A harkály
Testem lombjában lakik,
Folyton kopogtat belülrôl.
Nem hallom, de valamit
Mindig érzek, egyre nyüstöl.
Szédült csákány, föl-le jár,
Bontogatja ágam, törzsem,
Szívként dübög a madár,
Hogy a mértéket betöltsem.
Nem hallom, de sose áll,
Alvó véremet fülembe
Terelgeti, kalapál,
Csôre ott visszhangzik egyre.
Csontomig átjár a fagy
Megsejtvén, hogy mit tesz értem,
Aprólékosan halad,
Éltet és feléli létem.
A fagy
Lélekgyémánt, benti tûz
Lángja érlel drága szénné,
Melyet nappá válni ûz,
Vágya hajtja csillagfénnyé
Lenni. Éles testû kô,
száz arc írja képedet,
csiszol téged. Hol a fô,
melyik él a lényeged?
Jég, melyet az áradat
Formál, kristályrózsa, téged
Nem fog csak a por, magad
Ôrzöd szikrázó erényed
Csorbítatlan. Ha veled
Karcolódik mész vagy márvány,
Ôrzi érintésedet
Léte hieroglifáján,
De színedre semmi kéz
Soha még jegyét nem véste,
Földi erô arra kész
Nem volt még, hogy tükröd érje.
Érzem forgó lángodat,
Hordalék alján a kincset,
Fordított hegycsûcsokat
látok, s tükrozôdni mindet
Lapjaidban, s ím lehet
Sejtenem testem sötétje
Mélyén az óriás szemet,
ahogy néz az égi fénybe.
Az éhség dala
Éhség húsra, szerelemre,
Könyörtelen testi ûr,
S a többi, mi tépked egyre
Belül.
Éhség éhségre, vad étvágy,
Éhség semmiért, gyönyör,
Folyton üres öröm és vágy
Gyötör.
Lélek szomja, mennyi meddô
Vágy, melynek minden kevés,
Testedben meg ott a seprô...
Na és.
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu