Hárman voltak a pre-dekonstruktorok a Derrida-szövegek tanúsága szerint: Nietzsche, Freud és Heidegger. Mindhárman "különös" érdeklôdést mutattak az irodalom, a festészet és az építészet kérdései iránt. De Derrida és az általa mûvelt dekonstrukció az, amely nemcsak a mûvészetfilozófián belül, hanem a mûvészet különbözô területein is "szeizmikus" mozgásokat indított el, melyek a dekonstruktív építészet, festészet, divat és vizuális-mûvészet változatos formáit hozták létre.
Derrida ugyanis olyan kérdéseket tesz föl - és úgy teszi fel azokat - amelyek alapjaiban érintik a filozófiai gondolkodás és mûvészet struktúráit és aktusait. Ezek a struktúrák a nyugati gondolkodás esetében a görög filozófiáig vezethetôk vissza, a megalapozott és biztos tudást garantáló episztémé struktúrájáig. Nietzsche az e struktúrára épülô gondolkodást akarta kimozdítani sarkaiból, Freud az e struktúrára alapozott én belsô megosztottságát fedte fel, Heidegger ezekig az "alapokig" próbálta visszabontani a nyugati gondolkodás "építményét", de végülis Derridának sikerült elmozdítania azt, mégpedig a heideggeri Abbau , írás-törlés mozgásai mentén, de nagyobb távolság-tartással, több iróniával, több "szellemességgel", talán több türelemmel is az "átfestések", átépítések, átírások szétbontása, szétolvasása iránt. A heideggeri destrukciót dekonstrukcióvá avató derridai lépés kettôs, a kritischer Abbau feltéleleit és mikéntjét egyaránt érinti, egészen addig a folyamatig, ahol már nem csak maga a szerkezet dekomponálódik, hanem maga a szerkezet szerkezetisége, rendezô elve is megkérdôjelezôdik, ahol a differenciák "összeendlizhetetlensége", az eldönthetetlen kérdések elrejthetetlensége, a különbségrôl való megfeledkezés lehetetlensége íródik; az anamnézis és a mnemotechnika, a Gedächtnis és az Erinnerung , a Verspätung és Nachträglichkeit , az én és a másik, a hasonló és a különbözô, a heimlich és az unhemlich közötti térben, nem Nietzsche felforgató, átértékelô heroikus lendületével, gigantikus és emberfeletti erôt igénylô erô-feszítéseivel, hanem Nietzsche "stílusainak", a Nietzsche szöveg retorizáltságának, ritmizáltságának aforisztikus energiájával és könnyedségével.
A stílus, a ritmus többese nem egyszerûen a gondolati építmény díszítô elemeként, parergonként, timpanonként, kiegészítésként, járulékként, ráadásként jelenik meg Derrida esetében, hanem strukturális változást jelez. Derrida a filozófiát nem egyszerûen épületként, hanem szövegként, a filozófus tevékenységét nem építésként hanem írásként, az írást nem reprezentációként hanem kettôs artikulációként értelmezi. Nem pusztán a filozófia építészeti metaforáit, a felépítés vagy lebontás egyirányú és célirányos tevékenységét kérdôjelezi meg, hanem írásmódjával a filozófiai rendszerek architektonikáját is megbontja.
A filozófiai szöveg architektonikája
Nem véletlen, hogy a filozófiában "meghonosodott" metaforák közül éppen az építészeti metaforák bizonyultak a legidôtállóbaknak. Ökonomikusan sûrítették magukba mindazt, amire az ember mint animal rationale és animal sensibile törekedett ésvágyott, a racionális, kiszámított, célirányos tevékenységet, a biztonságot, menedéket, védettséget, otthont nyújtó város, épület, ház képzetét.
Az építészeti metaforákra támaszkodó filozófia stabil alapokat, egymásra épülô fogalmi rendszereket, ellentmondásmentes viszonyokat tételezett. Ám a filozófiának, amint ezt Platóntól Descartes-ig, Kanton át egészen a fenomenológiáig, a strukturalizmusig és az analitikus filozófiáig kudarcba fulladt kísérletei mutatják, sem biztos alapokat találnia, sem önmagát megalapoznia, sem egy ellentmondásmentes fogalmi rendszert kidolgoznia nem sikerült. Az építészeti retorika ennek ellenére túlélte azokat a megrázkódtatásokat, ami e ténnyel való szembesülés különbözô fázisaiban a filozófiát érte. A nyelvi fordulat egy strukturális változás lehetôségét jelezte, ám ennek ellenére félúton maradt, mivel a nyelvet nemcsak metaforikus hanem szószerinti, sôt betûszerinti értelemben is építôelemként kezelte, és ennek a célnak alárendelve próbálta megtisztítani minden olyan tulajdonságtól, ami akadályozta terveinek kivitelezésében. Az eképpen kipreparált, visszanyesett, szemantikai, logikai struktúráira szétszedett nyelvi elemekbôl építkezô filozófia minden eddiginél hívebben ôrizte a jelenlét, a jelentés egységének garanciáját nyújtó ház mítoszát, mely a maga részérôl a korábbiaknál biztosabb rög(eszme)ként kötötte magához a filozófiát, nemcsak a " Die Erde als Urarche, bewegt sich nicht" (A föld mint ôsarkhé nem mozog) husserli bizonyosságát adta meg neki, hanem az Unheimlichkeit ellenére a "nyelv a lét háza" heideggeri otthonosságát is.
Derrida pontosan erre a kettôs kötésre, a rögeszme rög és eszme voltára kérdez rá, és ezáltal mozdítja el egymásban a filozófiát és az architektúrát, jóval azelôtt, hogy közvetlen kapcsolatba került volna az építészettel. Nem azt a kérdést teszi fel, hogy jó metafora-e a ház, hanem azt, hogy mi tette szükségessé és lehetôvé a filozófián belüli használatát, milyen szükségszerûségnek és törvényszerûségnek engedelmeskedik. Mi az a házban és a nyelvben, az építészetben és a filozófiában, ami lehetôvé tette ezt a kötést? Nem házon kívül teszi fel a kérdést, hanem a házban, tiszteletben tartva és áthágva az építészeti retorika filozófián belüli határait. Maga a dekonstrukció mint kifejezés, mint a lebontás-elmozdítás kettôs tevékenysége is erre utal. Ám az eddigi kísérletekkel ellentétben Derrida nem egy már elôrevetített tervezetnek akarja megfeleltetni a filozófiát, elkülöníteni, kürülhatárolni a maga tárgyterületét, építôelemeire szedni és újból összerakni, hanem éppen arra mutat rá, hogy a nyelv minden semlegesítô igyekezet ellenére sem tekinthetô bemérhetô és kiszámítható tulajdonságokkal bíró stabil és megbizható építôelemnek. A nyelvben az írás ellenáll az ilyen redukáló, nyelvtisztító, kész termékekben gondolkodó, célirányos tevékenységnek, és belülrôl kezdi ki azt. Már "eredetében" "megfertôzi" a filozófia nyelvét, amely a maga részérôl módszeresen és következetesen próbálja elnyomni, elfojtani, magáról leválasztani az írást mint idegen, külsô, másodlagos elemet.
Derrida nem egyszerûen szembeállítja az írást a nyelvvel, nem pusztán egy eddig háttérbe szorított elemet helyez elôtérbe, rekonstituálva az oppozíciókra építô szemléletet, nem pusztán a betû és a hang mint materiális hordozó közötti különbségre hívja fel a figyelmet megerôsítve az írás betû szerinti értelmezését, hanem arra mutat rá, ami a betûben és a hangban már írásban van. Az írás Derrida értelmezésében nem puszta reprezentáció, hanem artikuláció, ami a nyelvben az írás által, a jelölô és a jelölt, a jelenlét és hiány játékaként íródik, megtörve a jelentés, a jelenlét tisztaságát. A nyelv és az írás nem feleltethetôk meg egymásnak, nem fedhetôk le egymással, nem helyettesíthetôk egymással, nem azonosíthatók, nem homogenizálhatók, nem egynemûsíthetôk. A köztük levô viszony csak akkor válik érthetôvé, ha nem radikális különbségként, hanem különbözésként fogjuk fel, nem eredményként, hanem folyamatként, nem a hagyományos tér-idô felfogás linearitás elvéhez igazítva, hanem helyt adva alineáris, alogikus, entropikus, kaotikus, anarchikus, kiszámíthatatlan mozgásaiknak. Ami a nyelvben írás, az a "helyt adás" mozzanata. Nem puszta térkihagyás, köz, térbeli elrendezés, elôbb vagy utóbb kisajátítható, belakható térület, hanem belakhatatlan, kisajátíthatatlan köztes tér-idô, tér-idô közben.
Ez a tér-idô felfogás és különösen a kettô közötti viszony értelmezése nem felel meg az "elôregyártott" elemekbôl építkezô filozófia eddigi elképzeléseinek, ezért van szüksége Derridának arra, hogy ne csak a tág és a szûk értelemben vett írás fogalmát, ne csak az ezt fenntartó tág és szûk értelemben vett tér és idô fogalmát különböztesse meg, ami önmagában egy mechanikus cselekedet lenne, hanem a kettô közötti dinamikus viszonyt is figyelembe vegye. Az írás kettôssége "anyag" és "aktus" volta ezt teszi lehetôvé, éppen azáltal, hogy eléggé térszerû és eléggé idôszerû ahhoz, hogy "kezelhetô" legyen, és eléggé térbeli és idôbeli ahhoz, hogy a teret és idôt kiszabó, kisajátító igyekezetnek térszerûen és idôszerûen térben és idôben ellenálljon. Az írás egyszerre hozza létre az idôt és a teret, a téridô struktúráját úgy, hogy magának a létrehozásnak a terét és idejét is a létrehozás pillanatában strukturálja és destrukturálja, eközben nem a geometria vagy a mechanika törvényeinek engedelmeskedik, tehát nem azoknak a törvényeknek, amelyeknek a szûk értelemben vett írás és a szûk értelemben vett építészet is alá van vetve. A tér, az idô és a strukturálódás törvényei nem eleve adottak, hanem az írással mint kettôs artikulációval jönnek létre, nemcsak térben, idôben tagolódva, hanem a teret idôt tagolva, mintegy "belülrôl" feszítve ki a teret és az idôt, inherens, "kívülrôl" elôre láthatatlan kényszerûséggel, abban a pillanatban és azon a helyen, amikor és ahol egymásba íródva és írva teszik lehetôvé és lehetetlenenné az írást mint tér-idôbeli, teret-idôt képzô tevékenységet, és az írást mint a maga "arte" és "faktum" voltában is strukturálódó-destrukturálódó tér-idôbeli "struktúrát".
Az írás e kettôssége anyagában, alapmûveleteiben, archi-struktúrájában és architektonikájában egyaránt érinti a filozófiát. Ez a mozzanat nem Derridával kezdôdik, hanem magával az írással, és annak ellenére, hogy a filozófia a maga írásával megpróbálta elnyomni a filozófia írását, ez az írás benne íródott a filozófia szövegeiben, és Platóntól Derridáig kísértette a filozófiát. A dekonstrukció nem Derridával kezdôdik, és Derrida minduntalan figyelmeztet is erre, hanem már a filozófiával elkezdôdött. Derrida nem tett mást, mint ráirányította a figyelmet a filozófiai szövegekben íródó írás többesére és a maga írásaiban, írásmódjával "helyt adott" az írásnak. Derrida írása nem engedelmeskedik az egynemûségre, egyhangúságra törekvô nyelvtisztító husserli imperatívusznak, mely Husserl Schreibwut -ja ellenére éppen az írástól fosztotta meg az írást, hanem teret biztosít a kétértelmûségeknek, melyek dinamikájukkal megbontják a geológiai értelemben egymásra rétegzôdô, csak bizonyos jelentésmozgásokat megengedô, geometrikus, genealogikus elvekre épített konstrukció "archi-tektonikáját".
Letér a kifejezéseket szintaktikai és szemantikai kötéseik mentén szétszedô heideggeri ösvényrôl, mely a nyelv filozófiai és a filozófia nyelvi erezetétôl a jelentést mint konstitutív és konstituáló elvet készen-létben tartó "lét házáig" vezet, amikor enged a nyelvben rejlô írás disszeminatív energiájának, mely áttöri az egység elvét ôrzô jelentés (mag)házát.
Megtöri a lap mint "alap" némaságát, amikor timpanonnal veri dobra a filozófiát ( Tympaniser la philosophie ), amikor a szöveg-építmény hierarchikus - fô és mellék, közép és szél, ergon és parergon - rendjét megbontva, "saját" medrébôl zökkenti ki a végek fölötti uralmat is magáénak tudó filozófiát, magán kívül helyezve a filozófia és irodalom között a lap fehérsége által írott térbe.
Megszegi a könyvelvûséget, amikor a partitúra, az alap ( subjectile ), a vázlat felôl zenei, festészeti és építészeti értelemben egyaránt dekomponálja, szólamaira, hangjaira, tónusaira, vonásaira, kereteire, támasztékaira, oszlopaira, szögleteire, köveire bontja, a cím, az elôszó, az utószó, a tulajdonnév kartusából fejti ki az au(k)toritás lélekharangját ( Glas ) kongató írást.
Az architektúra archi-textúrája
Az a filozófia és írás, mely saját architektúráját architexturális aktivitásával dezarchitekturalizálja, természetesen visszahat az architektúra fogalmára. Arra a fogalomra, amely nem csak a filozófia metaforája volt, hanem az emberiség kultúráját Bábeltôl a Notre Dame -ig és a Parc de la Villette -ig - megannyi befejezetlen és befejezhetetlen épület - meghatározta.
A filozófia dekonstrukcióját szemmel tartó dekonstruktív építészet maga veti föl elméletében és gyakorlatában - Bernard Tschumi, Peter Eisenman, Daniel Libeskind, Elias Zenghelis, Frank Gehry, Zaha Hadid, Hiromi Fuji, Günter Behnisch, Stanley Tigerman és más építészek munkáiban - saját dekonstrukciójának, dezarchitektualizálódó architexturalizálódásának lehetôségét. Ez az építészeten belül az architektúra archi-textúra irányába történô elmozdulása, mely mozdultában át írja az építészet szerepét, jelentését, idejét, terét, térhez és idôhöz, önmagához és másaihoz, az irodalomhoz, filozófiához, képzômûvészethez való viszonyát.
Az architektúra elmozdulásának egyik jele, hogy a maga részérôl nemcsak retorikájában épít Derrida filozófiájára, hanem felkínálja a konkrét együttmûködés lehetôségét, amikor 1985-ben Bernard Tschumi felkéri Jacques Derridát és Peter Eisenmant a Parc de la Villette tervezésében való részvételre. Choral Work a válasz, Eisenman a címet, Derrida az alaprajzot, Eisenman a tervet, Derrida Khórá t adja. Építészet és filozófia találkozik a "harmadikként" adódó térben, "helyt adva" egymásnak, egymás húrjait pengetve, ott, ahol szöve(tsé)g voltukról megfeledkezvén, annyiszor futottak ( choral )zátonyra.
Az építészet ettôl kezdve építészeti és filozófiai kérdésként tevôdik fel Derrida szövegeiben, aki ugyan a dekonstrukciót fedônévként használóknak kijáró kétellyel fogadta elsô pillanatban a "dekonstruktív építészet" megjelenését, de Tschumi és Eisenman munkáival és a velük való együttmûködés során rájött arra (amint ezt a Tate Symposiumon való részvételeként Christopher Norrisnak adott válaszaiban kiemeli), hogy a dekonstrukció a "mûvészeten és az építészeten áthaladva mûködtethetô a leghatékonyabban", miközben "a dekonstrukció nem azt jelenti, hogy az építészeti metaforákon belül kell maradnunk. Nem jelenti azt például, hogy valamit, ami már felépített - fizikailag vagy kulturálisan vagy teoretikusan felépített - le kell rombolnunk, csak azért, hogy egy olyan lecsupaszított alapot nyerjünk, amire valami újat építhetünk. A dekonstrukció talán éppen magának ennek az építészeti modellnek a megkérdôjelezése - az építészti modellnek, amely általános kérdés, a filozófián belül is, a megalapozás, a szuperstruktúrák metaforája, az, amit Kant `architektonikusnak' nevezett, stb., amiként az arkhé fogalma is ... Így a dekonstrukció az építészetnek filozófián belüli kérdésessé tételét jelenti és talán az építészetét is". A "`dekonstruktív építészet' felfedezése" vezette rá Derridát arra is, hogy az általa még az építészettel és az építészet diskurzusával való konkrét találkozása elôtt feltett kérdésre - "miben állna egy olyan építészet, amely nem lenne alárendelve a lakozás, a lakás, az emberi és isteni jelenlétnek. Egyáltalán lehetséges lenne? Építészet lenne?" - a dekonstruktív építészek munkáiból kapott válasz összhangban van eddigi filozófia-építészeti tapasztalataival, mely szerint lehetséges egy ilyen filozófia és egy ilyen építészet "nem tény ként, egyszerû demonstráció lehetôségeként, mivel természetesen felfogható az ô építészetük is úgy, mint ami lakást, menedéket ad stb; mivel az a kérdés, amit én felteszek most, nem egyszerûen az, hogy mit építenek, hanem az, hogy miként értelmezzük azt, amit ôk építenek. Természetesen értelmezhetjük nagyon hagyományos módon is, mint ugyannak a régi építészetnek egyszerûen egy `modern' transzformációját. A dekonstrukció nem egyszerûen az építész részérôl történô egyszerû aktivitás vagy elhivatottság; hanem azok részérôl is az, akik olvasnak, akik figyelik ezt az építészetet, akik másként lépnek be a térbe, akik másként mozognak benne, és akik másként tapasztalják meg azt. Ebbôl a szempontból azt hiszem, hogy az általuk nyújtott építészeti tapasztalat (hadd nevezzük így, ahelyett, hogy az `épületekrôl' mint olyanokról beszélnénk) ... éppen egy más építészet ezen invenciói lehetôségének megtapasztalására ad esélyt, egy olyan építészetnek, amely már nem lenne, úgymond `heideggeri'..." Egy ilyen építészet nem új lenne, nem poszt lenne, nem új-új lenne, hanem egyszerûen más lenne, "faxi-textúrájában" is a felelôsségre, a vendégszeretetre, a vendégszeretetgyûlöletre figyelmeztetne, egyszerre lenne irodalom, filozófia és építészet, múlt, jelen és jövô, bentlét és kintlét, írás és olvasás, megérkezés és elválás, helybenmaradó városi civilizáció és minden röghözkötést elvetô nomád vándorlás, dezarchitekturalizált filozófia és archi-textúrájáig filozófiai építészet.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu