Pénzügyi krónikák

A Franciaországban töltött három és fél év alatt megszámlálhatatlan állásom volt, egyik részmunkaidôs megbízásból a másikba ugrottam szellemi szabadfoglalkozásúként, míg bele nem kékültem. Amikor nem dolgoztam, munkát kerestem. Amikor volt munkám, azon gondolkodtam, hol találhatnék még. Még a legjobb idôkben sem kerestem eleget ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam, és mégis, egy-két alkalommal csak hajszálon múlt, hogy sikerült elkerülnöm a teljes összeomlást. Ahogy mondják, máról-holnapra léteztem. Mindezek mellett állandóan írtam, és ha nagy részét kiszórtam is (fôként prózát), zöme (többnyire versek és fordítások) megmaradt. Végül úgy történt, hogy 1974 júliusában, mikor visszatértem New Yorkba, a nem írás gondolata fel sem merülhetett bennem.

A vállalt megbízások nagy részéhez barátokon, vagy barátok barátain, vagy barátok barátainak a barátain keresztül jutottam. A külföldön élés leszûkíti a lehetôségeket, és ha nincs néhány ismerôs, akik hajlandók segíteni, csaknem lehetetlen elkezdeni. Nem csupán ajtók nem tárulnak a kopogtatásra, hanem elôször is nem lehet tudni, hol kellene az ajtókat keresni. Ahhoz elég szerencsés voltam, hogy találjak néhány szövetségest, és idônként kisebb hegyeket mozgattak meg az érdekemben.

Egyszer bekormányoztak a New York Times párizsi irodájába. Nem emlékszem, ki állt jót a kapcsolatért, de egy Josette Lazar nevû szerkesztônô fordításokat hajított elém, amikor csak alkalma adódott: cikkek a Sunday Book Review- nak, Sartre és Foucault mûvek részei, ez-az. Egy nyáron, amikor pénzem ismét leapadt, kipanamázott nekem egy éjszakai diszpécser állást a Times irodában. A telefon nem csörgött nagyon gyakran, és leginkább verseken dolgoztam egy asztalnál ülve, és könyvet olvastam. Egy éjszaka azonban ôrjöngô hívás érkezett egy riportertôl, aki valahol Európában dolgozott. "Szinyavszkij disszidált", mondta. "Mit tegyek?" Fogalmam sem volt, mit kellene tennie, de egy szerkesztô sem lévén elérhetô ebben az idôben, úgy véltem, mondanom kell valamit. "Járjon a sztori végére", mondtam. "Menjen, ahova mennie kell, tegye, amit tennie kell, bármi történjék is, kövesse az eseményeket." Hálásan megköszönte a tanácsot, majd letette a kagylót.

Kevés fizetett jól az állások közül, de mindegyik hozott valamit, és ha nem is volt mindig hatalmas élelmiszerkészlet a hûtôszekrényemben, ritkán hiányzott a zsebembôl egy doboz cigaretta. Mégsem tudtam volna egyedül fenntartani magam ilyen dirib-darabokból. A számlák fizetéséhez szükségem volt más jövedelemforrásra is, és a véletlen úgy hozta, hogy találtam. Pontosabban szólva, megtalált engem. Az elsô két Párizsban töltött évet az evés és a nem evés közötti választás jellemezte.

A történet 1967-re nyúlik vissza. Amikor diákként korábban Párizsban tartózkodtam, egy amerikai barátom bemutatott egy nônek, akit Madame X-nek fogok nevezni. Férje, Monsieur X régistílû ismert filmproducer volt (magasztos hangvétel, extravaganciák, jó üzleti érzék), és a feleség segítségével kezdtem neki dolgozni. Az elsô lehetôség megérkezésem után alig néhány hónappal bukkant fel. Nem volt telefon a lakásban, melyet béreltem - 1971-ben még sok párizsi lakásban ugyanez volt a helyzet -, csupán kétféle módon lehetett kapcsolatot teremteni velem: pneumatique -on, ez a gyors, városi postai távirat volt, vagy a lakást felkeresve kopogtatni az ajtómon. Egy reggel, nem sokkal ébredés után Madame X kopogtatott: "Mit szólna ahhoz, ha keresne ma száz dollárt?", kérdezte. A munka egész egyszerûnek tûnt: egy filmforgatókönyv végigolvasása, majd hatvan-hetven oldalas összefoglaló megírása. Az egyetlen korlátot az idô jelentette. A film lehetséges támogatója valahol a Földközi-tengeren egy jachton várakozott, és a leírást negyvennyolc órán belül át kellett neki adni.

Madame X lángoló, viharzó természet volt, az elsô életnagyságúnál-nagyobb nô, akivel valaha találkoztam. Mexikói születésû, 18 vagy 19 éves korától férjezett, egy nálam csak néhány évvel fiatalabb fiú anyja, saját független életét élte, férje mellôl el- majd visszasodródva olyan utakon, melyek megértéséhez még nem voltam elég dörzsölt. Mûvészi hajlamú, felváltva kapott bele festészetbe és írásba, bár mindkét területen tehetséget, de kevés fegyelmet és koncentrációt tanúsított ahhoz, hogy tehetsége messzire vigye. Igazi adottsága mások ösztönzése volt, körülvette magát mindenféle korú mûvésszel és jövendôbeli mûvésszel, kollégaként és pártfogóként pajtáskodott ismerttel és ismeretlennel. Bárhova ment, a figyelem központjába került, ragyogó, lélekkel teli asszony, hosszú, fekete haj, kámzsás köpönyegek és csörgô mexikói ékszerek - szeszélyes, nagylelkû, hûséges, feje álmokkal tele. Így vagy úgy, valahogy a listájára kerültem, és mert fiatal és kezdô voltam, azon barátai közé számított, akik gondoskodást igényelnek, a szegények és küszködôk közé, akiknek idônként segítô kézre van szükségük.

Mások is voltak, természetesen, néhányukat velem együtt meghívták ezen a reggelen, hogy a nekem is beígért kerek összeget megkeressék. Száz dollár ma zsebpénznek számít, de azokban az idôkben több, mint fél havi lakbért jelentett, és nem voltam abban a helyzetben, hogy visszautasíthassak egy ilyen léptékû összeget. A munkát X-ék lakásán kellett elvégezni; egy hatalmas, fényûzô, tizenhatodik kerületi ház tömérdek magas mennyezetû szobával. Tizenegy órát írtak elô kezdési idônek, és én fél órával korábban megjelentem.

Elôzôleg már minden munkatársammal találkoztam. Egyikük egy amerikai, húszas évei derekán, bolondos, munkanélküli zongorista, aki nôi magas sarkúban szaladgált, és tönkrement tüdejével az utóbbi idôben kórházban feküdt. A másik, egy francia férfi, évtizedes filmes tapasztalattal a háta mögött, fôként másodvonalbeli rendezôként. Érdemei közé a Ben Hur harciszekér jelenetei és a Lawrence of Arabia sivatagi jelenetei tartoztak, de a gazdagság és siker napjai óta nehéz idôkön ment keresztül: idegösszeomlások, lábadozás kórházi szobákban, munkanélküliség. Ô és a zongorista Madame X restaurációs tervezetének fontos tényezôi voltak, és engem egy kalap alá venni velük csak egy példa a Madame munkamódszerének illusztrálására. Akármilyen jók voltak is a szándékai, kivétel nélkül aláásták bonyolult, gyakorlatiatlan tervei és a vágy, hogy egy csapásra sok legyet üssön agyon. Egy személyt is elég nehéz megmenteni, de arra gondolni, hogy az egész világ egyszerre megmenthetô, a csalódás megidézése.

Ott voltunk tehát, a lehetô legszerencsétlenebbül összeválogatott trió, X-ék óriási ebédlôjének óriási asztala köré gyûlve. A kérdéses forgatókönyv szintén óriási volt. Csaknem háromszáz oldalas mû (egy átlagos forgatókönyv terjedelmének háromszorosa), egy nagyváros telefonkönyvére emlékeztetett. Mivel a francia volt a filmvilág egyetlen hivatásos ismerôje, a zongorista és jómagam meghajlottunk, és átengedtük neki a vita vezetését. Elsô teendôje az volt, hogy elôvett egy üres papírlapot, és papírra vetette színészek neveit - Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis Jnr, és még hat vagy hét másik következett. Mikor befejezte, nagy megelégedéssel az asztalra csapott. "Látják e papírdarabot?", kérdezte. A zongorista és én biccentettünk. "Hiszik vagy nem, ez a kis papírdarab 10 millió dollárt ér." Egyszer-kétszer végigsimított a listán, majd félrelökte. "Tíz, lehet, hogy tizenkét millió dollár." A legnagyobb meggyôzôdéssel mondta, a humor vagy irónia legapróbb jelét sem mutatva. Rövid szünet után kinyitotta a kéziratot az elsô lapnál. "Nos", mondta, "kezdhetjük?" Csaknem azonnal izgatott lett. Az elsô oldal második, vagy harmadik soránál észrevette, hogy az egyik hôs neve Z betûvel kezdôdik. "Aha," mondta. "Z. Nagyon fontos. Jól figyeljünk, barátaim. Ez politikai film lesz. Jegyezzék meg, amit mondok."

Z Costa-Gavras egy évekkel korábbi sikerfilmjének a címe. A film kétségtelenül politikai volt, nem így a forgatókönyv, melynek összefoglalására felkérést kaptunk. Csempészekrôl szóló akciófilm volt. Lényegében szahara-sivatagi helyszíneken terepjárókat, motorkerékpárokat, fegyvereket, harcoló rossz fiúk számos bandáját és festôi robbanásokat vonultatott fel. Egy tényezô különböztette meg ezer másik filmtôl, és ez a hossza volt.

Megközelítôleg másfél perce dolgoztunk, és a zongorista már unta. Bámulta az asztalt és kuncogott magában, amint a francia összefüggéstelen kalandozásaiban egyik értelmetlenségbôl a másikba fogott. Hirtelen, mindenféle átmenet vagy bevezetés nélkül, szegény ember elkezdett Danny Leanrôl beszélni, felidézte tizenöt évvel korábbi, a rendezôvel folytatott számtalan filozófiai vitáját. Aztán éppoly hirtelen elszakadva emlékeitôl felállt az asztaltól, körbesétált a szobában, a falakon megigazgatta a képeket. Mikor ezt a munkát befejezte, bejelentette, hogy a konyhába tart egy csésze kávéért. A zongorista vállat vont. "Azt hiszem, én megyek zongorázni," mondta, és azzal már el is tûnt.

Míg vártam, hogy visszatérjenek, elkezdtem olvasni a forgatókönyvet. Nem tudtam, mi mást tehetnék, és mire kezdett felderengeni bennem, hogy egyikük sem tér vissza, már nagy részén túljutottam. Egyszer csak X úr egyik társa termett a szobában. Fiatal, jómodorú amerikai, történetesen Madame X különleges barátja (a háztartás összetettsége kifürkészhetetlen volt), és tanácsolta, hogy fejezzem be egymagam a munkát, biztosítva arról, ha sikerül elfogadható alkotást létrehoznom hét órára, enyém lesz mind a háromszáz dollár. Mondtam neki, hogy megteszek minden tôlem telhetôt. Mielôtt sietve távoztam volna, hogy hazamenjek írógépemhez, adott nekem egy kitûnô tanácsot. "Csak ne feledd", mondta. "Ez mozi, nem Shakespeare. Írj olyan vulgárisat, amilyet csak tudsz."

Végül a születô hollywoodi sikerfilmek extravagáns, túlfûtött szóhasználatában megírtam a szinopszist. Ha vulgárisat akarnak, vulgárisat adok nekik. Elég filmelôzetest ültem végig ahhoz, hogy tudjam, hogy hangzanak, és minden elképzelhetô közhelyet elôkotorva és egymásra halmozva 70 oldalas viharos, véget nem érô akcióvá sûrítettem a történetet, vibráló technószínû prózába szôtt vérfürdô. Hat harminckor befejeztem a gépelést. Egy órával késôbb ajtónk elé érkezett egy autó sofôrrel, hogy engem és barátnômet elszállítson az étterembe, ahova Monsieur és Madame X vacsorára invitáltak bennünket. Amint odaértünk, személyesen kellett átadnom az írást.

Monsieur X kicsi, enigmatikus ember volt ötvenes évei végén. Orosz-zsidó származású, sok nyelvet beszélt egyaránt folyékonyan, gyakran váltva egyetlen beszélgetés alatt franciáról angolra, spanyolra, de mindig ugyanazzal a nehézkes akcentussal, mintha végül egyikben sem érezte volna otthonosan magát. Már több, mint harminc éve készített filmeket, és számtalan bukkanóval ékített karrierjében támogatott már jó és rossz filmeket, nagy és kis filmeket, mûvészfilmet és giccset egyaránt. Némelyik egy rakás pénzt hozott, mások szerencsétlen módon adósságba keverték. Az estét megelôzôen csak néhányszor futottunk össze, de mindannyiszor meglepett gyászos személyével, egy kártyáit soha fel nem fedô férfi - fondorlatos, rejtôzködô, kiismerhetetlen. Még ha hozzám beszélt is, éreztem, hogy valami másra gondol, titokzatos megfontolásokba bonyolódik, melyeknek talán volt, talán nem volt közük az elmondottakhoz. Korántsem biztos, hogy nem volt, de tévedés lenne feltételezni, hogy volt.

Azon az estén az étteremben észrevehetôen izgatott volt, mikor megérkeztem. Egy potenciálisan nagy hasznot hajtó üzlet a feleség egyik mûvészkedô barátja nyakába akasztva, távol állt az optimizmustól. Még le sem telepedtem, már elkérte tôlem a lapokat. Míg mi, többiek az asztal körül csevegtünk, Monsieur csendbe burkolózva végigolvasta szóvirágosan viharzó bekezdéseimet. Száján lassanként mosoly tûnt fel. Bólogatni kezdett, amint fordított, és lélegzetében egyszer-kétszer hallani lehetett elmormolva a "jó" szót. Mindazonáltal nem nézett fel. Csak ahogy a legutolsó mondathoz ért, emelte fel a fejét és közölte a határozatot.

"Kitûnô," mondta. "Éppen ezt akartam." Hangjában szinte tapintható volt a megkönnyebbülés.

Madame X mondott valamit arról, hogy elôre megmondta, és Monsieur bevallotta, hogy elôbbiekben kétségei voltak. "Arra gondoltam, túl irodalmi lesz," mondta. "De ez így jó. Épp így fog megfelelni."

Ezután nagyon adakozóvá vált. A Montmartre-on voltunk egy nagy, cifra étteremben, és rögtön a virágos lányért csettintett. A lány máris rohant az asztalunkhoz, és Monsieur X egy tucat rózsát vásárolt, melyet impromptu ajándékként átnyújtott barátnômnek. Aztán mellényzsebébe nyúlt, elôvett egy csekkönyvet, és kiállított nekem egy háromszáz dollárról szóló csekket. Az elsô csekk volt, melyet valaha svájci banktól láttam.

Örültem, hogy sürgôssége ellenére sikerült leadnom az anyagot, örültem, hogy megkerestem a háromszáz dolláromat, és hogy belekeveredtem a nap abszurd eseményeibe, de miután elhagytuk az éttermet és visszatértem Jacques Mawas úti lakásomba, úgy gondoltam, ennyi volt a történet. Egyetlen egyszer sem merült bennem fel, hogy Monsieur X-nek további tervei vannak velem. De a következô héten egy délután, asztalomnál ülve egy versen dolgoztam, mikor ajtómon hangos kopogás szakított félbe. Monsieur X egyik fullajtárja volt, egy idôsebb úr, akit láttam a házban álldogálni egyik látogatásom alkalmával, de még nem volt szerencsém beszélni vele. Nem vesztegette idejét, rögtön a tárgyra tért. Ön Paul Auster?, kérdezte. Mikor megmondtam, hogy az vagyok, közölte, Monsieur X látni akar. Mikor?, kérdeztem. Azonnal, mondta. Lent vár egy taxi.

Kicsit olyan volt, mintha a titkosrendôrség tartóztatott volna le. Feltételezem, visszautasíthattam volna a meghívást, de a regényes hangulat kíváncsivá tett, és úgy döntöttem, odamegyek, és megnézem, mi a helyzet. A taxiban megkérdeztem kísérômet, miért így hivattak, de az öreg csak megvonta a vállát. Monsieur X mondta neki, hogy szállítson házhoz engem, és ô épp ezt teszi. Munkája az volt, hogy kövesse az utasításokat, nem az, hogy kérdézôsködjön. Tehát meghúzódtam a sötétben, és amint tûnôdtem a kérdésen, az egyetlen elképzelhetô válasz az volt, hogy Monsieur X mégsincs megelégedve a számára végzett munkámmal. Mire besétáltam a lakásába, már csak azt vártam, hogy visszakérje a pénzt.

Szatén hajtókás mexikói házikabátot viselt, és mikor a szobába lépett, ahol utasítás szerint várakoztam rá, észrevettem, hogy a kezeit dörzsöli. Elképzelni sem tudtam, mit jelent ez a gesztus.

"Múlt héten," mondta, "jó munkát végeztél nekem. Most alkut akarok kötni."

Az üzletkötésre kész férfi gesztusa volt, és hirtelen, a minap sebtében rótt, kaján kis kézirat folytán úgy tûnt, Monsieur X-szel üzleti kapcsolatban állunk. Mindjárt két megbízása volt számomra, és burkoltan értésemre adta, ha ezekkel minden simán megy, továbbiak következnek. Szükségem volt a pénzre, ezért elfogadtam, noha nem minden fenntartás nélkül. Olyan területre léptem, melyet nem értettem, és rájöttem, ha nem tartom nyitva a szemem, furcsa dolgok várnak rám. Nem tudom, mibôl vagy miért éreztem, de így volt. Mikor Monsieur X elkezdett egy nekem adandó szereprôl beszélni egyik soron következô filmjében, egy hetvenkedô kalandtörténetrôl, melyhez vívó- és lovaglóórákat kell majd vennem, szilárdan tartottam magam. "Meglátjuk," mondtam. "Az a helyzet, hogy a szereplés nem túlságosan érdekel ."

Nyilvánvaló volt, a férfinak a jachton legalább annyira tetszett a szinopszis, mint Monsieur X-nek. Most témát váltott, és megbízott egy forgatókönyv franciáról angolra fordításával. Ez volt az elsô munka. A második megbízás valamivel érdekesebbnek ígérkezett. Madame X egy darabon dolgozik, mondta Monsieur X, aki hozzájárult egy londoni színházi produkció finanszírozásához a következô idényben. A darab Quetzalcoatl-ról szólt, egy mitikus díszes kígyóról, és minthogy nagy részét versben írták, továbbá nagy része spanyolul született, arra kért, írjam át angolra, és gyôzôdjek meg arról, hogy a dráma elôadható formában van. Nagyszerû, mondtam, és ennyiben maradtunk. Mindkét megbízást teljesítettem, mindenki elégedett volt, és két vagy három hónappal késôbb Madame X darabját elôadták Londonban. Hivalkodó elôadás volt, magától értetôdik, de jó kritikát kapott, és egészében véve az elôadás egész kedvezô visszhangra talált. Egy brit kiadó történetesen megtekintette az egyik elôadást, és amit látott, annyira lenyûgözte, hogy javaslatot tett Madame X-nek, írja át a darabot narratív prózába, hogy ô aztán könyvben megjelentesse.

Itt kezdtek kínossá válni a dolgok köztem és Monsieur X között. Madame X nem tudta egymaga megírni a könyvet, és Monsieur úgy gondolta, a földkerekségen egyedül én vagyok képes neki segíteni. Más körülmények között talán elfogadtam volna a munkát, de mivel Mexikóba kellett volna menni a munka elvégzéséhez, közöltem vele, hogy nem érdekel. Miért kellett a könyvet Mexikóban írni, soha nem derült ki számomra... Kutatás, a helyi atmoszféra, valami a sorok között, nem tudom. Kedveltem Madame X-et, de meghatározatlanul hosszú idôre vele összezárva lenni kevéssé tûnt jó ötletnek. Még csak fontolóra sem vettem Monsieur X ajánlatát. A helyszínen visszautasítottam, gondolván, hogy egyszer s mindenkorra lezártuk a kérdést. Az események nem engem igazoltak. A megbízatás elutasítása irritálta és felbôszítette Monsieur X-et. Nem szokott hozzá, hogy csak úgy visszautasítsák, szilárdan eltökélte, hogy eléri elhatározásom megváltoztatását. Ezt követôen több hónapos átfogó kampányt indított ellenállásom letörésére, levelekkel, táviratokkal és még nagyobb összegû pénzígéretekkel ostromolt. Végül vonakodva megadtam magam. Ha már a magas lóról leszálltam, feltételeimet az általam elgondolható legszigorúbb kikötésekkel fogalmaztam meg. Pontosan egy hónapra megyek Mexikóba, mondtam, - se nem hosszabb se nem rövidebb idôre, és teljes fizetésemet készpénzben kérem, mielôtt Párizst elhagyom. Az elsô alkalom volt, hogy valamiért is tárgyalásba bocsátkoztam, de elszántan megvédtem magam, és megtagadtam bármiféle engedményt. Monsieur X-t megdöbbentette makacsságom, de megértette, hogy a végsôkig mentem, és meghajolt követeléseim elôtt. Mexikóba utazásom napján bankomnál letétbe helyeztem huszonöt darab százdolláros bankjegyet. Bármi történjék is a következô hónapban, legalább nem leszek pénz nélkül, amikor visszajövök.

Gondoltam, hogy a dolgok félrecsúsznak, de nem olymértékben, ahogy végül is történt. Anélkül, hogy az egész bonyolult ügyet tálalnám (a férfi, aki meg akart ölni, a skizofrén lány, aki hindu istennek gondolt, a tivornyázó, öngyilkos nyomor, mely minden háztartást átitatott, melybe beléptem), a Mexikóban töltött harminc nap életemben a legkomorabbak, legzaklatóbbak közé tartozik. Mikor megérkeztem, Madame X már néhány hete ott volt, és gyorsan felismertem, hogy nincs abban a formában, hogy a könyvön dolgozzon. Szeretôje épp elhagyta, és e szerelmi dráma a mély kétségbeesés agóniájába vetette. Mit tehettem? Megpróbáltam rávenni, hogy elkezdjük, de egyszerûen nem érdekelte. Ahányszor csak belevágtunk, a beszélgetés más témákra terelôdött. Újra és újra összeomlott és sírt. Sosem jutottunk egyrôl kettôre.

Hajlandó voltam segíteni Madame X-nek a könyv megírásában, de csak akkor segíthettem neki, ha írni akart, és ha nem akart, nem tehettem mást, mint üldögéltem és vártam, hogy elkezdjük.

Írtam egy-két rövid verset, másként gondolkodásra képtelenül sorvadoztam, folytonos, megnevezhetetlen szorongásba süppedve.

Végül Párizsba visszatérvén, Monsieur X egy Champs-Élysées-i hotel elôcsarnokában szervezett velem találkozót. Amint felbukkantam, mindjárt ki is vezetett, és autójára mutatott, mely pontosan a bejárat elôtt várakozott ránk. Bôrkárpitos, cserszín Jaguár volt, és a kormány mögött a férfi fehér inget viselt. "Ott bent beszélünk," mondta Monsieur X. "Bizalmasabb." Bemásztunk a hátsó ülésre, a vezetô beindította a motort, és az autó tovagördült a járdaszegély mellôl. "Csak autózunk," mondta Monsieur X a sofôrnek. Hirtelen úgy éreztem, mintha egy gengszterfilmbe kerültem volna.

A történet jó része addigra már ismert volt, de Monsieur teljes beszámolót kívánt tôlem, kudarc-szemlét. Minden tôlem telhetôt megtettem a történtek ecsetelésére, többször is kifejeztem, mennyire sajnálom, hogy a dolgok félrecsúsztak, de, minthogy Madame X már nem lelkesedett a könyvért, nem sokat tehettem motiválása érdekében, mondtam. Monsieur X mindezt nagy nyugalommal fogadta. Amennyire megállapíthattam, nem volt mérges, még különösebben csalódott sem. Épp arra gondoltam, az interjú a végéhez közeledik, amikor felhozta a fizetés témáját. Minthogy semmit nem végeztem el, mondta, ugyebár az tûnik egyedül helyesnek, ha visszaadom a pénzt. Nem, mondtam, az egyáltalán nem tûnik helyesnek. A megállapodás megállapodás, jóhiszemûen elmentem Mexikóba, és tartottam magam az alku engem kötelezô részéhez. Fel sem merült, hogy én fogom megírni a könyvet Madame X helyett . Vele kellett megírnom, és ha ô nem akart dolgozni, nem volt feladatom kényszeríteni. Pontosan ezért kértem elôre a pénzt. Tartottam attól, hogy valami ilyesmi történik, és biztosnak kellett lennem afelôl, hogy fizetik az idômet - függetlenül attól, hogy alakulnak a dolgok.

Értette érvelésem logikáját, de ez nem jelentette, hogy hajlandó visszakozni. Rendben, mondta, tartsd meg a pénzt, de ha továbbra is dolgozni akarsz nekem, a számla rendezése érdekében még teljesítened kell néhány megbízást. Másként fogalmazva, ahelyett, hogy azt kívánta volna, készpénzben juttassam vissza az összeget, azt akarta, hogy munkával törlesszem. Közöltem vele, hogy ez elfogadhatatlan. Számlánk ki van egyenlítve, mondtam, nem tartozom neki, és ha további megbízásokat akar adni, ki kell fizetnie a munkám értékét. Rendben van, mondta, ha így gondolod, akkor nincs is több mondanivalónk egymás számára. Ezzel a megjegyzéssel elfordult tôlem, és szólt a sofôrnek, hogy álljon meg.

Ekkor már mintegy félórája autóztunk, lassan haladtunk Párizs külterületei felé, és a környék, ahol az autó megállt, számomra ismeretlen. Hideg januári éjszaka volt, és elképzelni sem tudtam, hol vagyok, a beszélgetés azonban végéhez ért, nem maradt más számomra, mint hogy elbúcsúzzam, és kiszálljak az autóból. Ha jól emlékszem, még kezet sem fogtunk. Kiléptem a járdára, becsuktam az ajtót, és az autó elhajtott. És itt ért véget filmes karrierem.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu