GIANNI VATTIMO

Bár a "posztmodern" fogalma nagyrészt elvesztette túlzott népszerûségét, amelynek néhány évvel ezelôtt örvendett, (ez a veszteség éppen a jelzett népszerûségbôl fakad), továbbra is bôséges és határozottan körvonalazott filozófiai jelentéssel bír, amely döntônek mutatkozik, ha meg akarjuk érteni a mûvészet létezésének és megtapasztalásának lényegi vonásait a jelenlegi helyzetben. Filozófiai nézôpontból szemlélve annyiban lehet posztmodern korról beszélni, amennyiben kimutatható, hogy a modernitás néhány lényeges alkotóeleme felbomlott. Egyik ilyen legátfogóbb és legáltalánosabb összetevônek látszik a haladásba vetett hit. Ez a hit volt az, ami azt a normatív súlyt kölcsönözte a "modern" fogalmának, amellyel jórészt még mindig rendelkezik; ez abban mutatkozik meg, hogy nem fogadnak el minden további nélkül "modernnek" mindent, ami tisztán kronológiailag a modernitás évszázadaira esik. A "modernizmus" sokrétû formái, amelyek egyre-másra léptek föl a mûvészetekben, az irodalomban és a filozófiában, nem tettek semmi mást, mint hogy aláhúzták a modernitás fogalmának normatív horderejét. Hogy a "modern" terminus ilyen normatív jelentést kaphatott, azt éppen a történelmi folyamat egészének emancipatorikus és progresszív értelmébe vetett hit tette lehetôvé. Azt, ami modern, akkor lehet értékesnek is tekinteni, ha abban a hitben élünk, hogy ami késôbbi az idôben, az közelebb áll a tökéletesség téloszához, ami felé a történelem tart. Ha eljutottunk idáig, megkockáztathatjuk, hogy a modernitást olyan korszakként definiáljuk, amelyben modernnek lenni , ez az alapérték.

Nos, éppen ez a történelmi haladásba vetett hit az az alkotóeleme a modernitásnak, amely korunkra szertefoszlott. Egy ilyen hit mind a filozófusok és történészek elméleti reflexióiban, mind a mai világ tényszerû társadalmi jellegében elvesztette minden alapját. Végsôsoron és talán nem is elsôsorban elméleti síkon való felbomlásról van szó - amit ahhoz lehetne kötni, amit az ideológia és a "nagy elbeszélések" végének szoktak nevezni: A filozófia feladta a nagy rendszereket, amilyen a hegelianizmus, a marxizmus, a pozitivizmus stb. Elôször is mindenekelôtt történelmi-politikai változások együttesérôl van szó: A nyugati imperializmus bukásával a történelem - feltehetôleg maga is a Nyugat találmánya - nem volt többé elgondolható egységes folyamatként és egyúttal egységesen elôrehaladó lefolyásként. Attól a pillanattól kezdve, amint nem volt többé "központi" hatalom - lett légyen ez a katolikus egyház Luther elôtt, a Szent Római Birodalom vagy végül a "Polgári Társadalom", amely az emberiség legfôbb vívmányaként lépett föl, és vindikálta magának más kultúrák civilizálásának a jogát -, az is lehetetlenné vált, hogy a történelemrôl mint egyetlen idôbeli lefolyásról lehessen beszélni, amelynek progresszív értelme van, következésképpen kötelezô erejû értékkritériumokat állít.

A pluralizmus kirobbanása - a valóságelv meggyengülése

A posztmodernitás megértésének nehézsége abból adódik, hogy elemezni kell a történelemfelfogás eme korszakos megváltozásának a folyományait, egy olyan változásét, amelyet "a történelem vége" formulával lehet leírni (olyan értelemben, amely nem feltétlenül esik egybe a Fukuyama-félével). Ezeknek a folyományoknak egyike a posztmodern világot jellemezni látszó pluralizmus robbanásszerû kinyilatkoztatása. A "pluralizmus" önmagában ártalmatlan szó, amely azonban egy igen nyugtalanító jelenség jellemzésére szolgál. Valójában a haladásba, a történelem emancipatorikus fejlôdésébe vetett hit volt, legalábbis az elmúlt két évszázadban, a modern tudat egyetlen közös értéke, az, amit a "valóságelvének" is lehetne nevezni. Ha egyszer ez az érték fölbomlott, a valóság mint olyan is elveszti jelentôségét: A valóság a posztmodern tapasztalatban már nem bír az emberek számára olyan szilárd objektív jelentéssel, mint a múltban. Errôl nem csak a haladáshit vége tehet. Ez ugyanolyan mértékben következménye (társadalmi) életünk intenzív "medializálásának" is. A tömegmédiák, amelyek olyan nagy mértékben uralják a "valóságról" való tapasztalatunkat, nem vezettek világnézeteink uniformizálásához, mint ahogy ettôl tartani lehetett; éppen ellenkezôleg: az értelmezések pluralizmusának kitörését idézték elô. Nemcsak a mûvelt elitek vannak tudatában a médiákat terhelô politikai, gazdasági, szociális problémáknak. Mindenki tudja, hogy "hazudik a tévé". Szerintem ez azt jelenti, hogy a médiák rendszere saját bensô logikájánál fogva kialakítja saját demitizálásának tendenciáját: Nem úgy nyiltakozik meg magától, mint a valóság objektív leírása, hanem mint az értelmezési perspektívák sokfélesége. A történelemben való hit elvesztésével együtt mindez úgy hat, mint a valóságelv általános meggyengülése.

Lényegében ezt jelenti, amit némely szerzôk a posztmodern létezésre jellemzô esztétizálás nak neveznek; a valóság gyengülésének az értelmezések kifejezett pluralizálódása az alapja. "Költôileg lakozik az ember ezen a földön", mondja Hölderlin egyik versében, amelyet Heidegger olyan kimerítôen kommentált; és túl a heideggeri olvasaton éppen az alkothatná ennek a versnek az egyik jelentését, amit "esztétizálásnak" nevezünk.

De jogosult-e vajon az esztétikai fogalmát bevonni a posztmodern létezés e komplex jelenségének a leírásába? Szerintem igen, legalábbis annyiban, amennyiben az esztétikai tapasztalatot Kant majd Kierkegaard nyomán az igazság, a világ objektív valósága tekintetében "semlegesnek" lehet felfogni. Itt most ebbe nem tudunk belemenni. Inkább az a fontos, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy az "esztétizálódás" terminusa a modern "valóságérzék" felbomlásával kapcsolatban az esztétikai tapasztalat és a pluralizmus közti összefüggésre utal. Az az esztétikai mozzanat, ami lehetôvé teszi a posztmodern létezésben végbemenô változás "esztétizálódásként" való emlegetését, éppen a pluralizálódás, a stílusok többfélesége. Nemcsak a mûvészi stílusokról van szó, hanem elsôsorban mindenekelôtt az életstílusokról is. Amíg megvolt a valóság mindent átfogó domináns értelmezése - a metaforák általánosan érvényesülô és elfogadott rendszere, ahogy Nietzsche mondaná -, az alternatív metaforák pluralitása a költészet, a mûvészi tapasztalat területére korlátozódott. De ennek a normának a felbomlásával mára elvesztette alapját a "valóság" és az "esztétikai tapasztalat" közti megkülönböztetés.

Túl a képzelôerôn - a posztmodern létezés esztétizálódása

Mi köze van az így felfogott esztétizálódásnak - a mûvészet, a mûélvezet, a mûkritika - esztétikai tapasztalatához? A mûvészet világában észlelhetô rossz közérzet és válságtudat nagyrésze mintha éppen ezzel az esztétizálódási jelenséggel függne össze. Mivel a mûvészet és az esztétikai tapasztalat elvesztette határait, a határokat, amelyek a képzelôerô világára korlátozták, a "valóságos" világhoz fûzôdô minden kapcsolat nélkül, elvesztették a "definíciójukat" is. Ennek az elvesztésnek egyes aspektusai mutatkoznak meg a század eleji történeti avantgárdnál abban, ahogy vonakodnak attól, hogy a mûvészetek hagyományos "funkcióihoz" és intézményeihez sorolják ôket. Az expresszionisták politikai elkötelezettsége, a De Stijl és a Bauhaus társadalmi fellépése is ugyanígy értelmezhetô. Az avantgárd mélyebb értelme az értelmezések pluralizálódásának felszabadító hatása folytán az "esztétikumot" és a "valóságot" elválasztó határok felbomlásának többé-kevésbé világos tudatában mutatkozik meg. Az avantgárd mûvészek érdeklôdése az afrikai mûvészet és az "idegen" kultúrák használati tárgyai iránt ennélfogva nem csupán a saját artikulációs módjaik formai megújításának igénye inspirálta, ez egyúttal annak a megállapítására is módot adott, hogy a pluralitás az esztétikai tapasztalat lényege.

Úgy látszik tehát, mintha ez volna az élet posztmodern világban végbemenô esztétizálódásának értelme: pluralizmus ( a mûvészeti stílusok, de az életstílusok területén is), amely már nem valóság és fantázia szigorú elválasztásáról tanúskodik. A történelmet egyre jobban esztétizálják: a történészek által kutatott világok és személyek egyre kevésbé különböznek a regények világától és alakjaitól. Ezzel szemben az esztétikai tapasztalat egyre "történetibbé" válik, legalábbis abban az értelemben, hogy egy mûalkotást többé nem egy elôre meghatározott formakánonhoz való viszonyában ítélnek meg (ami a metaforák uralkodó rendszerének meglétét feltételezné), hanem éppen ellenkezôleg, egy világ, egy lehetséges "életforma" ábrázolásaként szemlélik. Ne felejtsük el, hogy Dilthey szemében az esztétikai tapasztalat (a történelmi tapasztalattal mélységesen analóg módon) arra ad egy lehetôséget, hogy egészen más életet éljünk a képzelôerô világában, olyan életet, amelyrôl rendes körülmények között le kell mondanunk a mindennapok által ránk kényszerített korlátok miatt.

Amit itt hangsúlyozni szeretnék, az az, hogy a posztmodern létezés - amit már elôrevetített a századelô mûvészete és kultúrája - megváltoztatja az esztétikai tapasztalat lényegét, amennyiben a formai tökéletesség hagyományos eszméivel szemben a pluralizmusra támaszkodik. Az élvezet, amit egy mûalkotás szemlélése közben átélünk, nem írható le a kielégülés érzésével (ami egy reális beteljesülést kísér), Brecht az ilyesfajta kielégülést "gasztronómiainak" nevezi, és ezzel helyezi szembe a maga epikus színházát. Ez nemcsak a korabeli avantgárdra vonatkozik, hanem a kortárs mûvészetre is, bár ebben másként jut kifejezésre (a brechti politikai felhangok nélkül). A mûvészet nem békül meg a valósággal, a mûvészet valóságával mint tökéletes formával sem - a kellemetlenség élményét hívja elô vele szemben. Az a feszélyezettség, amit az Ulysses vagy a Finnegans ébredése elsô olvasói éreztek, vagy Duchamps Szökókút jának elsô közönsége, nem valami könnyen elmúló dolog volt, amit csak a mûalkotások újdonsága váltott ki. Inkább az elsô megnyilvánulása volt ez annak a változásnak, amin az esztétikai tapasztalat az elmúlt évtizedekben máig tartóan átment. Könnyû volna azt is megmutatni, hogy a kritériumoknak, amelyeket a mûalkotások értékelésében ma rendszerint alkalmazunk, már semmi közük a formális tökéletességhez. Ezzel szemben inkább a mûvészetekben található ráolvasások, kapcsolódások, utalások és nyitások sokféleségére vonatkoznak - nemcsak a mûvészet világához, hanem a mindennapiság világához is. Ez az, amit például Eliot vagy Pound költeményeiben, Cage zenéjében, Fellini filmjeiben meg lehet figyelni. E paradigmatikus esetek egyikére sem volnának alkalmazhatók az arisztotelészi poétika vagy a hegeli esztétika kritériumai.

Mindennapi élet és mûvészi tapasztalat

Ezek a példák, azt hiszem, megmutatják, hogy a posztmodern létezést a valóságértés meggyengülésével egyre inkább jellemzô pluralizmus, ami a mindennapi élet általános esztétizálódását vonja maga után, megváltoztatja a mûvészet tapasztalását is. Ez fôként a pluralitás megtapasztalása lesz, és nem írható le többé a formai tökéletesség élvezeteként. Nézzük, mit jelent ez közelebbrôl a mindennapi lét és a mûvészi tapasztalat kapcsolatában. Van-e a "mûalkotásoknak" még értelmük az általános esztétizálódás világában? Nem az volna-e várható, hogy ma az az igazi esztétikai tapasztalat, amely a társadalom olyan látványosságaiból merít, mint a show-business, a tömegmédia, a rockzene, sôt a reklám; és hogy a hagyományos mûvészetek marginalizálódásra, ha nem éppen teljes eltûnésre vannak ítélve?

Nem hiszem, hogy ténylegesen a mûvészet halála fenyegetne minket. Inkább azzal a ténnyel kerülünk szembe, hogy a tömegmédiák termékeinek esztétikája a szabályok és stílusok pluralizmusa ellenére továbbra is túl "klasszikus", a görög szobor tökéletessége, a hegeli esztétika legfôbb eszményképe, ma majdnem kizárólag csak a fotó- és tévéreklámokban fordul elô. Ha van a "giccs" szónak valami értelme, ma éppen az olyan mûre vonatkoztatható, amely azzal az igénnyel lép föl, hogy klasszikus legyen, és megfeleljen egy tökéletesség-eszménynek. Bármilyen irányt vegyen is a jövôben az élet esztétizálódása, a "hagyományos" mûvészeteknek ma még be kell tölteniük egy rendkívül fontos funkciót, nevezetesen azt, hogy végigvigyék a végsô konzekvenciákig a posztmodern világ pluralizmusát dacolva a tömegmûvészet kísértésével a giccsbe való visszaesésre, - a klasszikus ideál felelevenítésére.

Ennek analógiája lehetne a filozófiának a metafizikához való viszonya: A gondolkodásnak ma az a feladata, hogy búcsút mondjon az utóbbinak, mégha a róla való megemlékezés bonyolult módján végzi is ezt el, amely elejét veszi a metafizika visszatérésének a vele szemben immunis formák megidézésével. A tradicionális mûalkotások alakjuk és strukturájuk tekintetében nem gazdagabbak a médiaproduktumoknál. Ellenkezôleg: kevésbé teljesek és lekerekítettek, kevesebb bennük a "klasszikus" vonás, és kevesebb "gasztronómiai" élvezetet okoznak. Éppen mert nem kell semmiféle árut reklámozniuk, tudják valószínûleg a valóságérzék modernitás végével bekövetkezô felbomlásának minden következményét feltárni.

Nem érdemes tovább belemenni a posztmodern esztétika taglalásába. Nézzünk meg inkább néhány dolgot, ami ebbôl a múzeumra nézve következik. Amit a posztmodern esztétikáról az imént felvázoltunk, úgy is szemlélhetjük bizonyos értelemben, mint a múzeum elméletét, legalábbis annyiban, amennyiben a mûalkotás mint a tökéletesség formai ideáljával ellátott tárgy "gasztronómiai" felfogása nagy mértékben a mûalkotás privát élvezetére és birtoklására orientált marad, míg az esztétikai tapasztalatot a posztmodern korban jellemzô pluralizmus és "történetiség" a mûvészet "nyilvános" értelmezésének látszik teret nyitni. Nem tudom, milyen mértékben lehet összefüggést felállítani a mûvészet ilyen "társadalmasodása" és a gazdaságban szokásos társadalmasodás között, ami a szociális piacgazdaság elterjedésével járt együtt, s az államnak szánt döntô szerepet a kérlelhetetlen kapitalista gazdaság nem kívánt kísérôjelenségeinek korrigálásában.

A múzeum mint kollektív szubjektum

Ha az esztétikai tapasztalat ma lényegében a lehetséges világok és életformák pluralitásának megtapasztalása, akkor ideális esztétikai szubjektumnak csakis a múzeumlátogató számít. Nagyon valószínû, hogy a mûvészeti közintézmények tevékenységével kapcsolatos problémák javarésze attól a ténytôl függ (még a magánforrásból finanszírozottak esetében is), hogy még mindig a "hagyományos" esztétikai tapasztalat, a privát "gasztronómiai" jellegû élvezet logikáját alkalmazzák rájuk. Megpróbálhatjuk megvizsgálni a posztmodern esztétikai tapasztalat logikáját a múzeumok és közintézmények példáján. Vegyük azt, amit "nyilvános esztétikai választásnak" lehetne nevezni. Ki döntse el, milyen fajta mûvészetet kell a közpénzekbôl támogatni? Ki dönt kortárs mûvek megvásárlásáról egy múzeum számára? Tény, hogy a közintézmények hajlanak arra, hogy nagyjából a hagyomány "privát" logikáját kövessék: A polgármester (ill. a pártja) megbízott mûvészeti szakértônek - politikai vagy csupán személyes - barátai egyikét nevezi ki, rábízza egy gyûjtemény, egy vendégkiállítás stb. megszervezését, ami aztán az ô részérôl egy bizonyos személyes ízlést (ill. egy koalíció esetében ízlések egy spektrumát) tükrözi. Ebbôl sok probléma adódik. Nemcsak, mert az intézménynek nem szabadna így mûködnie, (hogy így mûködik, nem nyilvános megegyezés és szabályozás következménye), hanem azért is, mert ilymódon a múzeum (vagy állami kiállítóterem) "esztétikai" választása a politikai klíma változásainak, a többségnek és általában a "külsô" befolyásnak van kitéve. Ez a demokratikus döntéshozó szervek (parlamentek, állami vagy tartományi kormányzatok) és a különbözô területek szakértôi közti viszony általánosabb problémáját veti föl. De nem állítom, hogy a mûvészet területét speciális szakterületnek lehetne tekinteni, valahogy úgy, mint az energia vagy a környezet területét. Anélkül, hogy mélyebben belemennénk a hasonlóságokba és a különbségekbe, ebbôl a példából kiindulva mégis világosan látható, hogy a mûvészeti közintézmények, különösen a kortárs mûvészettel foglalkozók, egyre gyakrabban kerülnek szembe azzal a problémával, hogy valamiféle "kollektív" esztétikai szubjektumot kell alkotniuk. Az egyéni ízlés hagyományos logikájának alkalmazása (egy ismerôs mûértô megbízása) nem az igazi megoldás. Ha tekintetbe vesszük, amit az esztétikai tapasztalat posztmodern átalakulásáról mondtam, új utakat kereshetünk helyette. Felvetnék még néhány szempontot.

A múzeum nem esztétikai szubjektum a hagyományos értelemben, éppen ellenkezôleg az információk és dokumentumok gyûjtésének egyik centruma. És éppen ez teszi posztmodern jellegû esztétikai szubjektummá. Ezt rendkívül fontosnak tartom, mert ezzel például ki van zárva, hogy a múzeum döntôbírónak tolja föl magát a mûalkotások "esztétikai" (vagy gasztronómiai) minôsége tekintetében. Ez persze nem azt jelenti, hogy a múzeum tetszôleges dolgokat gyûjtsön mindenféle értékelés nélkül: De választásai pluralisztikus és "történelmi" kritériumokon kell, hogy alapuljanak, mint mondtam, nem pedig a mûalkotás minôségi és formális tökéletességén. Nyilvánvaló, hogy ez a hangsúlyeltolódás a mûalkotástól a "dokumentum" felé - bizonyos mértékben - a múzeum hagyományos eszményéhez is hozzártartozik. De a posztmodern szituációban ez a momentum explicitebbé válik, és ez játssza a meghatározó szerepet. Az egyéni múzeumlátogatónak a dolgok természetébôl következôen amúgy is másodfokú esztétikai élvezetben van része, mindig átéli mások esztétikai tapasztalatát is, soha nem közvetlenül a tárgyat. Talán éppen ez a kanti fejtegetések lényege Az ítélôerô kritikájá ban.

Hogy az ilyen típusú szubjektív kritériumait jobban definiálhassuk és alkalmazhassuk, a múzeumnak kollektív szubjektummá kell válnia, amelyik sok különbözô szempontot képvisel. Abban a mértékben, ahogy már nem az egyes fetisizált mûalkotásra koncentrál, hanem inkább a mûalkotásokban megmutatkozó életstílusokra, a "lehetséges világokra" figyel, a múzeumnak a mûvészettel kapcsolatos sokféle tevékenység központjává kéne válnia, olyasmivé, amit olaszul egy nekem kevéssé tetszô kifejezéssel Centro di animazione culturalé nak, kulturális kezdeményezések központjának neveznek. Ez megfelel a posztmodern mûvészeti tapasztalat egy másik jellemzô vonásának, a tárgytól a cselekvés felé való hangsúlyeltolódásnak. Példaképpen lehetne sokmindenre hivatkozni, amit a Pompidou Centre-ben csinálnak, vagy gondoljunk a sok városi és vidéki könyvtár kevésbé látványos akcióira, amelyek már nem korlátozódnak arra, hogy könyveket ajánljanak elolvasásra, hanem sokféle kulturális rendezvényt hoznak össze éppen az "animálás" érdekében.

A múzeumnak ezt a felfogását lehet persze leegyszerûsítônek tartani, de itt csak a kortárs mûvészet múzeumairól van szó, és a tárgyról a cselekvés felé való elmozdulás különben is egyik jelentôsége, ha nem a legfôbb jelentôsége a 20. századi avantgárd tapasztalatoknak, amelyek rányomják bélyegüket az esztétikai tapasztalat mai átalakulására is. Ha a múzeum nem vállalja határozottan a változások által rákényszerített szerepet, az lesz a vége, hogy csak a mûvészeti piacon végbemenô mozgásokat figyeli majd - ez pedig olyan versenyfutás, amelyben elkerülhetetlenül alulmarad.

Amíg mûvészeti piac létezik, - és nem hiszem, hogy bukásra volna ítélve, még ha jelenlegi formájában súlyosan patologikus vonásokat mutat is, amelyeknek semmi közük a mûvészeti tapasztalatnak sem a hagyományos sem a posztmodern "jelentôségéhez" - a múzeumnak mintha az volna a rendeltetése, hogy egyfajta pharmakon , a piac diszfunkcióinak a korrekciója legyen. A tevékenységekhez, amelyekre utaltam, hozzátartozik a felfigyelés kiváltképpen azokra a mûvészeti újdonságokra, amelyeket éppen az újdonságuk miatt (még) nem fogadott el a piac. Ez csak a legkézenfekvôbb példája a "kiegészítô" funkcióknak, amelyeket a múzeumnak be kellene tölteni, és ebbôl mintha az következne, hogy a múzeum ilyen körülmények között újra az individuális szubjektum pozícióját veszi fel, amelyik belemegy az egyik-másik még (f)el nem ismert mûvészi értékért folyó versengésbe. Ez szerintem olyan probléma, olyan ellentmondás, amely feltehetôleg mindig is fennáll majd, mert az "esztétikai minôség" hagyományos logikáját nem tudja teljességgel helyettesíteni a posztmodern pluralizmus logikája.

A mûtárgy-fétis "gasztronómiai" megítéléséhez való visszatérést szerintem csak a következô "korrekciók" korlátozzák: Elôször is egyfajta negatív kritérium a kanti etika értelmében - az ellenkezôjét csinálni annak, amit a piac csinál, és akkor valószínûleg a jó oldalon vagyunk. Másodszor fokozni az animálás tevékenységét, hogy a múzeum esztétikai választásai nagyon átfogó megfontolásból fakadjanak, széleskörû konszenzusnak feleljenek meg, és ne egyetlen szakértô démiurgosz ízlésétôl függjenek csupán.

Bár ezek a javaslatok csak közelítô és ideiglenes jellegûek és talán hamisak is, remélem, annyit azért sikerült megmutatnom, hogy a múzeumnak a posztmodern "utópiában" döntô szerepe van. Az esztétikai tapasztalat - akárcsak a mai élet sok más területe - még mindig átalakulóban van. Csak akkor remélhetjük, hogy ennek az átalakulásnak az irányáról mondhatunk valamit, ha vállaljuk egy határozottan körülírt elméleti fogalom megválasztásának kockázatát, amelynek igazolása csak az általa kiváltott viták gazdagságában várható.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu