Litánia
Sarwatnál beszáll. San Stefano felé indul el,
Zizinia, Mazloum, Glymenopoulo, Sidi Gaber,
Cleopatra, Sporting, Ibrahimieh, Camp
de César,
Chatby, Mazarita, majd Ramlehnél kiszáll.
Végig mogyorót eszik és távolról nézi a
tengert, amelyhez most közel kerül. Most
Ludovico Salvatore villájánál áll, aki
itt írta >>Téli álmodozások ramlehi kertemben<<
címû könyvét (Prágában jelent meg 1914-ben,
magánkiadásban). Óvatosan válogatja szét
a hangokat,
melyek a fák fajtái szerint oly különbözôk.
És e lombkopogásban ismét
felmondja
az állomásokat,
miközben vele együtt ugranak
meg
a mondatok.
Ami megmaradt
A görög konzulátuson, ahol a hôségben izzó
tetô alatt hangosan hasadoznak
a gerendák, ott áll még
ami megmaradt: két karosszék,
karfáik sötét fáján kiüt a fehér izzadás,
egy oszmán tükör, intarziás, kicsi karikákkal,
melyekrôl különös fémedények függenek,
tán tömjént égettek benne. Minden
nehézkes, porlepett, a mosdókancsókon
festett rosae hibernicae, a könyvtárat
széthordták és szertehullt.
Ezt rímekkel már nem lehet összetartani.
Ha van gazdája e maradéknak,
akkor sincs sehol vagy elmenekült a tengeren
vagy a sós tavakon át a másik irányban
avagy régi sáljába burkolódzva, neveltetésének
minden manírjával együtt
bemenekítette
árnyékát
a tükör mögé, mint mikor elindult
hogy a Rue d'Anastasi homályában vesszen el.
Mint köveken szétfutó víz
e maradványok olvashatatlanok.
Tündöklés törölte
ki tündöklésüket.
Rika beszámolója
Egyszer, mikor vettük elô a kis koffert,
így szól Rika Singolopoulos
beszámolója, sírt.
Nyúlt
a jegyzôfüzetért, abba írta fel: >> Ezt a koffert
harminc éve vettem lóhalálban
mentem
Kairóba,
csupa kedvtelésbôl. Akkor
szép voltam és fiatal, nem voltam csúnya még.<<
Piros paszományos régi házikabátját
és különálló lapokra írott verseinek
gyûjteményét szépen elhelyezte a kofferban.
Látni nem akarta a pátriárkát,
mikor ez bejelentetlenül a kórházba ért,
aztán mégis fogadta, s bár errôl
nem tudósít senki, felvette
az utolsó
szentségeket.
Alexandrinus egészen materialista nem lehet
marad az ismeretlentôl egy csipetnyi rettenet.
Sírját nem találtam.
Alexandria
Ott hátul ült, annál a márványasztalnál,
mondta az öreg pincér, ahol
az ósdi
ventilátorok
már akkor ilyen álmosan forogtak
az Art Nouveau stukatúrral díszített
mennyezet alatt.
La vie était confortable: Stanley Beach,
Glymenopoulo és a bájos kis
Zizinia, mára mozi lett belôle
Toscát játszottak benne az egész szezonban
Bohéméletet és a Lohengrint (Wagnertôl a
legszigorúbbat, melyet Nápolytól délre még
el lehet játszani). Ott ült ô, a görög
néhány tízezernyi görög egyike, és
szemrebbenés nélkül
átnézett félmillió
egyiptomin.
Egy imaginárius Európában élt
Strabonál legyökerezve: >>a lakott világ
e legnagyszerûbb empóriumában<<
mely most kôhalom és tenger
és a végkimerültség puszta érzete.
Forró gôzben szétkenôdve
A léptek közé kövecskék hullanak az
Atheneionnál, a Café Pastroudis elôtt,
majd végig a felszakított járdán a
Hammam romjainál elhaladva,
ahol a kalifák rendeletére
hat hónapon át könyvekkel
fûtöttek
egykoron,
miként Alexandria 4000 más
nyilvános
fürdôjében is.
Kerek hat hónapig tartott,
mondják a szemtanúk, míg
az óriási
könyvtár
valamennyi irattekercse elégett.
Nyomorúságos ország!
Még nyögte
a dinasztikus
zûrzavart, még terjengett
az izzó gyapjú
illata
dajkák elszenesedett mellein,
a kísérlet
pedig,
miszerint minden tudás hiánytalanul
megôrizhetô,
ahogyan egy régi rétor mondaná -
>>a világ határainak átlépési kísérlete <<
izzó pernyévé és forró gôzzé változott át,
hogy aztán a hódítók zsírosan szürke testén
>>kenôdjék szét a
gôzben<<, ha létezik ilyen
egyáltalán.
De mi minden meg nem történt
már
a Kanopuszba
vezetô régi úton, a Rue Rosetten,
melynek neve ma Sharia Horreya.
Fürge lépteikkel
megint futnak rajta a fügeszállítók,
kiáltásaik közé kövecskék hullanak és
a Corniche megszépítô hazugságait
talán a létezô világ örök zúgása
issza fel.
Alexandrie, Boulevard de Ramleh, 1903
Ahogy arról a ceruzás írás déposé No. 10
tanúskodik a képeslapon,
Ramleh egy
tengeri fürdô neve
és a körúté,
mely a külföldiek negyedén
halad át,
valamint egy pályaudvaré,
ahonnan a
vonatok a partra tartanak.
A vöröslô porba fulladt Boulevard
könnyû ívben érinti
a képen
a pályaudvart,
akárha minden pillanatban esélyt
kéne
adnia
a nyári pilledtségbe merült városból a
tengerhez, Ramlehbe, Athénba menekülni.
E városnegyed odvas unalma mit
sem
változott,
úgy ragadt meg a képen,
ahogy a színezett
lapot
gyártó Carlo Mieli biztosan nem akarta:
a közönynek nincsen illata,
mint a viaszos selyembôl készített
rózsának
sem.
Hol itt a híres Napkelet? Errôl
is
gondoskodott Mieli úr.
A külföldiek fehér napvédôkkel
és
erkélyekkel
díszített lakóházaitól
jobbra, ott ahol
az utca
dermedt figurái nem lehetnek annyira
kicsik,
hogy felettébb kifejezôek ne maradjanak,
felállított egy rotundát.
Ebben a körben pózol a núbiai
nô
lefátyolozva,
egy férfi fezben és néhány kéjfiú.
Tépett banánlevelek alatt állnak,
arcuk immár moccanatlan barna
szemcsékre esik szét a nagyító alatt,
ami minden lehet és semmit nem jelent,
lehet olajbogyó színe és a testük kemény
magjából áradó meleg.
A pillantás e kietlen körúton mégis
minduntalan visszatér egy európai
ruhába
öltözött
kétes figurához, amint a pályaudvar elôtt
a sötét sikátorban éppen eltûnik.
Kavafisz lehet, ekkor 40 éves,
bár sok érv szól ellene és a tenger
közelségének fölfedezése mellett a több.
Tükrök felszínén
A múlóhoz visszatérni
és hosszan
belenézni: nézni a
visszahúzódó, feledhetetlenül
csörgô
kôhordalékot a kikötô
végén,
a sietôs felhôket, egy Haifából
érkezô
gyümölcsöshajót,
élesen, belül hûvösen. És késôbb a Holdat
az udvaron, amint felissza a tél hidegét.
Miként tükör felszínén a kép,
fájdalmam nem hatol belé.
Átélt kéjekre csupán most emlékezem,
mikor már nincsen itt. Az egymásba
akadt és visszavonuló testek
tanúja a kicsi lámpa volt az ágynál.
Kikötô, kôhordalék,
gerincbe mélyedô és ajkak közé akadó
csontszilánkok, a kavicsok alatt érme
és hangjának villanása:
>> régóta vársz itt? <<
Észrevételeit, megjegyzéseit
kérjük küldje el a következõ címre:
lettre@c3.hu