PIERRE MERTENS

Egy anekdotával kezdem, de sietek hozzátenni, hogy az eset valóban megtörtént. A Godot-ra várva egyik híres jelenetében a két szereplô egyre dühödtebben sértegeti egymást. A darab elsô változatában a legdurvább szót Estregon vágja Vladimir fejéhez: "Te kritikus!". Becket sehogysem volt megelégedve ezzel (az elég olcsó) szellemességgel, és egy barátja tanácsára "Te építész!"-re változtatta.

A barátja egyszer Brüsszelben járt, és ott hallotta, amint egy taxis egy szóváltás hevében így szidalmazott egy másik sofôrt. Beckettnek annyira megtetszett ez az eredeti fordulat, hogy a darab angol nyelvû változatában is megtartotta.

Kedves szülôvárosunk munkásnegyedeiben vagy hetven éve számít durva káromkodásnak az építész szó: a nyelvtörténeti szempontból igen érdekes jelentésváltozás valószínûleg akkor ment végbe, amikor Poelaert egy egész városrész összképét tette tönkre az ál-óbabiloni stílusú, mamut-nehézkességû Igazságügyi Palota megépítésével. És akkor még senki sem sejtette, hogy ez csupán a kezdet.

Talleyrand szállóigévé vált szavait parafrazálva elmondhatnánk: "Aki nem ismerte a bontások elôtti Brüsszelt, nem tudhatja, mit jelent boldogan élni..." Ha Brüsszelrôl akarunk beszélni, a város lerombolásának történetével kell kezdenünk. Vigasztalódhatnánk azzal, hogy Berlin, Párizs és London is túlélt hasonló rombolási korszakokat. A Montparnasse, Ménilmontant, a Saint-Antoine-negyed, a Kurfürstendamm, az Unter den Linden, a Temze-part is megszenvedte a kaotikus konstruktivizmus támadásait. De az említett városok lakói összefogtak, és tiltakozásuk eredménnyel járt: az átépítések ritkultak, sôt gyakran le is állították az épületbontásokat. Brüsszelben semmi sem állhatta útját ennek a mindenre elszánt bontási-átépítési szenvedélynek.

Higgyék el, nem holmi múltba révedô nosztalgiázás késztet arra, hogy így beszéljek, nem az eltûnt idô nyomát keresem régi utcákon, öreg házak között...

A Nép Házából, Victor Hortának ebbôl a gyönyörû épületébôl kô kövön nem maradt, és hogy a folytonosságot biztosítsák, ma már a mester Louise sugárúti és a Charleroi úti házai fölött mondják ki a halálos ítléletet. A város északi részét egy rohamosan táguló kráter nyeli magába. Itt egy "új Manhattan" épül, igen, bármily hihetetlen, de az építészeti tervnek pontosan ez a neve. A pusztítás nem áll meg. Nem azért emelünk szót, hogy a roskadozó, egészségtelen, elavult házakat megkíméljék. De aszfalt- és betonsivatagtól körülvéve hontalanná válunk saját szülôvárosunkban. Amikor a Cambre-i apátság kertjének zöld lombjai fölött megpillantjuk a látóhatáron éktelenkedô ITT-tornyot, úgy érezzük magunkat, mint amikor elandalodva hallgatunk egy Couperint-szonátát, és mellettünk egy magnóból egyszerre felüvölt egy David Bowie-nóta. Így nem lehet élvezni sem Couperint, sem Bowie-t.

Hosszasan sorolhatnánk a városunkat ért veszteségeket. A Grand-Place közelében, a Király és Királyné útja mellett (ez Európa egyik legszebb városrésze) áldozatul esett az építészek vakbuzgóságának a Léopold-negyed, a Stéphanie-tér, a Madeleine- és a Barikád tér, a Marché aux Herbes, a Saint-Gilles templom elôtti kis tér, a Mártírok tere, amelyre most aztán tényleg illik a neve... Brüsszelben mûködik egy Kortárs Archeológiai Központ nevû szervezet. Ez évrôl-évre, ironikus díjátadás keretében "Arany bontócsákány", "Ezüst betonozó" kitüntetésben részesíti azokat az építkezési vállalkozókat, akik a legtöbbet tették a városi környezet tönkretételéért.

Szerintem lehetne még "szûklátókörû szemellenzôsség" és a "legkorruptabb összefonódások" -díjakat is kiosztani..

Egy honi mûvész szerint "az építészetünk éppen olyan, mint maga a belga nép: csúnya és elöregedett". Nincs teljesen igaza, de be kell látnunk, hogy városunk egyre jobban hasonul a mindent belengô rossz kulturális közérzethez. Ami itt végbemegy, az építészeti népárulás és mazochizmus. És minél kevesebb köze van mindennek az igazi városépítészethez, annál több a szónoklat az urbanizmusról.

Castermannál a "Sötét városok"-sorozatban megjelent egy Brüsszel címû képregény. Szerzôi a mûfaj elismert mûvelôi, François Schuiten és Benoît Peeters. Történetük hôse egy igazi városromboló építész, aki azért érzi csalódottnak magát, mert szerinte az emberek nem értik meg terveinek nagyszerûségét. Jól szórakozhatnánk a könyvön, ha a fikció nem ismételné olyan élethûen a valóságot. Brüsszel polgármesteri székének jelenleg a legesélyesebb várományosa nem más, mint Paul Vanden Boeynants, a volt miniszter, akit öt éve közpénzek tisztességtelen kezeléséért ítéltek el, s akirôl köztudott, hogy döntô szerepet játszott a város tönkretételében, a posztmodern vadnyugati környezet kialakításában.

A sevillai világkiállítás bábeli zûrzavara után a brüsszeliek meghatottan emlegették az 1958-as itteni világkiállítás szervezését, ünnepségeit. " Emberibb környezetért" volt az akkori jelszó - és nyomban munkához is láttak: eltüntették a régi városkapukat, szökôkutakat, árnyas fasorokat. Rohamos gyorsasággal tömérdek alul- és felüljáró autóút épült, úgyhogy ma már a Louise sugárút és a Botanique körút környéke olyan, mint egy óriási hullámvasút.

Azt hiszem, túlságosan könnyû Belgiumot, Brüsszelt bírálgatni. Nem lenne nehéz túltenni Baudelaire-en, aki annyi rosszat írt már róluk a Lemeztelenített Belgium -ban. Gombrowicz utálta Berlint, és Thomas Bernhard sok kivetnivalót talát Salzburgban. Kíváncsi vagyok, mit mondtak volna Brüsszelrôl!

Talán a néprajzkutató tárgyilagosságával kellene vizsgálnom ezt a várost. Szomorú ellen-trópusok, szürke ország. Akkor talán még tudnék túldíszített barokkról, eklektikus túlfûtöttségrôl, elpolgáriasodott gótikáról, erôltetett vidámságról, kedvetlen karneválról beszélni. Felidézhetném az élve befalazott, lebetonozott folyó emlékét, amely egy pillanatra elhitette Brüsszellel, hogy kikötôváros lehetne.

Brüsszel... Ez a szó nem ébreszt vágyakat, ábrándokat, mint a sejtelmesen csengô Providence, Marienbad, Valparaiso, Narragansett, Naxos, Central Falls vagy Chicoutimi neve...

A világ minden sarkában brüsszelizálódásról beszélnek, ha egy város élô szerkezetének katasztrofális pusztulásáról, pusztításáról van szó. Ez a veszély fenyegeti Tokiót, Barcelonát, Athént, Dortmundot... Brüsszel lett a mérce, a városi élettér és környezetminôség romlásának nemzetközileg elfogadott paramétere. Nem akad olyan karizmatikus, szíveket megdobogtató fiatal államférfi, aki, mielôtt meggyilkolnák, eljönne hozzánk, hogy bejelentse: "Ik ben een Brusseleer"...

Ezt a várost nem szelte ketté a szégyen fala, amely aztán egyszer majd lebontásra kerülne; nálunk nincsenek gátak, a folyamatok feltartóztathatatlanok. Mindig több a lyuk, a sánc, mint az elkészült épület, mindig több az üresség , mint a lakott, tartalmas tér . Ingatlanspekulánsok döntenek a jövônkrôl. Horta mûvének, a Nép Háza gyönyörû épületének a romjai valahol egy elhagyott telken rozsdásodnak, enyésznek, de emiatt senki nem ejt könnyet, hiszen a brüsszeli nép már az elôtt megszûnt létezni, hogy lebontották volna a feje felôl a tetôt.

A vendéglôk, bisztrók neve is meglehetôsen fura: Hirtelen Halál, Elmúlás, Utolsó Vízió - akad ezeknél morbidabb is. Nem hiába választottunk jelképünkké egy pisilô kisfiút, aki egész áldott nap a legkülönbözôbb egyenruhákba bújtatva egyre csak pisil, pisil, és soha nincs egy valamirevaló erekciója.

Ami Bécsben a Sacher-cukrászda, Berlinben a Kranzler, Londonban a Fortnum and Mason, az nálunk a Wittamer cukrászda. A nevét vite amer -nek ejtik, ami annyit tesz: gyorsan keserû... Hát igen, itt még az édességek is hamar megecetesednek.

De hogy lehet az, hogy ezt a nekidühödt rombolási vágyat túlélte a város? Ennyi bátorság, kitartás csodálatot ébreszt bennünk. Nem hagyhatjuk magára, hûnek kell maradnunk. Ha ez a hely ekkora önutálatra képes, akkor a legádázabb ellenségnek is ellenáll. Zárkózzunk fel melléje. Itt az ember folyamatosan számûzetésben érezheti magát.

Brüsszelnek lényege a bovaryzmus. Nem is olyan régen még Párizshoz akart hasonlítani. Most Európa fôvárosának képzeli magát, pedig évente több, mint tízezer lakosa menekül minél messzebbre innen. És míg Európáról szô magasratörô álmokat, elfelejti, hogy elsôsorban egy állam, egy ország fôvárosa kellene legyen. Az eurokratikus Európa úgy megzavarta az ország fejét, hogy észre sem vette, és mint állam, megszûnt létezni. Don Quijote-i ábrándokat kergetett, és elfelejkezett a saját tennivalóiról.

Az eurokratákról lenne még pár szavam. Nyilvánvaló, hogy nem sikerült megismerniük a várost, de még csak nem is találkoztak vele. Az elithivatalnokok soha nem lépnek ki saját köreikbôl, autarktikus, autista életmódjuk aranyozott gettóba zárja ôket. Ezek a luxusbevándorlók, akik formatervezett tárgyalóasztalok mellett döntenek Isten háta mögötti kis hegyi falvak lakóinak életérôl és haláláról, nálunk még annyira sem találták meg helyüket, mint az ENSZ-hivatalnokok Genfben. Ehhez, azt hiszem, fölösleges volna bármit is hozzátennem. Nagynéha rászánják magukat, és elmennek az operába. Nemzeti Operánk a világ egyik legelismertebb dalszínháza, de ôk még ide is sûrû, tömött sorokban vonulnak be. Mozart, Wagner, Janacek zenéjét is csak szabályos alakzatba rendezôdve képesek meghallgatni.

A Vén Európa gazdag sivagatagának oázisává lehetett volna ez a város, de ehelyett sajátmaga rideg, sivár külvárosává süllyedt.

És mi mégis szeretjük, megmagyarázhatatlanul ragaszkodunk hozzá. Gyakran megkérdezik: De hát, az Isten szerelmére, mit találsz benne? - mintha egy csúnya nô iránti vonzalmunkat igyekeznék megérteni. Talán azért szeretjük, mert szeretjük a romokat. Marie-Françoise Plissart fotómûvész szívbemarkolóan szép képei szétdúlt, lerombolt, megtiport városrészeket örökítenek meg. Felvételeibôl nem csak harag, felháborodás árad, hanem a megcsúfolt város sebei, szenvedései láttán érzett részvét és gyöngédség is.

És még valami. Amikor néha elkerülünk Brüsszelbôl, egyszerre megértjük, hogy van néhány dolog, ami túlélte az építészek és ingatlanspekulánsok pusztításait. A város mindennek ellenére megôrizte vidékies jellegét, az erdôk, ligetek iránti ôszinte tiszteletét. Itt még mindig érezhetô a vidéki élet egyszerû örömeinek édessége. És az itteni emberek ma is egészséges ösztönnel utasítanak el mindenfajta szélsôséget. Ezek bizony manapság olyan fölülmúlhatatlan értékek, amelyeknek máshol már nem is igen akad párja. A kannibálok itt csörtetnek mögöttünk, de azért mi, brüsszeliek tudjuk még, hogy mi az igazi boldogság.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu