SERGIO BENVENUTO

Tudósok az arénában


RÓMA - Napjainkban, amikor a merev és korrupt Elsô Köztársaságból kilábalva Olaszország lassanként egy új, Második Köztársaság alakját kezdi magára ölteni, számos filozófus professzor kötelezte el magát a politikának. Minden országnak megvannak a maga értelmiségi elkötelezettjei - Chomsky Amerikában, Glucksmann Franciaországban, Enzensberger Németországban -, de hogy a filozófusok, elhagyva a katedrát, egymás után jelöltetik magukat valamilyen politikusi titulusra, és parlamenti vagy önkormányzati vagy pártpolitikai mandátumra pályáznak, nos, ez a jelenség csak Olaszországban tapasztalható, én legalábbis nem tudok hasonló példáról (kivéve Portugáliát, ahol egy ismert filozófus professzort üdvözölhetünk kultuszminiszterként).

Mindenki tudja, hogy az olaszok egy pornósztárt, Cicciolinát választották képviselônek; kevesen tudják viszont, hogy választóink jóvoltából filozófusok hosszú sora vonul be a parlamentbe. Rocco Buttiglione, Augusto Del Noce konzervatív filozófus legjobb tanítványa, aki a katolikus fundamentalizmus kifinomult teoretikusa is egyben, vezetôje az egyik jobbközép katolikus pártnak, amelynek Kohl példája lebeg a szeme elôtt. Gianfranco Miglio, az egyik legjelentôsebb olaszországi filozófiai irányzat követôje a Lega Nord egyik elsô embere, továbbá szenátor. Massimo Cacciari, aki a legismertebb heideggeriánus filozófusok közé tartozik Olaszországban, a politikai élet fáradhatatlan szereplôje, és 1993 óta Velence polgármestere a baloldal színeiben. Marcello Pera, a legjelentôsebb olasz tudományfilozófusok egyike és Lucio Colletti, az egyik legbogarasabb és legagresszívebb filozófus, Berlusconi pártjának parlamenti képviselôi, és úgy tûnik, hogy a médiacézár legbefolyásosabb tanácsadói közé tartoznak. Jó néhány híres filozófus van még, aki megpróbál bejutni - vagy már be is jutott - az olasz parlamentbe, a strassburgi Európa Parlamentbe, vagy az egyes politikai pártok élvonalába.

Ez a rush , amely a gondolkodókat a politika felé hajtja, különösen felerôsödött az Elsôbôl a Második Köztársaságba való átmenet idôszakában, és ennek okai ugyancsak hasonlítanak azokhoz a tényezôkhöz, amelyek vállalkozókat, bírákat, vezérigazgatókat, egyetemi tanárokat késztettek ugyanerre a lépésre: nevezetesen, hogy a politikusok valamennyien enyveskezûek lettek, és bárki, aki "nem politikusként" felajánlotta nekik a szolgálatait, közvetlen tekintélyre tett szert.

Az olasz értelmiséget azonban nemcsak a politika foglalkoztatja ennyire, hanem az újságírás és a tömegkommunikáció is. Csak Olaszországban fordulhat elô, hogy akadémikusok, a filozófia professzorai állandó rovatot mondhatnak magukénak a legnépszerûbb napilapokban és folyóiratokban; olykor vezércikkekben kommentálják a nap fontosabb eseményeit ugyanezen napilapok címlapján, és megnyerô hírlapírói fogásokkal próbálnak teret hódítani maguknak. Az elbocsátás küszöbén álló hivatásos újságírók panaszkodnak, mondván, hogy az újságokat külföldön szinte mindenütt az újságírók csinálják, nem pedig a filozófusok vagy a közgazdászok. Az még nem lenne baj, hogy egy-egy újságíró interjút készít egy filozófussal vagy egy közgazdásszal; de hogy ezek megfosztják ôket a mesterségüktôl oly módon, hogy cikkeikben az újságírói felületességet utánozzák, ez a foglalatosság csakis az olaszokra jellemzô.

(Zárójelben meg kell jegyeznünk, hogy az egész világon nincs fényevesztettebb intézmény az olasz sajtónál. Minden egyes olyan újság, még a legeldugottabb provinciában is, a legtekintélyesebbiket, a milánói Corriere della Será t utánozza, mivelhogy az eladott példányok száma kicsi, nagyon kicsi. Gyakorlatilag nem léteznek olyan népszerû napilapok, mint a New York Post , vagy Angliában a Sun. A napilapok eladási száma olyan alacsony, hogy az olvasó megnyerése érdekében valami apróságot csempésznek az eladásra szánt példány mellé: egy sikeres film videóját, folytatásos enciklopédiát vagy történelmi atlaszt, könyvet, CD-t, naptárt, szótárt stb. Az olasz napilapok könyvesboltokban és papírboltokban küzdenek a fennmaradásért.

A hetilapoknak valamivel jobb a helyzetük, de hogy többet adjanak el, olyasmire kényszerülnek, amitôl minden más országban hitelüket vesztenék: még a legelterjedtebb hetilapok is egy csinos, félmeztelen lányt tesznek a címlapra, habár az illetô hölgynek semmi köze sincs a vele hirdetett témához. Ha a borítón, példának okáért, az egységes európai valutáról esik szó, akkor a címlap egy meztelen lányt ábrázol, akin egy ECU bankjegy látható az erényöv helyén… Az olasz sajtónak - elsôsorban a napi sajtónak - eme söpredéke sokféle, összetett tényezôvel magyarázható. Ilyen, nem elhanyagolható tényezô véleményem szerint az olasz újságírók alacsony szakmai képzettsége, akik gyakran felületesen, fantázia nélkül és nyelvtani hibákkal írnak konformista cikkeket - ehhez persze hozzátehetnénk, hogy minden olvasóközönség azt kapja, amit megérdemel. Nem meglepô tehát, ha ez a firkásztársadalom filozófusokhoz, írókhoz, akadémikusokhoz, elôadómûvészekhez, esszéistákhoz, DJ-khez fordul segítségért, ha tisztességes újságot szeretne közreadni. Zárójel bezárva.)

Csakhogy az olasz filozófus nem elégszik meg azzal, hogy a katedra magaslatáról, vagy a népszerû újságok címlapján mondja el a véleményét: szükségét érzi annak is, hogy politikusként mérje össze erejét a politizálókkal, a politika területén. Egy olyan, nagyon is elkötelezett filozófus, mint Sartre, beérte azzal, hogy egy hordón állva beszéljen a párizsi munkások elôtt, de meg se fordult a fejében, hogy elvegye a kenyerét azoknak, akik a politikából élnek. Az olasz értelmiségi számára nem kielégítô foglalatosság a hatalmasok tanácsadójának lenni: ô maga is hatalomra vágyik.

Vannak azért rosszindulatú megjegyzések is, amelyek a politikai porondnak ezt a vonzerejét azzal magyarázzák, hogy a professzori hivatás megfakult, megkopott: az egyetemi oktatók arra kényszerülnek, hogy kidôlt-bedôlt fakultásaikon névtelen és figyelmetlen diákokat tanítsanak; ezzel szemben a politique politicienne megadja nekik azt a csillogást, amit az egyetemi vizsgázóktól nem kapnak meg. De a vezetô-filozófus olasz hagyománya túllép az akadémia világán. Filippo Turati és Antonio Labriola, ketten a legnagyobb marxista gondolkodók közül, a szocialista párt vezéregyéniségei voltak. Gramsci, a század külföldön legolvasottabb olasz gondolkodója, megalapítója és vezetôje volt a nagy tekintélyû kommunista pártnak. Az olasz gondolkodó ôsi modellje tehát Marcus Aurelius, a filozófus-császár, nem pedig Arisztotelész, aki megelégedett azzal, hogy az uralkodó fiának nevelôje lehetett. Az olasz filozófusok nem érik be azzal, hogy, mint Macchiavelli, felvilágosíthatják az embereket a Város felszabadítóinak kilétérôl: gyakran maguk is mint felszabadítók jelennek meg. Való igaz, hogy Husserl szerint a filozófus az emberiség funkcionáriusa; ám a mi félszigetünkön a filozófusok ezt úgy értelmezik, hogy pártfunkcionáriusnak kell lenniük.

Olaszországban gyakran mondják, hogy valaki "leszáll a politikába"; ez a kifejezés a "leszáll a politikai arénába" metaforájából származik. A metafora többet árul el az irodalmi kifejezésnél: az értelmiségi sohasem "lép fel" a politikába, mindig csak leereszkedik. A politizálás tehát lealacsonyodást jelent, de ez a lecsúszás egyúttal lehetôvé teszi, hogy a porond közepére lépjünk. Itt aztán leleplezôdik az értelmiség "Hemingway-komplexusa": az amerikai szerzô gyakran leereszkedett az arénába , hogy részegen játssza a torreádort. Ugyanígy az olasz filozófus is, kit a vele egykorúak gyerekkorától fogva kinevettek, mert folyton magolt, "leszáll az arénába", hogy a közélet matadorává legyen, míg vértôl és ganétól lucskos maga is. No és ha legbelül ott van az értelmiségi ôsi, emésztô, csillapíthatatlan hiúsága, az az emberi, túlságosan is emberi, túlságosan is olasz szükséglet, hogy olyan tömegek tapsoljanak neki, akik egy könyvet se vesznek a kezükbe?

EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/