Moszkva nem hisz a könnyeknek

Nem hitt persze régebben se: ha máshonnan nem, az e címet viselô híres szovjet filmbôl pontosan lehet tudni, milyen sors várt Moszkvában a vidékrôl felkerült szegény ifjú munkásleányra. Igaz, akkor még ott volt háttérben az SZKP nevû mágus, aki varázsütésre minden úgy rendezett, ahogy annak lennie kell: a nép leányát nagyhirtelenjében egy nagy textilvállalat igazgatói székébe ültette, sôt még káros szenvedélyektôl mentes férjet is biztosított a jöttment, ám mintakádernek.

Moszkvában persze mindenki "jöttment" idegen - még maga a városalapító, Jurij Dolgorukij is, aki a legenda szerint kegyetlenül lemészárolta Sztyepan Kucska bojárt, aki történetesen épp a késôbb Moszkvának nevezett területet birtokolta -, de végül mindenkit bedarál, lenyel a Város. Jöttment vagyok én magam is: 35 évvel ezelôtt vonultam be Moszkvába lyukas bakancsban egyenesen Szibériából, úgyhogy személyesen tanúsíthatom, hogy BEZZEG RéGEN itt éveken át az égvilágon SEMMI SE VáLTOZOTT, és mindnyájan azt gondoltuk, hogy "sose omlik össze Lenin birodalma" - miként a Nobel-díjas Ivan Bunyin egy novellájának fôhôse írta búcsúlevelében, a púpos, aki a bolsevikok elôl menekülve az öngyilkosságot választotta.

BEZZEG MOST MINDEN MáSKéPP VAN - mondhatnám az eufória és sötét kétségbeesés közt hánykódó firkászaink agyonnyûtt frázisával élve, akik a szovjethatalom szédületes átalakulását legszívesebben azzal jelzik, hogy BEZZEG MOST az egykori jöttment mintakáder 600-as mercédeszen rohangál -, ha nem óvakodnék az efféle kategorikus kijelentésektôl, nem is babonából, egyszerûen csak pedantériából.

Bezzeg régen

Szóval mi is volt "bezzeg régen", amit állítólag minden moszkvai visszasír? A falakon kigyulladó, öles fénybetûk - "Dicsôség a pártnak, Éljen az SZKP!" -, melyek úgy világítottak mindenfelé a sötétségre ítélt Városban, mint a "Mene, tekel..." a Bibliában? Ami hisztérikus depresszióba sodorta a legkeményebb idegzetû városlakókat is? A végetnemérô várakozás a mogorva "kolbászsorokban", amivel oly kiválóan meg lehetett oldani minden szociális kérdést? Hisz elég volt csak megkérdezni: ki a bûnös? Persze hogy a jöttment idegenek, akik felvásárolják a moszkvaiak elôl az összes kolbászt, és kifogyhatatlan szatyraikban viszik le vidékre, hogy ott zsírosodjanak tôle. És vica versa: persze hogy a rohadt moszkvai a bûnös, aki ott élôsködik a városban, a vidékiek kontójára hízva-terebélyesedve, s gyártja szériában a jelszavakat az ostoba külföldiek megtévesztésére, hogy: "Szovjet - tehát komplett", meg hogy "A kommunizmus az egész emberiség fényes jövôje"... És eközben minden május elsején és november hetedikén elzarándokolnak a Vörös térre, hogy "a munkásosztály képviselôiként" ujjongva köszöntsék a Lenin-mauzóleum mellvédjén ékeskedô hû pártvezéreket, ugyane hû pártvezéreket ábrázoló plakátokkal integetve vissza nekik... És eközben írók-költôk hada koptatja a szerkesztôségi küszöböket, s ha megúnják, két lehetôségük marad: vagy ôket is bedarálja a gépezet, s a kultúrmunkások áldozatos csapatát gyarapítják, vagypedig a belsô ellenzékiség bezártságát, netán az emigráció bizonytalanságát választják.

Ez volna az a visszavágyott "bezzeg régen"?

Aligha. Ez csak a felszín, Moszkva külsô burka. Mert nem tudom elhinni, hogy bárkinek is csak az a bizonyos "peresztrojka" nyitotta volna fel a szemét nagyhirtelen. Biztos vagyok benne: mindenki tudta, legalábbis sejtette, hogy a megdermedt kommunista lávakéreg alatt, nem is olyan mélyen, vulkanikus szenvedélyek izzanak, mindenki látta, látnia kellett, hogy ezek a bizonyos hithû kommunisták csak a hatalom megszerzéséért marakodnak, miközben Lenin és Marx eszméinek díszlete mögött kényelmesen megférnek a valutázók, kurvák, spekulánsok, zsebmetszôk és hamiskártyások - az egyik oldalon, a másik oldalon, csöppet se kényelmesen ugyan, de mégis egyre nagyobb számban ott vannak a máskéntgondolkodó írók, mûvészek, filozófusok, a harmadikon pedig, a tisztes átlagemberek hada, akik fütyülnek minden ideológiára, legyen az a kommunistáké, vagy a szamizdatozóké.

Így éltek ôk, évtizedeken át, nemcsak egymás mellett, de egymásra utalva: szoros szimbiózisukból jött létre a birodalmi fôváros ama utánozhatatlan, lüktetô vérkeringése, mely a vidéki halandóban folyton azt az érzést keltette, hogy ôk azok, a moszkvaiak, a kommunista misztérium igazi beavatottjai, ezért faggatott minden útjába akadó "felkentet" - legyen az akár egy melós, akit ôsszel a kolhozba küldenek krumplit szedni, vagy egy kiszálláson lévô pártcsinovnyik, aki bármely pillanatban kész újabb kenôpénzeket zsebrevágni: "Na, mi van ott, tifelétek, Moszkvában?" S ez nem üres szónoki kérdés volt: a totalitarizmus lényege, az ismeretlen, de sejtett VÁLTOZÁS örök elôérzete töltötte meg.

S a várt változás be is következett. A vidéki jöttment egyelôre ebbôl csak annyit érzékelt nem kis kárörömmel, hogy ezúttal Moszkva az, ahol nem lehet élni: a boltok pillanatok alatt kiürültek, az árak a csillagos égig szöktek, eltûnt a tej, a hús, a vaj, s a moszkvaiak, ha nem volt hétvégi telkük, a bérházak közti grundokon ültettek krumplit, mint a háború alatt, a legvakmerôbbek meg útra keltek, indultak vidékre élelemért, hogy most ôk legyenek az utált "batyusok". S közben rohantak egyik viharos tüntetésrôl a másikra, belefeledkezve skandálták, hogy "Kommunista pribékek!", s rendôrökkel kerültek közelharcba az afféle peresztrojkás Hyde-parkká vált Puskin-téren. A kommunizmusba beledermedt Moszkvára rá se lehetett ismerni. Késôbb az 1991-es puccs és az 1993-as véres október végleg felforgatta, hogy aztán a több millió embert kifosztó piramisjátékok meg a csecsen háború ôrülete látszólag még a maradék illúziókat is elmossa.

Moszkva, a metropolisz

De Moszkva ebbôl az örvénybôl is kikeveredett. A város talpon maradt. Mi több, arra is maradt ereje, hogy feltámassza a századfordulós világvárosi pezsgést, mintha nem is rombolta volna porig legjobb hagyományait a hetven éves bolsevik uralom és a posztkommunista kataklizmák. Úgy látszik: a szabad szellem inkább a sajátja, mint a totalitárius vagy nacionalista csôlátás. Moszkva igazi metropolisz lett.

Igazi metropolisz? Mikor lépten-nyomon kirabolhatnak? Leüthetnek? Amikor minden újság a bûnözés növekedésérôl cikkez? Amikor politikai botrányoktól zeng az egész média? Amikor korrupt az egész politika? Csôd szélén a gazdaság? - kérdezhet vissza bárki, s joggal teszi. Csakhogy én nem A POLITIKáRóL, A GAZDASáGRóL beszélek, hanem az emberekrôl, ahogyan mindezt megélik. S tanúsíthatom: a legnagyobb lelki nyugalommal élik meg. Szidják a kormányt, keveslik a fizetést, káromkodnak, ha még az a kevés is késik, visszasírják a régi rendet, amikor bezzeg csak pár rubel volt a vodka, de - s tanúsíthatom ezt is: közben mégis jól érzik magukat.

Jól érzik magukat - ezerféle okból. Nemcsak azért, mert Moszkvában viszonylag alacsony a munkanélküliség, viszonylag magas a jövedelemszint, hanem például azért, mert végre nem olyan mocskosak a moszkvai utcák, végre nem nyeli el a sár a moszkvai gyalogost.

Nem is olyan régen, amikor a kartondobozok, üres üvegek, szemét, piszok között élelmiszerért kígyózó sort külföldi akarta fényképezni, görbe bottal kergették el az örökké zsémbelô nyugdíjasok: "Rohadt idegen, azért jön ide, hogy rágalmazzon bennünket!? Rendôr! Csukják le! A puccos arisztokratája!" Ma már az efféle jelenet számos okból nem fordulhat elô. Egyrészt mert nincsenek sorok - s hogy ez mekkora dolog, a szovjet ember tudja csak igazán, aki jó fél életét sorbanállással töltötte -, másrészt, a külföldi egyáltalán nem számít egzotikus csodalénynek, harmadrészt arisztokratát is játszhat bárki, ha arra támad kedve: a minap a Tyisinói piac melletti új étterem ajtajánál egy libériás inast láttam, amint mély meghajlással fogadta a betérôket.

Történelmi múlt lett a "vodka-trojka", amikor az italbolt elôtt suttyomban kérdezgették az arra járót az ivótársat keresôk: "Beszállsz harmadiknak?", hogy ilymódon osztozzanak meg az üveg vodkán s az árán, folyton az utcát fürkészve, nem jön-e rendôr, aki minden további nélkül bezsuppolhatta volna ôket "nyilvános helyen történô tiltott szeszesital-fogyasztás miatt". Hogy miért nem történhet meg ez ma? Elôször is, mert minden sarkon annyi italt lehet kapni, amennyi csak belefér a járókelôbe, s olyan "kiszerelésben", amilyet csak akar. A részegek persze nem tûntek el, csak éppen nem zavar senkit a jelenlétük: magánügy. S ha kevesebben lettek, csak azért, mert nincs idô már berúgni se: hajtani kell, hajtani, pénzt keresni. A környékünk két régi szeszkazánja, Szása, a villanyszerelô meg Vologya, a bádogos se iszik már: egyikük most cserélte le a Zsiguliját, a másik meg "Törökbe" készül irhabundát venni a feleségének. Ami pár éve nemcsak azért volt elképzelhetetlen, mert elitták az utolsó kopejkájukat is, hanem mert a Zsiguliért úgyis éveken át kellett volna sorba állni, egy törökországi utazás meg egy bádogosnak olyan volt, mintha a Marsra vágyott volna. Akkor meg minek?

Vagy vegyük például a taxit. Telefonon rendelni? Ôrültnek néztük volna, akinek ilyesmi jut eszébe. Ha az utcán intettük le, nem biztos, hogy megállt, hiába futott üresen; ha megállt, csak akkor vitte el az utast, ha neki, a sofôrnek épp arra volt egyébként is dolga. Nem javított a helyzeten a peresztrojka se, akkor csak a keményvalutás külföldi s az épp születôben lévô újorosz számított utasnak, a köznépnek nem maradt más, mint az autóstop városi és orosz formája: az ember megállít egy arra haladó autót, s megállapodik vele, mennyiért viszi el a megbeszélt helyre. S a sofôr, aki amúgy, civilben lehet bolti eladó, belügyes, vagy épp kormányôr, keres egy kis mellékest. A helyzetet csak az mentette meg, hogy az újgazdagok olyannyira meggazdagodtak, hogy már nem fanyalodnak átlag moszkvai taxira, az átlag moszkvai taxisvállalatok is annyira meggazdagodtak, hogy kiterjedt hálózatot hozhattak létre, ezerféle szolgáltatást kínálva, a telefonos rendeléstôl a házhozszállításig.

Taxi, tömött üzletek - mi kell még egyéb? A moszkvai átlagfiatal öltözködésben sem marad el nyugati kortársa mögött. Alig tíz éve a "szerezni, megszerezni valamit" a szovjet szótár alapeleme volt, mert a sáltól kezdve a farmerig mindenre úgy, kapcsolatok révén vagy spekulánsok közbeiktatásával lehetett szert tenni, s minél nehezebben "szerzett" meg valamit az ember, annál nagyobb volt a presztizse, miközben "boltban venni" csak szovjet bóvlit lehetett. Most viszont olasz csizmát, francia pezsgôt venni az elsô útbaesô boltban - a világ legtermészetesebb dolga.

"Na és a kukázók? Akik az egész világ szeme láttára turkálnak a szemétben?" - vetheti közbe bárki, megállítva a moszkvai kapitalizmusról szóló lelkendezésemet. De erre is azt mondom: hál'istennek, hogy az egész világ szeme láttára guberálnak. Mert pár éve még a zsaruk azon nyomban letartóztatták, s úgy kivágták volna ôket a "hôs-városból" a külsô körgyûrûn túlra, hogy ne rontsák a kommunista fôváros összképét. És különben is, pár éve még hiába turkált volna egy BOMZS ("Állandó lakóhely nélküli lakos" rövidítése, mely megbélyegzés és szitokszó volt egyszerre), mikor talált volna a kukában félig telt sörösüveget, fél banánokat, sültkrumplitól dagadó zacskókat, tiszta jó kabátot, mûködô csak kissé avult televíziókat? Ne vegyék cinizmusnak: de a kukázásnak is csak most jött el igazán az ideje.

Mindent üzleti alapra helyezni - ez most a fô jelszó. Még a prostitúció elleni harcot is. Olvasom az egyik lapban, hogy egy moszkvai rendôrkapitányság beszállította a környéken dolgozó összes "lányt" az ôrszobára, hogy ott fogadják az állandó klienseket, tisztes százalékot leadva a rendôrségnek - az ôrzô-védô szolgálatért cserébe. A szellemes, alulról jövô kezdeményezés, mint hírlik, nem nyerte el a felettesek tetszését, az üzleti szellembe lassan beletanuló rendôröknek azonban ez sem szegte kedvét: most ott posztolnak megint a lányok mellett, a szállodák, bárok, éttermek bejáratánál.

Egy szó mint száz, tanúsíthatom: Moszkvában az égadta világon senki sem akar visszatérni a kommunizmushoz, még a legmegveszekedettebb, elvhû kommunisták sem. Elvégre végigreszkették egész életüket, hogy jaj, elég egy meggondolatlan lépés, máris repül a párttagkönyv, s vége a legszebb karriernek.

Mennyivel jobb most, üzletemberként: ha veszít is néha, ez a kockázat. Internacionálét énekelni meg lehet vasárnap is.

Ami alig egy évtizede még az életünk része volt, ma már alig felfogható történelem a fiamnak is, aki 1989-ben született. Egy szatirikus hetilap például nemrég megkérdezett egy csomó moszkvai kisiskolást, hogy ki volt Lenin. Zseniális válaszok születtek: "Lenin Sztálin papája volt", "Ûrhajós", "a moszkvai metró fônöke".

De mindez ma már a világ legtermészetesebb dolga. A múlt évre a mindennapi élet is visszatért Moszkvában a rendes kerékvágásba. Zsúfolásig megtelnek ismét a koncerttermek, egy jó elôadásra megint alig lehet bejutni, zajlik az éjszakai élet, egy-egy kaszinóban ki tudja honnan szerzett milliókat vernek el. A hatalmas terepjáró autók se száguldanak már olyan ôrületesen, mint az "eredeti felhalmozás" hajnalán, nem szorítják le az útról az egyszerû zsigulisokat, mi több, kezd a finomabb viselkedés lenni a módi, már nem sikk az egész utca füle hallatára bunkofonozni se.

A nagybirodalmi álmok dédelgetôi siratják csak a régi szovjet Moszkvát, csakhát, mondtuk: Moszkva nem hisz a könnyeknek. Meg nem hisz a kommunista hablatynak sem. Nem érdekli, "felépíthetô-e a kommunizmus egy országban", nem jön lázba attól, ha szovjet ûrhajós jut el a kozmoszba, ha ô, járda híján, a szomszéd sarokra se jut el száraz lábbal. Egyvalamin töri a fejét, miközben reggel munkába menet kilátástalan dugóba kerül: hogyan tarthatja el a családját, hol iskoláztassa a gyerekét, hogy élje le nyugdíjas éveit, immár nem a "párt hû katonájaként". Persze, folyton a pénzrôl beszél, folyton az anyagiakra gondol. Ez azonban nem a szellem hiányára vall - miként az "orosz nemzet külön útjáról" álmodók az "átlagoroszok" szemére vetik, miközben nemzeti ideológiával próbálják helyettesíteni a kommunistát -, hanem az egyszerû, józan hétköznapi pragmatizmus jele. Ezt is lehet kárhoztatni, de jobb inkább örülni annak, hogy a 70 év alatt nem mindenki lett kommunista mutáns. Hogy túlélésre játszanak, sôt, helyzetük javulására. Mint a mellettünk levô kis bódé-bolt eladója, az igazi, a tipikus moszkvai, aki hajt reggeltôl estig, roppant egyszerû életfilozófiával: "Csak hadd mondják, hogy mi, moszkvaiak, élünk, mint hal a vízben. Ha boldog akarsz lenni, hát boldogulj!"

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu