ALMUDENA GRANDES

Vannak gyerekek, akik abban a tudatban nônek fel, hogy ôseik ereiben nemes vér folyt, rettenthetetlen hegymászók voltak, vagy gyôzedelmes harcosok, felépítettek egy szép kôházat, megérték akár a száz évet is, esetleg halászok voltak, akiknek hálójából ötvenkilós lazacok kerültek ki. Ami engem illet, én egészen másfajta gyôzelmek emlékét örököltem, egyszerû emberek hôstetteinek emlékét, az utcai fánkárusok nehéz szagától átitatott mindennapi fegyvertényekét, melyeket egy bikaviadal paso doblé jának kábító ritmusa fest alá.

Dédapám, Moisé, például egész életében egyetlen könyvet olvasott csak, mindig ugyanazt az egyet. Esténként apám néha leült mellé, és lenyûgözve figyelte az egykori szerelôt, akinek iskolába járásra épp hogy csak maradt ideje, még mielôtt egy öszvér gyeplôszárát megragadva felgyalogolt Madridba a távoli Sierra de Camerosból, a zsidók eldugott riojai menedékhelyérôl; figyelte, hogyan lapoz újra és újra, hogy nevet, hogy tör fel belôle a nevetés eme szent, érinthetetlen, rémisztô könyv olvasása közben, amelyrôl unokájának a legszörnyûségesebb dolgokat mesélték az iskolai papok.

Az én apám megtanulta nagyapjától, hogy minden idôk legnagyobb regénye egy olyan könyv, amely megnevettet; tanult még tôle egy mondást is, amelyet máig elismétel minden augusztusban, amikor mi nyaralni indulunk, ô pedig otthon marad, egymagában és boldogan: "Madrid nyár idején, asszony nélkül, a zsebedben pénzzel, Baden-Badennel felér".

E közmondásnak álcázott tréfa olyan szemléletet sejtet, melyet érdemes lenne kiindulópontul vennünk, ha közelebb akarunk kerülni annak a városnak a titkához, melynek - más hiányosságai mellett - éppen a titokzatosság teljes hiányát vetették mindig a szemére. Mert Madrid nyáron, még feleségestül és egy fitying nélkül is felérhet Baden-Badennel vagy akár New Yorkkal, feltéve, hogy tudjuk, hogyan közelítsünk hozzá. Ám Európa valamennyi városa közül valószínûleg éppen az enyém az, amelyet mindig rossz irányból közelítettek meg.

Bár jónéhány év eltelt azóta, máig élénken emlékszem a megrázkódtatásra, amelyet Thomas Bernhard Der Untergeher -je okozott azzal a borzalmas képpel, mellyel Salzburgot Mozart szülôföldje helyett a halál bölcsôjeként festette le. A hagyományosan - mondhatni hivatalosan - jókedvûnek, kifinomultnak, elbûvölônek és sugárzó szépségûnek ábrázolt osztrák város e meglepô metamorfózisa, melynek eredményeképpen a rothadás pokoli vermévé, halálbûzt árasztó barlanggá válik, amely megbénítja a betérôk agyát és megtámadja testük szöveteit; ahol a hírnév reményében érkezôk minden tehetségüket e feneketlen mélységbe, e férgektôl hemzsegô örvénybe szórják; jó példája annak, milyen kölcsönhatás jöhet létre egy város és lakói között. Túl a külsô szépségen és a formák tündöklésén, túl az objektív értékeken, a földrajzi és idôjárási viszonyokon, egyedül az számít, hogy milyen szemmel tekintünk egy városra. Amikor az ember szerelmes, és szerelme viszonzásra talál, a tükörbôl visszatekintô képben nehezen tud olyasfajta szépséget felfedezni, melyet önmagától, önnön valódi arcától idegennek érez. Ha azonban visszautasítás fogadja, bizonyára felfedezi, hogy arca beesett, szemei élettelenek, bôre fénytelen. Mindkét esetben a szeretett fél szemével látja magát, szépsége vagy éppen csúnyasága pusztán a másik tekintetének visszfénye. Hasonlóképpen, amikor a mozik Spanyolországban és világszerte játszani kezdték azokat a filmeket, amelyeket néhány leghevesebb hódolója, a közönség elôtt akkor még tökéletesen ismeretlen Ivan Zulueta, Fernando Trueba vagy Pedro Almodovar forgatott Madridban, a város maga is lüktetô, lenyûgözô, szórakoztató, sôt izgalmas hellyé változott. Egy ilyen kérdés kapcsán ma illetlenségnek számít - és ez még sokáig így lesz - a movidá ra hivatkozni, amelynek jelentôségét úgy felfújták, mintha Madrid soha ezt megelôzôen nem lett volna képes arra, hogy megmozduljon; (ezt a szót használják a Franco-rendszer bukása utáni városi kulturális robbanás jelölésére) azt azonban be kell ismernünk, hogy ekkor, méghozzá elôször ekkor merték fennhagon kimondani a hozzám hasonlók, hogy mindig is, már azelôtt, hogy "mozgásba" lendültek volna, szerették ezt a várost.

Korábban Madrid állandó ellentmondások forrása volt az itt élôk számára: jóllehet mindannyian részesültek abból a két szerény adományból, amelyet a város egy jótündér lelkiismeretes nagylelkûségével bölcsôrôl bölcsôre osztogat, abból a kettôs kiváltságból, hogy részint nyugodt szívvel ihatják a csapból folyó vizet, részint pedig olyan helyen élnek, ahol mentesülnek az "együttélés" kényszere alól, ahol senki nem foglalkozik azzal, hogy a szomszéd mit csinál, vagy éppen mit nem csinál. (Igen találó képet ad e madridi szellemrôl Pedro Almodovar egyik filmjének jelenete, amelyben Carmen Maura szemrebbenés nélkül nézi végig, ahogy szomszédja, Veronica Forqué, filmbeli szerepében hivatásos örömlány, a közösen használt udvaron kiakasztja száradni a bôrkorbácsot.) Ezen elônyök tudata semmilyen szempontból nem ellensúlyozhatta a hagyományosan - mondhatni hivatalosan - elfogadott képet, melyben egy tenger, folyó és hegy nélküli, csúnyácska, provinciális, bigott és jobboldali város rajzolódik ki (szemben katalán riválisával, a nagyvilági és tengerparti Barcelonával).

A polgárháború hôsi Madridja, a demokrácia híveinek emblematikus városa három hosszú évig ellenállt az ostromlók nap mint nap megújuló rohamának, szenvedései mégsem bizonyultak elegendônek, áldozata kárba veszett, ahogyan védelmezôi is elvesztették a háborút. És akiknek átjutniuk sosem lett volna szabad ("no passaran!") , nem érték be annyival, hogy behatoltak a városba, hanem, hogy egy madridi kifejezéssel éljek, "elértek a konyhába is", feldúlva mindent, ami az útjukba került, a végsôkig kiélvezve az összeomlás következményeit. Így a város, amely nem szolgált rá a sorsára, méltatlanul meggyötört lakóival és méltatlanul romba döntött utcáival, új életet kezdett az Európában egyedül itt fennmaradó fasizmus fôvárosaként, mint a gyôztes hadsereg fôhadiszállása, a fojtogató bürokrácia központi székhelye, a Spanyolországban élô népek és emberek szabadságának ádáz ellensége.

Hogy megváltozott ez a város! - ámulnak el manapság azok, akik a húsz évvel ezelôtti Madridot ismerték. Csodálkozásuk talán ôszinte, mégsincs igazuk.

Elsô regényemnek, a Loulou életei nek hôsnôje így írja le Madridot: "olyan város ez, amelyet igazság szerint nehéz városnak nevezni, kaotikus és hibrid, elvi és gyakorlati szempontból egyformán kudarc". És definicióját megerôsítendô nyomban felsorolja mindazt, amivel Madrid nem rendelkezik, lajstromba veszi valamennyi hiányosságát. Listája mindent összevetve izgalmas jegyzôkönyv egy olyan város történelmében, amely egykor, még ha erre legidôsebb lakói sem emlékeznek már, a világ leghatalmasabb birodalmának fôvárosa volt. Maguk a hiányosságok azonban sokkal kevésbé meglepôek, mint az itt élôkre gyakorolt hatásuk. Amikor például a hatóságok úgy döntöttek, hogy támogatják egy baszk építész elképzeléseit, aki nem is sejtve, milyen elhibázott lépésre szánja el magát, az Almudena székesegyház befejezésére tett javaslatot, hogy végre Madridnak is meglegyen a maga katedrálisa, és ezáltal elfoglalhassa méltó helyét a nagyvárosok sorában, akkor a madridiak egy jelentôs csoportja nyilvános gyûjtést szervezett a terv elleni médiahadjárat finanszírozására. Az így összegyûlt pénz - mondanom sem kell, hogy én is beleadtam a magamét - hamar meghaladta a munkálatokra elkülönített összeget. Mert mi, madridiak továbbra is székesegyház nélküli városban kívánunk élni, tudván tudva, hogy ezt a mindenre nyitott várost nem a téglák gépies rakosgatása tette azzá, ami.

Igaz ugyan, hogy Madrid - néhány nevezetes kivételtôl eltekintve - nem párját ritkító építészeti szépségeirôl híres. Talán az volt régen, a háromévi bombázás okozta pusztulást, majd a valaha létezett egyik legvadabb ingatlanspekulációt megelôzôen, amelynek során a 60-as években hatalomra jutó városatyák egymás után hagyták jóvá a Castellanát szegélyezô patríciusházak lebontását, hogy helyükbe otromba irodaházakat húzhassanak fel. De a lényegen ez mit sem változtat, mert sem az építészek, sem a polgármesterek nem férhettek ahhoz, ami a mélyben húzódik, nem meríthették ki azt a titkos erôforrást, amely a várost táplálja, és amely felszínre tör az utcákon, a kandeláberek fényénél.

Moisé dédapám, aki egész életében nem volt hajlandó más könyvet a kezébe venni, mint a Don Quijotét , és ezzel kiváló példáját adta annak, amit mi madridiak chulo -nak, azaz "megátalkodott fickónak" nevezünk, csodálatot kifejezô árnyalatot kölcsönözve a szónak, amely Spanyolország minden más részén inkább sértésnek számít (stricit jelent), szívesen adott hangot annak a véleményének, miszerint a házakat az esô ellen találták ki, az idô eltöltésére minden más esetben az utca való. Madrid utcáiban él, általuk nyer értelmet, táplálja és ugyanakkor felemészti ôket. Létezésének határait járdaszegélyek szabják ki. Az utca egyszerre bölcsôje és végcélja a város valamennyi lakójának, az utca az igazi, az egyedüli város.

Madrid nem ért fel az 1992-es sevillai és barcelonai események szinvonalához, hallhatjuk mostanában. De én már akkor is tudtam, ahogy mindannyian tudtuk, hogy eleve kudarcra van ítélve, aki rendet akar kényszeríteni a szerves rendetlenségre, figyelmen kívül hagyva az alkotóelemek alapvetô kohézióját. Márpedig Madrid maga a folytonos, élô rendetlenség, ebben rejlik ereje és valódi szépsége. Szürke és kiszámíthatatlan méhében soha semmi elôre megfontolt, kimódolt vagy eltervezett dolog nem lesz képes megfoganni. Madrid a maga útján halad elôre, de megállás nélkül halad, fittyet hányva a jóslatokra. És amikor temetni akarják, ahogy tette ezt a 80-as évek elejének nemzetiségekre és autonómia-törekvésekre szakadt Spanyolországa, újjászületik anélkül, hogy bárkihez is segítségért kellene folyamodnia, akárcsak a csupasz halcsontváz, amelyet minden évben sírba helyezünk a Karnevált búcsúztatva.

Stendhal a rómaiak egyedülálló jellemvonásának tartotta kimeríthetetlen energiájukat. Ebbôl is látszik, hogy korának számos utazójához hasonlóan, soha nem járt Madridban.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu