IVAN KRASZTEV - KRASZTEV PÉTER

Mindig a másik a Balkán

- négykezes -


A Balkán berendezése

1922-t írunk, alig öt éve ért véget a "nagy háború", Európa a békekötés utáni új világrendben rejlô lehetôségeket kutatja, és igyekszik feledni a háborús évek agyrémét. Ugyanennek az 1922-es évnek a decemberében az ismert történészprofesszor, Robert Seton-Watson, Az európai nacionalizmusok kialakulása címû könyv szerzôje A történész mint politikai erô Közép-Európában címen tart elôadást. Ezzel megnyitja az egyetem Közép-Európa-történeti tanszékét, melynek illetékessége - Seton-Watson meghatározása szerint - "az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területére, valamint Görögország kivételével a balkáni államokra" terjedne ki.

1993-at írunk, nincs még öt éve sem, hogy ledöntötték a berlini falat, és véget ért a hidegháború. A Nyugat az új világrendben rejlô lehetôségeket kutatja, és igyekszik kiheverni a gyôzelem okozta tanácstalanságot. Ugyanennek az 1993-as évnek a nyarán a Foreign Affairs címû amerikai folyóirat közli az ismert politológusprofesszor, Samuel Huntington A civilizációk összecsapása címû tanulmányát. A cikk az amerikai nemzetbiztonság szempontrendszerének átalakulását vizsgáló kutatási terv eredményeit foglalja össze.

Elsô pillantásra Seton-Watson szinte feledésbe merült elôadása és Huntington hisztérikusan vitatott írása között csupán annyi közös vonást lehet felfedezni, hogy mindkettô angolul íródott. Elôbbi angol, utóbbi amerikai, elôbbi történész, utóbbi politológus-stratéga, Seton-Watson az elsô világháború után létrehozott, londoni intézmény közönségéhez szól, Huntington pedig egy olyan lapban publikálja tanulmányát, mely múlhatatlan érdemeket szerzett a hidegháború megnyerésében.

A kísértést, hogy párhuzamosan elolvassam a két szöveget, az az intuíció szülte, hogy - az angol nyelven túlmenôen - még az a tény is összeköti ôket, hogy végsô soron mindkét szerzô azonos problémával szembesül, nevezetesen: hogyan lehetséges, ha lehetséges, egyáltalán egy olyan új világrend, mely nem az "erôegyensúly" és a "befolyási övezetek" elvén alapul, hanem az egyetemes humanizmus elképzelésén. A húszas években a kérdés úgy merül fel, életképes-e a wilsoni világrend, mely a Népszövetségben ölt testet, a kilencvenes években pedig úgy, milyenek az amerikaiak körvonalazódó, elkötelezett "eszmei politizálásának" az esélyei. Ahhoz, hogy ezt az ördögi kérdést megválaszolják, mind Seton-Watson, mind Huntington kénytelen felfedezni a "Balkán kulcsát". A két szerzôt elválasztó hetven évben rengeteg olyan esemény zajlott le, mely tökéletesen "megzavarta" a valóságot, a kérdés azonban ugyanaz maradt. Századunk húszas és kilencvenes éveiben egyaránt a háború utáni állapot paradigmája nyújtja: a balkáni konfliktus egyedüli interpretációs lehetôségét a Balkán az a "páciens", melynek leletei megmutatják, milyen hosszan tart a béke.

Az Oroszország mint a Nyugat tudatalattija címû tanulmányában az orosz származású filozófus és mûvészettörténész Boris Groys kifejti, hogy Oroszországban azért nem terjedhetett el a pszichoanalízis, mert maga Oroszország tölti be a Nyugat tudatalattijának a szerepét. A Balkán az európai béke elnyomott tudatalattijának szerepét veszi át, ez Kusturica filmjének pincéje, ahol a háború soha nem ér véget. A világrend erre a föld alatti üregre épül, a Balkán-stratégia kialakítása az új világrend kulcsa. Seton-Watson Európa-központú gondolatvilágában a Balkán az egyetlen ilyen teszt, Huntington globális világképében csak az egyik a sok közül, de mindkét esetben stratégiáról van szó, a jövô stratégiájáról.

A Huntington-tervezet

Huntingtont az különbözteteti meg a hidegháború utáni nyugati elemzôk túlnyomó többségétôl, hogy hiányzik belôle a diadalittasság érzése. Az ô elemzô elméje az egyik konfliktus végét egy következô összetûzés kezdetének tekinti, s ebben az értelemben a hidegháború vége sem egyéb, mint szomorú ürügy az azt követô eseményekre. Ha minden áron arra lennénk kíváncsiak, mi "ihlette" a Civilizációk összecsapásá t, arra a következtetésre jutnánk, hogy az a tény, hogy a Nyugat, és részben az USA nem tudott mit kezdeni a gyôzelemmel. Amikor Huntington a boszniai konfliktusról ír, nem az etnikai tisztogatáson szörnyed el, hanem az amerikai kormány azon döntésén, hogy beavatkozik a konfliktusba, és megpróbál "multikulturális" államot faragni Boszniából. Huntington szemében ez egy második Jugoszlávia létrehozására tett kísérlet, mely még az elsônél is groteszkebb. Ez a következtetés abból vonható le, hogy Huntington Összecsapásá nak egyik rejtett kiindulópontja az, hogy a "másik" nem ismerhetô meg, tehát meg sem változtatható. Az USÁ-nak vissza kell vonulnia és saját civilizációját védelmeznie, lévén a mohamedánok és a szerbek "civilizációsan mások".

Nem szeretném a Huntington-hipotézis politikai következményeit ecsetelni, még kevésbé érzek kísértést arra, hogy a politikai korrektség szemszögébôl értékeljem. Itt Huntington stratégiájának az a része érdekel, mely azt javasolja, hogy mindenki húzódjon vissza saját civilizációs határa mögé, miáltal a Balkánt ontológia nélküli térként határozza meg. A volt Jugoszláviához hasonlóan ez a térség mindig a kulturális varratok mentén szakad szét. A Balkán a lehetetlen identitás területe. A Balkán vagy a mások múltja, vagy a sajátunk.

A Seton-Watson-tervezet

Seton-Watson tervezete a "másik" megismerésének stratégiája. Abban a távoli 1922-es esztendôben, amikor a szabályozott világrend utópiája kiszorította a háborús káosz iszonyatát, a londoni professzor úgy határoz, hogy éppen a regionális kutatások hozhatnak békét, és tarthatják életben a Népszövetséget. A Közép-Európa történelme tanszék létrehozása és a regionális kutatások általában nem annyira tudományos, mint inkább politikai tervezet. "A Közép-Európa törnénelme tanszékkel folytatott kísérletnek két oldala van: az egyik tisztán akadémikus, és kizárólag a történelmi tárgy tudományos és kritikai elemzésén alapul, a másik pedig megmarad a gyakorlati politika területén." A történelmi kutatásnak ez a gyakorlati-politikai oldala egy univerzális történelmi nézôpont kialakítását célozza. Míg a háború elôtti idôben a történelmi tudás a saját birodalom megismerésének a része (Nagy-Britannia), vagy az állami politika eleme (Németország), addig a háború után a kérdés úgy vetôdik fel, hogy lehetséges-e olyan történelmi megismerés, mely a Népszövetség eszméit szolgálja. "S még ezekben a sötét idôkben is, melyekben az egyedüli fényt a Népszövetség eszméje jelenti, a történész nem vádolható meg propagandatevékenységgel, amennyiben a legtisztességesebb módon felvállalja, hogy az egész nagyobb a résznél, s ennek következtében a nemzetek feletti felette áll a nemzetinek."

Az angol történész éppen egy ilyen nézôpont létrehozásában találja meg a nem nacionalista történelem megalapozásának lehetôségét. A történelmi megismerés a békefenntartó erôk szerepét töltheti be.

Egy ilyen történelemszemlélet meghatározása és bevezetése szempontjából a Balkán, de ezzel együtt a közép-európai térség egésze is kivételes kihívást jelent. És nem azért, mert a Balkán történelme más lenne, különbözne, vagy vészjósló volna, hanem azért, mert a Balkánon a politika és a történelem annyira egymásba gabalyodik, mint sehol másutt. "A múlt a jelen kulcsa - írja Seton-Watson - ez minden országra és történelmi korra igaz. A jelen a múlt kulcsa: ez már olyan igazság, mely Közép- és Dél-Európára érvényes."

A bukás

A huszadik század végi nyugati politikai képzelôerô válsága éppen abban keresendô, hogy egyetlen olyan diskurzus sem képes érvényre jutni, mely a balkáni politikát és történelmet a maga összefonódottságában gondolja el. A Balkán úgy él együtt a saját történelmével, ahogy Marko, az Underground egyik hôse lemegy a pincébe. A Balkánon a történészek politikusok, a páciens (Karadziç) pedig pszichiáter. A regionális kutatások tervezete nem úgy bukott meg, mint a térség történelmét kutató tervezet, hanem mint módszer arra, hogy megismerjék a balkáni politikacsinálás módját, s ez arra kárhoztatja az új világrendet, hogy belenyugodjon a vereségbe. Mert Huntington civilizációs gettója sok szempontból emlékeztet Kusturica pincéjére: egyikben sincs hely egyetemes értékek számára. A politika és történelem, múlt és jelen szétválaszthatatlansága magyarázattal szolgál arra a sajátos balkáni hagyományra, hogy a népek azokat a helyeket övezik különös tisztelettel, ahol vereséget szenvedtek, nem pedig azokat, ahol gyôztek. Egyedül a vereség emlékeztet arra, hogy a háború sosem ér véget.

A Balkán megrendezése

Felképezés

Az elmúlt öt évben három jelentôs filmkísérlet született arra, hogy elmagyarázza a nagyvilágnak, mi is a Balkán: az Odüsszeusz pillantása , az Underground és az Esô elôtt . Csakhogy amikor valaki a Balkánt emlegeti, rendszerint egészen másról beszél. Amikor pedig a Balkánról filmet rendeznek, az nem film, hanem metafora, képes-magyarázó adalék a Balkánt konstruáló valamelyik narratívához: a dokumentarista-tévés szakzsargon ezt nevezi "felképezésnek" - snittekkel fedik le a vágások helyét, hogy az elmondott történet egybefüggônek tûnjön.

Az Odüsszeusz pillantásá ban az Utazó elindul, hogy felkutassa egy század eleji dokumentarista, Manukijasz elôhívatlanul maradt tekercsét. A fôhôs bejárja az összes balkáni országot, míg aztán eljut az ostromlott Szarajevóba, ahol végül sikerül elôhívni, de amikor levetítik, kiderül, hogy semmi sem látszik rajta. A film persze unalmas, három óra hosszat Balkán-sztereotípiákat sorol, következetesen érezteti a nagyérdemûvel, hogy ebben a térségben addig volt kultúra, amíg a görögöket ki nem utálták mindenhonnan, azután követhetetlen káoszba, barbárságba fulladt az élet - de ezek csak a legfeltûnôbb gyengeségek. A gyermekded tanulság: a tekerccsel együtt örökre megsemmisült a "kulcs", mellyel az egykori békés és multikulturális Balkán titka kipattintható lenne, az idill többé nem rekonstruálható.

Angelopulosz - azÊesztétizált történelem

A szóban forgó tekercs valójában azért nem kerül meg, mert nem is létezhetett, vagy ha mégis, akkor csak nyugatiak forgathatták le. A Balkán ugyanis - amint ez, többek között, Maria Todorova Imagining the Balkans (A Balkán elképzelése) címû alapos történeti munkájából is kiderül - egy nyugaton konstruált imázs, mely a különbözôség érzékeltetésére szolgál. A helyi nyelvekben a Balkán szónak nincs is különösebb jelentése, közösségteremtô, szolidaritás-gerjesztô árnyalata még kevésbé. A térség lakója tehát semmiképpen sem "balkániként" határozza meg önmagát, vagy ha mégis, akkor már nem is balkáni, hanem európai, hiszen magára vonatkoztat egy kívülrôl jött meghatározást, mely a "másikat" jelöli. A kívülrôl feléjük sugárzott imázst részben elfogadták, egyfajta velük szembeni elvárásnak tekintették, tehát még idomultak is hozzá. Annyira azonban soha, hogy "balkáni pillantással" olyan filmet lehetne leforgatni, mely kulcs a késôbbi balkáni történelemhez, hiszen ez azt jelentené, hogy a bentiek helyet cseréltek a kintiekkel: elôállna az az abszurd helyzet, melyben a bentiek a kinti "másokhoz" viszonyítva alakítják tudatosan az önképüket. Ilyesmirôl azonban szó sincs - a tekercsen azért nem látszik semmi, mert balkáni önkép nem létezik.

Teo Angelopulosz elég sokáig élt Nyugaton ahhoz, hogy a Balkán elmesélhetô történetté váljon számára, melyet saját emlékeivel "képez fel". Amikor az Odüsszeusz pillantását nézzük, metaforát látunk, amely kívülesik az igaz-hamis (hazug) értékítéleten: neki ilyen a Balkán, szerinte a görögökrôl szól, úgy gondolja , az a hely eredendôen békés volt, vagyis elég a múltat, a történelmet átesztétizálni ahhoz, hogy új történet szülessen. Az ô álláspontja lényegét tekintve rímel Seton-Watson tiszteletre méltó projektjére: történelmi-kultúrtörténeti magyarázatot keres az eseményekre, elképzeli, hogy ezekhez létezik valamiféle kulcs, amelyet elvesztett ugyan, de ha egyszer megkerül, a dolgok - elvben - még jóra fordulhatnak. Mindent egybevetve ez nemzetek feletti elképzelés: a történelmi megismerés látja el a békefenntartó erô szerepét, Közép- és Délkelet-Európa jelene pedig, amint a brit tudós is megmondta, kulcs a múlthoz.

Mancsevski és Kusturica - azÊesztétizált antropológia

A másik két fontos Balkán-mozi rendezôje, Emir Kusturica ( Underground ) és Milcso Mancsevszki ( Esô elôtt ) szintén elég távol élnek eredeti hazájuktól - Boszniától, illetve Macedóniától -, hogy gátlások nélkül fel tudjanak képezni egy történetet. Mindketten ugyanarról beszélnek, Mancsevszi ügyesebben és burkoltan, Kusturica brutálisan és nyíltan vállalva kétes elkötelezettségét. Mindketten bemutatják, hogy a Balkán, az más: misztikum, hagyomány, rítus, melyet ember - az itt élôkön kívül - meg nem érthet, tehát nem tud rajta változtatni; ezért jobb is volna, ha minden illetéktelen betolakodó visszamenne oda, ahonnan jött. És ezzel már szinte szó szerint idéztem Huntingtont.

Mancsevszki ügyel a politikailag korrekt hangvételre. A - szerinte - küszöbön álló albán-macedón etnikai konfliktus mindkét oldalán vannak jók és rosszak, csakhát - állítja a rendezô - ebben a térségben az erôszak olyan, mint a természeti csapás, itt is minden ugyanolyan körforgásban ismétlôdik, mint a természetben: amikor eljön az ideje, az emberek átmetszik egymás torkát. Márpedig az idô meglehetôsen cselesen viselkedik a filmjében: a Nyugaton egyenesvonalúan haladó idô macedón terepen megbotlik, és bizonyos események késôbb következnek be, mint ahogy a róluk készült fotó megjelenik egy londoni lakás asztalán. Ez persze apró villanás, az emberben csak akkor csak tudatosul, ha videón többször visszanézi a jelenetet, de ott van, akárcsak a londoni falfirka, mely szerint: "Az idô nem hal meg soha, a kör nem kerek". A békefenntartó erô nála már konkretizálódik - néha megjelenik a vásznon egy-egy kéksisakos, de ezek vagy az egekben körözô dögkeselyûket bámulják mélyértelmûen, vagy a hullák eltakarításával foglalkoznak.

Mancsevszki filmjén csak ámult a világ, Kusturicának viszont Cannes-ban odaítélték az Arany Pálmát, a filmjét Közép-Európában a földbe döngölte a kritika a rendezô szerbpárti nézetei miatt, a dél-kelet-európai régióban viszont az egekig magasztalták mindazok, akik a töméntelen sztereotípia láttán újra saját önképükben gyönyörködhettek. Az Underground ban az a sokkoló, ahogy a rendezô sûrû és ragacsos masszává keveri a pszichoanalízisbôl kölcsönzött alsó és felsô tudatot, a balkáni folklór (állítólag bogumil-gnosztikus eredetû) kétszintû mitikus terét és a Baudrillard-féle szimulacrum-ötletet. Ez a látszólag agyonszofisztikált látomás persze egy pillanatig sem tartja vissza a rendezôt attól, hogy minden további nélkül lefasisztázza a szlovénokat, horvátokat és részben a muzulmánokat.

Kusturicának esze ágában sincs szalonképesnek lenni, interjúiban állandóan hangsúlyozza, hogy ez az ô szubjektív világa, mely az "emberi, biológiai idô" szerint mûködik, tehát nincs helye az idegen, a hely szellemétôl távoli szempontoknak, amilyen a politikai korrektség. Ennél sokkal fontosabb a több szintû, minden szintjén szimulált valóságot produkáló világ metaforáját elhietetni a külvilággal. A föld alatti világban az emberek az idôn kívül, amúgy békességben élnek, elhiszik, hogy odafönn még dúl a háború, a felszini, osztálynélküli boldogságot szimuláló világ pedig a háború emlékén élôsködik. Amikor a két tér egy véletlen robbanás folytán egybenyílik, a fentiek éppen a lentiek egykori hôstetteirôl forgatnak filmet: a két szimulált világ találkozása groteszk és értelmetlen vérontással végzôdik.

A film harmadik része már nem a hamis háborús tudatról szól, hanem a háborúról magáról. Itt végleg elszabadul a misztikus-látomásos pokol: a szereplôk egy kúton keresztül közlekednek az egyes világok között, akár a népmesékben, az egyes szintek között fátylak viszik az üzenetet, a legkisebbik fiú (természetközeli, tiszta lélek) bosszút áll a tömeggyilkos, majd fegyverkereskedô fivérén. Mindeközben kiderül, a Nyugat nagyvárosait alagút köti össze, ezen át konspirál a világ Jugoszlávia ellen, a kéksisakosok jelenléte nem csak jelzésszerû, hanem itt ôk a nyugati alvilág legvészjóslóbb démonai: pénzt szednek a bosnyák ágrólszakadtaktól.

A háború, melyet Kusturica is természeti csapáshoz hasonlít, a tudat és a tér minden szintjén egyszerre zajlik, az ô történetében ez a természetes állapot, vagyis - amint Huntigton állította - az egyik konfliktus csak azért szûnik meg, hogy átengedje a helyét a másiknak.

Mancsevszki és Kusturica az antropológia átesztétizálásával "képezik fel" Huntington Balkán-történetét, valamiféle tér és idô által eleve meghatározott rezervátumként mutatják be a térséget. Nyilván, ezek sem csak filmek, hanem metaforák, manipulációra születtek, de így is rendkívül hatásosak, mert - ha sikerül róluk leválasztani a mitikus-mesei maszlagot - részben igazak is, hiszen a hétköznapi megfigyelések is éppen a civilizációk közötti különbségeket igazolják: itt más a törvényhez való viszony (vendetta, önbíráskodás), más az idôfogalmuk (késnek), egy megállapodás csak körvonalaz bizonyos kötelességeket (megbízhatatlanok), az állami intézményekhez véletlenül sem lojálisak (nem fizetnek adót), családi-törzsi kötelékek szövik át a tarsadalmat (korruptak), más az élet értéke (semmiért is ölik egymást) stb. A Nyugat körülbelül ezt látja, ennyi elég is, hogy kirázza tôle a hideg, és a legegyszerûbb megoldást, a kivonulást válassza, s csak akkor térjen vissza egy-egy expedíció erejéig, amikor a saját múltját akarja megtekinteni in vivo , ahogy a századforduló angolszász utazói tették, vagy ahogy Kusturica az Arizonai álmodozók elsô néhány snittjében gondolatban elkalandozik az eszkimókhoz, hogy jobban érzékeltesse, milyenek az igazi (érintetlen) ember vad, de makulátlan ábrándjai.

A rezervátum

Mindez így is volna persze, ha létezne ez a Balkán elnevezésû rezervátum. Csakhogy Huntington megfeledkezik arról, hogy amit ezzel a szóval illetnek, azt minden ízében a Nyugat hozta létre. Amikor azt mondja, kár a liberális demokráciát erôltetni ott, ahol a hagyományos közeg ilyen erôsen ellenáll, nem gondol arra, hogy ezt a "hagyományos közeget" is a Nyugatról átszármazott eszmék formálták a megkésett és kellôen eltorzult formában megjelent felvilágosodás korában. Nem azért állnak ellen ezek a társadalmak a modernizációnak, mert "késôn szabadultak fel az idegen uralom alól, és fôleg szegényparasztokból álltak", amint azt Aleksa Djilas véli, hanem mert a korábban Nyugatról érkezett eszméket a helyi értelmiség nemzeti doktrinák és politikai programok formájában oktrojálta rá a társadalomra, és ezáltal fogalmazódott meg a "balkániak" önképe, minden, ami ezután következett, csak ehhez viszonyítva fejtette ki a hatását. A korábbi modernitás projektumai szegülnek szembe korunk aktuális modernizációs törekvéseivel.

A leszélsôségesebb, s ezért legjobb példa erre Törökország esete, ahol Atatürknek olyan hatásosan sikerült elhitetnie az eredetileg soknemzetiségû birodalom lakóival, hogy mindannyian törökök, akik saját nemzetállamukban élnek, hogy napjainkban az évek óta húzódó belsô polgárháború ellenére se lehet egyetlen olyan politikai erôt találni, mely tudatosítaná a közvéleményben: él köztük egy kisebbség, melynek elemi jogai lehetnek. Amikor Atatürk tûzzel-vassal bevezette a köztársaságot, a demokráciát, a világi államot és a nacionalizmust, ez elegendônek tûnt neki a korszerû Törökországhoz; arra már nem gondolt, hogy egyszer megváltoznak az európaiság kritériumai.

A Balkán mint rezarvátum metaforában tehát az a legalamuszibb trükk, hogy az európai modernitás rég lejárt eszméit csontkemény helyi hagyományként adja el a Nyugatnak. Huntington ebben a tévhitben írja meg Balkán-stratégiáját, Kusturica és Mancsevszki értôn felképezték, a belgrádi és a szkopjei költségvetés pedig finanszírozta a kivitelezést. Vagy: a belgrádi és a szkopjei költségvetés megtámogatta Kusturicát és Mancsevszkit, hogy rendezzék meg a rezrvátumot, Huntington pedig ebbôl okulva létrehozta a maga stratégiai koncepcióját. Vagy... de ez tulajdonképpen már mindegy, világrendezô stratégia ebbôl úgysem lehet soha. Ezzel szemben viszont megkaptuk az albán piramisjáték klasszikus modelljét: annak is haszna volt belôle, aki kitalálta, annak is, aki propagálta, annak is, aki ellenezte, csak azok lôtték halomra egymást, akik részt vettek benne.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/