Hogyan beszélik el a gyilkosságokat

És mégis bizonyos nyugalommal fogadták. Feltehetô, hogy a végsô pillanatban meglepetést váltott ki, hogy a falujában valamiféle bolondnak tartott alak képes volt írni és érvelni; hogy ötven oldal magyarázatot fogalmazott meg valaki, akit az újságok dühöngô ôrültként mutattak be. Az elkövetkezô hónapokban pedig a szöveg vitát szított a szakértôk közt, a bíróságot határozatlanságba döntötte, alátámasztotta Chauveau védôbeszédét a Semmítôszéknél, Esquirol, Marc és Orfila kezessége mellett támogatta a kegyelmi kérvényt, dokumentumként szolgált a Közegészségügyi Évkönyvekben a monománia körüli hosszas szóváltásban. Bizonyos értelemben felkeltette a kíváncsiságot, és fokozta a bizonytalanságot.

Ám mindent összevéve az emlékirat aránylag csendben elfoglalta helyét az iratköteg többi részei között. Valószínûleg mindnyájan olybá vették, hogy a bûneset részét képezi, ahelyett, hogy megvilágítaná vagy megmagyarázná. A vizsgálattal megbízott bíró megjegyezte, hogy az emlékirat mintegy a bûnnel párhuzamosan jött létre, és megkérte Rivière-t, hogy írja le fehéren-feketén, hogy valamiképpen teljesítse azt, amire vállalkozott. A szöveg azonnal része lett a pernek, mint azt az illetékes bíróság elé utasító végzés tanúsítja. A kortársak számára a bûntény elbeszélése nem esett kívül a bûneseten és nem állt felette - bizonyára találhattak volna érveket benne; mint a bûntény alkotó része szerepet játszott a józan ész avagy elmebaj eldöntésénél. Egyesek szerint a tényben, hogy gyilkolt, és a beszámolás részleteiben azonos jelek mutatnak az elmebajra; mások szerint a gyilkosságra való felkészülés, annak körülményei és az írás ténye egyaránt a világos elmére vonatkozó bizonyítékok. Egyszóval az ölés ténye és az írás ténye, a végrehajtott cselekedetek és az elbeszélt dolgok egymásratalálnak, mint azonos természetû elemek.

Úgy látszik tehát, hogy a kortársak elfogadták Rivière saját játékát, hogy a gyilkosság és az elbeszélés egylényegûek. Mindnyájan töprenghettek azon, hogy a kettô közül valamelyik a másikra vonatkozólag az ôrület tünete-e avagy a tiszta elme bizonyítéka; ám valójában mintha egyikük sem csodálkozott volna el, hogy egy írni és olvasni épphogy tudó kis normandiai paraszt megkettôzhette bûnét egy hasonló jellegû elmondással; hogy a hármas gyilkosságot átszôhette a gyilkosságról való diskurzus; hogy miközben arra vállalkozott, hogy fél családját kiirtsa, megfogant benne, hogy szöveget fogalmaz, amely se nem vallomás, se nem védekezés, hanem alapvetôen a bûntett része. Azon, hogy végeredményben Rivière kétféle módon, ám szinte egyetlen tettel "szerzôvé" válhatott.

A szöveg és a gyilkosság

Az emlékirat és a gyilkosság Rivière viselkedése során valóban nem rendezôdik egyszerû idôrendi sorrendbe: elsô a bûntény, azután következik az elbeszélés. A szöveg nem tudósít a cselekedetrôl; ám az egyiktôl a másikig összefüggések szövedéke: egymást támogatják, és egyébként szüntelenül módosuló vonatkozásaikban maguk után vonják egymást.

Ha hiszünk Rivière szövegének, az elsô terv szerint az emlékiratnak körül kellett volna vennie a gyilkosságot. Pierre Rivière valóban az emlékirat megírásával akarta kezdeni: a bûntény bejelentése állt volna az élen: azután magyarázta volna el az apa és az anya életét; végül cselekedetének indítékait. A fogalmazvány befejezése után követte volna el Rivière a bûntényt; majd a kéziratot postára adván végül végzett volna önmagával.

A második terv: a gyilkosság már nem szövôdik össze a szöveggel; eltolódik, kívülre, a végpontba kerül át, egyúttal a szöveg végsô pillanatára számûzi, mintegy a szöveg végsô termékeként. Rivière eltervezi, hogy elbeszéli szülei életét egy emlékiratban, amit mindenki elolvashat; azután ír egy titkos szöveget, ahol elbeszéli az eljövendô gyilkosságot, ezt nevezi a vég és kezdet okának ; és a bûntényt csak akkor követi el.

Utoljára az ölés mellett dönt, mivel "végzetes" álmossága megakadályozza az írásban, és bizonyos értelemben el is feledteti vele emlékiratát, azután fogatná majd el magát, és a vallomást követôen meghal. Végül ezt az elhatározást valósítja meg. Ennek ellenére írás helyett mégis egy álló hónapig bolyong, mielôtt elfognák, és megírná az igazi elbeszélést a vizsgálóbíró felkérésére a hamis vallomások után. De még ha ilymódon jóval az ölés után írja is meg, kifejezetten hangsúlyozza, hogy az emlékirat már elôzôleg teljesen megfogalmazódott a fejében; a szavak jó részét már alaposan megrágta; ebbôl adódik, hogy a gyilkosság megtörténte ellenére még mindig gonosz és fölöslegesen gyilkos szavakat címez az áldozatoknak. Elôre letétbe helyezte emlékiratát az emlékezetében.

A szöveg és a gyilkosság egymás vonatkozásában az átalakulások során végig cserélgeti a helyét; pontosabban szólva egymást mozgatják. A gyilkosság leírása, amelynek elôször az emlékirat élén kellene szerepelnie, elsüllyed benne, eltûnik; el kell rejtenie a szövegnek, amely ezentúl nem beszélne a gyilkosságról, és amelynek titkos végrendelet-toldaléka lenne; végül a gyilkosság bejelentése nemcsak hogy az emlékiratot követi, hanem ráadásul a gyilkosság utáni idôpontra kerül át. A gyilkosság pedig ellentétes irányú mozgással maga is elszakad apránként az emlékirattól: a mészárlást Rivière a megfogalmazás utáni idôpontra tervezte, s pusztán azért, hogy elindítsa mûvét, de az eloldozódik, és végül egyedül és elsôként bukkan fel egy elhatározás eredményeként, amely már elôre rögzítette szóról szóra, ám leíratlanul, az elbeszélést.

A szöveg és a tett egymást követô helyzetei lényegében egy gépezet mûködésének és termelésének fázisai, a gépezet a gyilkosság-elbeszélés. A gyilkosság némileg a diskurzus szerkezetébe rejtett lövedékre emlékeztet, a szerkezet elôször hátracsúszik, és a kilövô mozgás során fölöslegessé is válik. Nevezhetjük a "kaliben" [R. saját szava] vagy a "szárszemíj" [R. saját szava] mechanizmusának, a szerszámok nevérôl, amelyek egyszerre voltak Rivière feltalálta szerkezetek és általa gyártott szavak, felhôkre és madarakra sújtó készülékek, amelyek nyilat, dárdát lônek ki, halált hozó kiagyalt nevek, amelyek az állatokat a fához szegezik.

A fegyver-diskurzus egyenértékûsége elég világosan megnyilvánul a gyilkos bolyongásában a bûntény után. Rivière a gyilkosság végrehajtása után végeredményben nem teszi meg beígért vallomását. Egyfolytában az erdô és a város határán kóborol, de voltaképpen nem rejtôzik el; nem körmönfontan válik láthatatlanná egy hónapon keresztül, hanem anyagyilkos lényének mintegy önnön természeténél fogva, vagy mert akik útját keresztezték, rendszerint vaknak bizonyultak. Akkor határozza el magát, hogy elkészíti a szárszemíjat : inkább használt.... volna a szerepnek, amit el akartam játszani ; címer és vallomás, az elmebaj halálos és hóbortos fegyvere, amelyet a hóna alatt visz; végül - fura cinkosság - emiatt ismerik fel: Nicsak, itt jön valaki egy szárszemíjjal. A szárszemíj szinte néma vallomás, a bûnnel szított sötét diskurzus helyét foglalja el, pedig az utóbbi célja az volt, hogy elmesélve dicsôséget szerezzen neki.

S talán amiatt játszhatta el ezt a szerepet a fegyver, mert Pierre Rivière játékai, képzelete, színháza, mindaz, amit eszméinek és gondolatainak hívott, egy napon (talán aznap, amikor egy leány szájon csókolta?) diskurzus-fegyverekké, költemény-szitkokká, ballisztikus-ige találmányokká, enüfároló [R saját szava] gépekké alakultak, halált hozó szerszámokká, aminek nevet adnak és tetemét elföldelik, szó-lövedékekké, amelyek ettôl fogva szüntelen fakadtak ajkáról és felszöktek kezébôl.

A történeti és a hétköznapi

Mint röpirat és gyilkos irat, Rivière elbeszélése legalább is formailag egy egész sorozat elbeszéléshez csatlakozik, amelyek akkoriban mintegy alakították a nép emlékezését a bûnesetekre. Mintha A Faucterie-ben június 3-án végbement esemény részletezése és magyarázata számos más tudósításnak felelne meg, amilyeneket a korszak hírlap-kacsái és röpiratai jelentettek: Szerencsétlen esemény történt Párizsban, a Palais-Royalban, Részletek egy kettôs öngyilkosságról, Részletek egy lengyel nô iránti féltékenységbôl elkövetett szörnyû bûntettrôl, Pontos részletek egy csinos remetelakban elkövetett elképesztô bûntényrôl nem messze a fôvárostól, Érdekes és részletes körülmények arról a felfedezésrôl, hogy mit követett el az imént két fegyházból szökött személy Saint-Germain-en-Laye-ben . (ld J. P. Seguin, A múlt század hírlapi kacsái (franciául), Párizs, 1969)

Figyelmet kell szentelnünk azoknak a szavaknak, amelyek igen gyakran visszatérnek a hírlapi kacsa címekben: részletezés, körülmény, magyarázat, esemény . Valóban nagyon jól jelzik az effajta diskurzus szerepét, hogy mekkora fontosságot tulajdonítottak az újságok vagy a könyvek ugyanannak az eseménynek: léptéket váltanak, felnagyítják az arányokat, láthatóvá teszik a történet legapróbb magvát, megnyitják a hétköznapi megközelítés számára az elbeszélést. A változtatás véghezviteléhez részint olyan elemeket, szereplôket, neveket, cselekményeket, párbeszédeket, tárgyakat kellett bevonni a elbeszélésbe, amelyek általában nem játszanak szerepet, mert jelentéktelenek vagy a szociális érdekességük hiányzik; másrészt pedig fontos, hogy a legapróbb események is - gyakoriságuk és egyhangúságuk ellenére - mind úgy ragadjanak meg az emberek emlékezetében, mint egyediek, érdekesek, rendkívüliek , sajátosak vagy megközelítôleg ilyenek.

Így az effajta elbeszélések a váltó szerepét tölthetik be a megszokott és a figyelemreméltó, a mindennapi és a történeti közt. És a váltásban három alapvetô mûvelet megy végbe: elôször, amit az emberek saját szemükkel látnak, amit fülbesúgva adnak tovább, a falu vagy a járás határáig eljutó minden történet rendkívüli formát öltve mindenki számára mesélhetôvé, egyetemesen átírhatóvá válik; akkor végül méltó lesz a nyomtatott papírra: átmenetet alkot az írásbeliségbe. Egyúttal az elbeszélés megváltoztatja a státuszát: többé már nem az a bizonytalan szóbeszéd, amely állomásról állomásra terjed, hanem minden kanonikus részletében egyszer és mindenkorra rögzített újság: felülrôl jut az emberekhez; a kósza mendemondák közleménnyé alakulnak. Végül ily módon a falu vagy az utca önmagától és külsô beavatkozás nélkül képes létrehozni a történetet; visszaútban pedig a pillanatnyi átmenet során kijelöli az idôpontokat, a helyszíneket és az embereket. Nincs szüksége sem királyra, sem hatalmasságra, hogy emlékezetessé tegye ôket. Egyetlen elbeszélés sem mesél történetet urakról, ôrült és önálló eseményekkel benépesített, a hatalom alatt zajló és törvénybe ütközô történelem.

Ebbôl adódnak a rokon, az ellentétes és a megfordítható viszonyok, amelyeket a röpiratok az érdekes hírek, a rendkívüli cselekedetek és a nagy történelmi események vagy személyek közt felállítanak. A hírlapi kacsák valóban nemcsak az aktuális bûneseteket mesélik el, hanem a közelmúlt epizódjait is: a császár ütközeteit, a Forradalom vagy a vendée-i háború napjait, 1814-et, Algéria meghódítását a gyilkosságok szomszédságában; Napóleon vagy La Rochejacqulin a zsiványok és a fûtôk mellett, a hazafias tisztek az emberevô hajótöröttek oldalán foglalnak helyet.

A két sorozat látszólag szemben áll, ahogy a bûntény a dicsôséggel, a törvénytelenség a hazafisággal, a vesztôhely a halhatatlanság krónikájával. Az ütközetek emléke a törvény másik oldalán a gyilkosságok gyalázatos hírnevének felel meg. Ám ténylegesen olyan közel állnak egymáshoz, hogy mindig készek a találkozásra. Végsô soron az ütközetek rávésik a történelem jegyét a névtelen mészárlásokra; míg az elbeszélés az egyszerû utcai támadásokból a történelem darabkáit képezi. Folyton áthágják a határt egyiktôl a másikig. És egy kiváltságos esemény: a gyilkosság miatt hágják át. A gyilkosság a történelem és a bûntény metszéspontja. A gyilkosság teszi a harcosokat halhatatlanná (ölnek, ölniük kell és maguk is elfogadják haláluk kockázatát); a gyilkosság biztosítja a bûnözôk komor hírnevét (amikor vért ontanak, elfogadják a vesztôhely kockázatát). A gyilkosság teszi kétértelmûvé a törvényeset és a törvénytelent.

Feltehetôen ebbôl adódik az a tény, hogy a nép emlékezetében - ahogy a röpiratok vagy megemlékezések körforgásában szövôdik - a gyilkosság a szó legteljesebb értelmében vett esemény. A gyilkossággal a hatalom és a nép viszonya - parancs az ölésre, az ölés tiltása; megöleti magát, kivégzik; önkéntes áldozat, kényszerû büntetés; emlékezés, feledés - tökéletesen lecsupaszított megnyilvánulási formában jelenik meg. A gyilkosság a törvény határain kóborol, hol innen, hol túl a törvényen, fölötte vagy alatta; a hatalom körül forog, hol ellene van, hol mellette áll. A gyilkosság elbeszélése ebben a veszélyes tartományban helyezkedik el, amelynek átjárhatóságát használja fel: itt érintkezhet egymással a tiltott és az engedelmes, a névtelen a hôsiessel; általa a becstelenség az örökkévalóság közelében jár.

Alaposan elemezni kellene egyszer ezeket a bûnleírásokat, és megmutatni helyüket a népi tudásban. Ahogy a 19. században találjuk ôket, a szereplôi már nem törvényen kívüli pozitív hôsök, mint Mandrin és Cartouche. Ettôl fogva nincs is közük az igazi népi kifejezésmódhoz. A 19. században keringô minden röplap roppant hagyománytisztelô és erkölcscsôsz.

Leckéztetnek. Gondosan elkülönítik a katona hôsi tettét a gyilkos gyalázatos cselekedetétôl. Bizonyos értelemben illusztrálják a törvénykönyvet, és átörökítik az annak alárendelt politikai erkölcsöt. És mégis ezek az elbeszélések önnön létezésüknél fogva magasztalják a gyilkosság egyik vagy másik arcát; egyetemes sikerükkel azt fejezik ki, hogy az emberek tudni és mesélni akarják, miként lehetséges a hatalommal szembeszállni, áthágni a törvényt, a halál kedvéért kockáztatni a halált.

A röpiratok eme kettôs létezése valószínûleg annak a titkos csatának a hatásait jelzi, amely a forradalmi harcok és a császári háborúk másnapján folyik két - talán csak elsô látásra annyira heterogén - jog körül: az ölés és az ölni kényszerítés; a beszéd és az elbeszélés joga körül.

Ez a zavaros csata a háttér, ahová Rivière gyilkosság-elbeszélését beírja; és itt hoz létre érintkezési pontot az áldozatos és dicsôséges gyilkosságok történetével, vagyis jobban mondva saját kezével hajt végre egy történelmi gyilkosságot.

Dalolják a bûnt

A 19. század kezdetétôl a hírlapi kacsák általában két részbôl állnak. Az egyik az események névtelen hangon elôadott "tárgyilagos" elbeszélése; a másik a bûnözô "siralma". Ezekben a fura költeményekben a bûnösrôl feltételezik, hogy azért szólal meg, hogy emlékeztessen cselekedetére; gyorsan felidézi életét, levonja kalandja tanulságait, kifejezi lelkifurdalását, halála pillanatában rémületet és szánalmat kelt önmaga iránt. Az 1811-es év folyamán egy tizenkilenc éves szülôgyilkos lánynak levágott fejét és öklét kitették Melun közterén. A történetet hosszú ideig számos kacsa-hírlap mesélgette torzított formában: köztük egy 1836-os a következôképpen kezdôdô siralmat tulajdonítja a halottnak:

Érzô szívek, lám, remegtek,
Bûneimtôl elrettentek,
Rémületes a látványom,
Halálomat immár várom,
Joggal sújt az ég szigora.

Ezek a siralmak néhány figyelemreméltó vonást mutatnak. Elôször is elsô személyt használnak, versbe szedték ôket, és néha utalnak a dallamra. A bûnt éneklik; arra szánják, hogy szájról szájra terjedjen; bárkirôl elképzelhetô, hogy saját bûneként dalolja a lírai koholmányt (a meluni gyilkos lányról szóló siralmat például a Hû kutya dallamára énekelték). Itt a bûnös bevallja vétkét; nemhogy kerülgetné bûnösségét; épp ellenkezôleg, kikiáltja; követeli a megérdemelt büntetést; jogosnak ismeri el a törvényt önmaga iránt, a következményeit elfogadja ( Elítélnek, hóhér vezet / Levágja már kezem, fejem / Elijednek a gonoszok ). A bûnös álorca nélkül vall, olyan irtózattal ékes, hogy még önmagában is irtózatot kelt, ám testestül-lelkestül megköveteli magának; önnön szörnyeteg mivoltát illetôen nem tesz semmi engedményt ( Nézzék ezt a csúf boszorkát / Engem, Albert Magdalénát / Förtelmetes szörnyeteg et). Végül a bûnösrôl feltételezik, hogy a büntetés tôszomszédságában szólal meg: a halál pillanatában, a fegyházba indulóban emeli fel szavát, hogy igazságszolgáltatásért esengjen, amely rövidesen végez vele; az ének két halál - a gyilkosság és a kivégzés - közé ékelôdik be ( Földi létem ím lezárul / Fejem, jaj, a hóhéré már / S lelkem Isten elé járul ).

Ekképp jelölik ki a beszélô és egyúttal gyilkos jogalany - természetesen koholt - helyét. Nem a vallomástevô helye (bírósági értelemben), nem a védelemé, sem a bizonyításé; és nem az a célja, hogy annak alapján kegyelmet vagy engesztelést kérjen. A beszélô alany láthatóan viseli bûnét, elszigetelôdik benne, követeli a törvényt, egyszerre kelti fel az emlékezést és az undort. A gyilkos alanynak itt kívülrôl meghatározott, szinte lírai helyzetét látjuk, azok szemével, akikre a röpiratok megírása hárult.

Pierre Rivière valóban megtöltötte ezt a koholt líraiságot. Valódi gyilkossággal töltötte meg, amelyet a leírás elé vetett, és a róla szóló pontos beszámolót bírói felkérésre készítette el. Tettét és szavait pontosan meghatározott helyre ágyazta be egyfajta diskurzusban és a tudás bizonyos terén. A történelmi emlékeket, amelyekre szövegében utal, egyáltalán nem díszítés céljából helyezte el, sem pedig elkésett bizonyítékként. Az iskolában tanított szent Történelemtôl kezdve egészen a közelmúlt eseményekig, amelyekrôl a röplapok és álhírek tudósítanak, vagy az emlékezetünkbe idézik, a tudás teljes tárházát iktatja be a gyilkosság-elbeszélésbe, és a gyilkosság-elbeszélés ebbe illeszkedik. Ez a történelmi tér a gyilkosság-emlékiratnak nem annyira a magyarázata, mint inkább a lehetôségének feltétele.

Pierre Rivière kettôs értelemben lett alanya az emlékezésnek: ô az, aki emlékezik, könyörtelenül emlékezik mindenre; és az ô emlékezete idézi oda a rettentô és dicsôséges bûnt annyi más bûn mellé. A gyilkosság-leírás gépezetébôl egyszerre lövedéket és céltáblát csinált; a játék mechanizmusa belevetette ôt a valódi gyilkosságba; emiatt az elítélt végzetes helyzetébe került. Végül kettôs értelemben lett szerzôje mindennek: a bûntett és a szöveg elkövetô-szerzôje. Az emlékirat címe elég világosan szól errôl: a Faucterie-ben június 3-án történt esemény részletezése és magyarázata, Pierre Rivière, a tett szerzôje tollából .

Aligha kételkedhetünk abban, hogy Rivière a bûntettét egy bizonyos diszkurzív gyakorlat és a hozzá kapcsolódó tudás szintjén hajtotta végre. Valóságosan eljátszotta - anyagyilkossága és szövege kibogozhatatlan egységében - a törvény, a gyilkosság és a visszaemlékezés játékát, amely ebben a korszakban a "bûn-elbeszélések" egészét szabályozta. Esztelen játékot ûzött? Mintha a bíróság a maga többségében inkább iszonyatosnak, mint esztelennek ítélte volna azt a tényt, hogy a szövegben és a cselekedetben egyidejûleg játszotta ezt a bevett játékot, kétszeresen volt a szerzôje, és kettôs alanyként szerepelt benne.

A másik játék

Ám éppen ott, a büntetôjog intézményében Rivière gyilkosság-diskurzusa egy homlokegyenest ellenkezô játékkal áll szemben. Nem csupán a beszélô személyeknek nem volt azonos a státuszuk, hanem a diskurzusok sem alkották az események ugyanolyan fajtáját, és nem is azt a hatást váltották ki. Rivière vádlott volt: dönteni kellett, hogy valóban ô volt-e a bûn elkövetôje. Büntetô törvényszék elé állították, amely 1832-ben megkapta a jogot az enyhítô körülmények elismerésére: tehát a tettei, a szavai, az életmódja, a neveltetése, stb. alapján ki kellett alakítani róla egy véleményt. Végül orvosi vizsgálat tárgya lett: meg kellett tudni, vajon cselekedete és diskurzusa megfelelnek-e a kórleírási táblázat ismertetôjegyeinek. Egyszóval három ízben tették fel a tett és a szöveg igaz voltának kérdését: a tény igaz voltáét, a vélemény helyességét, a tudomány igazáét. Erre a diszkurzív tettre, erre a tettleges diskurzusra, amely mélyen belebonyolódott a népi tudás szabályaiba, olyan tudomány kérdéseit alkalmazták, amely másutt jött létre és mások irányították.

Mégis dicsôséggel fizettek a becsvágyó Pierre Rivière-nek az anyagyilkosságért. Legalább aprópénzzel. Röpiraton énekelték meg, mint a korszak annyi más bûntettét. Dalolták és szokás szerint eltorzították, olyan elemekkel keverték, amelyek más esetekhez tartoztak vagy amelyek az elbeszélés-mûfaj más kötelezô részeit alkották. Ráadásul - talán éppen mert önnön dicsô halálát jobban elôkészítendô megírta emlékiratát, amely megkíméli ôt a gyalázattól - ebben olyan halált tulajdonítanak Rivière-nek, amire vágyott, a törvény kiszabta halált, de nem a sajátját. Egy újságból azonban arról értesülünk, hogy már a fogságban halottnak hitte magát.

A caeni esküdtszék ítélete
kelt 1836. december 5-én
amely halálraítéli a nevezett 20 éves Pierre Rivière-t, aki bûnösnek találtatott, mert meggyilkolta várandós édesanyját,
18 esztendôs húgát, 11 esztendôs és 7 esztendôs öccsét.

1837. február 15-én végezték ki.

Részletezés

A kíváncsi olvasó hiába is keresne a jogi évkönyvekben rettenetesebb bûntényt, mint amilyet a minap követett el Pierre Rivière, aki az Aunay községhez tartozó Faucterie-ben született (Calvados megye, Vire járás). Ennek az emberi névre méltatlan 20 éves szörnyetegnek a következô alkalommal kellett volna sorozásra kerülnie. Június 3-án, szerdán, mezei munkára készülôben azt mondta apjának, hogy csak délben tud kimenni, és emiatt az egyedül indult el. Az apa hosszú ideje civakodásban élt feleségével, aki férje lakhelyétôl negyed mérföldnyi távolságra egyedül lakott egy saját javadalmához tartozó birtokon. Egy héttel a bûntény elôtt közös megegyezéssel mentek el személyi és vagyoni polgári különválást kérni. A bírónak, aki tanácsaival megpróbálta a házastársi közösséget visszaállítani, az asszony azt válaszolta, hogy hosszú ideje nincsen jóban férjével, és a gyermek sem tôle való, akivel viselôs. Mégis visszatért a házastársi lakóhelyre, és gyermekeit is magával vitte, tudniillik: egy 18 esztendôs leányt, egy 11 és egy 7 esztendôs fiút. Miként az olvasó már tudja, miután október 3-án, szerdán kijelentette, hogy egyáltalán nem megy ki a földekre dolgozni, a szörnyeteg egyedül maradt anyjával és nôvérével, a pokoli szellem hatására megragadta a fanyesésre használt bárdot, és a tûzzel foglalatoskodó anyjára vetette magát, oly kegyetlenül vágta fejbe, hogy az holtan terült el lábánál; rögtön eztán a húgának ugrott, és ugyanúgy bánt el vele. Még ki sem hûltek a holttestek, amikor az iskolából érkezô öccsét megállította egy gazda, és megkérdezte, miért szalad annyira. Ebédelni megyek, mondotta a gyerek. A gazda ismerte a fiút, és mindenáron vissza akarta tartani, hogy nála egyen; ám a gyermek balvégzetének be kellett teljesülnie. Visszautasította hát az invitálást, és hazasietett. A bátyja villámgyorsan rávetette magát, olyan csapást mért a fejére, hogy szinte teljesen elválasztotta a törzsétôl. A gyilkosság reggelén anyja megkérdezte Rivière-t, mi a szándéka. Ma este meg fogja tudni, válaszolt a gazfickó.

Miután elkövette a bûntettet, Rivière menekülni kezdett, azt hitte, kibújhat az igazságszolgáltatás alól.

1836. október 4-én láthattuk a lakosok tömege elôtt vonuló gyászmenetet. Rettenet ült az arcokon.

A tiszteletreméltó lelkipásztor sírva mondta el a halotti imákat, és a föld mindörökre befödte a négy áldozatot.

AZ ERRÔL SZÓLÓ SIRALOM

A hû kutya dallamára

Feljegyzik a krónikák lapjaira,

miként a harctér hôseit,

néhány gyilkos és haramia

rettegve ejtett neveit.

Pierre Rivière-é is, hiába,

kinek feltárom vétkeit,

ifjú bár, világ borzalmára,

egy ilyen lapot ékesít.

Alig húszéves volt talán csak,

s anyja napjait vágta át,

és gyámoltalan kishúgának

elvágta élte fonalát.

Várandós volt szegény szülôje,

midôn fia: gyilkosa lett,

ha gondoltok e gonosztevôre,

mindôtöket borzaszt a tett.

Egy nap, mely Rivière-t azon kapja:

szántani menni nem akar,

dolgozhatott egyedül apja,

e napot megbánta, jaj, hamar.

Apja távol, erre várt régen

a végzetes kést megkapó:

acél villan hamar kezében,

anyja fejénél lesz bakó.

Az áldozatok még élnek, élnek.

Ekkor, balsorsa hajtja tán,

elôlép öccse: apró léptek

a borzalomnak hajnalán.

Pierre-nél még a gyilkos balta,

avval sújtja a földre ôt.

Teremtônk! Te állj bosszút rajta!

Isten! Büntesd a bûnözôt.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu