Az ironikus Jób

Pontosan huszonöt évvel elsô látogatásom után, ennek a könyvnek az írása közben ismét meglátogattam Heinét a montmartre-i temetôben. Megpróbálok nem megrettenni attól, hogy e kaland megszervezésének körülményeire egyáltalán nem emlékszem. Még most is látom azt a hajlott hátú, karcsú, kortalanul elegáns urat, akivel 1972-ben a sírbajutás anyagi és technikai feltételeit megbeszéltem. 1997 novemberében vele nem tárgyaltam, annyi bizonyos. Arra emlékszem, hogy telefonon megtudakoltam, mikor csukják be a temetôt. Közvetlenül a zárás elôtt beosonhattam, ekkor már sötét volt. Emlékezetemben megôriztem a mérsékelten sikerült Heine-szobrot, mely síremlékül szolgál, így hát ezt könnyû lehetett megtalálnom. Remélhettem, hogy a finom hálóval és göröngyökkel betakart aknát azóta sem temették be. Talán feltételezték, hogy visszajövök, vagy normális emberek lévén parancs nélkül nem dolgoztak. Ez esetben önállóan is leereszkedhettem a koporsó tetejét körülvevô körfolyosóra. Lehetségesnek tartom, hogy így történt mindez, de nem mernék megesküdni rá. A tisztelt olvasó azt is gondolhatja, hogy csak ködösítek a sírásók védelmében. De nem, sajnos romlik a memóriám, csupán a régmúlt eseményekre emlékszem, és újabb viselt dolgaim közül többnyire csak a párbeszédekre.

Miközben írom ezt, úgy rémlik, hogy a körfolyosó valamelyik padkáján egy még mindig vonzó, ámde kövér asszony ült, nyaktól combközépig óriási kasmír sálban, mely alatt nem viselt ruhát. Rávilágítottam a zseblámpámmal. "Monsieur Eene est sorti" - mondta, és elém állt. "Impossible" - hüledeztem, de talán nem is annyira a hír, mint a látvány miatt. Kilencven kiló feszes hús, fél méterre tôlem, egyetlen kasmír sálban! Feltámadt bennem a kíváncsiság: haladéktalanul meg akartam vizsgálni, hogy nem érzékeim kápráznak-e csupán. De mielôtt kísérletet tehettem volna erre, a koporsóból felsivított a vékony hang: "Il n'est pas sorti! Il n'est pas sorti!" Az asszony zokogni kezdett. "Már megint meghazudtolsz - kiabálta -, és épp most, amikor be akartam bújni hozzád." "A kasmír sál van rajtad?" "Az hát!" "Akkor küldd a fenébe azt a magyart, és gyere be." "Már késô" - mondta a nô és egyszerûen eltûnt.

Az elôbb még semmire sem emlékeztem, de most az az érzésem, hogy ez a jelenet megtörtént, mégpedig pontosan így. Koromhoz és az alkalomhoz nem illô - hogy is fejezzem ki magam? - elfogódottság lett úrrá rajtam. A körfolyosón finom parfüm illata kerengett, csak orrom mûveletlenségét okolhatom, amiért nem tudom márkája nevét. És ekkor felhangzott belülrôl a már ismert "Entrez!". Lementem két lépcsôfokot, felnyitottam a tetôt, és ugyanaz a látvány fogadott, mint annak idején. Lámpám kis fekete paksamétát világított meg nagy koporsó alján, száraz koponyát szigorú szakállal, kísértetiesen derengô kezeket. "Mit csinált odakint? Elszívott egy szivart?" "Nem dohányzom" - válaszoltam, és csak ezután értettem meg a kérdést. Felvilágosítottam arról, hogy látogatásom óta huszonöt év telt el. Bal kezével felhúzta jobb szemhéját, rámnézett és ezt mondta: "Látom." Majd rövid szünet után: "Mathilde a sálat hatszáz frankért vette. Igen impozáns benne az a kövér feneke, nem gondolja? És nem is került sokba. Még kilenc ugyanilyet vehetett volna a Romanzero vagy a három kötetes Lutetia honoráriumából." - "És miért nem vett?" - "Mert a többi pénzen kalapokat vásárolt és csipkék tömkelegét."

Méltánytalannak éreztem ezeket az anyagias megjegyzéseket. Elvégre ôt - magyaráztam - szakadatlan izgalomban tartotta, valósággal lenyûgözte az írás meg a haldoklás, miközben felesége csak hozzá hasonlóan bárdolatlan barátnôjével és papagájával üthette agyon az idôt. Örüljön neki, hogy ebben a léha nagyvárosban éppen vásárlással töltötte napjait. Iménti találkozásunk meggyôzött arról, hogy fáradság nélkül gondoskodhatott volna, kasmír sálban vagy anélkül, olcsóbb, sôt mi több: jövedelmezô mulatságokról. De ettôl eltekintve is ô, Heine járt üzletileg jobban. E csak mérsékelten intelligens és tökéletesen mûveletlen grizett nélkül talán sohasem tudta volna meg, hogy mi a szerelem. Márpedig egy lírai költô számára, aki ráadásul szerelmi dalokra specializálta magát, ez a szenvedély olyan beruházás, mely villámgyorsan amortizálódik. Körülbelül itt tartottam, amikor ismét felkattintotta szemhéját. Talán tévedek, de mintha rámhunyorított volna, mielôtt visszaengedte szemére a fedelet.

“Nem rossz metafora - mondta. - Csak éppen nem igaz. A Dalok könyve roppant éléskamra, ahol romlatlanul élvezhetôk e szenvedély édes és fanyar gyümölcsei." "A maga halála után hetvenegy évvel született egy Andy Warhol nevezetû amerikai mûvész, aki megfestette a kor szexuális bálványát, egy ünnepelt színésznôt, mégpedig rögvest vagy húsz példányban, majd százötvenben is, egyetlen vásznon, másolásos technikával, csak éppen különféle színárnyalatokban. Rám így hatnak az Ön holdvilágból és csalogánydalból szôtt német szerelmei: egyik olyan, mint a másik, nyugodtan kicserélhetôk egymással."

“Egyszóval hazudtam?" - kérdezte éles hangon. Engem azonban nem vezetett félre. Örömmel láttam száraz ajka szögletében a kis mosolyt. Magyarázni kezdtem, hogy ezzel az ismétléses technikájával nemcsak kifejezte, hanem egyben le is leplezte az érzelmi minta mögött rejlô divatot és sablont, és e leleplezésnek ô - Warhollal ellentétben, itt ugyanis végetér a párhuzam - gyakran ironikus felhangot adott. Így aztán napvilágra bukkan a romantika által mesterkélt módon életben tartott trubadúr-pátosz és trubadúr-idill hazugsága, mégpedig szórakoztatóan. Sôt mi több: a minták rabjainak, akik nem akarták észrevenni a trükkjeit, még azt is megengedte, hogy hagyományos módon élvezzék e dalokat. Ezek egyébként csak a szerelmet hazudták, a testi áhítozást nem. Ezért gyûlölte úgy ôket a katolikus kritika, mely a költészet birodalmában még a személyreszóló nagy szerelem kisugárzásaként sem tûri el az ôszinte erotikát. A Dalok könyve után pedig, a Különbözôk nek írott verseiben a különféle nevekkel és a hódolat tárgyaiként szolgáló hölgyek egymástól eltérô küllemének idônkénti ábrázolásával jelezte, hogy a szerelem kizárólagosságra törô szenvedélyének kulcsszavai és nyelvi fordulatai azonos könyv egymást követô lapjain vágyainak különféle - korántsem mindig magasztos - tárgyait ostromolják. A kifejezett érzelem romantikus mintái itt egymást semmisítik meg, az ismétlôdés révén, miközben az erotika olykor a költemények közvetlen tárgyává válva fokozódik fel, olykor pedig azáltal, hogy nyilvánvalóvá válik a más és más nôi személyekhez csapódó obligát érzelmek hazugsága. Amikor azonban megismerkedett Mathilde-dal, életében elôször kiszolgáltatva érezte magát. Volt már néhány tucat grizettel és egyéb párizsi hölgyikével dolga, és pár jó társaságból való asszonnyal is, így hát az összehasonlítások fényében tökéletesen megmagyarázhatatlannak érezte a rárontó szenvedélyt. Észre kellett vennie, hogy Mathilde zsarolja, megalázza férfiasságában, a nagynénjét uszítja rá, hogy vele alkudjon meg a szerelem feltételeirôl, látnia kellett, hogy Mathilde szemében ô csupán egy tûrhetôen vonzó balek, aki megszabadíthatja a boltoslányi nyomorúságtól. E szenvedély ellen szólt minden érv, de a szenvedély erôsebbnek bizonyult az érveknél, ezért elszökött Párizsból, szabályszerûen elbujdokolt, de a szenvedés elôl nem tudott elrejtôzni. Elismertem, hogy szenvedett már korábban is, például amikor egyik milliomos unokahúga, majd hat évvel késôbb ennek húga is könnyû szívvel kikosarazta, mintegy jelezve, hogy a család gazdag ága nem fogadja be, és még a tehetségét is mihasznasága bizonyítékának tekinti. Csakhogy ifjonti bánatát elsôsorban a hiúság és a meghiúsult társadalmi ambíciók hozták a fejére, ezzel szemben a Mathilde által okozott kínok kutyává tették, olyan áru vevôjévé degradálták, amelyet csak látszólag vásárolhatott meg, mert továbbra is függött tôle, és mert megajándékozta a szégyen és a vágy összes variációjával, és ily módon...

Itt tartottam, amikor észrevettem, hogy alszik. Nem tudom, mi árulta ezt el, hiszen ébren sem lélegzett, és a szeme amúgy is csukva volt. Kis mosolya azonban leszáradt róla, és olyan valaki benyomását keltette, aki másfelé koncentrál. Nagyon megdöbbentem - eddig meg sem fordult a fejemben, hogy egyik pillanatról a másikra elalhat egy halott is. Nyilvánvalóan ostoba voltam, hiszen vagy olyasmit magyaráztam neki, amit úgyis tud, és akkor unja, vagy olyasmit, amit nem tud, de akkor nem is akarja tudni. Összevissza locsogtam, és ezért most nem térhetek rá arra, amirôl beszélnem kellene vele. Csak abban reménykedhetek, hogy eljutok még ebbe a sírba. Rá akartam csukni a koporsó fedelét, ám ekkor megszólalt: "Az arca nem csúnyult meg, amióta megismertem, csak most húsz évvel öregebb. A melle júnói maradt, a derekát ellenben két kezemmel átértem lány korában. A popsija pedig olyan volt, mint Canova Vénuszáé. Mennyire meggyötört!"

Talán csak képzelegtem, de úgy tûnt, mintha könny szivárogna szemhéja alól a szürkésfehér arcra. De ahogy ámultan közelebb hajoltam, megvastagodott rajta a bôr, pergamenszerû lett és tökéletesen kifejezéstelen. Nem mertem megkérdezni, hogy miként értelmezzem vallomását. A vággyal vagy a vágy emlékével gyötörte az a far? Azzal, hogy adandó esetben bárkinek az önfeledt játéka lehet, vagy azzal, hogy az övé már sohasem? Rá akartam térni jövetelem céljára, amikor megszólalt. "Engem egy ellentmondás tartott életben nyolc éven át. Jobban jártam volna, ha elfelejtem korábbi életemet, és én tudtam ezt. Másrészt utolsó erôm megfeszítésével azon voltam, orvosaim tanácsa ellenére, hogy mindenre emlékezzem. Ha semmire sem emlékszem, akkor iszonyú kínok közt, de hamar pusztulok el, mint egy besózott pióca. Boldogan pusztulok el, mert a veszteség tudata nélkül. Ha viszont mindenre emlékszem, akkor kialakul a lehetô legmagasabb fokon az az élethelyzet, melybôl fiatal koromban is szívesen merítettem. Vágy és valóság a matracsírban eltöltött évek minden pillanatában kiengesztelhetetlenül állt egymással szemben, mégpedig nemcsak általában, és az élet meghatározott szektoraiban, hanem konkrétan és egyetemlegesen. Megvallom, mert úgysem tagadhatom: én mindig tudtam, hogy az irodalomtörténet kevés hozzám fogható tehetségû lírikust tart számon, de a matracokon birizgálni kezdett a remény, hogy az érdekeim és törekvéseim közt feszülô példátlan ellentmondás olyan disszonáns muzsikát csal elô szenvedésbôl és halálból, amilyenrôl elôttem még senki sem álmodott. Ne felejtse el, hogy mindig humoristának tartottam magam. Mármost a humor forrásvidéke azoknál a legkiapadhatatlanabb, akik érdekeik ellenére élnek. Ezt sokan teszik meg, de akaratlanul. Objektív humoristáknak nevezem ôket, mert maguk sem tudják, milyen mulatságosak. Én azonban szubjektív pátoszt kölcsönöztem ennek az objektív humornak, amennyiben szánt szándékkal közös formába kényszerítettem az emlék varázsát és az emlékezés iszonyatát. Ez az a pont, ahol emberileg felülmúlom öreg bajtársamat."

Meg akartam tudakolni, hogy kire céloz, de minthogy sejtettem ezt, nem sikerült megfogalmaznom a kérdést. Az ô arca pedig - noha meg se rezzent - ismét megváltozott: bôre áttetszôvé vékonyult, és áradt belôle a gúny. Aztán csak ennyit mondott, hosszabb szünet után: "Jóbból a hamuban az igazságszeretet kiölte az érzékiséget." Nagy csend támadt, aztán még egy mondat bukott ki fehér száján: "Márpedig érzékiség nélkül a szenvedésben nincs semmi öröm." Zûrzavaros érzés kerített hatalmába. Hát nincs elôtte titkom? "Mi ütött Magába, hogy éppen Jóbról kezd beszélni nekem?" "Mivel érdemeltem ki, tisztelt uram, hogy ennyire alábecsül?" - kérdezte metszô hangon.

Új helyzet alakult ki, ez nyilvánvaló. Minthogy nem a fülével hall, meghallhatja gondolataimat is. De mindet meghallja-e? Ebben az esetben nemcsak a szavaimra kell vigyáznom, hanem a gondolataimra is, ami képtelenség. Kellemesebb feltételezés, hogy csak azt hallja meg, ami rá vonatkozik, és még sokkal kellemesebb, hogy csak azt, amirôl titkon magam is szeretném, ha meghallaná. "Magamat becsültem alá - feleltem -, és ezért nem hittem, hogy halóporában Ön a figyelmére méltat. Pedig kiérdemeltem ezt. Sokszor éreztem már annyira közel magamhoz, hogy arra kellett gondolnom: ha valamivel tehetségesebb volnék, szóról szóra megírhattam volna számos nagy versét, sôt kultúrtörténeti elmélkedéseit is." "Valamivel?" -. kérdezte. "Egy gyûszûnyivel - válaszoltam dacosan. - Csak annyi tehetségtöbbletre volna szükségem ehhez, amennyi egy makk-kopáncsba belefér." "És nem gondolja, hogy egy gyûszûnyi tehetségtöbbleten kívül néhány dézsányi szenvedéstöbbletre is szüksége volna?" "Talán kapóra jönne - feleltem -, de nem áhítozom rá. Annyit nem ér az egész." "Magának. De gondoljon az emberiségre." "Maga sem az emberiségre gondolt. Nem gondolt semmire, csak egyszerûen belekerült a slamasztikába. Aztán végigélvezte." Döbbenten láttam, hogy roppant erôfeszítéssel oldalára fordul a koporsóban, arccal felém. "Ha már az ember benne van - mondta -, akkor mindig csak a következô percre koncentrál, amelyet ki kell bírnia." "Ezt megírtam - kiáltottam -, szinte szóról szóra így, egy versben és börtönemlékezéseimben is." "Na látja - válaszolta -, ha csak egy gyûszûnyivel tehetségtelenebb lettem volna, akkor mellesleg megírhattam volna, szinte szóról szóra, a maga legjobb mûveit is." És vékony hangján, de nagy vehemenciával felkacagott. Én pedig vele nevettem.

Hogyne nevettem volna. Elôször is örültem az elismerésnek. Másodszor is ô tért rá a témára, tehát érdekli a dolog. Nyilván hízeleg neki, hogy Jób mellé emeltem, sôt talán még többre tör, talán Jób fölé akar kerekedni. Ezért beszélt fenntartásokat sejtetô felhangokkal Jób igazságszeretetérôl. Ha az igazságszeretet kiölte belôle az érzékiséget, akkor humorát is - ha volt neki egyáltalán - ki kellett pusztítania, hiszen humoros nézôponthoz az segít bennünket, ha egymást csiklandozzák az érzékek és az ész. De vajon az igazságszeretet szükségképpen támad-e az érzékek ellen? És ha nem, akkor mi okozta, hogy Jób esetében ilyen önpusztítóan mûködött? "A gyanútlanság - felelte a koporsó lakosa -, a jóhiszemûség és a gyanútlanság okolható ezért. Míg jól ment sora, azt hitte, hogy a világrend is jó, amelyben él. Amikor pedig specifikus transzszubsztanciáció útján féreggé változott át, elsôsorban nem a testét és életét belepô fekélyektôl szenvedett, hanem annak felismerésétôl, hogy az igazságot verte ki a ragya. Erre nem készítette ôt fel Mózes bácsi. Aztán emlékeit mozgósítva arra is ráébredt, hogy az ô nyomorúsága nem valamiféle kivételt testesít meg, hanem az általános szabályt. De ez a felismerése is elsôsorban az igazság, és nem a szenvedôk miatt gyötörte. Látszólag persze azokat siratta, akik mezítlenül járnak, ruhátlanul, és éhezve cipelik a kévét, de igazából Jehova miatt esett kétségbe, amiért világát ilyen kifogásolható törvények szellemében teremtette meg. Ezeknek a törvényeknek a váratlanul felismert iszonyata mellett eltörpül minden egyéni szenvedés. Az elvont és általános törvények lelki egyeduralma nagyon zsidó tulajdonság. A zsidók szerint a Törvény felülrôl jön, nem pedig belülrôl, és felettünk trónol, nem bennünk. Ebbôl a szempontból én mindig pogány voltam, a matracaimon is, és sohasem zsidó..."

Annyira megörültem ennek, hogy a szavába vágtam: "Vagyis nem lepôdött meg, amikor a padlóra került. Úgy gondolta, hogy ezzel kapcsolatban balszerencsérôl lehet tán beszélni, de az igazságosság kérdése fel sem vethetô." Heine ismét felhúzta egy pillanatra jobb szemhéját. "Megállapítása nagyjából helytálló, mégis lerángatja vele a témát egy olyan szintre, ahová nem szívesen követném. Ezt a megjegyzésemet azonban feltétlenül hagyja el, ha publikálni akar valamit beszélgetésünkbôl. A kritikusok ugyanis mind élnének azzal a könnyû lehetôséggel, hogy az én nádpálcámmal porolják ki a maga nadrágját." "Akkor magasabbra teszem a mércét, és még egyszer nekifutok. Ön arra gondol, hogy a pogányok magukban hordozzák igazságtevésre és igazságtalanságra egyaránt hajló isteneiket. Ezért akármilyen sors jut nekik osztályrészül, nem háríthatják a felelôsséget rajtuk kívül lakozó hatalomra. A bennük lakozókat okolhatják persze, de ezek a tragikum nyomása alatt egymással is hajba kapnak, vagy éppen összeborulnak, és az így lejátszódó tömegjelenetek trivialitása komikusan kontrasztál a szituációval, mely életre hívja ôket." Beszélgetôtársam tizedmilliméternyire felhúzta szemöldökét, ajka alig észrevehetôen legörbült. Nyilván bosszantotta ez az okoskodás - nem is annyira tartalma, inkább elvontsága miatt. Válasz helyett látszólag összefüggéstelenül, valójában azonban pedagógiai szándékkal egy mondatot idézett a vallomásaiból: "Mit használ nekem, hogy lelkesült ifjak és szüzek babérral koszorúzzák márvány mellszobraimat, ha eközben valóságos fejemen egy vén ápolónô aszott keze kôrisbogarat nyom szét a fülem mögött!"

Hát igen, így is lehet. Milyen nyugtalanító mondat. És ha megfordítanám? Mit árthat neki, hogy egy vén ápolónô aszott keze kôrisbogarat nyom szét a füle mögött, ha eközben tudja, hogy lelkesült lányok és ifjak babérral koszorúzzák a szobrait? Ez kevésbé szellemes változat, de igazság ebben is van. És ha említésre érdemesnek találja, hogy az ápolónô vén, a keze pedig aszott, akkor feltehetôen kevésbé bánná, ha egy ifjú ápolónô selymes-puha keze gyilkolódzna a füle mögött. Ameddig nem mindegy nekünk, hogy vonzók-e a testünkön matató nôi ujjak, addig a kínpadon is van érvünk a halál ellen. Eszembe ötlött az általam mélyen tisztelt M. professzor esete. Állítólag ô arra ébredt egy budai kórházban utolsó elôtti, vagyis negyedik infarktusa után, hogy ápoló katéterezi, vizeletnyerés céljából. Kábán, félig öntudatlanul ápolónôért kiáltott, mert - mint mondta - az ô faszát még sohasem fogta meg férfi. Úgy érezte nyilván, hogy a hátralévô kurta idôre már nem érdemes változtatnia a szokásain.

"Néha azért megirigyeltem Jóbot" - sóhajtott Heine. Már ismét hanyatt feküdt - észre se vettem, mikor fordult vissza. "Milyen költôien gyalázta Jehovát! Nagyszerû találmány az öreg szakállas, meg általában a mindenható Isten, mert legnagyobb bajunkban is könnyít rajtunk, ha szidhatunk valakit. Zeuszt nem lehet szidni. Aphroditét még kevésbé. Imádkozni sem érdemes hozzájuk, mert mit tudnak nekünk felkínálni? A barátságtalan Alvilágot. Jehovának is ezért kellett beérnie egyetlen néppel: nem volt síron túli fantáziája. Azt az egy népet úgy kárpótolta a túlvilágért, hogy az evilági létezésben kiválasztotta magának. Ezzel aztán végképp meggátolta, hogy a többi nép ôt válassza. A keresztények és a mohamedánok istene viszont ígér fût-fát mindenkinek, és ezt okosan is teszi. A szamár elé kötnek egy zsák zabot, és az megy utána, és húzza a kocsit végkimerülésig." Elhallgatott, majd kisvártatva hozzátette: "De az a zab tapasztalati valóság."

Roppant izgatott lettem. "Most már az istenrôl is tudnia kell, meg az ördögrôl is, hogy tapasztalati valóságok-e. Miért vigyorog? Csak nem egy személy a kettô? Árulja el, hogy léteznek-e! Ön az egyetlen, akinek hiszek ebben a témakörben." Sûrû hallgatás volt a válasz. Könyörgôre fogtam a dolgot: "Amikor barátom, a sokdioptriás meseköltô klinikai halált halt, és aztán másfél perc múlva életre dörgölték, ôt is ki akartam faggatni, de azt felelte, hogy ilyen irányú tapasztalatszerzésre nem állt a rendelkezésére elegendô idômennyiség. Önnek azonban több ideje volt..." "Mennyivel?" "Száznegyvenegy évvel." Hangtalanul nevetni kezdett, arca fájdalmasan eltorzult. "Érzékelhetetlen különbség - mondta -, csak nem ezért jött?" "Nem - mondtam -, írok Önrôl, mint ironikus Jóbról, és megakadtam. Nem akarom elmesélni az életét. Sem a mûveit, idôrendben vagy mûfajok szerint. Az irodalomtörténészek már majdnem mindent kikutattak, és nekem különben sem becsvágyam, hogy filológiai vagy életrajzi részletekkel gazdagítsam az Önrôl felhalmozott, részben fontos, részben fölösleges ismereteket. Hogyan rendezhetnék be az Ön számára különleges építészeti eljárással egy összkomfortos üdülôt az esszé és az irodalom birodalmai közt a Senkiföldjén?"

Megvonta a vállát. "Nekem elég gondot okozott, hogy a saját mûveimet kitaláljam, a magáét engedelmével magára bízom. Habár nem tagadhatom, hogy gyengédség fog el, ahányszor a témájára gondolok. És a helymeghatározás is tetszik: Senkiföldje. Ez illik rám. Egész életemben a Senkiföldjén idôztem, egy hordozható Senkiföldjén. Ha ezt feltérképezi... Tudja, hogy jut el oda a leghamarabb? Az út vége felôl. Úgy értem, a legvégével kezdje. A matracsír hetedik évével. Amikor beleszerettem a Legyecskébe. Remélem, maga sem tagadja, hogy ez a szerelem nem sokszorosítható különféle színárnyalatokban. Létrejött a világ legkomikusabb szituációja: `A lelkük ismeri egymást / De egyik se tudja meg, / Hogy a másik meghitt lelke / És inge között mi lehet'. Tébolyító testi sóvárgás, testi tünetek nélkül. Senkiföldje a köbön: életem kvintesszenciája. Bizonyára nem volt olyan szép, se olyan fiatal, se olyan szellemes, se olyan tapasztalatlan, mint hittem, de azért elég bûvöletes volt ahhoz, hogy szánt szándékkal becsaphassam magam. Mellette szól az én jó kövér Mathilde-om gyûlölete is! Egyszóval vele kezdje. Ha most magamra hagyna, akkor találkozik vele a körfolyosón. A patkányok füttykoncertje jelzi, hogy már megérkezett. Neki másképpen muzsikálnak. Ne tartsa fel sokáig." Felhúzta jobb szemhéját, még egyszer szemügyre vett. "Senkiföldje - mondta -, ez jó. Azok közül a szavak közül, amelyeket beszélgetésünk közben alkalmazott, ezt az egyetlenegyet tartsa meg, ha írni akar rólam, a többit elfelejtheti."

Becsuktam a koporsó fedelét, két lépcsôfok, és már fent voltam a körfolyosón. Feketeruhás fiatal nô ült elfordított fejjel az egyik padkán. "Mademoiselle Mouche - mondtam mélyen meghajolva -, megengedi, hogy megvárjam a temetô kijáratánál?" Rámnézett, felállt, és én örömmel észleltem, hogy pár centiméterrel alacsonyabb nálam. Karcsú, hajlékony alak, enyhén hátra feszülô. Barna haj, pisze orr, kicsi, de húsos ajkak, kacérságot szigorúsággal leplezni óhajtó tekintet. "Azonnal oltsa el a lámpáját - szólt rám enyhén franciás akcentussal -, és csukja be a szemét." Engedelmeskedtem. "Ígérje meg, hogy tökéletesen elfelejt, mihelyt kilép innen." "Miért? - kérdeztem -, és mit felejtsek el?" Nem kaptam választ. "Várom odakint, hogy legyen mit elfelejtenem." A legfinomabb bonbon-illat csapott meg, amikor elsurrant mellettem. A patkányok elhallgattak. Egyedül maradtam a körfolyosón.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu