PER OLOV ENQUIST

Stockholm

Ez a város annyira fiatal, hogy még nincsen történelme. Vannak régi negyedei, de ez mit sem változtat azon, hogy - mondjuk csak ki - nincsen múltja. Pedig Stockholm a Skandináv-félsziget egyetlen igazi európai nagyvárosa.

A hatalmas erdôségek mélyén az egykori alapítók emelte erôdítmény tökéletes egységben élt a természeti környezettel, de a hajdani rengeteg helyén ma már igazi nagyváros áll.

Sokarcú város: aki déli irányból érkezik, egzotikusnak, különlegesnek találja, de a távoli Észak lakói számára a régi Stockholm maga volt Európa.

Én a fenn Északon születtem és nevelkedtem. Óriási élmény volt számomra, amikor egy nyáron, valamikor a 40-es években életemben elôször láthattam egy négert és egy igazi stockholmit . Mindketten egyformán mély benyomást tettek rám. A stockholmi egy motorbicikliversenyre érkezett Västerbottenbe. Erre a hírre a környékbeli falvak lakói tömegesen pattantak kerékpárra, hogy saját szemükkel láthassák. A messzirôl jött idegen egy kör után kiszállt a versenybôl. Azzal mentegetôzött, hogy meghibásodott a motorbiciklije. Mi addig sem tartottuk nagyra a fôvárosiakat, de attôl kezdve mindannyiukat nyámnyila anyámasszony katonájának tartottuk. Az egybegyûltek csalódottan karikáztak haza.

A külföldiek nem érthetik meg azt a különleges kapcsolatot, amely a svédeket fôvárosukhoz fûzi, hiszen abból indulnak ki, hogy Svédország erôsen központosított, modern állam. Márpedig alig egy évszázada az országot ezer meg ezer, egymástól elhatárolt apró falu alkotta, mindegyik külön sziget az áthatolhatatlan erdôrengeteg zöld óceánjában. Fent északon, Norrlandban (Svédország területének több mint kétharmada) az elsô utak a nyugat-kelet irányú folyóvölgyekben alakultak ki; dél felé nem vezetett egy sem. Stockholm, ez az iskolai térképre rajzolt pontocska nem jelentett többet a számunkra, mint, mondjuk, Jeruzsálem.

Svédország középpontjában keménykezû fejedelmek uralkodtak, de leghangosabb parancsaikat sem hallotta senki, szavuk elszállt az erdôk, tavak felett zúgó szélben. A központ erôsnek és elszántnak érezhette magát, de errôl az ország lakossága, óriási szerencséjére, mit sem tudott.

Ebbôl az érdekes helyzetbôl aztán csupa jó származott. A vidékies fôváros tetszelgett az irányító szerepében, a többség pedig, tudomást sem véve a központ létérôl, függetlenül és szabadon élt. Mindenkét fél elégedett lehetett. Ekkoriban még Koppenhága volt a legjelentôsebb skandináv város. A svéd társadalom, amely ma a jóléti állam megtestesült utópiája, tulajdonképpen csak a 20. században alakult ki. Ezt a társadalmat is úttörô telepesek hozták létre, akár az amerikait. Stockholm ízig-vérig 20. századi város, talán ezért olyan kihívó, olyan arrogáns. Fennen hirdeti azt, amire mindannyian olyan büszkék vagyunk: saját erônkbôl építettünk fel mindent. Senki másnak nem tartozunk köszönettel. Az Északi Végeken igazi európai, egyben igazi svéd nagyvárost teremtettünk. A világon nincs még egy fôváros, amely hasonló szépségû természeti környezettel büszkélkedhetne.

Strindberg volt az elsô regényíró, aki könyveiben ( A vörös szoba, majd a Hemsö lakói) Stockholmról és a varázslatos szigetvilág szépségeirôl mesélt. Lehet, hogy éppen ô, az ô mûvei ébresztették fel a stockholmiak érdeklôdését saját környezetük iránt. Míg azelôtt a polgári körökben a fehér bôr, a kalapok árnyékolta arcocskák számítottak a szépség netovábbjának, hirtelen mindenki az ezernyi apró sziget napsütötte partjaira igyekezett. Pedig ezek az öblök, tengerszemek eddig is ott voltak, és csendben várták, hogy végre észrevegyék ôket.

A város történetében mégsem a polgárságé volt a döntô szerep. Amikor a második világháború után a mezôgazdasági termelés felbomlott, és a gazdaság szerkezete átalakult, az addigi földmûvesek, gazdálkodók beköltöztek a városba. És mekkora boldogság volt számukra, hogy az ablakon kitekintve az elveszettnek hitt paradicsom: a fák, tavak, vizek köszöntötték ôket. Így már könnyebb volt elviselni a számûzött-életet. Legtöbbjük a szíve mélyén még ma is parasztnak érzi magát. Fôvárosi lakosok lettek, de éppen úgy szeretik a természetet, mint egykori otthonukban. Odahaza mindenkinek volt gondja a közös legelôkre, erdôrészekre, így aztán most is óvják, védik a közterületeket, a fákat, a vizek tisztaságát. Olyan napfényes, szellôs lakóhelyet, kristálytiszta vizekben bôvelkedô várost teremtettek maguknak, amelynek sehol a világon nem akad párja.

Svédország nagyon kicsi: nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy vidéken is kialakuljanak jelentôs kulturális központok, mint a nagyobb országokban. A kis államok, különösen, ha távol esnek Európa középpontjától, arra kell törekedjenek, hogy mindent meghalljanak, mindenrôl tudjanak. És el kell érniük, hogy a világ is odafigyeljen rájuk. Csak a nagy népek engedhetik meg maguknak, hogy ne értsenek, ne beszéljenek idegen nyelven.

Amikor ezelôtt jó száz évvel létrejött Svédország, a földrajzi távolságokat a megtételükhöz szükséges idô határozta meg. Bár már régen nem postakocsi szállítja az utasokat Stockholmból Rómába, sokan azt hiszik, hogy a két város azóta sem került közelebb egymáshoz. Pedig ma már az egyre gyorsuló közlekedés, a telefon és a fax korát éljük, úgyhogy az európai kultúrközpontokat is másképpen tájoljuk be a térképen. Az új Európa egyik központja a Párizs-London-Amszterdam háromszögben van, a másik a hajdani Habsburg-birodalom szívében (München-Prága-Budapest-Berlin), a harmadik pedig valahol a Balti-tenger környékén található.

Mert a kulturális nagyhatalmi álmok északon is éppen olyan fellengzôsek, szerénytelenek, mint a világ más tájain. A Balti-tenger partján Európa ragyogó kultúrközpontjainak gyöngysora húzódik végig: Koppenhága, Stockholm, Helsinki, Szent-Pétervár, Riga, Hamburg. A Baltikum Hanza-városainak egykori szövetsége új életre kel az egységes balti kultúrában. Ha a kulturális élet eseményeit statisztikai adatokként kezeljük, és számukat elosztjuk a lakosság lélekszámával, az eredmény azt mutatja, hogy sehol nincs pezsgôbb mûvészeti-kulturális élet, mint nálunk Stockholmban. Egy átlagos péntek estén 54 színházban gördül fel a függöny, és ebbe nem is számítottam bele a mûkedvelô csoportokat. A két óriásszínház, a Stadsteater és a Dramaten együttvéve tizenhárom elôadást tart repertoáron. Az állam mindkettôt bôkezûen támogatja. A Dramaten a világ élvonalában is az elsôk között van: itt maga Bergman rendez. De vannak itt koncertek, táncelôadások, kiemelkedô filmesek, kiadók, mûfordítók, színvonalas sajtó... A sokféle lehetôséget számbavéve elmondhatjuk: ez valóban a bôség zavara, kulturális téren Stockholm verhetetlen. A térségben kemény versengés folyik a kulturális vezetô szerepért, hiszen a gazdag Ruhr-vidék sem akar lemaradni.

Az utóbbi tíz évben Stockholm terjeszkedô, gazdagságon és ambíción alapuló erôszakos kultúrpolitikája mintha még harciasabbá vált volna. És mindez miért? Talán hogy elfelejtsük titkos sérelmünket, talán hogy senki ne merjen átnézni a fejünk fölött, mert hát (sikereink ellenére) a lelkünk mélyén sértôdött vidékiek maradtunk: csak azért is megmutatjuk, hogy túlszárnyaljuk a városiakat.

Idôközben a hajdani rengeteg tisztásai helyére modern nagyváros épült. Stockholm megôrizte egykori varázsát. Igaz, ártatlansága odalett, de ennek talán titkon örül is. Hangulata mintha a világháború alatti Casablancát idézné: a titkos szervezetek, felszabadító mozgalmak itt biztonságban elvegyülnek, terroristák, bûnözôk, titkosügynökök, prostituáltak népesítik be a hátteret. Az éjszakai Södermalm-negyed nem holmi Manhattan-utánzat; sajátos ritmusú, jellegzetes, gyors, kíméletlen sodrásában kába drogosok és túlérzékeny lelkek bukdácsolnak tova...A nyugtalan lüktetésû forgatag elôbb magával ragad, aztán kivet magából. Olyan az egész, mint egy álmunkban látott szerelem filmjének meg-megszakadó képsora...

Ha valóban meg akarjuk ismerni Stockholmot, elôbb a svéd társadalmat alapjaiban megrázó változásokat kell megértenünk. Mi volt eddig, mi jön ezután? Stockholm, a megvalósult utópia? A város már belefáradt ebbe a szerepbe, lassan eltávolodik Svédországtól, hogy újra önmagára találhasson.

Stockholm a legskandinávabb város, de talaját szakadatlanul földlökések rázzák. Azt hiszem, évezredünk végén a többi európai nagyvárosban sincs másképpen. Mi Európában mégis egészen sajátos, dinamikus változási folyamatokat képviselünk. Új, egyre táguló határokat nyitunk a vén kontinens északi végein: az európai csúf új világ minden rútsága feloldódhat a Város természetes, tiszta szépségének szerelmes ölelésében.

Nagy Zsuzsanna FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/