Kumbh Mela - Szent ünnep a Gangesz partján -

Fülsüketítô sípszó hasít a napkelte elôtti félhomályba, és alagutat fúr mély álmomba. Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, mennyi az idô. Szemeim úgy kortyolják a homályt, mintha kiszáradt torkom szomját oltaná. Hálózsákom, utazásaim és gondjaim burka, ott hever mellettem. Éber vagyok, de testem még a melegség közegében nyújtózkodva szendereg.

Sötétséget kémlelô tekintetem hamarjában egy könyvre, egy sámlira, egy lámpára, a félig nyitott szalmaajtón át az enyhe szellôben zizegô tetôre téved. Odakintrôl hangok monoton moraja hallatszik, mint ezernyi láb trappolása a homokban. Sietôsen összehajtom a hálózsákot, kinyitom az ajtót, félretolom a homokot, a szalmát és a száraz leveleket; úgy állok kint a szabadban, mint akit elvarázsoltak.

A Holdhónap utolsó napja, a telihold álmosan támaszkodik Allahabad erôdjére. Tegnap éjjel a Gangeszben láttam, kísérteties, fehér árnyék, szikrázó álom volt - és íme, most, kimerülten az éjszakai úttól, ott rostokol az erôd homlokán, kerek, fehér, fonnyadó pontocska: akár a kisujjammal eltakarhatom.

- Ébren van? - Sucche Maharaj ôre meglepetten néz. Csakugyan egyfolytában meg van lepve, mióta itt vagyok. Fiatalember, majdhogynem tinédzser, aki alighanem még gyerekként jött az asramba. Akárhova megyek, tárga nyitott szemmel figyel. Képtelen felfogni, miféle szerzet vagyok. Nem látszom sem istenfélônek, sem kalpavaszi -zarándoknak. Minden jó és rossz cselekedetemet egyetlen sporttáskába gyömöszölve, a Kumbh Melán járkálva bizonyára egy hippi és egy cigány különös keverékét látja bennem.

- A szangamhoz is el akar menni? - pillant rám gyanakodva.

- Persze, hisz ezért vagyok itt - felelem. - Ki sípol?

- A rendôrség. A zarándokokat irányítani kell - szegények eltévednének a sötétben.

A hideg homok és a sápadt holdvilág fölött gyenge hang- és szófoszlányok remegnek; öregember fürdik a szangamban, hangja panaszosan lebeg a levegôben. Megkerülöm az asramot, keresem a szivattyút. Mintha mindenki aludna még. Az üres kunyhók szalmaajtajait ki-be csapkodja a szél. Némileg távolabb a többi kunyhótól Sucche Maharaj jadzsnasalá ja áll - a mandapa , ez a sárga virágokból kirakott, több lépcsôs baldachin, úgy szikrázik a holdfényben, akár egy japán pagoda.

Mielôtt idejöttem, mindent kiürítettem magamból. Magam mögött hagytam mindent, észt, tudást, az élet mûvészetét és esztétikáját; még bánatomat és haragomat, szégyenemet, gyászomat és vétkeimet, vágyaimat és szerelmemet is hátrahagytam; emlékeim is elmaradtak mögöttem. Teljesen kiürülve érkeztem ide, üresen és szótlanul, hisz a szavak is hasznavehetetlenné váltak rég. Szótlanul és láthatatlanul. Láthatatlanná akarok válni a roppant emberáradásban.

Kilépek a táborból. Végeérhetetlen árnyékokat látok. Az úton szellemek vonulnak. Immár egy éve annak, hogy elszántan csatlakoztam a menethez. Itt nincs fenyegetettség, nincs rémület, nincs hamisság. Mi félnivaló lehet a szellemektôl? Én is csak egy vagyok a szellemek között. Nem félek tôlük, ôk félnek tôlem.

A reggel sötétje: amikor nem lehet felismerni az arcokat. Ez tehát a legintenzívebb, legsûrûbb - a legtitokzatosabb sötétség. A lemenô hold halovány fénye finom porszemcsék áttetszô rétegével borítja be a homokdûnéket, az Akhadák zászlóit, a szalmatetôs kunyhókat. Mintha az istenek ide-oda vándorolnának a gát távoli fényei és a Dzshuszi-i aréna között, és keresnék azt a helyet, azt a zugot, ahol elrejthetnék az amritát , a halhatatlanság italát. Vajon el tudtak rejtôzni a démonok szeme elôl?

Talán épp ez a gondolat mozgatja a többieket, amikor ide-oda nézegetnek. Az egyenes út közvetlenül a Gangeszhez vezet, a másik jobbfelé kanyarog, a szangam , az összefolyás felé. Hangok, strófák, fáradt sóhajok, lihegés, beszédfoszlányok keverednek monoton zúgássá a fülemben. Bár arcukat és öltözéküket nem látom a sötétben, kiejtésük és hanghordozásuk elárulja, honnan jöttek: Madhya Pradesh-bôl, Biharból, Radzsaszthánból. De vannak szavak, amelyeket egyáltalán nem értek; elôbukkannak a félhomályból, és csendszigeteket maguk mögött hagyva ismét belevesznek. Engem mindig különösen vonzott ez a csend, az arcok mögött, a verssorok mögött, bennem és most a Kumbh ünnepélyes mezôin.

Látok - hirtelen kivilágosodik. Kis kerek, piros fény nyugaton, akár egy piros szemgolyó. Ugyanazt a meglepetést érzem, mint amikor elôször olvastam a Bibliában: "Legyen világosság, és lôn világosság." Soha nem láttam még ehhez fogható fényességet, és egyszeriben tudom, hogy ez nem közönséges fény. Az ünnep színtere olyan most a napban, mint egy kifordított fészek. A túloldalon, a Gangesz partján, sárgásfehér, hosszúkás homoksziget, mintha ollóval lenne kivágva a Gangeszbôl - és úgy törtet elôre, ifjabbik húga felé, mintha bosszantanák a Jamuna higgadt léptei.

A többieknek most nincs békesség. Egymás hegyén-hátán tódulnak elôre. Egy fiatal bengáli lány két kézzel ráncigálja elôre az anyját - a anya karján batyu, kezében kicsiny korsó, szemét a torkolat fölött izzó napba emeli. Az öregasszony szárija állandóan felcsúszik. A hidegtôl reszketve botorkál elôre; fekete, pipaszár lábai újra meg újra belesüppednek a homokba.

Odalent, a nedves, fekete homokban szeretnék ülni, és a millióinyi lábnyom közé rajzolni sorsom vonalát. Ez képtelenség. Mindenütt zarándokok, végtelenül kígyózó sorokban - évszázadok óta úton, bágyadtan, ingerülten, fáradtan; de mégiscsak úton vannak, szünet nélkül, ki tudja merre, ismeretlen célok felé, egyre feljebb kapaszkodva az egymást követô századok lépcsôfokain. Hol lehet a Kumbh, a korsó, amelyet valahol itt a homokban ástak el az istenek? Milyen lehet az igazság íze, az utolsó korty az amritából, kiszáradt torkok eme csillapíthatatlan szomja, mely évezredekkel ezelôtt útnak indította ezt a végtelen, gyötrelmes utazást, ezt a hosszú menetelést, ezt a zarándokutat, amelyet a történészek "indiai kultúrának" neveznek?

Nem tudom. Nem gondolkozom, csak vonszolom magam elôre. Löködnek, taszigálnak. Centiméterenként araszolok elôre. A Gangesz velem együtt folyik tovább, sápatagon, szennyesen, szigeteket vágva önmagából. A Jamuna olyan békésnek tetszik mellette, akár egy tükörsima, nyugodt, derûs, kék tó, amely pontosan tudja, hogy útjának végére ért, és oktalanság volna szorongani; hamarosan minden fáradtságát kipihenheti a Gangesz ölében.

A fürdésünnep órája

Most van a fürdésünnep órája, a nap úgy ég, mint egy gyertya, felolvasztja a fehér januári ködöt. Sokezerféle imádság mormolása - voltaképpen nem zörej, nem is hang vagy lárma, hanem az ember belsô lelki monológja, amelyet csak a folyó vize hall. Senki nem tudja, miféle mérhetetlen, hallgatag óceánba merül majd alá az a víz, amely most önnön lüktetésével tölti meg ezeket a hangokat. Mind a két folyóban kirajzolódik egy vékony, fekete vonal. Talán egy fal ott, ahol a két folyó egybeömlik - egy tiszta, mozgó, változó vonal. Az emberek sorban állnak, megmerítkeznek, tovább mennek, átadják helyüket a következôknek - az emberek alkotta híd megmarad; minden pillanatban átalakul, de összességében mégis néma és statikus.

Most mozdulni is képtelenség. A sûrû embertömegben férfiak és nôk együtt fürdenek a Gangesz szennyes vizében - mit számít, ha a torkolat kissé odébb van? Egy csoport közömbös, szótlan, figyelô rendôr. Ritkán láttam ilyen csöndesnek az indiai rendôrséget, kíváncsiságból követem a pillantásukat; az álmatlanul töltött éjszaka után bizonyára olyan ez nekik, mint egy valósággá vált álom.

Hirtelen megtaszít valaki. Egy fiatalember, huszonöt éves lehet, keresztülfurakszik a tömegen, odalép a felügyelôhöz, és könyörgô hangon kérdez valamit.

- Biciklivel, itt? - A felügyelô értetlen tekintetet vet rá. - Maga is tudja, hogy itt tilos a jármûvek használata.

- Kérem, hallgasson meg - erôsködik a fiatalember.

Elôadja, hogy nyolcvanéves nagyapja több száz mérföldet tett meg, hogy eljusson Prayagba, de a kunyhóból már nem képes gyalog elmenni a torkolatig. Nem lehetne-e kivételesen engedélyezni, hogy biciklin tolja odáig? A felügyelô megenyhül.

- Na jó, megengedem, de ide hallgasson, a kenethez már nem viheti magával a kerékpárt.

Tíz perccel késôbb ismét meglátom a fiatalembert, kiszuperált, rozoga biciklit tol, a kerekek csúszkálnak a nedves homokban, ô meg riadtan tekintget maga köré, nehogy egy másik rendôr feltartóztassa. A pótülésen ülô férfin nem látszik félelem, csak egykedvûség; a szeme csukva, a szája nyitva, csurog a nyála, szemlátomást észre sem veszi, hogy a lába el-elakad a homokban. A kerékpáron egy egész élet teljesedik be. Fejét a nyereghez erôsített koszos batyura támasztja. Lehetetlen megállapítani, hogy a kerékpár meglazult alkatrészei zörögnek-e, vagy az öreg csontjai. Szaggatottan lélegzik, mintha ezzel is lökné magát útja vége felé.

Miféle vég? Van talán egy hely, ahol megállunk, ahol azt mondhatjuk, hogy itt a vége, és ahol boldog szabadulás vár ránk? Ahol az egyik folyam vissza-visszacsapva elmerül a másikban - ez lenne az út vége? A hindu lélekben nincs olyan pont, amelyre az ember rátehetné az ujját és azt mondhatná: ez itt a kezdet, és ez itt a vég. Nincs végsô megpihenés, nincs "utolsó ítélet", amely kettévágná és történelemmé formálná az idôt. Nem, nincs vég és nincs halál; csupán beolvadás és feloldódás. Az a lélek, amely nem ismeri az elkülönült individuális azonosságot, a magányos haláltól való félelmet sem ismeri. Emlékszem Ramakrishna Paramahamsas szavaira - a folyók folyhatnak, mert ôseik, a hegyek, mozdulatlanok. Talán ez az oka, hogy e kultúra zarándokhelyei a hegyek és a folyók, az örök mozdulatlanság és a folytonos változás. Az egyikben megkapaszkodom, és sodródom a másikkal.

A zarándokok most eltávolodnak. Lassan elnéptelenednek a Gangesz partjai. Özvegyek, haldokló aggastyánok, a bengáli lány, akit reggel láttam, mind-mind csöpögô kendôkkel és Gangesz-vízzel telt korsókkal jönnek visszafelé. Soha többé nem fogom látni ôket. Még néhány nap, és örökre eltûnnek India távoli sarkaiban. De egy napon mégiscsak találkozunk, mert a halál óráján megöntözik arcukat a ma gyûjtött Gangesz-víz néhány cseppjével. Szemük felnyílik. Emlékezetükben talán megôrzik ezt a reggelt. Talán emlékezni fognak a szalmatetôre, Allahabad erôdjére, a tömeg fölött kavargó porra. Ahány csöpp víz, annyi emlék. Akár a szôlôlé, melyet megerjeszt és borrá érlel az idô, emlékek ezreinek sugarai érlelik ebbôl a vízbôl az amritát . De most még nem; most még csak zavaros víz, amelyben az írók, mint Naipaul, csupán a szennyet és mocskot látják. Kívülrôl csak a külsô rétegeket látni, de a külsô rétegek összefüggenek a belsô maggal. Ha a hamis hitet ollóval kettévágjuk, az igaz hitet is megsebezzük, mely ezzel összefügg. A kultúra szennye összefügg a kultúra lelkével; ha lehántjuk az egyiket, láthatóvá válik a másik szövedéke, hússal és vérrel szennyesen; akár a mosóporgyártók figyelmeztetései: vannak foltok, amelyeket csak a szövet károsításával lehet eltávolítani. Ha "feltûrjük a nadrágszárunkat", talán nem szennyezôdünk be a kultúra sarával, de balszerencsénkre az igazságát sem fogjuk észrevenni.

Miért lennék én más? Jóllehet órák óta nézem a zarándokokat, ahogy fürdenek, énekelnek és imádkoznak, az egyik énem teljesen részvétlen és szótlan. Talán nem tartozom azok közé, akik undorodnak a mocsoktól és a szennytôl, de azok közé sem, akik nem látják ezeket a körülöttünk lévô és tôlünk elválaszthatatlan dolgokat. Miféle tagadás ez, ami az utolsó pillanatban hatalmába kerít, és magányba taszít? Saját kultúrámhoz fûzôdô viszonyom olyan, mint egy szomorú szerelmi történet, tele vágyakozással és gyûlölettel, gyûlölettel, amely lassanként átalakul közömbös, érzéketlen undorrá. Azért jöttem ide, hogy megszabaduljak ettôl az undortól, mintha mások között magamra találhatnék; egy nézô, egy tudósító, egy száguldó riporter, aki utat tévesztett a Kumbh Melán. ...

Ebben a füstben eggyé válik test és lélek

Távol az ünnep tarka virágaitól, túl a hídon, kis kunyhók sorakoznak egymás mellett. Errefelé nincs sietség, nincs tülekedés. Ezek a kalpavaszik , a zarándokok kunyhói - telizsúfolva a háztartás kellékeivel. A bambuszrudakon száradó ruhadarabokat cibál a szél. Ezek az emberek azért jöttek ide, hogy egy hónapig a két folyó összefolyásánál lakjanak . Makar Szankrantiig , a téli napfordulóig. Amavaszia -ig, a sötét, holdtalan éjszakáig. Itt alszanak, itt ébrednek. Ôk nem sietnek úgy, mint én, aki ide-oda futkosok. Ôk nem olyanok, mint azok a szegények, akik a Gangeszben egyetlen alámerüléssel egy esztendôre megszerzik vallási érdemeiket. Ôk megfontolt, világi emberek, családjuk van, és sok barátomhoz hasonlóan kényelmesen élnek mindkét világban. Ôk a szerencséjükkel hoznak áldozatot, praszadot ezért a világért. Ebbôl valamennyit megtart a Gangesz, a többit visszaadja; ezt begöngyölik a batyujukba, és hazaviszik, Delhibe, Kalkuttába és Lucknowba. Irigylem ôket, de nem megyek a közelükbe. Talán magam sem tudom, hogy ki vagyok, de nem közülük való.

Megfordulok. A Dzshuszi és a Gangesz-sziget közötti pontonhíd fölött porfelhô kavarog. Ebben a délutáni órában minden elhagyatottnak tûnik. Az arénák bejáratai üresek. A különbözô szekták - udaszi, nirandzsani, vairagi - tarka zászlói fénylôn lengenek a kapuk fölött. Akárha árusok standjai lennének egy hatalmas vásáron - mint egy állami kiállítás a Janpathon. Nem azért jöttem, hogy Prayagban Delhit keressem. Valahányszor arénákat látok, a politika lidércnyomása nehezedik rám. Olcsó, kommersz álom, amelyet jelszóként adtak el, és fenyegetések révén vettek. Nem szeretnék ugyanabba a csapdába esni, amelybôl utazásommal szabadulni akartam. A magammal hozott seregnyi lidércnyomás - félelmek, gyanúk, ambíciók - éjszakánként verítékben fürösztenek. Olyan helyet keresek, ahol megszabadulhatok tôlük, ahol elrejthetem ôket az emberek tekintete elôl, ahol szabad lehetek és megváltásra találok.

Miféle megváltás? Valaki felnevet mögöttem, és én önkéntelenül megtorpanok. A levegôben különös, keserû szag terjeng. Az elôttem álló raktárépületet füst és hamu lengi körül. Elmosódó körvonalak hajolnak a tûz fölé - hamuszínûek, soványak, kemények és szárazak akár a parázsló fahasábok.

Az épület belsejében egy szalmából készült baldachin alatt énekesek csoportja: a mintegy ötven ember, közvetlenül a szent fürdô után, fáradt, panaszos hangon énekel. Elöl, a trónuson, tiszta, okkersárgán fénylô, díszes lepelben testes szvámi ül. Elénekel egy sort, és a csoport kórusban ismétli. Az asszonyok magas hangja a többieké fölé emelkedik; a szomorú, meggyötört hang legbelül hasogat. Kik ezek az emberek, ez a szvámi, a meztelen, hamuba öltözött Szádhusok odakint? Csinos, fiatal szannyasi megy el elôttem; megállítom, és hadarva kérdezem a máglyáról. Szomorú szemmel, rezzenéstelen arccal végigmér, aztán kézen fog, és a pódiumhoz vezet. Súg valamit a szváminak. A szvámi abbahagyja az éneklést. Megcirógatja az arcomat, és kivesz a virágok közül egy guavét, egy piszkos, túlérett guavét, és a kezembe nyomja. Kimegyek. Az ének újrakezdôdik, ugyanazok a fáradt, panaszos hangok, sorról-sorra.

Különös depresszió sûrûsödik össze körülöttem: bágyadtság, fájdalom és kimeríthetetlen halálvágy. A Gangesz fehér vize szikrázik a távoli homokdûnéken. A délután forró gôzei lebegnek a föveny fölött, és én álmosan indulok el: oda, ahol ôk vannak, ahol keresztbe font lábbal ülnek, hamuval borított csontvázak, kuporognak a földön, meztelen csonthalmok parázsló, vörös szemekkel. Ópium és marihuana nehéz szaga terjeng, ring mint egy kígyó, tekereg és sziszeg, átfúrja a testem - "Ülj le, ülj le közéjük. Felejtsd el, hogy ember vagy, hogy Delhibôl jöttél, hogy történeteket írsz, hogy voltál Európában; ülj le; ebben a füstben eggyé válik test és lélek, se fal, se bástya nem választja el ôket; az egyik csak a másik tükrözôdése, egyetlen lángban feloldódva, a levegôben megoldva a kavargó kín csomóit, és benne van a mag, egy álom, egy aura, mely a születés csodájától a halál misztériumáig terjed; ülj le, felejtsd el, hogy csak ember vagy. Levél vagy, ág, egy állat érzô szeme, kô, fûszál. Ha nem ember vagy, akkor minden leszel, közel vagy istenhez, te vagy maga az isten."

Valaki nevet, összerezzenek. Csillogó szempár akaszkodik az enyémbe, egy törpe növésû szádhu méreget és mosolyog. A rákövetkezô pillanatban fejre áll, lábai a magasban, talpával a hátát érinti, fejét összekulcsolt karjai közé rejti, könyöke csillog a tûz fényében - mintha egész teste egyetlen húsdarabbá csomósodott volna. A torz test sötétségébôl két fénylô szem mered rám és mosolyog.

- Én vagyok az öl. Én vagyok az anya az ölben. Én vagyok a gyermek anyám ölében.

A hang elkísér és felszabadít. Eljön az idôben egy pillanat, amikor meghalunk és belül újjászületünk. Önnön mítoszaink leszünk - amelyekben múlt és jövô egyszerre létezik, akár azok a hópelyhek, amelyeket évekkel ezelôtt Prágában láttam: hulltukban a letûnt nyár melegét árasztják magukból.

Megkönnyebbülök. Rothadó guavét tartok a kezemben. Átmegyek a hídon.

A rajtunk kívül folyó folyam

A kunyhó sárgás sötétjébôl hang hallatszik. Felülök. Levegôben és napfényben fürdô, tiszta, lendületes szavak lebegnek a helységben.

Sitasite sarite yatra samgate

tatraplutaso divy unpatanti

(Aki ott fürdik, ahol a Gangesz és a Jamuna egyesülnek, felszáll az égbe.)

Kilépek, és egy egészséges, fénylô arcot látok a pagoda szalmateteje alatt. Még sohasem hallottam ilyen kellemes, tisztán csengô tolmácsolását a Rig-Véda himnuszainak. A recitálást követôen bemutatnak a véda-tudós Damodhar Shastri Joglekernek, aki Karnatakából jött Prayagba. Sucche Maharaj hívta meg, hogy a Kumbh Mela idején a Rig-Védát recitálja. A rákövetkezô beszélgetésbôl megtudom, hogy Jogleker apja és már a nagyapja is véda-tudós volt, és véda-recitálással keresték a kenyerüket. Kora gyerekkorától tanulmányozta a védákat, és recitálásuk nem csak a foglalkozása, hanem egyben a szenvedélye is.

Este kisebbfajta felfordulás van a jadzsnasalában. A Kumbh-zarándokok be-betérnek ide egy kis vallási vitára, tiszteletüket fejezik ki Sucche Maharajnak, aztán vonulnak tovább a torkolat felé. Engem is meghívnak teára. Mint megtudom, a maharadzsi kívánsága volt, hogy megismerje a Delhibôl érkezett férfit. Én is szeretnék vele találkozni. Még sohasem láttam. Csak a tanítványaitól tudom, hogy asramja a Jamuna túlsó partján, az Arial-gát közelében van. Követôi az ország távoli vidékeirôl sereglenek össze. Szegény és árva diákokról gondoskodik. Barátommal, Laxmi Kant Vermával nagyon elôzékeny. Az ô ajánlása nélkül sohasem lakhattam volna a Kumbh Mela kellôs közepén. Most, amikor rá gondolok, elôször is az arca és igen különös mosolya jut eszembe. Magas emelvényen ül. Mintegy tizenöten veszik körül. Igazából nem prédikál, nem is beszédet mond vagy tanácsokat oszt; talán épp ez az oka, hogy mindenki kötetlenül és fesztelenül beszél vele. Aztán rám néz, futólag feltesz néhány kérdést, hogy merrefelé jártam, meddig akarok maradni, van-e valamilyen problémám. Mindenre felelek; az utolsónál elakadok. Mit ért "problémán"? Kumbh Mela-i tartózkodásom esetleges kellemetlenségeit, vagy az életem gondját-baját? Kedvem lenne kérdezni tôle valamit, hangot adni valamiféle belsô kételyemnek. De az utolsó pillanatban minden kérdést jelentéktelennek érzek - mihelyt eszembe jut egy kérdés, nyomban megállapítom, hogy benne van a válasz; akárki akármit mond, mi úgyis saját hajlamainkat követjük - még ha éppenséggel hamisak vagy veszélyesek is.

Nem kérdezek semmit. Csak figyelem a nevetését. Mond valamit és nevet. Idônként behallatszik az ünnep zaja; ilyenkor szünetet tart, megvárja, amíg a zaj elül, és ott folytatja, ahol abbahagyta. Néha úgy érzem, hogy a szavak nem egy meghatározott, elôre kijelölt értelmet követnek, mégis úgy hallgatom ôket, mint akit hipnotizáltak, nézem, ahogy elhagyják az ajkait, mint megannyi szappanbuborék - szépen, épségben, csillogva - és hirtelen, a legszebb pillanatban, szétpukkadnak, semmivé válnak. De a szavaknak ebben a zûrzavarában itt-ott felszikrázik egy mondat, és egy egész jelentéskört bevilágít.

- Létezik egy rajtunk kívül folyó folyam - mondja. - Ha az ember nyughatatlan vándorlásai során egyesül ezzel a folyammal, eljut istenhez. Mert isten nem más, mint ama rajtunk kívül folyó folyam...

Nevetni kezd, és a szavak belevesznek ebbe a nevetésbe, de amit mond, még sokáig visszhangzik az agyamban. ...

Melyik az igazibb tapasztalat

Egy másik délutánra is emlékszem.

Jártamban-keltemben véletlenül egy pandalba érek. Belekerültem, és nincs elég bátorságom, hogy továbbmenjek. Körös-körül szádhuk és mahatmák csoportjai. Szerencsére senki nem vett észre. Lassan egy cserepekbôl és betonból készült nagy, színpompás építményhez érek. Négy lépcsôfok vezet egy hatalmas terembe. Az emelvényen okkersárga lepelbe burkolt pradhan ül egy párnán. Kopaszra borotvált, magas, tiszteletet parancsoló alak. A földre terített szônyegeken két sorban tíz-tizenkét szádhu ül, az egyik sor a pradhan bal, a másik a jobb oldalán. Bizonyára prédikációt tart, gondolom, és leülök a sarokba.

Hamarosan rájövök, hogy tévedtem. Nem prédikáció folyik, mint hittem, hanem egy különös konferencia. A résztvevôket annyira leköti a téma, hogy engem észre sem vesznek. A levegôben feszültség vibrál. Javaslatokat tesznek, érveket sorolnak, felvetnek és elvetnek. Ha jól értem, szvamidzsi math -ja nem hajlandó elismerni egy másik mathot ; a rivális math tagjai igyekeznek jobb belátásra bírni. Szvamidzsi kissé nagyot hall. Amikor a másik math valamelyik tagja kérdez tôle valamit, egyik tanítványa krétával gyorsan felírja a kérdést egy táblára. Szvamidzsi futó pillantást vet a táblára, és dörgô hangon, ellentmondást nem tûrô, zsarnoki pózban válaszol. Ez a jelenet többször megismétlôdik. Kérdések, pillantás a palatáblára, mennydörgô válasz. Egy pillanatig nem tudom, hol vagyok: szádhuk között, vagy delhi diplomáciai körökben; megfeledkezem a Gangesz homokos partjáról és a zarándokokról, akik énekelve vonulnak a folyóhoz. Elfelejtem, hogy a Kumbh Melán ülök Prayagban.

Nem tudom, végül hogy döntenek; a vita még javában tart, amikor elhagyom a pandalt. Én sem tudom levonni a következtetést. Nem tudtam olyan mércét találni, amely megmutatta volna, hogy a tapaszalatok sokasága közül melyik igazibb és valódibb.

A Kumbh "alvilága"

Vajon el tudom-e valaha is felejteni azt az éjszakát, amikor eltévedtem? A fôútvonalaktól távolesô, titokzatos helyre kerülök, amelyet a Kumbh "alvilágának" is nevezhetnénk. Az éjszaka hideg, kupacok szanaszét a földön, csupán a lélegzésük árulja el, hogy nem földhányások, hanem emberek - élô zarándokok, akik két táborhely között kerestek maguknak helyet. Az alvó árnyak között olykor feltûnik egy riksa; az utasok sietve lepakolják cókmókjukat és gyermekeiket, nôk, férfiak, batyukkal megrakott egész családok rohannak és tûnnek el a sötétben. Mintha a pompázatos, díszes arénák mögött keskeny, homályos utcácskák tekeregnének; sötét zugok, amelyekben családok százai reszketnek egész éjjel, és várják a reggelt; senki nem látja ôket, semmiféle aktában nem szerepelnek. Itt nincsenek fények, nincs tûz. Szinte hihetetlen, hogy ahol vagyok, nem sivatag, hanem a Kumbh Mela, ahol csak füttyenteni kell, és máris ott terem egy rendôr. Miféle különös, kísérteties hely ez, ahol nem találom a hazafelé vezetô, egyenes utat?

Hangokat hallok, megállok. A táborhely öt vagy hat sátorból áll. Elôttük két bambuszrúd közé kifeszítve vörös drapéria, de a rajta álló felirat nem látszik a sötétben. Egy lámpa gyenge fényében néhány arcot látok, és gyanítom, hogy szikh-szádhuk táborában vagyok. A kijáratot keresem, amikor valaki gyöngéden a vállamra teszi a kezét.

- Jöjjön és beszéljen a gurudzsival.

A sötétben nem látom az arcát, de a hangja közvetlen és barátságos.

- Hol van? - kérdezem kíváncsian.

Lefelé vezet a sátrak között kanyargó úton. Egy pillanatig kedvem volna sarkon fordulni és elszaladni; a sötétben senki nem venné észre. De vezetôm magabiztos léptei megnyugtatnak. Végül megáll egy Síva-templomra emlékeztetô sátor elôtt; odabent lámpás világít, és az aranyszínû kendôvel letakart emelvényen egy öreg, igen-igen öreg szardar szahib ül. Lobogó fehér szakáll, ráncok borította arc, lehúnyt szemek. Akár egy bibliai pátriárka és egy keleti szent egyszemélyben. Beszél, de leginkább csak figyel. Két zömök, fiatal tanítvány beszél, és a guru szótlanul, lehúnyt szemmel bólogat. Különös beszélgetés, de még különösebb a guru hallgatása.

Az a benyomásom, hogy a gurut csak nemrég tették meg a szekta fejévé, és a most folyó vita pontosan erre a "kiválasztásra" vonatkozik.

- Ön meglehetôsen kimerült - mondja kissé nyersen az elsô tanítvány. - Egymaga sohasem lett volna képes nyélbe ütni. Gondoljon csak a korára.

- Nem, nem, miért mondod ezt! - száll vitába vele a másik fiatalember. - Lehet, hogy öreg, de nagyon erôs. Sokat töprengtünk, mielôtt ôt választottuk.

A guru közömbösen bólint.

- Méghogy erôs? Badarság! - mondja az elsô. - Agyaglábon álló bálvány. Egyetlen ütéstôl összeroskadna.

- És ki merné megütni? - kérdi felindultan a másik. - Lehet, hogy a mi gurunk külsôre egyszerû, de belül igazi bomba; látta Mayát - hozzá se érhet senki.

Az öreg szardar szenvtelenül hallgatja tanítványainak vitáját, mintha nem is ô, hanem egy láthatatlan lény lenne a beszélgetés tárgya.

Odakint felerôsödik a szél, rázza a sátrat, befújja a port. A guru képtelen tovább koncentrálni; kinyitja a szemét, mintha valami ismeretlen erô visszalökte volna a földre. Rám néz, kissé meglepettnek látszik, mintha csak most venne észre. Aztán összeszedi magát. Vonásaiba némi szomorúság vegyül. Ahogy sóhajt, számtalan ráncot hoz mozgásba az arcán - mintha csak azt akarná mondani, hogy ha már itt vagyok, nem dobhatnak ki.

- Honnan jön? - kérdi egész halkan; talán azért akar beszélni, hogy megszabaduljon tanítványaitól.

Mondok egy nevet, és megmondom, hogy melyik városból jöttem. Nem tudom, hogy az ismeretlen baldachin alatt ülô öreg szikh láttán miért lágyul el a szívem. Szeretném a tudtára adni, milyen csodálatos békét érzek a társaságában - olyan békét, amilyet csak az érezhet, aki rég elveszítette a szüleit. De a kifürkészhetetlen, szótlan szemek hallgatást parancsolnak rám.

- Látott már engem? - kérdezi váratlanul.

- Nem, szardar szahib.

- Ne hívjon szardar szahibnak - mondja, és hosszasan fürkészi a tekintetemet. - Ha nem látott, mi hozta ide?

- Lesétáltam a Gangeszhoz. A visszaúton eltévedtem ... A tanítványai hoztak ide.

- Ó!

Sûrû, fehér szakálla mozog; le nem veszi rólam a szemét. Aztán egyik karjára támaszkodva felemelkedik ültébôl. Egyszeriben hatalmasnak látszik. Vagy talán csak a sátor alacsony, ezért látom olyan nagynak. Korát meghazudtolóan, szálegyenesen áll, és nekem váratlanul eszembe jut róla Amrita Shergil apja, akit egy könyvben egy régi fotón láttam.

- Mindjárt jövök - mondja a tanítványainak, akik ügyet sem vetnek ránk, úgy elmerültek a vitában.

Csontjainkig hatol a fagyos szél, amikor kilépünk. Az égbolt csupa csillag. Gyors, hosszú léptekkel megy a sötétben. Nem tudom, milyen irányban haladunk, de a sátrak és homokdûnék között hamarosan egy üres utcára érünk. A szahib megáll egy lámpaoszlop alatt, és a vállamra teszi a kezét.

- Csakugyan soha nem látott?

Értetlenül nézek rá. Mintha valami különös könyörgés bújkálna a hangjában. Lobogó, fehér szakálla, szomorú és távoli szemei - mintha eltávolodott volna saját testétôl, mintha már a halál elôtt levedlette volna a bôrét...

- Megy egyedül, vagy elkísérjem?

- Nem kell - felelem. - Ne fárassza magát, innen már tudom az utat.

Megfordul; mielôtt köszönetet mondhatnék, már elnyelte a sátrak közötti sötétség. Még sokáig állok az út közepén. Mögöttem a szangam , elôttem a gát fényei, és a kettô között alvó zarándokok ezrei; miközben táborhelyem felé igyekszem, különös gondolat keít hatalmába - talán mégiscsak láttam már valahol; talán ezért kérdezte meg annyiszor. De hol? Talán mégis ott élt hiányos emlékeim mélyén, ha nem is tudtam róla. Talán ezért érzem magamban ezt a nagy békességet azok után, hogy láttam; mintha egész idô alatt erre a találkozásra vártam volna.

Elhatározom, hogy senkinek nem fogok errôl beszélni. Amikor találkozom Srinivas-szal, mégis elmondok neki mindent. Manapság könnyebb feltárni a szívünket olyasvalaki elôtt, aki teljesen idegen. A találkozás Srinivas-szal számomra is különös volt.

Tûzvörös vízözön

Utolsó napom az ünnepen. A tömeg és a szádhuk körmenetei elôl a Gangesz szigetére menekültem. A sötétség beálltakor az emberek bhadzsan -éneklésre mennek, elôadásokat és beszédeket hallgatnak, és a Gangesz partja jóformán kiürül. Legfeljebb itt-ott találkozom egy rendôrrel vagy kalpavaszival . A harangok zúgása és az égô fahasábokból felszálló füst összekeveredik a januári köddel; mintha a Gangesz szigete tükrözôdne a magánynak ebben a különös oázisában: belül az egyik, kívül a másik. A kétféle magányt összekötô hidak belevesznek a sötétségbe.

- Van egy cigarettája?

Kissé meglepôdöm. Egy férfi ül mellettem. Elôször koldusnak nézem, aki a sötétség leple alatt elkerülte a rendôrök figyelmét, és magányos utazóktól kéreget. Miközben átnyújtom a cigarettát, jobban megnézem az arcát, és rájövök, hogy tévedtem. Nadrágban van, zakóban, a nyakán gyapjúsál. Középkorú, középosztálybeli férfi.

- Nagy dolgokról lemond az ember, de az apró megszokások szívósak. - Rágyújt, nevet. - Látja, három napja nem szóltam senkihez; de amikor megláttam, hogy maga cigarettázik, képtelen voltam visszafogni magam.

- Prayagban lakik?

- Nem, Kotából jöttem. Rég várok erre a Melára.

- Miért?

- Csak úgy. Évek óta tervezem, hogy eljövök otthonról, de nem volt hozzá bátorságom. Néhány napja egyszerûen elhatároztam, hogy elmegyek a Kumbh Melára, és soha többé nem térek vissza.

Nem szólok semmit. Csalóka napfény, homok, a Gangesz; ilyen egyszerûen fel lehet adni egy világot?

- Megmondta az otthoniaknak, hogy talán soha nem megy vissza? - kérdem.

- Nem... - tétován mosolyog. - Azt hiszik, visszamegyek. Néhány napig majd várnak, aztán beletörôdnek.

Egy ideig szótlanul ülünk. Mindha minden hang feloldódna a folyó morajában. Az jár a fejemben, hogy ezen az ünnepen nap nap után zarándokok ezrei fordulnak meg; de mindnek megvan a maga múltja, a maga története. Soha senki nem tudja meg, miféle bûnöktôl, miféle bajoktól akarnak ilyen kétségbeesetten megszabadulni... titkainkat két folyam sodra ragadja magával, és mi terheinket odahagyva, szabadon és megkönnyebbülve térünk vissza.

De vannak emberek, akik ezen a Kumbhon, ezen a zarándokünnepen a végsô amritát keresik, és sohasem fognak hazatérni.

- Ön mit csinál?

Habozom, mert még mindig vonakodom írónak mondani magam. Inkább riportert mondok, ez jobban meg is felel a valóságnak.

- És mirôl fog tudósítani? - kérdezi mosolyogva.

Elmesélem éjszakai találkozásomat szardar szahibbal.

- Lehetséges, hogy ismerünk egy idegent, holott biztosak vagyunk benne, hogy még sohasem láttuk? - kérdezem.

Srinivas (aki idôközben bemutatkozott) egy pillanatig elgondolkodik, aztán halkan válaszol.

- Talán már látta önt valahol. Sokszor felteszem magamnak a kérdést, vajon évek múltán engem megismerne-e a feleségem és a fiam.

- Csakugyan elszánta magát a szannyasra ?

- A szannyas nagy dolog. De én elhatároztam, hogy szakítok az eddigi életemmel. Még egyszer újra akarom kezdeni.

Ránézek, próbálom felfogni a szavait és elképzelni azt a pillanatot, amelyen túl egy ember újrakezdheti az életét. A Gangesz partján beássa a homokdûnék alá régi életét, emlékeit, vétkeit, mindazt, amit megbánt, aztán elindul valamerre új életet kezdeni. Mi a biztosíték, hogy nem fogja elkövetni ismét ugyanazokat a hibákat, ugyanazokat a bûnöket és vétkeket, amelyek ide hozták? "Megtervezheti-e" egy ember az életét, indulhat-e "tiszta lappal"?

Az alkonyi napfény sápadt árnyéka vibrál a homokon. Lábnyomok ezrei csillognak a kihúnyó fényben. Csak most érzékelem a kettônket körülvevô tájat. Minden csodálatosan szelíd. Az Arail-gáton, a Jamuna partjai fölött felhô terpeszkedik. Az ég napsütötte függönyét csaknem teljesen eltakarja a kunyhókból felszálló füst. Odalent a Gangesz tûzvörös vizözön, mintha egyetlen vércsíkban egyesülnének az alkony színei. Ilyennek láthatták a védák árjái: ahogy összekeveredik a légies folyó, az est árnyai és a nap mágikus színei. Sarasvati, a Gangesz és a Jamuna megfoghatatlan álma, amely az egymásratalálás pillanatában fogant, és beleveszett egy illanó alkonyi órába.

Talán éppen ebben az álomban, az istenség intuitív érzésében rejlik a Kumbh Mela igazi jelentése.

Egyre sötétebb lesz. Srinivas elbúcsúzik. Az Arailon lakik egy viskóban.

- A következô Kumbh Melán találkozunk, ha még élek - mondja.

- Innen hova megy? - kérdezem.

- Még nem tudom. India olyan hatalmas. Valahol csak találok menedéket.

Hangjában szomorúság bújkál, mintha ez a vigasztalan óra az otthonát juttatta volna az eszébe.

A sötétben tévelyegve töprengek: Vajon erre gondolt Krisna? Mindenki a maga sötétségében jár; aki rákos betegnél járt a kórházban, és kilép a szabadba, a kegyetlen és könyörtelen ég alatt meg fogja érezni, hogy ô maga is menthetetlen. Meglehet, a segítség birodalmán túl terül el Isten birodalma, de Isten ugyanolyan védtelen, mint az ember. Hinni Istenben akkor is, ha tudjuk, hogy tehetetlen - vajon erre gondolt Krisna?

A homokba írt eposz

A gáthoz megyek. A Hanuman-templom most üres. Egy macska ugrik le a tetôrôl, világító, zöld szemeivel rámmered, aztán elinal az erôd felé. A hold fakó fényében olyan az erôd, mint egy álom; évszázados szendergés. A meztelen égbolt alatt férfiak, nôk és gyerekek alszanak, rongyos, tépett, kopott kendôkbe bugyolálva, reszketve a homokos januári télben.

A gát túloldalán hirtelen megtorpanó lábak. Jobbra tôlem a Mela ezernyi fénye szikrázik a Jamunában. Mintha az egyik Mela fent, a másik lent, a Jamuna vizében volna, megkettôzött fények sorakoznak. Egy felütött könyv vakító lapja a Gangesz hídjától egészen Arailig: fények, a sötétség szigetei, távoli tüzekbôl magasra csapó lángok. Valahol hátul a Gangesz szigete - maga a folyó ködbe és sötétbe burkolódzik. A Kumbh Mela több mérföldnyi síkja - ezernyi zarándok álmába göngyölve - egyetlen pillantással átfogható.

Sóhajok szállnak és surrognak a Kumbh Mela fölött, akár az én felszálló emlékeim a lenti fények és a fenti égbolt között. A homokban szaladó bengáli lány, a homokban hempergô Dandi Mahatma , a pislákoló fény Sucche Maharaj sötét viskójában, ahol naplójegyzeteimet írtam. Ennyi maradt hát az emlékek köteteibôl; nem a világ, nem is az Isten története, hanem a kettô egybefonódása egyetlen "epikus" történetben. Számomra maga a Kumbh Mela is változó, megíratlan eposz, amely szegénységen és büszkeségen, ujjongáson és bánaton át visszatér önnön kezdetéhez; az ember sorsát beleírja a homokba, majd ismét eltünteti. Vajon az író nem képmása-e az Isten jobbján ülô angyalnak, akit Rilke annyira irígyelt, riporter, hírkereskedô, kettôs követ, aki elviszi az emberhez az isteni híreket, és a távoli istennek hírt ad a földi újdonságokról és szépségekrôl; nincs más igazsága, csak vállán az égô ág? Nem tudom, de szeretnék hinni benne és eszerint élni.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu