A világ mint szökés.
(Gottfried Benn)
Riportokban, pódiumbeszélgetések során gyakran tették fel nekem a kérdést: miért menekülök a mai magyar valóság elôl? Ilyenkor mindig komolyan el kellett gondolkodnom rajta, vajon tényleg menekülök-e. Ülünk például Ráth György utcai lakásomban ketten, egy fiatalasszony meg én; a fiatalasszony ölében egy kis magnó, kezében mikrofon, csuklóján óra, amelyre sûrûn pillantgat, és kérdezi, miért menekülök a mai magyar valóság elôl. Majd rögtön hozzáteszi, hogy legyek szíves, válaszoljak röviden, mert mennie kell a gyerekért a bölcsôdébe, és még nem is vásárolt. Majd elviharzik, én pedig ott maradok, szemközt a kérdéssel, amely, bárhogy nézzük is, része a mai magyar valóságnak. Vagy például ülök egy emelvényen, szemközt velem két-három fényszóró, harminc-negyven szempár és egy pohár ásványvíz; kissé rekedt vagyok, mert éppen felolvastam egy szöveget, amelyet valamikor valaki megírt, aki állítólag azonos velem; és akkor valaki megkérdezi, hogy meg lehet-e írásból élni, másvalaki megkérdezi, hogy melyik pártra szavazok, egy harmadik valaki pedig arra volna kíváncsi, hogy miért menekülök a mai magyar valóság elôl. Aztán kitódulnak a terembôl, én pedig ott maradok a szívembe döfött kérdéssel, amely éppúgy hozzátartozik a mai magyar valósághoz, mint a szívem.
De hát csakugyan bele van-e döfve?
Könnyû elhárítani ezt a kérdést (akár a többi hasonló külsôdleges, kicsinyes akadékoskodást). Mondhatom, hogy: A mai magyar valóság én vagyok. És hogy:
Ami egy szövegben történni tud, az csak itt és most történhet meg, ezen túlmenôen pedig az elbeszélô próza nem tévesztendô össze a közszolgálati tájékoztatással, amelynek mûvelôi viszont a kelleténél talán ritkábban szembesülnek a fentírt kérdéssel. Valamint vissza is kérdezhetek, márpedig szeretek visszakérdezni:
Hol válik el a mai magyar valóság a nem maitól és nem magyartól? A mai, szombati valóság, az ugyebár mai. De ha netán arról írnék, hogy tegnapelôtt, csütörtökön a CEU-n jártam, akkor az nem mai? És ha hozzáteszem, hogy a CEU-n, magyarul a Közép-Európai egyetemen egy román író elôadását hallgattam, és bele voltam bonyolódva egy osztrák ügybe, amit most hosszú volna elmesélni, akkor az nem magyar valóság? Ami öt éve történt, az még mai, de ha valaki a rendszerváltás idejébôl mond el történetet, akkor már menekül a valóság elôl? És ha valaki egy moszkvai önkiszolgáló éttermet ír le a hetvenes évekbôl (ahogy tette egy írótársam, aki egyszer a fülem hallatára kapta meg ugyanezt a kérdést), ezzel hátat fordít az itt és mostnak? No és az az író, aki egyik nagy regényében a 19. század végi Budapestet kopírozza rá a 20. század végire, vajon menekül-e vagy sem? És ha igen, honnan hová? A 19. századból a 20.-ba vagy fordítva?
Nem tágítom tovább az idôt és a teret, pedig úgy gondoltam, addig meg sem állok, amíg be nem bizonyítom, hogy Mészöly Miklós Saulusának antik-mediterrán tája éppúgy hozzátartozik a mai magyar valósághoz, mint Wirth Imre Eszkimóháború jának idôn kívül rekesztett jégmezôi.
Már csak tréfából is. Mert hát unalmas volna újra meg újra bizonygatni, hogy a külsô forma tér- és idôreferenciái nem a legfontosabbak egy elbeszélô mû vagy egy dráma megítélése szempontjából. Akkor már érdekesebb azon gondolkodni, hogy:
Hol válik el a valóság a valótlanságtól?
Egyszerre csak egy mai magyar valóság van, vagy inkább kettô, esetleg három vagy négy? Vajon ugyanazt a mai magyar valóságot látja a jobb szem, mint a bal? Isten ôrizz, hogy mindezt ontológiai problémaként iparkodjam kezelni, ezek egyszerûen írói problémák, amelyek figyelembe vétele (vagy figyelmen kívül hagyása) jóval nagyobb hatással van egy készülô mû struktúrájára, mint a szerzô személyes érdeklôdési köre, a magánügyekrôl és az állampolgári állásfoglalásokról (amelyekre kimondatlanul is irányul a mai magyar valóságot firtató kérdés) már nem is beszélve.
Ha viszont egyszerre többféle valóság áll fenn, akkor ez csakis az észrevételek sokfélesége révén lehetséges, vagyis a szubjektív valóságok egymásmelletiségével számolhatunk, mind a valóságban, mind a megírható elbeszélô prózában. Hogy egy nagyon egyszerû példát mondjak: egy ember megy a Király utcában a Teréz körúttól a Károly körút felé, ugyanekkor egy másik ember megy a Majakovszkij utcában a Tanács körúttól a Lenin körút felé; hiába kellene bekövetkeznie ama pillanatnak, amelyben szembetalálkoznak, mégsem fognak a "valóságban" találkozni, mivel nem egy, hanem két különbözô valóságban mozognak, akkor is, ha esetünkben a két valóság térszínelemei mozzanatról mozzanatra megfeleltethetôk egymással.
Még bonyolultabb a helyzet - hogy egy másik példát mondjak - több etnikum együttélése esetén, amelyek mindegyike más-más elképzelésekkel rendelkezik a múltról, s ennek következtében a mai valóságról is. Ilyen területeken ugyanaz a település csak látszólag ugyanaz; valójában két vagy több különbözô település, két vagy több különbözô valóság egymásra vetíthetô térbeli és kulturális viszonyrendszerében. Több ízben is jártam - hogy mást ne mondjak - Románia nyugati részének Cluj-Napoca nevû nagyvárosában, aránylag jól ismerem; már amennyire egy nagyvárost ismerhet egy odavetôdô idegen. Szándékosan írtam ide, épp az idegenség miatt, a város román nevét. A magyar név meghitten és magától értetôdôen hangzik, s eltereli a figyelmet arról a hermeneutikai jellegû problémáról, amelyet mintegy feladványképpen testesít meg a város (illetve a térkép megfelelô, két vagy három különbözô névvel jelölhetô pontja), akár oly sok más település a közép-kelet-európai térségben. Nekem, aki Budapesten születtem és nevelkedtem, lehetnek barátaim Kolozsvárott, elindulhatok ôket meglátogatni; de akár gépkocsival, akár vonattal indulok, megérkezni nem Kolozsvárra fogok, hanem Cluj-Napocára. Aki valaha járt az említett helyen, az tudja, mirôl beszélek. Aki nem járt, annak magát a problémát igyekszem megvilágítani. Cluj-Napoca dinamikusan fejlôdô román nagyváros, félmilliós lakossággal, csekély múlttal, ám annál ígéretesebb jövôvel. Ugyanazon a szélességi és hosszúsági fokon, ám egy másik valóságban található Kolozsvár, amely stagnáló (vagy inkább hanyatló) magyar kisváros, nyolcvanezres lakossággal, szerteágazó hagyományokkal, sok évszázados, gazdag múlttal (ez persze tartalmazza a Klausenburg nevû egykori német város történetét is) és nem túl ígéretes jövôvel. Mindkét városon keresztülfolyik egy folyó, a Somes, illetve a Szamos. (Ez nem okoz különösebb megértési nehézséget, minthogy állítólag nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni, azonkívül jelenleg mindkét valóságban erôsen szennyezett a vize.) A folyópart közelében van egy tér, a Cluj-Napoca-i Vitéz Mihály tér (ami persze fordítás), illetve a kolozsvári Széchényi tér; ez ugyanaz a tér, két különbözô valóságban, vagyis két különbözô tér.
Elképzelem, amint ezen a téren szembejön egymással egy fiú és egy lány. Tulajdonságaik alapján tökéletesen összeillenének, és valószínûleg boldogok lennének, ha egymásra találnának a tér közepe táján; csakhogy nem fognak egymásra találni, mert két különbözô téren vágnak át. Vagy egy író és egy olvasó. Az olvasó csillapíthatatlan kíváncsisággal keresi azt a könyvet, amely ablakot nyitna egy másik valóságra abból a valóságból, amelyben él; s nem tudja, hogy ez a könyv éppen annak az írónak egyik munkája, aki a téren szembejön vele. Az író sóvárogva keresi azt az érdeklôdô olvasót, aki nem arra kíváncsi, hogy meg lehet-e írásból élni, hanem arra, hogy a rendelkezésre álló írói eszközökkel mit lehet megmutatni a valótlanság révén a valóságból és megfordítva; s nem tudja, hogy az olvasó, akit keres, ott jön vele szemben - ugyanazon a téren, csak éppen egy másik valóságban. Találkozásuk a különbözô valóságok összevethetôségét jelentené, ám ez éppen azért nem fog bekövetkezni, mert két különbözô valóságban járnak-kelnek.
A tér közepén áll egy szobor. Én, aki Cluj-Napocán ugyanolyan mértékben (ha nem is ugyanolyan módon) vagyok idegen, mint Kolozsvárott, azt mondhatom róla: ágaskodó, izmos ló, amelyen egy marcona férfi lovagol. Ugyanakkor azt is látom, hogy az egyik valóságban a szobor a tér optikai, sôt teológiai középpontja; csak részben plasztikai alkotás, mert részben bronzba öntött eszmei mondanivaló (mint a köztéri szobrok általában); ô jelöli ki azt a nézôpontot, ahonnét végigtekintve a történelmi tájon, a város visszamenôleg is Cluj-Napocának látható (s ennek megfelelôen a múltja is éppoly gazdag, sôt gazdagabb, mint a magyar kisvárosé, amely ebbôl a nézôpontból nem is észlelhetô). A másik valóságban a szobor jóformán észre sem vehetô, vagy ha mégis, akkor zavaró idegen testnek, afféle ottfelejtett fémtárgynak látszik, amelyet már megszoktak az arrajárók; jelenlétét szokták meg, nem pedig jelentését, mert ez utóbbi roppant erôs kognitív disszonanciát váltana ki, s ezért inkább elfeledkeznek róla.
Ismétlem, mindezt nem filozófiai vagy politikai, hanem elbeszélôi problémának tartom, s úgy is mondom el; a szóban forgó kétvalóságbeli város pedig csupán példája vagy ideáltípusa a közép-kelet-európai térség sok száz más városának. Nyilván vannak a világ más térségeiben is hasonló elbeszélôi problémák, de nekem errôl a tájékról vannak személyes tapasztalataim, errôl tudok beszélni.
Amúgy pedig a helyzet az, hogy a valóságban (bármely valóság legyen is az) a fiúk és a lányok elôbb-utóbb egymásra találnak.
Az írók és az olvasók ellenben csak igen ritkán, még egy és ugyanazon valóságon belül is csak kivételes kegyelmi pillanatokban. Hogy ez a találkozás nem jön létre, arról többek között a vissza-visszatérô kérdés tanúskodik:
Miért menekül az író a mai magyar valóság elôl? Mármint hogy én. Kérdés azonban, hogy én, aki ülök a mai magyar valóságban, és írom ezt a cikket, azonos vagyok-e azzal a velem egyidôs, velem egy fedél alatt élô íróval, akinek többek között az Átkelés az üvegen és a Jacob Wunschwitz igaz története címû regények tulajdoníthatók. Hajlok arra a feltételezésre, hogy ez az író pillanatnyilag nem azonos velem, csupán ismerôsöm. Személyiségét, gondolkodásmódját és munkáit eléggé jól ismerem; de azt már nem tudnám megmondani, hogy ebben a pillanatban hol van. Bizonyára elmenekült a mai magyar valóság elôl, én pedig kénytelen vagyok vállalni a felelôsséget a meneküléséért, annak ellenére, hogy nekem személy szerint eszem ágában sincs menekülni sehonnan sehová.
Végképp sehonnan fölöttébb sehová.
Ha azonban olyan világkorszakban élünk, ahol egyszerre több szubjektív valóság burjánzik egy és ugyanazon helyen, akkor kérdés, hogy: létezik-e ugyanazon a helyen tôlünk független, objektív valóság, amelyre a mindenkori észleléssel, az észlelô személyiségével és elôítéleteivel, magyarán a szubjektív valóságok sokaságával szemben instanciaként lehet hivatkozni? Ennek a kérdésnek megintcsak nem bölcseleti, hanem elbeszélôi irányultsága van. Az elbeszélés mint folyamat feltételez egy elbeszélôi helyzetet, amelyet fenn kell tartani és tovább kell alakítani (kissé leegyszerûsítve: a történetet el kell juttatni valahonnét valahová); az pedig, hogy a folyamatból eredmény legyen (az elbeszélés mint eredmény), nagyrészt a narráció teljesítményén múlik. Vajon erôsíti-e a narrátort, ha fölötte áll az elbeszélô prózában egymásnak feszülô nézôpontok, látásmódok, hiedelmek, vélekedések, csalások, öncsalások és más effélék szövevényének; ha tehát az elbeszélô többet tud és fôként "jobban tudja", mint a szereplôk?
A válasz nem annyira elvi, mint inkább gyakorlati jelentôségû, s nem örök idôkre szól, hanem mindannyiszor újra meg kell fogalmazni és indokolni, csakhogy vigyázat: ennek eldöntése egy mû megírásának folyamatában alapvetô stratégiai döntés.
Ha igen, úgy a többlettudás a legsúlyosabb elbeszélôi nehézségként fog jelentkezni; mert mitévô legyen a narrátor önmaga többlettudásával, annak abszolút érvényességével? Hogyan helyezhetô el a narrátori többlettudás az elbeszélésnek mint eredménynek egyes mozzanataiban, ha az elbeszélô el akarja kerülni, hogy az elbeszélés mint folyamat mozzanatról mozzanatra eleve el legyen döntve?
Ha nem, úgy a narrátor (és egészében, a narráció) integratív ereje válik kérdésessé; úgy a különbözô nézôpontok, látásmódok és vélekedések nem egymásnak feszülnek, hanem széttartanak, és az elbeszélôi forma széthullását okozhatják.
Fôként pedig: ezen a stratégiai döntésen múlik az elbeszélô menekülése. Mert, noha nekem személy szerint eszem ágában sincs menekülni, végképp sehonnan fölöttébb sehová, a magány és az eszmélet legtisztább, legfájdalmasabb pillanataiban, lehajtott fejjel vagyok kénytelen újra meg újra rádöbbenni, hogy az a velem egyidôs író, akivel egy fedél alatt élek, megállás nélkül menekül a mai magyar valóság elôl.
Hogy miért? Az nem különösen érdekes. A menekülés úgy is mint aktus, úgy is mint gesztus magától értetôdik. Ahogy voltak korszakok, amelyekben nehéz volt szatírát nem írni, úgy most olyan korszakban élünk, amelyben nehéz, sôt véleményem szerint lehetetlen nem menekülni az éppen adott valóság elôl. A valóság topográfiai problémaként való megragadása önmagában véve menekülés. Az elbeszélôi világ kijelölése, felépítése és benépesítése nem egyéb, mint menekülés.
Nem az a kérdés, hogy miért menekül az író, hanem az, hogy hová. A mai magyar író csakis a mai magyar valóság elôl tud menekülni. Ahhoz, hogy a Szasszanidák-korabeli perzsa valóságból vagy a Justinianos-korabeli bizánci valóságból menekülhessen egy mai magyar író, emberfölötti (s nem is kimondottan írói) képességek kellenének. Valahol bizonyára létezik a valóság elôli menekülések titkos története. E titkos történetnek sajnos csak foszlányait ismerem. Viszont eléggé jól ismerem a velem egy fedél alatt élô író menekülési kísérleteit. Ezeket, ha majd egyszer szünetet tart a menekülésben, részletesen és aprólékosan el fogom mesélni. Most éppen csak utalok rájuk (már csak azért is, hogy ne hagyjam válasz nélkül a címben feltett kérdést):
Menekülés alteregóba.
Menekülés egy másik nyelvbe.
Menekülés idegen mûfajokba.
Menekülés az összefüggésekbe. (Többek közt ezzel magyarázható a történelemmel való elbeszélôi foglalkozás - és általában, a történetalakítás - iránt hirtelen megnôtt figyelem.) Vigyázat: az összefüggés nem azonos az összefüggô dolgokkal. A hagyományokról való beszédmód problémává tétele nagyjából az ellenkezôjét jelenti a hagyomány (vagy a bennefoglalt tárgyak) fetisizálásának.
Menekülés az elbeszélés elejébôl az elbeszélés vége felé. Vigyázat: nem irányról, hanem arányról van szó; van-e még a vége felé elbeszélôi mozgástér?
Menekülésszerû visszaugrás az elbeszélés végérôl az elbeszélés elôzményeire.
Menekülés az elbeszélésbôl mint folyamatból az elbeszélésbe mint eredménybe.
Menekülés az elbeszélésbôl mint eredménybôl az elbeszélésbe mint folyamatba.
Menekülés a mai magyar valóságból a mai magyar valóságba. És megfordítva. És vissza.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu