"Utazzatok Budapestre, és legyetek megint berliniek" -- írta Robert Musil, valamikor 1910-11-ben. De a mondat ezzel még nem fejezôdött be. Musil így folytatta: "...legyetek megint berliniek, de olyan berliniek, akik jártak Budapesten"
Feltöltekezni -- de nem ittmaradni. Élményekkel meggazdagodni -- majd pedig gyorsan távozni. Valahogy így érzett Musil. "Egy nyári nap Budapesten. A kemény aszfalton zötykölôdô fogatok, könnyû patadobogás, gumikerekek, közöttük a postaládákat ürítô levélkihordók motorbiciklijei. Kiabálás, kurjongatás -- könyörtelen, vad, üzletiesen hajszolt élet. Wirz Salamon úrnak és Roszenthal úrnak nincs semmi ideje, de Naplopó István úrnak és Nincstelen József úrnak bôven van ideje és egy kapualjban heverésznek, a meleg, árnyékos kövezeten." Az ellentétek városának látja Budapestet Musil. S ezeket áthidalhatatlanoknak is látja. "Kitûnô cipôk, az elôkelôké talán kevésbé szép, de az is lehet, éppolyan szép, mint Londonban vagy Bécsben." De a következô mondatban: "Sok mezítlábas."
Mire gondolhatott Musil a lábak láttán? Talán arra, hogy egyesek Nyugat-Európából jönnek (vagy éppen oda sietnek). Mások pedig Keletrôl csoszognak ide, vagy arrafelé bandukolnak. Vannak, akiknek semmire nincsen ideje; mások viszont bôvelkednek benne. S látta azt is, hogy egyesek hihetetlenül elegánsak; sokan viszont olyanok, mintha egy egzotikus földrészrôl kerültek volna ide. Az arcvonások idônként rettentôen kifinomultak. Máskor meg mintha vademberek vicsorognának egymásra. Nézik egymást az emberek -- de mintha nem látnák egymást. Talán feltûnhetett Musilnak, hogy a sok változatosság közepette senki nem figyel a másikra. Pedig lenne rá alkalmuk: az utcákon nagy a nyüzsgés, a testek folyamatosan érintik, súrolják egymást. De az emberek ettôl inkább úgy érzik magukat, mintha a lábukra tapostak volna. Összezártság, minden meghittség nélkül. Némelyeknek mintha kôbôl lenne az arca. Vannak, akik elhúzzák az orrukat. A többség pedig szitkozódik, sôt káromkodik. Egyesek szájában a nyelv éterivé finomodik. Mások viszont, amint megszólalnak, lefordíthatatlanul durvává torzítják a szavakat.
Nemcsak Musilt érték homlokegyenest ellenkezô élmények. Tizenhárom évvel késôbb, 1924-ben, amikor Thomas Mann ellátogatott Budapestre -- nem elôször, s nem utoljára, akkor az egzotikus magyar nyelvet hallgatva "enyhe mongol vagy török beütéseket" vélt felfedezni benne. Talán ezzel is magyarázható, hogy amikor majd Adrian Leverkühn a magyar Tolnára utazik a Balaton közelébe, ott a "részben török cselédség alázatos gondoskodását" élvezte -- amit a korabeli magyar kritika természetesen zokon vett. De nemcsak a "török" cselédség nyûgözte le Leverkühnt; a Tolna-birtokon "az ötnyelvû könyvtárat, a zeneterem két remek hangversenyzongoráját, a háziorgonát és minden egyéb fényûzést" is élvezte. Az ötnyelvû könyvtár valóban létezett: Hatvany Lajosnak a lakásán, a budai várban. S a zongorát sem a képzelet szülte. 1936-os budapesti látogatásán Thomas Mann -- rossz közérzetére hivatkozva -- nem volt hajlandó résztvenni Hóman Bálint akkori kultuszminiszter fogadásán, hanem ehelyett Hatvanyékhoz ment vendégségbe, ahol Bartók Béla és Reinitz Béla zongorázott. A zsidó származású Hatvanyt egyébként, aki a magyar irodalom mecénása volt, de németül írt és Berlinben publikált, mint erre Madl Antal rámutatott, a Doktor Faustus ban megemlíti Mann. Eredeti nevén, mely így hangzott: Deutsch. Német-magyar irodalmi kapcsolatok.
Az ellentétek Thomas Mann figyelmét sem kerülték el. 1936-ban egy magyar újságnak adott interjújában ezt nyilatkozta: "Engem különösen az az ellentét fogott meg, hogy itt Budapestnek, ennek a kultúra magas fokán álló világvárosnak a közelében ilyen primitív sorsban élnek az emberek... Míg a mélységben élnek a milliók, addig a napos csúcsokon él az úri osztály. E két réteg között nagyon nehéz a magyar író helyzete, akinek se felfelé, se lefelé nincs meg a hatási lehetôsége, a polgári osztály pedig, amelyikre támaszkodhatna, hiányzik. Ilyen speciális viszonyok között a magyar szellem sorsa szomorú, de azért nem reménytelen."
A kontrasztot mindenekelôtt szociálisnak nevezi Mann. De a "török cselédség", amirôl ír, és a magyar nyelvben érzékelt mongol és török jelleg arról árulkodik, hogy a szociális kontraszt mögött egy mélyebb és ôsibb kontraszt érvényesül: Európa és Ázsia kontrasztja, amely Budapesten, a Duna mentén jobban érezhetô, mint bármely más európai országban. Kelet és Nyugat, a fent és a lent, az ôsi és a modern érintkezik itt -- a mezítlábasság és a kiváló cipôk, aminek eredményeként Berlinben a Kurfürstendamm legelegánsabb cipôboltjának ma is ez a neve: "Budapester Schuhe". Az eltérô mentalitások összecsapása miatt áthidalhatatlanok a szociális ellentétek. És emiatt olyan sajátos a magyar kultúra is: nehezen fordíthatóságának, ismeretlenségének nem az egyébként valóban nehéz nyelv az oka, hanem az a mélységes belsô meghasonulása, amely a nyelvet is sajátossá teszi.
Ha Musil vagy Thomas Mann értettek volna magyarul, észrevették volna azt, amivel Európában a magyaron kívül más nép nemigen büszkélkedhet: hogy nyelvével egyszerre tud a lehetô legmagasabbra szárnyalni, s közben a legmélyebbre süllyedni is. Igen, a magyar költészet lefordíthatatlansága, amit nálunk rendszerint sajnálkozva szoktak emlegetni. De titokban azért büszkeséggel tölt el bennünket. Hisz különlegességünk jele ez. A lefordíthatatlanságba burkolózva megközelíthetetlennek szeretnénk tudni magunkat. A magyar nyelv felmérhetetlen finomságokra képes, miközben felmérhetetlen durvaságok kimondására is alkalmas. A legválasztékosabb cirkalmasságokat lehet kifejezni vele; de ázsiai szitkozódásra is alkalmas -- ami, az értô fül számára, legalább olyan bonyolult, szövevényes és rafinált, mint egy francia vagy spanyol barokk költemény. E szidalmakat éppúgy nem lehet idegen nyelvre lefordítani, mint Arany János vagy József Attila verseit. S talán nem vétek az igazság ellen, ha megkockáztatom: klasszikus költôink nyelve attól is tud olyan követhetetlenül magasra szárnyalni, mert a nyelv, amelybôl táplálkoznak, páratlanul mélyre is tud bukni. Az áldás magyar nyelven a legváratlanabb pillanatokban átokká tud torzulni. A kettô nem idegen egymástól. Az átok: negatív áldás. S amilyen utolérhetetlenül áldják a magyarok a sorsot (vagy Istent, aki persze korántsem mindenkinek, hanem a magyaroknak az istene) amiért, olyanná formálta ôket, amilyenek, éppúgy átkozzák is ezt az istent. Ugyancsak azért, amiért olyanná tette ôket, amilyenek. A fennköltségben éppolyan felülmúlhatatlanok vagyunk, mint a trágárságban. Kitûnô cipôk és sok mezítlábas. Török cselédség és koncertzongora. E. M. Ciorant, aki beszélt magyarul, lenyûgözte a magyar káromkodás; azt tervezte, hogy ha haldoklani fog, akkor magyar nyelven átkozza meg a teremtést. De nemcsak a káromodásunkért rajongott. Párizsi lakásának ablakából a sötét égre kitekintve sajnálta, amiért a világ soha nem fogja megismerni Vörösmarty Mihály tragikus költészetét. Aki szintén a nagy lefordíthatatlanok sorába tartozik.
Herder jóslata
Nehéz egy ilyen nép kultúrájával mit kezdeni. A nemzeti büszkeség és önsajnálat az idegent könnyen elriasztja. Nem kínál lehetôséget arra, hogy tartósan meg lehessen kapaszkodni valamiben. "Komp-országnak" nevezte Magyarországot Ady Endre. De ki szeretne egy kompon berendezkedni? Aki Keleten él, az Nyugatra vágyik, és viszont. De aki a kettô között reked meg, annak nem marad más hátra, minthogy egyszerre tartsa magát elátkozottnak és érezze mégis úgy, hogy a mennyben van. Nem csoda, hogy az idegenek hol reménytelenül földhözragadtnak, közönségesnek látnak bennünket, holpedig mesés, délibábszerû lényeknek.
Amikor élete végén, 1810-11-ben Heinrich von Kleist a Berliner Abendblätter t szerkesztette, igyekezett mindenrôl tájékoztatni olvasóit -- politikáról, gazdaságról, de még a bûnügyekrôl is. Figyelme egész Európára kiterjedt, Helgolandtól Párizsig, Itáliától Lengyelországig. Magyarország valahogyan kimaradt -- úgy, ahogyan a nyolcvanas évek végéig a nyugat-európai TV-állomások idôjárásjelentéseiben sem szerepelt soha. A Berliner Abendblätterben Kleist két alkalommal mégis szóba hozta a magyarokat -- szándékán kívül. Az Anekdota az utolsó porosz háborúból címû híressé vált anekdotájában egy porosz lovas történetét mesélte el, aki a jenai csata után, egy franciáktól körülzárt faluban haláltmegvetô bátorsággal -- vagy inkább nemtörôdömséggel --, ahelyett, hogy menekült volna, egyik pálinkát a másik után töltötte magába. Három francia lovas már fel is tûnt a falu végén, de a porosz még arra is szakított idôt, hogy rágyújtson. S ezekután fölkiáltott: Bassa Manelka!", rárontott a franciákra, kivetette ôket a nyeregbôl, majd újra elrikkantotta magát: "Bassa Teremtetem!", s ezzel diadalmasan elvágtatott.
A porosz lovas nem németül káromkodott, hanem magyarul -- méghozzá a lehetô legtrágárabban. Annak lelkét átkozta el ("basszam a lelkét!"), aki a másikat teremtette -- a Jóistenét. Nem ô volt persze az elsô német, aki magyarul szólalt meg. Attól kezdve, hogy a 18. században magyar huszárok is megjelentek a porosz hadseregben, a német katonák nemcsak a sujtást, a csákót és a szablyát vették át tôlük, hanem a káromkodásukat is. Kleist elôtt mások is leírták e szavakat, anélkül, hogy sejtették volna, mely nyelvbôl valók. Például a 18. század derekán egy másik Kleist, Ewald, akinek verseit -- már Heinrich életében -- az a Csokonai Vitéz Mihály fordította magyarra, aki a trágárságot és a legválasztékosabb, anakreoni stílust a mai napig páratlanul tudta egyesíteni a magyar költészetben.
Egy másik anekdota békésebb helyzetrôl szól. Vízilények és szirének a címe, s a magyar Königssee, azaz Fertô-tó csodáival ismerteti meg az olvasókat. Pontosabban azzal a mezítelen, négylábú lénnyel, amelyet a halászok fogtak ki, s amelyrôl kiderült, hogy ember. Azonnal Kapuvárra szállították a körülbelül 17 éves teremtményt; "erôs, izmos testalkatú" volt, "csak a lába és a karja volt görbe, mivel a földön mászott; kéz- és lábujjai között finom úszóhártyaszerû bôr feszült, úgy úszott, mint bármelyik vízi állat, s testének legnagyobb részét pikkely borította."
Bassa Manelka und vízilények. Káromkodó huszárok és mesebeli lények. Ami közös bennük: egyikkel sem lehet szót érteni. A huszárt hiába sürgeti a fogadós, az senkire nem hallgat; a vízilényt pedig hiába bújtatják ruhába, s hiába tanítják meg beszélni (feltehetôen magyarul), nem fog rajta a mûveltség. Elsô adandó alkalommal, meséli Kleist, beugrott a vízbe s örökre eltûnt. Alkalmatlanok bármilyen civilizált társalgásra. Az egyik dühöng, a másik álmodozik. Megszólíthatatlanok. S ha beszélnek, abban nincs sok köszönet. A többiek, a nem magyarok nem is jósolnak nekik sok jövôt. Amikor Herder 1778-ban kiadta a Volkslieder címû gyûjteményét, még az eszkimók dalait is bevette a válogatásba. De a magyarok kimaradtak -- amit sokan a mai napig a szemére hánynak. Herder ugyanis a magyarok közeli kipusztulását jósolta meg -- mi pedig úgy reagáltunk, ahogyan várható is volt: átkozódva és önmagunkat fölmagasztalva.
Milyen színû a Duna?
"Folyó zúgását hallani: abba kell hagyni tervezgetésed." A század elején írta ezt Krúdy az Álmoskönyv ben, néhány évvel Sigmund Freud Álomfejtés címû könyvének megjelenése után. Talán nem a legszerencsésebb gondolat egy olyan régióban, amely egy ideje kizárólag csak a jövôbe próbál elôre tekinteni, a múltjáról pedig a legszívesebben teljesen megfeledkezne. Ám ezúttal egy álmoskönyvrôl van csak szó. De vajon véletlen-e, hogy éppen itt, a Duna prtján, Bécsben és Budapesten születtek alapvetô mûvek az álmokról?
"Glücklich ist, wer vergißt, was nicht mehr zu ändern ist." Nagyon is közismert szavak; öröm és mélabú árad a Denevér soraiból, érezni bennük a gondtalan elfojtás utáni vágyat, de a sors megmásíthatatlansága miatti szomorúságot is. E sorok is a Duna partján születtek -- a kék Duna mentén, amely Délt és Északot, Keletet és Nyugatot, de a nappalt és az éjszakát, az álmot és az ébrenlétet is összeköti, a legkülönbözôbb kultúrákon hömpölyög át, ellentéteket kapcsol egybe, anélkül, hogy valaha is megszüntetné ôket. Folyása emlékeztet a pszichoanalízisre is, amelyet nem véletlenül a Duna mentén fedeztek föl és amely a lélek nem sejtett rétegeit hozza felszínre. Egon Schiele festményén ez meg is jelenik. Címe: Város a kék folyó mentén , alcíme azonban: Halott város . A képen Duna kékjén az iszapos sárga, a szürke, sôt a fekete szín is áttûnik.
Ellentmondásossága miatt válhatott a Duna egy olyan kultúra jelképévé, amely egységes ugyan, de egyértelmûen mégsem határozható meg. Európában a Habsburg-birodalom volt az egyetlen, ahol a politikai egységet soha nem lehetett összhangba hozni a nyelvi, kulturális és nemzeti egységgel. A Duna, melynek forrása évszázadokon át éppolyan rejtélyes volt, mint a Nílusé Egyiptomban, soha nem tudta egységessé tenni a Birodalmat -- miközben ô maga az egyedüli és kizárólagos folyó maradt, Ulmban és Passauban éppúgy, mint Bécsben, Budapesten, Újvidéken, vagy éppen Brailában. Népeket és tájakat kötött össze, melyeknek látszólag semmi köze nincsen egymáshoz. És mégis: valamennyien ennek a folyónak a tükrében ismertek magukra.
A Dunára gondolva mindenekelôtt ez jut eszembe: "Haláltánc". És nemcsak az 1838. március 13-i nagy árvízre gondolok. Ez az árvíz a késôbbi, 1848-as forradalom elôhírnöke is volt, amely a Bécsbôl jött hírek hatására robbant ki -- melyek természetesen szintén a Dunán érkeztek. E forradalom, bár leverték, annak a késôbbi ellentmondásokkal terhes polgári fejlôdésnek a nyitánya is volt, amely mind a mai napig számos alkalommal folyamodott a nyugodt és mégis veszélyes Duna jelképéhez. Árulkodó, hogy az elsô Duna-hidat, a Lánchidat 1849-ben avatták fel -- a modernizáció szimbólumaként. A Lánchíd a korlátlan fejlôdésbe vetett hit jelképe is volt -- azé a hité, hogy végre kiléphetünk elzárkózottságunkból. Ám amikor 1873-ban a második hidat is felavatták, Pest és Buda lakóinak már más gondjai voltak. Arany János Hídavatás ában a Margit híd éppolyan jelképes, mint korábban a Lánchíd volt; de már nem Keletrôl nyílt meg az út Nyugat felé, hanem az életbôl a halálba.
A hidat Aranynál öngyilkosok népesítik be -- a modernizáció áldozatai. Akik számára semmilyen más kiút nem kínálkozik. A híd, ahelyett, hogy összekötne, zsákutcává válik. E paradoxonnak mély történelmi gyökerei vannak. A Duna mindig is limes volt, s azoknak, akik átkeltek rajta, számolniuk kellett a veszéllyel. Már a rómaiak is csak a nyugati oldalát hódították meg, Pannóniát, s Diocletianus a Duna nyugati partjáig terjeszetette ki a világbirodalmát. A Duna volt az a határ, amely a déli és a nyugati civilizációt védte a Kelettôl és az Északtól. A civilizációt és a barbárságot választotta szét, a csillogó értelmet és a sötét ösztönöket különítette el. A honfoglaló magyarok egyedüli esélye, hogy késôbb európaiaknak mondhassák magukat, az volt, ha Pannóniát is elfoglalják -- ami persze nem akadályozta meg ôket abban, hogy a délnyugatról (Velencébôl) érkezett Gellért püspököt éppen a Dunába lökjék a nevét viselô hegy szirtjérôl.
E kettôs arculatával magyarázható, hogy a Duna a magyarokat nemcsak büszkeséggel tölti el, hanem örökös félelemmel is. Olyan ez a folyó, mint egy seb, írta már Petôfi is, akit másfél évszázaddal késôbb, éppen a Duna kapcsán Kornis Mihály is megidézett Dunasirató címû írásában, amely nélkül immár elképzelhetetlen a magyar irodalom Duna-képe. Petôfi annak idején ezt írta: "Folyam, kebled hányszor repeszti meg / Hajó futása s dúló fergeteg! // S a seb mi hosszu és a seb mi mély! / Minôt a szíven nem vág szenvedély!" Honnan a sebzettségnek ez az érzése? Talán onnan, hogy a Dunát -- a természetes, magától értetôdô Tiszával ellentétben -- mindig meg kellett hódítani. Idegenbôl érkezik -- Nyugatról, ahol talán még kék a színe --, és idegenbe megy tovább, a Balkánra, hogy végül feketén torkolljon a tengerbe. Nálunk nem kék, de nem is fekete. Inkább fenyegetôen szürke. Szellemi folyam: szétválasztja a hagyományokat, a generációkat, a kultúrákat, az ízléseket, de ugyanazzal a mozgással össze is köti ôket. "A magyar lélek számára mindigis fennáll a kettészakadás veszélye: egy keleti és egy nyugati, urbánus és népies, pannón és szkíta félre." Tábor Ádám írja ezt egy a Dunáról szóló szövegben, melynek címe jellemzô módon: A senkivizén . Örökös mozgásban van, és mégis mindenütt egy és ugyanaz marad. Gazdagsága a megszüntethetetlen ellentétek sokaságában van. A Dunát meghódítani nem kevesebbet jelent, mint megtanulni egyensúlyozni Kelet és Nyugat, Észak és Dél, vagy, mint a költô írja, "mult, jelen s jövendô" között.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu