az (egységes) Európát és Amerikát szüntelenül, a legapróbb életjeleiig, on the road tapasztaló értelmiségi tipusnak egyik fontos képviselôjét idézem, amelyik a második világháború után elég gyors ritmusban posztmodernbe fordította át modernitás-képét. E kép kialakítóit megörökítô (megengedve a szójátékot) <<kép>>, fotó egyik legjobb változatát Richard Rorty <<kattintotta>>, s rajta egy hosszú értelmiségi háború életbenmaradt, de rokkant résztvevôi láthatók, amint egy kocsmában, borospoharaik elôtt réges-régi, már-már feledésbe merült, nagyon távolinak érzett harcaikra emlékeznek. Emlékeznek, s - fôként a filozófus- és irodalmár-háborúk rokkantjai esetében, - nem lehet tudni, vajon megragadnak-e az önéletrajzi merengés keretei között, vagy egyszercsak valamiféle <<programozási izgalom>> fogja el ôket. Nagyon valószínû, hogy emlékeikben ott van Galilei, Descartes, Locke, Husserl, Kant, vagy Julien Benda is..., s az is majdnem biztos, hogy emlékezésükre (tartalmára és stílusára) végsô soron jellemzô marad egy széles értelemben vett filozófiai habitus , vagyis az adott, éppen aktuális helyzet megértésére irányuló igazság/bizonyosság keresése. Csakhogy ez a keresés már nem szubjektum-orientált, ellenkezôleg, a szubjektum viszonylatában <<diszkrét>>, ahogy errôl a magyar <<heideggeriánusok>>, Vajda Mihály és társainak írásai (is) informálnak.

A magyar posztmodern nyelvi szabadságharca

Ami most a magyar posztmodern irodalmiság lényegét (tehát a korjelleg irodalmi vetületeit) illeti, gondolatmenetem szerint e lényeg abban áll, hogy ez a posztmodern irodalmiság éppen a magyar neoavantgárdhoz képest, lényegileg új módonviszonyul - nemcsak az irodalmi modernség általánosan elfogadott típusaihoz, tehát a múltszázadvégi klasszikus modernséghez, a tizes évekbeli történelmi avantgárdhoz és a két háború közötti "második" modernséghez (Kulcsár Szabó Ernô), de - a nem tendenciaként vagy stílusként, hanem szimuláltságában maximális mértékben kiüresített-absztrakt mûvészeti, illetve irodalmi kultúraként értelmezett és politikai-rendôri eszközökkel oktrojált szocialista realizmushoz is. Nagyon lényeges itt az "absztrakt" attributum: ezt a mozzanatot nevezte Leszek Kolakowski a kultúra gyökértelenítése ethoszának . Az egy ideig (nagyjából 1946-1953/56 között) hard , tömör, minden másságot magából kivetô, de párhuzamos folyamatokat sem megengedô, majd fokozatosan egyre soft abb, ritkuló, a másságok lehetôségét lassan-lassan nem kizáró, az 1990-es politikai rendszerváltásig azonban mindvégig fennmaradt, sajátos, agresszív kulturpolitikai, kvázi-iparként és kvázi-piacként mûködô szocialista realizmus egy kvázi-esztétikai kommunikáció mindennapi tényleges manipulációját akarta és tudta garantálni, aminek természetszerû velejárója volt az, hogy (Vladiszlav Todorov kifejezésével) "a szavak és szimbólumok mindennapi túltermelését" produkálta ez a kultúrpolitikai ipar és piac. Az ebbôl a helyzetbôl eredô poétikai-nyelvi és nyelv-etikai állapotra reagált Erdély Miklós a neoavantgardisztikus <<jelentéskioltással>>, nyelvi szabadság-érzékének <<extrém tagadás>> útján való újrateremtésével. Erdély Miklós azonban a (neo)avantgárd szellemének megfelelôen, úgymond ellen-kultúrpolitikailag a <<nyelvi teret>> uralni véli, s azt ebben a szellemben alakítja (mai továbbélô változataival együtt, akkor is, ha ezt - ahogy Garaczi László szerintem lényeget érintôen és szemléletesen mondja - a mai, <<igazán radikálisak>> úgy teszik, hogy közben << átmentek egy nagyon furcsa romantikába >>, vö. Szupertext ).

A posztmodern irodalmi kultúra reakciója más. Mintegy szimbolikus erejû párhuzamként éppen 1979-ben, tehát a lyotardi Condition postmoderne megjelenésének évében, Magyarországon a Termelési regény -nyel, annak szövegvilágában, a magyar poétikai én korszakcezúrát rajzolt bele a magyar és (úgy tûnik, elôször irodalomtörténetünkben) egyben a világirodalom térképébe: egyértelmûen érvénytelenítette az addig szokásban levô, normatív erejû, úgymond (váteszi, hard , illetve) Nagy Alanyiságon és ennek (ön)tudatán alapuló, instrumentális vagyis (mégha a negáción vagy szilenciumon keresztül is, de mindenképpen) a szakpolitikai világhoz kötôdô viszonyát a nyelvvel. Korszakcezúráról van szó, a neoavantgárd-hoz képest is.

Magyar posztmodern irodalmi-kulturális innovációról - így gondolom - feltétlenül értelmes és hasznos beszélni. A posztmodern <<gyenge>> (vagy soft ; <<minimális>>, ami nem feltétlenül <<minimalista>>) programban nincs többé szó egy új értelmiségi tipus létrehozási szándékáról: <<Úgy beszéltem eddig róla, mint jelentôs gondolkodóról. Nem az. Író, aki gondolkodik - ami egészen mást jelent>>, idézi Balassa Péter Esterházy véleményét Nádasról. Evidensen nincs szó a husserli <<emberiség funkcionáriusá>>-ról, de (s ez már kevésbé evidens) a maxweberi etikai értelmû professzionalizmusról, vagy a mannheimi finoman artikulált, általános értelmû, társadalmi jellegû tudáshoz való viszonyról sem, ahogy nincs szó a Thomas Mann-, Babits-, Nemes Nagy Ágnes-féle unpolitisch magatartás, vagy éppen Erdély Miklós-féle <<jelentéskioltó>>, tehát a nyelvbe végsô soron <<tulajdonosi>> karakterrel beavatkozó neoavantgardisztikus gesztus mechanikus újrafelvételérôl sem: a mûvészet lényegileg proklamatív jellegû kommunikáció a felsorolt paradigmatikus esetek mindegyike számára Ha tehát Erdély Miklós és a magyar neoavantgárd <<erôs>> célja az volt, hogy a <<nyelvi teret>> uralva alakítsa, Esterházy Péter, Kukorelly Endre és a többi posztmodern maga a nyelvi tér , irodalmi <<diszkrét>> én-jük teljes egészében bele van merülve a nyelvi térbe. A különbség valóban forradalmi, s nem igazán azért, mert <<helyébôl a beszédet elmozdítani annyi, mint forradalmat kirobbantani>>, ahogy a Daisy Esterházyja állítja ( Bevezetés a szépirodalomba , 1986, 300), az író ezzel még a (tradicionális, neo- vagy poszt- ) avantgárd akciókörében vagy inkább közelében marad, tragikusan vagy ironikusan ismételve vagy plagizálva annak egyik alapvetô gesztusát, amivel persze egyszersmind a mûvészeti modernitás(ok)hoz kapcsolódásának egyik lehetséges útvonalát is bejárja. Ebben a nagyon szubtilis összefüggésben mondhatta Esterházy Péter egy nemrégi reflexiójában: "az én írói gyakorlatom a szocializmusban nem valami diadalittas történet: a Kis Magyar Pornográfia mint könyv ugyebár egy csôdnek is a könyve, önmaga csôdjének is a könyve... egy állandó nem-valóságos beszédhelyzet, minden stilizált, senki nem a saját hangján beszél, minden el van tolva, semmi nem jelenti magát, minden az utolsó csöppig hazug..." (B. Tottossy interjúja, Capitolium, 1998 január)

A posztmodern <<új>> abban áll, hogy a (bármiféle értelemben vett) forradalom metafizikus kultúrájából lépnek ki a posztmodernek végleges módon: a politikai és társadalmi, de fôleg a mûvészeti, poétikai-nyelvi absztraktság terrorizmusa alóli emancipáció a magyar posztmodern irodalmi kultúra lényege. Ennek az emancipáció-igénynek egy szubtilis, többek között Mészöly Miklósra és Balassa Péterre utaló, erôsen intertextuális vonatkozásokkal teli, s a saját új gondolatelemeket morfológiai nyelvi játékkal (de)konstruáló példája lehetne egy 1988-as Esterházy szöveg: <<Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat - és ezektôl el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva>> ( A halacska csodálatos élete , 1991, 44). Itt a teljes, elrontott langue-örökség visszavételérôl, felvállalásáról van szó, s ebben a (végtelen számú nyelvi aktus mellett) a múlt (köz- és poétikai-) nyelvi, kiüresített-"kioltott" jelentésmozzanatainak "viszszakonkretizálásáról" : ezért tarthatja Esterházy a szocializmust "nyelvi aranybányának" (az idézett interjúban), de ezért beszélhet Farkas Zsolt is a "toposzok Kukorelly-féle rehabilitációjáról" (Farkas Zsolt, Mindentôl ugyanannyira, 1994, 115), én pedig ezért állítom ennek a nyelvhasználatnak az erôs "nyelvi-etikai" töltését.

Egy eddig nem ismert mélységû demokratikus, de nem (stílus)demokratizáló(skodó) karakterrel rendelkezô irodalmi én egy nagyon diszkrét ajánlatáról van itt szó. S ezzel arról is, hogy az irodalmi kultúra lényegi jegyeit, tehát természetét tekintve módosult. A sorok közötti tér szabaddá tevésének vágyáról írni (Balassa Péter), illetve erre a fajta szabadságállapotra emlékezni (Esterházy Péter: <<Amikor írni kezdtem, a sorok közötti tér már telített volt, mindenki mindent tudott már, és csak a hazugság létezett... A levegô, a lehelet, minden: csak hazugság>>), önmagában véve még valahol továbbra is (modern/neoavantgardisztikus módra) hatalmi jelleget hordozó gesztus marad. A posztmodern irodalmi-nyelvi realizmus ott és akkor kezd mûködni, amikor és ahol a mindig nemzetközi poétikai formák és ezek mindig nemzeti nyelvi realizálásának kettôssége (Kulcsár Szabó Ernô) egy sajátos hármasságba megy át: amikor a langue (az a magyar nyelv , amely negyven évig a politikai parole-lal lett lefedve és immobilizálva , befagyasztva) egy - például - zenei konstrukcióban aktív, hallható-hatóakusztikai alaphoz hasonlóan, a (nemzetközi) poétikai forma és a poétikai parole <<alatt/benne/vele>>, de relatív önállóságát is ôrizve, konkrét idôdimenzióban és térszerkezetben újra operatívvá válik a szövegben. A Szupertext-ben nagyfokú gondolati precizitással mondja ki Farkas Zsolt, hogy a posztmodern individuum (nagyobb nietzschei mint freudi közelségben, pontosabban: nietzschei és posztfreudianusan analitikus közelségben) szert tett egy <<kvázi-etikai>> képességre: a magyar posztmodern író ezt egy különleges nyelvi realizmusban aktualizálja (a kérdésnek természetesen számos, itt kifejthetetlen aspektusa van).

Ez a posztmodern irodalmi-nyelvi realizmus a nyolcvanas évektôl tagadhatatlanul jól érzékelhetô, szövegpoétikai következményekkel járó irodalmi-kulturális jelenség. (Bár hasznos lenne itt felsorolni és elemezni e sajátos realizmus modalitásait a Nádas Péter-féle <<ideális mondat>>-tól, az Esterházy-féle újtípusú én-mi viszonyig, ennek újfajta nyelvi intimitásáig, a Kukorelly-féle lapsus calami- kban konkretizálódó nyelvi <<aggódásig>>, erre nincs hely, de könyvem struktúrájának szerves részét képezi.)

A beszédvalóság beemelése a nyelvi-poétikai térbe

A tézisek elkerülhetetlen vázlatosságával számolva így foglalnám össze a <<posztmodern magyar irodalmi kultúra>> elsô fázisának (1979-1995) jellegzetes arculatát és metszetét:

- kultúrantropológiai síkon mint egy elitárius kommunikáció-modell jelenik meg;

- az irodalomteremtési módok tipológiájába úgy illeszkedik be, mint az irodalmi értelmiség egy viszonylag szûk rétegének a minden más modern poétikai kultúrát underground szituációba lenyomó, álmodern szocialista realizmus irodalmi kultúrájára irányuló re-aktív, konstruktíve dekonstruktív irodalmi-kulturális stratégia;

- (mottómhoz visszatérve) az irodalmi tudat szempontjából ez az irodalmi elit posztmodernül <<tudja és teszi>> és írja mindazt, amit az ôt megelôzô, vagy akár bizonyos mértékig vele együttélô premodern, modern és álmodern (álmodernizáló) irodalmi világ(ok)ban tettek/tesznek, de elhallgattak/elhallgatnak illetve (freudi értelemben) elfojtottak/elfojtanak, mindazt, ami elôzôleg nem tudott tudássá, közösségi tapasztalattá és kultúrává átalakulni. Ez azt jelenti, hogy bár teljes mértékig egyetértek Esterházy Péter érvelésével ("Azt hiszem, hogy a magyar posztmodern `reakció' nem a szocializmus mûvészetfogalmára vonatkozik, hanem annak nyelvi aspektusára: ugye, joggal mondjuk, hogy `akié a nyelv, azé a hatalom'. Azért olyan fontos ez a (magyar) posztmodern, mert vele kibújt a nyelv a fennhatóság alól: a Termelési regény nek az egyik nem-literáris értéke, illetve a hatásmechanizmusa éppen az volt, hogy egy olyan nyelvet kínált fel, amelyik `saját nyelv', amelynek intimitása van" (ld az idézett interjút), éppen abban látom megjelenni a magyar irodalmi posztmodern elsô fázisának "literáris értékét", hogy a mûvészetfogalom értelmezésének szerkezetén módosított. Egyrészt konszolidált ténynek tartható, hogy a nyelvi aspektus a mûvészetfogalomban mindig is bennerejlett. Más részt akörül is elképzelhetô konszenzus, hogy míg a nyugatos-újholdas örökség (mint a posztmodernek két fontos hazai irodalmi forrásának egyike) az "erkölcsi irodalmi tartás és ontológiai indulat dinamikájához" (Nemes Nagy Ágnes) használja a nyelvet, s míg a neoavantgárd (a másik alapvetô forrás) a "tiszta" nyelviség platformján áll ugyan, de ott az (irodalmi, mindennapi és politikai) nyelvhasználati állapotról ítéletet mond (e nyelvhasználat teltségében üres univerzalizmust termelô oximoronjára mutatva rá), a posztmodernek a nyelvi térben mozgó poétikai intenciójú énjük immanens. "intim" nyelvi-poétikai tapasztalatát jelenítik meg.

Itt van a magyar poszt nak a legkevésbé az általában vett kultúra és leginkább az irodalom illetve a poétikum síkján felrajzolt cezúrája: ennek a specifikus, közép-kelet-európai poszt nak a logikája szerint innen indulhatott el az a nyelvi-poétikai-történeti folyamat, aminek számos mozzanata között ott van például a korai posztmodern puszta "nyelvre hagyatkozása", az arra figyelés, hogy mit árul el a nyelv magától magáról, (hogy többek között "a mi groteszk irodalmunk a /diktatúra/szituáció fantasztikumának örül", annak, hogy "milyen hihetetlenül érdekes, hogy itt minden hazug", (Esterházy Péter, idézett interjú) illetve annak, amit Örkény István egy Kivégzési szabályzat nak csupán az ô szerzôi aláírásával a katonapolitikai nyelvi térbôl a poétikai nyelvi térbe való átcsúsztathatóságában mutat meg (Bojtár Endre). De ott van a legfrissebb mozzanatok egyike is mint a nyelv legteljesebb (újra)birtokba vétele, ami bármilyen módon történjék is meg, minden esetben specifikusan (magyar) posztmodern nyelvi-ökológiai magatartáson alapszik: olyan magatartáson, amelyik ügyel arra, hogy az irodalmi szöveg ne váljék úgymond rossz univerzalitások terévé, ne legyen valamifajta heroikus vagy emblematikus elemmel feltöltve akkor, amikor ilyen jellegû elemek önmaguktól nem generálódnak benne, illetve ne legyen szimulált nyelvi életenergiák terévé. Egy ilyen ökológia a túlzó szentimentalizmustól és melodramatikusságtól mentes konverzáció (nyelvi-poétikai) tere. (A. Berardinelli, op. cit. )

Ebbôl a szempontból érdekes tény az is, hogy ennek a hetvenes évek végétôl, nyolcvanas évek elejétôl effektíve meggyökeresedô magyar posztmodern nyelvi-kulturális szituációnak lényeges vonásaként, általa és benne, bár meglehetôsen fárasztó és nehézkes módon, de az egykori (magyar) "létezgetô szocializmus" (Bojtár Endre) domináns érvelési modelljének átalakulása megindult. S akkor érdemes kiemelni, hogy ez a domináns modell éppen azon alapult, hogy egyre extrémebb és egyre elkeseredettebb módon a társadalom teljes beszédvalóságát instrumentalizálta politikailag illetve ideológiailag.

Ennyiben értelmiségtörténeti mozzanat ról van szó, amelynek analízise a történelemnek (itt: az irodalmi kultúra történetének) egy tradicionálisabb, nem egyértelmûen posztmodern nézôpontját is mindenképpen implikálja. Feladat marad természetesen ennek a magyar jelenségnek másjellegû feldolgozása is, hiszen például jól látható, hogy az irodalmi folyamatokra és jelenségekre jellemzô viszonyrendszerek láthatóvá-látvánnyá alakítása mindenfelé egyre dominánsabb szempont, s ennek megfelelôen Európa-Amerika-szerte egyre elterjedtebb e folyamatoknak és jelenségeknek nem az egység, hanem a sokféleség jegyében való, térképszerû kidolgozása.

A mai irodalom a külsô-belsô diskurzusrendben

Egy jelen-jövô szempontú kérdéssel zárnám ezt a (kifejtésében nagyon szûkös, csak egy-két fontos pontra orientált) írást. Amikor a Szupertext ben Marno János azt mondja, hogy "az egyik esetben /az egykori létezô szocializmusban/ egy elit vagy egy elit gondolat oktrojál rám valamilyen szemléletet, a másik esetben pedig egy piac oktrojál: tehát mindenképpen olyan diktátumokról van szó, amelyeket vagy egyaránt természetesnek fogok fel, vagy egyaránt paratermészetesnek", azt hiszem, nagyon aktuális és lényeges dologra hívja fel a figyelmet. Megmaradva az én magyar posztmodern koncepcióm keretében, így értelmezném Marno megállapítását: ha kultúrantropológiai szemszögbôl nézzük a mai magyarországi irodalom helyzetét, tehát mint egy a kölcsönös függésen belül öntörvényû tevékenységformát , akkor a mai társadalmi élet "természetébôl következôen" az irodalom a maga legaktuálisabb vagyis szociálliberális szituációjában is ki van téve egy újfajta kockázatnak. Ténylegesen létezik annak a kockázata, hogy az irodalmi realitás viszonylatában "rossz (kollektív) tudat"-állapot álljon elô, hogy tudniillik az irodalom realitását (ami nem hordozója semmiféle transzcendens, még kevésbé "messianisztikus" illetve "Nagy-Alanyiságú" programnak, s csupán "ügyködô vagy lézengô ürge"-szerû, avagy "jelentéktelen és kicsi" irodalmi én-ek és produktumaik együttese), ne egy az " egzaktságot és következetességet" "gyakorlati gondokodó figyelemmel" kombináló, tehát konkrétan élvezô-ismeretet, értést és "irodalomakarást" elváró és produkáló kollektív tudat vegye körül.

Az irodalmi realitás nemcsak "belsô", de "külsô" viszonylatainak komplexitása ma (mint mindenütt) Magyarországon is nagyon megnôtt, s ezt minden érdekelt pontosan érzékeli. Általánosan elfogadható érvnek tûnik, hogy nem lehet fenntartani (és eltartani) az irodalom mûködését, hacsak nem úgy, hogy a társadalmilag kötelezô, különös, autonóm luxus-realitásnak felfogott irodalom (irodalmi "ügyködés és lézengés") dialógusban áll a hozzá képest "külsô-belsô" diskurzusrendszerrel. "Külsô-belsô", mert ez a "beszélgetô irodalom" nem szakpolitikai, hanem "poszt"-arisztotelészi, egy "diskurzusi" agora értelmében "posztmodernül" kultúrpolitikai szinten "politizál"; mert nem szakpolitikailag szimulált, kvázi-piaci, hanem a (ma pl. széleskörû, privát és állami alapítványhálózatban megvalósuló) posztmodern kultúrpolitika által is determinált kulturális piacon konkretizálja saját gazdasági esélyeit .

"Valójában nem tudhatjuk, hogy a `metafizika foglyai' vagyunk-e, vagy `metafizikára ítéltettünk', mert szigorú értelemben sem belül sem kívül nem vagyunk" - mondta Derrida (1984-ben R. Kearney-nek adott interjújában, Dialogues with Contemporary Continental Thinkers, Manchester University Press ) : ez lehetne elég pontos képe a magyar irodalom mai állapotának. Olyan "kertbôl", ami fölött 10-15 éve még jobbára ötvenhat tengeri malac groteszk kísértete lebegett, vagy amirôl a "kertész-szakirodalom" nem beszélt, ez az irodalom láthatóan olyan kertté változott, amiben nem a bokrok eszméje vagy fogalma, de a bokrok maguk az olvasás tárgyai (Esterházy, A halacska csodálatos élete , 1991, 144-149; A kitömött hattyú , 1988, 11-14), s amiben az olvasás ilyen újtípusú lehetôsége mellett, bizonyos módozatoknak és anyagoknak hála, "mint például a nyelv", az ezzel másoknál intenzívebben bánni akaró irodalmárok "lézengô ügyködése" olyan mechanizmusokat, szerkezeteket hoz létre, amikben bármi-bárki-mindenki, a lét s a létezôk "önmagukra ismernek"... Egy úgymond "szolgáltatói" kertrôl van szó, de benne - a posztmodern közösség szokásai szerint - nem a fogyasztó (legyen az a szakpolitika "népe" vagy a teljhatalmú piac) rendel, hanem a posztmodern irodalmi ("lézengô" és "ügyködô", "jelentéktelen és kicsi") kézmûves ajánl egy adott terméket (Kukorelly, Napos terület, 1994, 45-46), s ezt abban a legaktuálisabb, "évezredfordulós" szellemben teszi, amely szellemnek (az olasz szemiotikai iskola Umberto Eco mellett legnagyobb képviselôje, Maria Corti szerint) az a legfontosabb sajátossága, hogy általa az író abszolút új helyzetben találja magát a realitás viszonylatában: a realitás normalitása ma abnormálisnak és inkoherensnek mutatja magát, s ebbôl az következik, hogy önmagában véve ezután (elsôként éppen) az író semmit nem tekinthet "nemlétezônek" abból, amit a képzelet(e) produkál, s hogy tehát, az összes tradicionális realizmus-fogalom történelmileg kérdésessé vált...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu