INTÉZMÉNYOPTIMIZMUS - KULTÚRPESSZIMIZMUS

Milyenek az alkotmányosságra és a jogrendre való kilátások a kommunizmus után? Mit kell ahhoz tudnunk, hogy találgatásokba bocsátkozzunk? A világ és a mûvészet mai szintjén az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre adott válaszaink szükségképpen próbálkozóak, hiányosak és ellentmondóak. Ennek egyetlen oka egyszerûen a tudatlanságunk. Annyi mindent kellene tudnunk, de annyi mindent nem tudunk, és ez így is marad mindaddig, amíg eltelik valamennyi idô a dolog megtörténte után. Így derült ki számunkra utólag az is, hogy milyenek voltak a kommunizmus távlatai.
A 27 posztkommunista ország és annak 400 millió lakosa számára azonban nem egy lehetôség van, hanem számtalan. A posztkommunista világ nagyon változatos. Egyes területein, mint az egykori Jugoszlávia bizonyos részein, jogrendrôl beszélni képzelôdés, inspiráló és talán gyümölcsözô képzelôdés, de azért csak képzelôdés. Más területeken a törvénynek van valami befolyása a politikai és más aktorok elôtt nyitva álló lehetôségekre, és hat a nagyközönség képzelôerejére. Ez igaz bizonyos mértékben Magyarországra és Lengyelországra. Mindenütt léteznek alkotmányok és jogi intézmények, de sok helyen nyilvánvaló, hogy a törvény nincs igazán jelen minden ember gondolkodásában, még kevésbé mindenki szívében. Ilyen országnak látszik Albánia, Belorusszia és fôleg Oroszország. Másfelôl a magyarországi Alkotmánybíróság vitathatatlanul a világ legnagyobb hatalommal rendelkezô ilyen bírósága, sokak szerint túl nagy hatalommal is bír, a törvényekre vonatkozó ítéletei mérvadóak, és majdnem mindig azok szerint is járnak el. A törvényességre való hajlam azonban az élet számos területén egyáltalán nem erôs itt sem, sokáig tart, míg az emberek azt valóban a magukévá teszik.
És ha a jelen ennyire eltérô ezekben az országokban, a jövô valószínûleg még inkább az lesz. Miután adott ez a változatosság, sok különbözô lehetôség van, és sok az elmondásra váró történet.
Az, hogy mit tekintenek az emberek a legfontosabbnak a posztkommunizmusban és a posztkommunista társadalmak számára, többnyire elárulja, hogy kik is ôk, honnét jöttek, ahogy az is árulkodó, milyen kérdések vannak napirenden. Felfedi intellektuális vagy egyszerûen csak a személyes életútjukat, miközben bevezetést nyerünk az ôket foglalkoztató problémakörbe. A történészek például ragaszkodnak a régmúlt idôk örökségéhez, mert szerintük ez alakítja a jelen valóságát, meghiúsítja vagy meghatározza a mostani cselekvések sorsát. A politológusok és közgazdászok sokkal kevésbé nyúlnak vissza a múltba. Ôk inkább az intézmények megtervezésével foglalkoznak, mintha teljesen tiszta, vagy legalább is könnyen megtisztítható lapon dolgoznának. Sokkal inkább az érdekli ôket, mi kerüljön ezekre a lapokra, mint az, hogy mit vegyünk le róluk.
A helybeli értelmiségiek megvetéssel és ellenszenvvel figyelik az olyan importált „szakértôk” arroganciáját, akik megjátszott alázattal, ám ôszinte hévvel hajtogatják nekik, mit kell tenniük ahhoz, hogy eljussanak onnét, ahol most vannak, oda, ahol lenniük kéne. A nem minden esetben elég érzékeny bel  és külföldi kultúrpesszimisták egyaránt azt sejtetik, nem igazán kell zavartatniuk magukat, hiszen onnét indulnak, ahonnét, és olyan kulturális örökséget visznek magukkal, amilyet.
Ennyire eltérô szempontok tükrözik azokat a különbözô feltételezéseket és elfogultságokat, melyek gyakran észrevétlenül nyújtanak alapot számos elgondolásnak és írásnak, amelyek azzal foglalkoznak, mi történik, mi történhet és minek kell történnie a régióban. Két ilyen elfogultságot szeretnék a felszínre hozni és megvizsgálni. Mindkettô eléggé elterjedt, és tiszta formájukban egymással szembenálló implikációkat tartalmaznak. Az elsô az optimista reformerek körében általános, és az intézmények képezik természetes tárgyát. A második a – gyakran kedvetlenebb, habár ôk azt mondanák, bölcsebb – pesszimisták körében lelhetô fel. Ez utóbbi beállítottság iránya kulturális természetû. Elsôként tehát az intézményoptimizmusról, másodszor pedig a kultúrpesszimizmusról fogok beszélni.
Azok, akik az intézmények javára elfogultak, idejük jó részét avval töltik, hogy megvitassák, hogyan lehetne a legjobb törvényeket, alkotmányokat és intézményeket kialakítani. Ilyenkor máshonnan veszik a mintákat, olyan megfontolás alapján, hogy azok máshol már beváltak, vagy elméleti alapon javasolhatók. Alkotmányok, parlamentáris berendezkedések, elnökök, privatizáció, tulajdoni szabályok, alkotmánylevelek és így tovább. Akik inkább kulturális beállítottságúak, gyakran szkeptikusak ennek az intézményi kísérletezésnek a láttán, legalábbis olyankor, amikor új vagy idegen intézményekrôl van szó.
Ha az intézmények idegenek a kultúrák számára, melyekbe átültetni próbálják ôket, e szerint a megközelítés szerint az átültetés aligha lesz eredményes. Sôt, a posztkommunista társadalmakban a jogállamiság intézményei érthetô módon jellegzetesen idegenek kell hogy legyenek, ezért ahogy a kulturalisták többnyire állítják, a létezô politikai és jogi kultúrák nagyrésze aligha lesz fogékony az elsô – intézményes jellegû – megoldás iránt. Egymásal összegyeztethetetlen nemzeti hagyományokra és/vagy a kommunizmusbeli tapasztalatokra szoktak ezügyben hivatkozni.
Kevés ember vállalja nyíltan bármelyiket is e lehetôségek közül a maga tiszta formájában, de jó néhány megközelítés árulkodik öntudatlan, látens hatásukról. Van valami, ami nagyjából megmutatja, hol helyezkedik el valaki ezeknek a kérdéseknek a tekintetében: ez pedig az intézményi reformok csôdjére való reagálás. Intézményoptimisták az adott helyi körülmények között az intézmények esetleges vonásait vagy azokat a különleges módozatokat fogják kárhoztatni, amelyek alapján a reformokat bevezették vagy nem vezették be. Javításokat fognak szorgalmazni és leginkább még több odaadást és jószándékot. A régióban mindenki tudja, hogy a közgazdászok ebbe a típusba sorolhatók. A kultúrpesszimisták ellenben mindentudóan megvonják vállukat, és azt dörmögik „ez mindig is így volt”, vagy ennek a sajátos helyi megfelelôjét. Oroszország és a balkáni országok termelnek különösen sok ilyen melankolikus típust, de mindenhol vannak ilyenek. Azt kívánom bemutatni, hogy noha egyik alternatíva sem alaptalan, mindkettô komolyan félrevezetô lehet, és egyik sem növeli az alkotmányosság és jogrend elômozdításának esélyeit.

Institucionalisták

Ha intézményekrôl gondolkodunk, nagy a kísértés, hogy törvényekre gondoljunk. Sôt, a jogászok számára ez a kísértés ellenállhatatlannak tûnik. Így a posztkommunista Európában és máshol bôséges jogi és alkotmányos intézkedés születik – az állami alkotmányozás, a jogvédelem, a törvényes üzleti tevékenységek elômozdítása és a törvénytelenek számûzése – az ezekrôl szóló irodalom nagyon bôséges. Ez önmagában véve még nem rossz. Azonban az sem világos, mennyire jó mindez. Milyen körülmények között van az alkotmányoknak bármilyen hatása, és milyen körülmények között hatástalanok? Mirôl is szólnak azok az eszközök és intézmények, melyek jó következményekkel járnak, és mirôl azok, amelyek rosszakkal? Túl ezeken az eszközökön és intézményeken, mire van még szüksége egy írott alkotmánynak, hogy mûködjön is? Elegendôek e az ilyen feltételek, és ha igen, szükségesek e egyáltalán az alkotmányok? Talán szükségtelenek lesznek ott, ahol a társadalmi és politikai feltételek kedvezôek, és hasznavehetetlenek ott, ahol ilyen feltételek nincsenek meg. Ezekre a kérdésekre nem rendelkezünk kimerítô válaszokkal, de a posztkommunista Európában számos jogi és társadalmi kísérlet zajlik, melyek mind érintik ezt a problémakört.
Néhány posztkommunista szereplô – az elit köreiben és a társadalom más szegmenseiben egyaránt – abban bízik, hogy a jog olyan különleges szerepre és jelentôségre tesz szert társadalmukban, melyre nem volt példa sem a kommunizmus alatt, sem azt megelôzôen. Reményeik szerint a jog úgy ereszt gyökeret, mint egy viszonylag személytelen, független és intézményes gyakorlat és eszköz, mely a hatalom gyakorlására és annak korlátozására szolgál, továbbá hozzájárulhat ahhoz, hogy megszabja és egyben korlátozza az állampolgárok és az államok hatalmát, ideértve az erôs állampolgárokat és az erôs államokat. Így mûködik ez a „normális” országokban is, gondolják.
Másképpen fogalmazva, ezek az emberek abban bíznak, hogy nem csak a jog, de a jogrend is bevezethetô lesz azokban a társadalmakban, amelyekbôl korábban hosszú idôn keresztül vagy mindig is hiányzott. Ez a ki nem mondott remény megvolt a békés és törvényes átmenetben, melynek során a „reforradalmak” lezárták a kommunizmust, és ugyanezen remények húzódnak meg az alkotmányok újraírása, az olyan új intézmények felállítása és fejlesztése mögött, mint az alkotmánybíróság, továbbá a politikai vagy más vezetôk mértéktelen jogi retorikája mögött is. Sôt, néhány országban, mint például Lengyelországban és Magyarországon, ezek a törekvések széles körben kezdenek elterjedni, a politikai osztály legnagyobb részének retorikájában mindenesetre jelen van. Mit lehet tenni ezen kívánalmak érvényre juttatása érdekében és milyen eséllyel?
A kutatók nagy figyelemmel követték az alkotmányos jogok megalkotásának és elfogadásának folyamatát. Sokan úgy gondolják, hogy ezek a folyamatok képezik a szóban forgó államok központi problémáját, ezért figyelmüket az alkotmányos intézkedések melletti, illetve elleni elméleti és gyakorlati érvelésekre irányítják. Míg egyes országok jól elvannak nem igazán kimunkált alkotmánnyal is, addig, úgy tûnik, más országok finoman kimunkált alkotmányukkal sem jutnak semmire. A régió országai közül Magyarország rendelkezik a legbefolyásosabb alkotmányozó testülettel, holott alkotmánya valójában a régi kommunista alkotmányhoz sietve hozzátákolt módosítások összességébôl áll. Lengyelországban annak ellenére, hogy 1989 óta folytatnak ilyen irányú tárgyalásokat, csak a legutóbbi idôben sikerült véglegesíteni az új alkotmányt. A volt Szovjetunió utódállamai legtöbbjének viszont van új alkotmánya, amelyek igaz, hogy ragyognak az újszerûségtôl, az emberi jogok tiszteletben tartása ezekben az országokban mégis összehasonlíthatatlanul elmarad a magyar és a lengyel gyakorlattól. Ennek néha az az oka, hogy az alkotmány valójában szegény, mint például Észtországban, amelynek alkotmányát valaki úgy jellemezte, hogy „megható, mert olyan érzéki és barokkosan tündérmeseszerû cikkelyei vannak”.
Az intézménybarátok, az institucionalisták elsôsorban a törvények és intézmények, nem a társadalom és a kultúra jellegzetességeit hangsúlyozzák. Ez a beállítódás elsôsorban jogászokra jellemzô. Számukra természetes, hogy úgy gondolják, a törvények és a jogászok a legfontosabbak, fôképp akkor, ha saját törvényeikrôl van szó, amelyekért máskülönben nagyon sokan versengenek. Jogi „szakértôkben”, a posztkommunista kormányzatok tanácsadóiban pedig egyáltalán nincs hiány. Ha mondjuk például az amerikai Georgia büntetôtörvénykönyve jól funkcionál, miért ne lehetne Atlantából egy jogászt kölcsönözni azzal a céllal, hogy egy másik Georgia: Grúzia számára is írjon egy törvénykönyvet. Történtek ennél különb dolgok is.
Ami a legrosszabb ilyen esetekben, hogy az arrogancia remekül össze tud fonódni az ignoranciával. Igaz, a résztvevôk a legtöbb esetben kellôképpen motiváltak. A külföldi szakértô mindig tud valamit, amit a neofita bennszülött is nagyon szeretne tudni. Az elôbbi egy szempillantás alatt észreveszi az együgyû posztkommunista rendszerben valami olyasminek a hiányát, ami náluk otthon rutinosan és hatékonyan mûködik. Miért ne adhatna tanácsokat? Fôképpen, ha olyan nagy tiszteletnek örvendô ország a hazája, mint például Amerika, vagy hogyha törvényei nagy tiszteletnek örvendô törvények, ha saját értékeire és az ezeket védô intézményekre sokan úgy tekintenek, mintha egyetemesen alkalmazhatóak lennének. Pontosabban, sokkal egyszerûbb így tanácsokat osztogatni, mint megtudni valamit a másik Georgiáról, Grúziáról. Sôt, ha valaki teljes mértékben felkészült akar lenni, semmi újat nem kell megismernie.
A lokális és nemzetközi pénzintézetek elôszeretettel alkalmaznak ilyen szakértôket. Az sem elhanyagolható tény, hogy a pénz és a szakértô útvonala mindig megegyezik: nyugatról kelet felé tartanak. A kusza politikai, társadalmi és gazdasági rendszerbôl származó, meglehetôsen kaotikus és bizonytalan világban élô poszkommunista társadalom állampolgára a „normális” országok szakértôivel szemben elfogultan, azaz ahogy az ausztrálok mondják, „kulturális szervilizmussal” viseltetnek. Úgy érzik, sok olyan dolgot kell még tanulniuk, ami máshol már ismert. Tekintettel a sok intézményre, szokásra és magatartásmódra, ez az attitûd legalább annyira elfogadható, mint az ellenkezôje (amellyel, sajnos, szintén találkozhatunk).
Ez a jogászok képviselte szimpla univerzalizmus az esetek többségében nem eléggé körültekintô. A törvényeket elôszeretettel úgy kezelik, mint valami technikai felszerelést, társadalmi gépezetet, amelyet a felbukkanó igényeknek megfelelôen bárhová el lehet szállítani és be lehet indítani. Hogy a „mûködésben lévô” törvények komplex kulturális képzôdményekbe illeszkednek (és függenek is tôlük), ez a legtöbb jogász szakértelmét (és gyakran érdeklôdését is) meghaladja. De bonyolult érvek szólhatnak a helyi sajátosságok figyelmen kívül hagyása mellett. A közgazdászok racionális gazdasági szereplôkben gondolkodnak, és nem oroszokban vagy kommunistákban – a homo economicus és nem a homo sovieticus áll érdeklôdésük elôterében. Az alkotmányosság és társadalmi választás teoretikusai hasonlóképpen gondolkodnak. Ôk a társadalomelmélet individualizmusát hangsúlyozzák, eljárásuk racionalista, ambícióik pedig a szó szoros értelmében határtalanok.
A tárgyalt megközelítési mód következményei vegyesek. Legjobb esetben a társadalmi gyakorlatok és intézmények valós és bizonyított értékeire vonatkozó, adatokban gazdag elméleti vitát tehet lehetôvé, egyáltalán az átültetések eredményessége körüli fontos problémák megtárgyalását. Ugyanakor segíthet az intézmények, értékek, az óhajtott és nagyrabecsült gondolkodási módok hagyományainak átvételében, elôsegítheti a nehéz helyzetben szükséges gondoskodó komolyságot. Mivel a kommunista társadalmaknak kulcsproblémája volt az intellektuális elzártság, az ilyen problémafelvetések valóban jótékony hatásúak.
Néhány intstitucionalista ténylegesen ismeri azt a társadalmat, amelyikrôl beszél. Ôk nem azért teszik a hangsúlyt az intézményekre, mert csak ennyit értenek az illetô társadalomból, vagy mert egyszerû közgazdasági megfontolásokból ez kényelmesebb, hanem mert a poszkommunista társadalmakról elméletileg tájékozottak. Néhányan, mint például Stephen Holmes, tudatában vannak a kultúrpesszimizmusnak, de az érvelését nem találják meggyôzônek. Holmes határozottan azt állítja, hogy ezek a magyarázatok komoly módszertani és empirikus hibákkal rendelkeznek, ugyanis a kulturalisták nem a mindennapi magatartásformákban rejlô fontos kulturális örökség mellett érvelnek, hanem kitérnek az intézményi kudarcok egyszerûbb és módszertanilag elfogadhatóbb magyarázata elôl. Ezért, állítja Holmes, a posztkommunista társadalmak törvényességének és jogállamiságának valódi problémája nem az, hogy ezek a kultúrák ellenségesek velük szemben, hanem az, hogy a közintézmények szánalmasan gyengék.
A közhatalom egyszeri (habár csak ritkán egyszerû) intézményesítése tehát szükségszerû, és logikailag meg kell elôznie minden más sajátos intézményesülést; röviden: ahhoz, hogy szép államunk legyen, elôször az kell, hogy legyen hatékony államunk. Ez az intézményesülés bonyolult képeségektôl, társadalmi, politikai, pénzügyi forrásoktól, szakértelemtôl és szellemi konstrukcióktól függ.
Ha valakinek meggyôzôdése, mint nekem is, hogy a jogvédelem szempontjából kulcsfontosságú az erôs közintézmények megléte, ez nem jelenti azt, hogy a kultúra kérdésétôl el kell tekinteni. Mindenekelôtt létezik egy általános módszertani nehézség, amely aláás minden, a posztkommunista társadalmak kiábrándultságának forrásaira vonatkozó magyarázatot: nagyon sok a kínálkozó lehetôség a magyarázatra, és ezek nagy része ugyanabba az irányba mutat. A jogrendszer gyengeségét tehát, mondjuk például Oroszországban, az ellenséges politikai kultúrával, az állam gyengeségével, a szegénységgel vagy a rossz idôjárással magyarázzuk? Bármilyen szomorú, Oroszország mindezen sajátosságokkal rendelkezik, a jogrendszerével ugyanakkor nem dicsekedhet. Hogyan válasszunk? Még ha kiküszöböljük az idôjárást mint magyarázó tényezôt (Norvégiában és Izlandon úgy látszik sikerül megbírkózni az idôjárással), kérdésünkre a felelet még mindig túlméretezettnek bizonyulhat. És ami még rosszabb, nem egyértelmû, hogy a lehetséges magyarázó tényezôk egymással össze nem függô vagy egymást kizáró alternatívák. Posztkommunista feltételek mellett úgy tûnik, ezek a tényezôk annyira összekuszálódtak, és egymást kölcsönösen oly mértékben megerôsítik, hogy nagyon nehéz a közöttük való eligazodás.

Kulturalisták

Gyakran elhangzik, hogy a posztkommunista társadalmak nem rendelkeznek olyan fontos kulturális elôfeltételekkkel, amelyekkel más társadalmakban találkozhatunk. A posztkommunista társadalamak vezetôi ez utóbbi társadalmakkal próbálnak versenyre kelni, miközben saját kulturális örökségük összeegyeztethetlen ezekkel a törekvésekkel. Ez a megközelítés különös hangsúlyt fektet a társadalmi és politikai kultúra azon szempontjaira, amelyek értelemszerûen szükségesek a liberális célokhoz, de hiányoznak a régió történelmébôl.
Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a régió nem fogad el minden számára felkínált értéket, még akkor sem, ha egy adott fogalom széles körben használt, mint amilyen például a „jog” fogalma. Az „emberi jogok”, ahogy gyakran halljuk, „történelmileg és ideológiailag a nyugati demokráciák sajátja... olyan értékekre mutat rá, amelyek sem térben, sem idôben nem egyetemesek. Ezek lényegében a felvilágosodás tulajdonon alapuló individualizmusának értékei.” Továbbá azok a megoldások, amelyekkel ilyen értékeket intézményesíteni lehet, még kevésbé mûködnek, mint maguk az értékek. Összegyûjthetô mindenféle „rideg tény”, amely rámutat, hogy a poszkommunista világ miért különösen barátságtalan az alkotmányosság, a demokrácia vagy bármi olyan dolog átültetésével szemben, ami Nyugatról származik, Keleten hiányzik, de – látszólag – vágynak rá.
Sok esetben ezek a rideg tények csupán a nyugati kultúra bizonyos aspektusainak a hiányáról adnak számot, amelyekrôl azt tartják, hogy hozzájárultak mindannak a létrejöttéhez, ami ma Nyugaton megvan. A nyugati demokráciákhoz viszonyítva a legtöbb posztkommunista országban nincsenek meg a törvényesség, a demokrácia, a tolerancia hagyományai, a középosztály gyenge, mint ahogy a kapitalizmus (és a protestantizmus) is. Ezek az országok szegények, és a modernitás nagy központjaihoz és motorjaihoz képest mindig is a periférián helyezkedtek el. Jónéhány országban hosszú idôn keresztül despotikus volt a politikai rendszer, vagy legalábbis nem volt demokratikus. A keleti országok között számos olyan is található, amely nem a latin kereszténységhez és az abból eredô törvényközpontú civilizációhoz, hanem a keleti kereszténységhez, az ortodoxiához és kisebb mértékben az iszlám civilizációhoz tartozik, ahol a törvény és a jogrend kevésbé játszott meghatározó szerepet. A törvény itt elsôsorban a központi irányítás eszköze volt és kevésbé – vagy egyáltalán nem – szolgált kommunikációs, védelmi eszközként az állampolgárok egymás közötti viszonyában, valamint az állam és polgárai között. Bármilyenek voltak is ezek az országok hajdanán, 40 70 éven keresztül egészen az összeomlásáig a kommunizmus jelentette a mindennapi tapasztalatszerzés forrását. Ez az élmény és az általa létrehozott „blokk kultúra” sokak állítása szerint semmire nem használható, különösen semmi olyan liberális dologra, mint a jogrend.
A fenti gondolatmenetet alátámasztják a társadalmi viselkedésre vonatkozó egyre divatosabbá váló kulturális és civilizációs magyarázatok, amelyek mindinkább megnyilvánulnak számos tudományos kontextusban. Samuel Huntington szerint a világ hét vagy nyolc civilizációs tömbre osztható, amelyeknek zöme többezer éves, de csak egy, a nyugati, képes a jogrend elfogadására. Robert Putnam különbséget tesz Olaszország régiói között aszerint, hogy melyik rendelkezik „polgári kultúrával” és az abból származó minden jóval, és melyik az, amelyik nem, és ennélfogva szenved. A reformerek számára szomorú lecke, hogy ezek a különbségek Putnam szerint ezer évre nyúlnak vissza. Nem veti el egy hasznavehetô intézményi reform lehetôségét, de felhívja a figyelmet az ehhez szükséges idôre, és ezért inkább borúlátó a problémával kapcsolatosan.
Mi következik mindebbôl az alkotmányozók számára? A kulturális örökségek kétségkívül önmagukat reprodukálják, és megszabják az örökösök gondolkodási és cselekvési lehetôségeit. A kérdésre többféle módon, különbözô fogalmak felhasználásával lehet választ adni. Wittgenstein életformákról beszél, melyek elôfeltételei minden társadalmi cselekvésünknek és gondolatunknak, míg Heidegger a Dasein fogalmát vezeti be. Michael Polányi még a leginkább haladó és újító szándékú gondolkodásformákban is a „hallgatólagos tudás” szerepét emeli ki. Bourdieu a habitus fogalmát használja, Gadamer, Shils és a korai Oakeshott tradícióról beszélnek.
A kulturális hagyományok, akár a hétköznapi nyelv, megformálják és jelentôs mértékben meg is konstruálják azt, amit a hagyományokban az egymást követô résztvevôk elhisznek, elképzelnek, gyakorolnak, sôt azt is, hogy mit találjanak hihetônek, elképzelhetônek és gyakorolhatónak. Mi magunk is manipuláljuk a kulturális hagyományokat, és a sikeres manipuláció által a hagyományok továbbvitele során újakat hozunk létre, vagy a régieket módosítjuk. Mielôtt azonban ez a beavatkozás megtörténne, megörököljük, megszokjuk a hagyományokat és részeseikké válunk. A hagyományok elôttünk keletkeztek és túlélnek minket, ez az, ami korlátozza hatalmunkat. A kulturális hagyomány bennünket megelôzô léte nemcsak azt szabja meg az egyéneknek, hogy mit tehetnek, de befolyásolja majdani cselekedeteik sorsát is. Sikeres beavatkozásaink tehát sok esetben túlélnek bennünket, és késôbb részei lesznek az utánunk következôk jelenének, ez az, ami korlátokat szab az ô hatalmuknak. Értelmetlen volna tagadni az élet ezen aspektusait. Egy ilyen közegben egyre másra új dolgok jönnek létre, de mindezek „a cselekvések már meglévô nyelvén belül” történnek. Mint azoknak a sokszor emlegetett hajószerelôknek a tengeren, a legösszetettebb hagyományok résztvevôinek a mozgásterét is korlátok közé szorítja a környezetük. Egyik esetben sem arról van szó, hogy minden, amit az egyén tesz, a környezete által meghatározott. Másfelôl azonban, nehéz ugye elsétálni.
Ez igaz általában, és igaz a jogrendszerre nézve is. Ahol az intézmények és a korlátozó szabályok erôsek, ennek az erôsségnek jó része jellemzôen nem közvetlenül vagy kizárólag az intézményeknek és szabályoknak tulajdonítható, hanem a hagyományoknak is, amelyek talaján létrejöttek, és a kultúrának, amelyet maguk hoztak létre. Ez a kultúra körülöleli és lefedi a szabályokat és intézményeket, hogy aztán formálja, alakítsa a résztvevôk és megfigyelôk rutinszerû elvárásait.
A hivatalos törvény szélesebb társadalmi hatásfoka megköveteli, hogy ne csupán az elit tanulmányozza és próbálja megszilárdítani, hanem azt is, hogy beépüljön azokba a normatív struktúrákba, amelyek táplálják, irányítják, informálják és összehangolják az átlagemberek cselekedeteit. Azokról az emberekrôl van szó, akik nem csak akkor tartják be a törvényeket kénytelen kelletlen, amikor érzik, hogy máskülönben megbüntetik ôket, hanem akik akkor is (többé kevésbé) boldogan betartják azokat, amikor számíthatnak a büntetés elmaradására. Ahhoz, hogy a jogrend számítson, túl azon, hogy egyszerûen kihirdetik vagy elrendelik, az embereket érdekelnie kell, hogy mit mond ki maga a törvény, és komolyan kell venniük a szabályokat, ahogyan az intézményeknek is fontossá kell válniuk. Ezeknek a dolgoknak be kell épülniük a mindennapi élet „hoci nesze”, „adok kapok” megfontolásaiba ahhoz, hogy hatással legyen olyan kalkulációkra, melyek arra vonatkoznak, milyen hivatalos válasz valószínûsíthetô az egyén cselekedeteire, úgyszintén befolyással kell bírnia azokra a helyzetre, amikor az egyén cselekedetei nem vonják magukra a hivatalos figyelmet. Ahelyett, hogy ennek ellentmondanának vagy összeegyeztethetetlenné válnának, ezeknek a dolgoknak össze kéne kapcsolódniuk azzal az „intuitív törvénnyel”, amely szerint az ember gondolkodik és szervezi életét. Ennek egyikét sem lehet egyszerûen elrendelni.
Amennyiben az intézmények fennmaradnak és megszilárdulnak, stabilitásukat jóval mélyebb dolgoknak köszönhetik, mint a megfelelô szabályok puszta léte. Olyan egyezményeknek, elvárásoknak tudható be az intézmények szilárdsága, melyeket a kulturális tradíció hozott létre, erre a tradícióra épültek maguk az intézmények is, és ez a tradíció ruházza fel értelemmel és jelentôséggel a szabályokat. Ezek az egyezmények, megállapodások és hagyományok pedig erejüket a gyakran láthatatlan, de mindent átható jelenlétükbôl nyerik. Ahol a sûrûn intézményesített kényszerek léteznek – sôt jellegzetesen ott, ahol a leghatékonyabban mûködnek – a fentiek gyakran észre sem vehetôk, mivel mind a hatalommal rendelkezôk mind a kevesebb befolyással bírók egyaránt magukévá tették, mint normális viselkedési módot. A korlátokat nem próbálták ki, mert nem tudják elképzelni, hogy lennének ilyenek. Mindezek nélkül, amikor egy állam és egy társadalom hagyományai ellenségesek a törvény általi hatalomkorlátozással szemben, az ember jóval több dologtól fosztja meg magát. Ezek az igazán rideg tények.
Mindazonáltal, a kulturális érzékenység nem azonos a kulturális determinizmussal. Az elôbbi ösztönözheti az „aprólékos társadalmi tervezést”, amely – az intézménybarátok lelkesedésével szemben – üdvözlendô volna. A második azonban feltehetôen csupán a reménytelenséget váltaná ki. És amikor – ahogy a mostanában zajló vitákban is elhangzott – a kultúrát úgy emlegetik, mint a társas világ egyfajta elsôdleges „mozdulatlan mozgatóját”, okkal oszthatjuk Hermann Göring reakcióját a fogalomra, bár más okokból. Ne kerüljük meg a kultúra kérdését, hanem tegyük talán hangsúlyosabbá, és bizonyos megkülönböztetésekrôl azért nem árt, ha nem feledkezünk meg.
Mindenekelôtt érdemes egymástól megkülönböztetni az eltérô kulturális magyarázatokat, mivel azok különbözô dolgokra helyezik a hangsúlyt, és gyakran különbözô irányba mutatnak. Legtöbb esetben az ilyen magyarázatok nem szükségszerûen mondanak logikailag ellent egymásnak, de a múlt társadalmának a társadalom jelenét állítólag meghatározó más kulturális rétegét helyezi középpontba mindegyik. A fô jelölteknek a következôk látszanak: kultúra azon szempontjai, melyek megegyeznek azzal a civilizációval, amelyhez egy társadalom tartozik, azok amelyek a nemzeti hagyományokból származnak és azok, amelyek a közelmúltig e területen uralkodó kommunista rendszerekbôl erednek.
 A régió ügyeire vonatkozó kulturális magyarázatok közül a két legnépszerûbb elmélet egyike a régi nemzeti vagy helyi hagyományokat, a másik a kommunizmus kulturális következményeit taglalja. Természetesen majdnem teljesen bizonyos, hogy mindkettônek fellehetôk a maradványai, és az utóbbi erôsítette az elsôt, azonban az általuk sugallt implikációk eltérôek. Ha az elsô típusra vonatkozó vizsgálatok pontosak, akkor „posztkommunista” országokként tárgyalni ezeket az országokat nem kecsegtet mélyebb kulturális tanulságokkal.
A kultúrpesszimizmus vagy tágabban véve a kulturális és civilizációs determinizmus egyre inkább figyelmen kívül hagyja a kultúrában való részvétel világosan dialektikus természetét. Az örökség és a jelen válaszának összefonódása az, ami a kulturális hagyományokat olyan sokszálúvá és felszívó erejûvé teszi. Az örökség nem szuverén, és a válaszok nem autonómok. Az egyik – mint a nyelv – cselekvésre s gondolatra utaló kontextusokat és forrásokat tartalmaz – amelyek épp oly fontosak, mint amennyire nem láthatóak, míg a másik – a beszédhez hasonlóan – ezeken a kontextusokon belül, ezeknek a forrásoknak a felhasználásával olyan díszítéseket, rögtönzéseket és újításokat kínál, amelyek többnyire még nem fordultak elô. A kulturális tradíciók implikációjukat tekintve kétértelmûek, nyitottak az értelmezésre és az újraértelmezésre, sok van belôlük, és gyakran állnak konfliktusban egymással.
Az újdonság könnyen zavarba hozza a kultúrdeterminizmusokat, és nemcsak a gyakorlatban van ez így, hanem az elméletek szintjén is. Ilyen magyarázatok olyankor kerülnek a felszínre, amikor a racionális optimisták csalódottak, és ezért ott próbálnak meg intellektuálisan mindent túlszárnyaló elméleti pesszmizmust gerjeszteni, ahol ez nem lenne jogosult. Ez volt a lényege di Palma elméleti pesszimistákkal folytatott vitájának, mely arról szólt, mennyire lehetséges a demokrácia nehéz idôkben és helyeken, és talán ugyanaz alkalmazható az alkotmányosságra és a jogrendre is. Az ilyen pesszimizmus szemben a kulturális és strukturális „rideg tényekkel” a politika komor tudományának (vagy a komor politika tudományának) terméke, amely passzívan rábízza a politikai változást külsôdleges és távoli társadalmi átalakításokra.

Tanulság

Úgy látszik, a posztkommunista világnak minden más gondjával együtt valójában az univerzalizmus és a partikularizmus közötti ismerôs érvekkel kell szembesülnie. A gond az, hogy a régió jelenlegi társadalmi tapasztalata közepette ezek az érvek nem pusztán akadémikus jellegûek. Vajon a kommunizmust megtapasztalt társadalmak mennyiben csupán az emberi társadalmak egy lehetséges változatai; a kommunizmus, a kultúra vagy bármi más következtében alapjaiban különböznek e máshol található, hasonló társadalmaktól? A kommunista államokat végigszenvedô társadalmak milyen mértékben maradtak meg lengyeleknek, magyaroknak, bolgároknak, stb.? És milyen mértékben váltak „kommunista társadalmakká”? Az elemzés milyen szintjéig érvényesek a fentebb említettek? Most, hogy az egyesített és hasonló szerkezetû kommunista politikai apparátusok szétbomlottak, vajon ezek a társadalmak különbözô utakat fognak e bejárni? És e különbözôségeket milyen módon fogják befolyásolni a régi és újabb keletû hagyományok, a jelen konjunktúrái vagy az új kezdeményezések?
Nagyon sok múlik azon, miképp válaszolják meg az elôbbi kérdéseket. A pesszimizmusnak van egy olyan látlelete, amely átcsúszhat rasszizmusba és nemzetek egész családjait végérvényesen eltaszíthatja attól, hogy értékelhetô intézményi és kulturális lehetôségekkel éljenek, mondván hogy számukra ezek nem használhatók. A lecsúszás és a marginalizáció ugyanannak a jelenségnek a szelídebb formái. Egyrészt, ha csak a kultúra és a kommunizmus meghatározó volta jöhet számításba, okkal állíthatják, nagyon nehéz lesz megérteni, mit kellene tenni például Lengyelországban, ha nem értjük Lengyelországot. Vagy egyszerûen, ha nem értjük Amerikát. A poszkommunista intézményformálók eddigi legtöbb egyetemes érvényû kijelentése, illetve igénye bevallottan, vagy még gyakrabban, be nem vallottan, az alapvetô társadalmi és kulturális sajátosságok lehetôségének tagadására épül. Ezeket a tagadásokat igazolni lehetne, de pusztán önmagukban aligha nyilvánvalóak. Ha a kommunizmus valóban sui generis társadalmakat termelt, ahogy ezt sok szerzô állítja, akkor az a tény, miszerint ez az elsô posztkommunista átmenet a történelem során, valóban fontos tény. Azonban ha a korábban létezô történelmi sajátosságok és hagyományok újra felszínre kerülnek a kommunizmus törmelékei alól, akkor mindazok, akik meg akarják érteni a jelent és a jövôt, kénytelenek lesznek valamicskét ezen múltból jövô sajátosságokból is ismerni.
Még mindig nincs egy olyan elméleti paradigma, amelybe az említett változók elfogadható módon behelyezhetôk lennének, tehát törekednünk kell erre. Természetesen eddig is ezt tettük. Mindenesetre bármit mondanánk is, a régió állampolgárainak maguknak kell eldönteniük, hogy mit akarnak tenni. Az elméleti elemzés azzal lehet hasznos, ha segít bizonyos fogalmak tisztázásában.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu