A nemzeti érdekeket érintô kérdésekkel kapcsolatos ítélkezések megfogalmazásának és akadálytalan terjesztésének lehetôsége 1989 után különbözô diskurzusok nagyarányú kibontakozását gerjesztette, magába foglalva könyveket, tudományos folyóiratok tanulmányait, vezércikkeket, sorozatokat és talk show -kat éppúgy, mint politikai mûsorokat, beszédeket, zenét, színházat, prózát, mûvészetet, szatírát és humort. A történelem iróniája, hogy a költészet, mint a politikai és társadalmi igazság egykor szinte egyetlen közéleti megnyilvánulása, a legnehezebben alkalmazkodott az új véleményszabadsághoz, jóllehet néhány szerzô, akiket a posztkommunista realitás kiszolgált, sikeresen újrahasznosította aesopusi disszidenciáját más retorikai stratégiákban. A fentebb említett gyûjtemény szintézise valószínûleg politikai és társadalmi gondolkozásunk fôbb témáira vetne fényt. Az eredmény egy meglehetôsen komor kép lenne, amely a két világháború közötti messianizmusra emlékeztet, de nem mentes az 1848-as forradalom szellemi vezetôinek lendületétôl és egy olyan kezdetleges retorikától sem, amely által a civil társadalom bizonyos rétegeinek alternatív ideológiái fölvállalják a nyugati demokrácia témáit.
Kettôs kirekesztettség
Közép-Európa kulturális, ideológiai és geopolitikai megteremtésének döntô fontossága volt a románok számára, minthogy egy újabb kirekesztésre adott alkalmat: az utóbbi két évszázadban tradicionálissá vált, a Nyugat általi kirekesztéshez - amelyet a kommunista tapasztalat krónikussá tett, és amely, úgy tûnik, újra teret nyert az 1989-es decemberi "retrouvailles"-ok kudarca után - egy Közép-Európa általi kirekesztés is hozzájárult. Ez utóbbi talán még frusztrálóbb, noha az elôbbivel ellentétben, társadalom-lélektanilag még nem interiorizálódott. Ez az új kirekesztés, melyet a román-magyar viszony gyötrelmei és a román kormányokról kialakult kép is elmélyített, 1945 után jelent meg, és folytatódott 1989 után, ugyanazon okoknál fogva. Sajnos, a román okcidentalizáns, nyugatosító értelmiség nem látta be a volt és jelenlegi szomszédokkal való érintkezés stratégiai jelentôségét: a magyar demokratikus értelmiséggel fönntartott kapcsolatok minimálisak maradtak, míg a lengyel értelmiség viszonylatában - az 1939-es év pozitív emlékei ellenére - gyakorlatilag teljesen hiányoznak.
Még inkább említésre méltó, hogy az új kirekesztés a nyolcvanas években vált véglegessé, amikor is Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország több személyisége megteremtette egy új szellemi Mitteleuropa kulturális mítoszát, a felvilágosodás utáni Európa és a századfordulós Bécs talán legcsodálatosabb irodalmi és mûvészeti paradigmájának örököseként.
Az új Közép-Európa modelljét elemzôk figyelmen kívül hagyták, hogy ennek térképe nem csupán a szovjet blokkról való szimbolikus leválás eredményeként jött létre, hanem olyan szomszédok exotizálása és kirekesztése révén is, amelyek szintén Moszkva elnyomása alatt voltak, de minthogy az orientalista logikába könnyen belefértek, megbélyegezhetôek voltak: Románia, a Baltikum, Bulgária, Albánia és a volt Jugoszlávia keleti köztársaságai.
Önalábecsülô geokulturális bovaryzmus
Romániában a nemzeti térség szimbolikus átalakítására irányuló törekvések két fô irányzatot követtek: a geokulturális bovaryzmust és az autoktonizmust. Mindkettônél elidôzöm egy kissé, de csak a jelen tanulmány központi tételének alátámasztása erejéig, mely a következôképpen foglalható össze: szembesülvén egy kettôs szimbolikus kirekesztéssel, a románok talán jobban tennék, ha megpróbálnának reális geokulturális környezetükbe beilleszkedni, relativizálnák mind a nyugatias fantomokat, mind az autoktonista chimérákat, és esetleg belefoglalnák ôket egy szerencsésebb képletbe, amelyet harmadik diskurzusnak neveznék. Ez nem más, mint a Kelet-Nyugat párbeszédbôl folyton kihagyott harmadik; a realitás és képzelet, illetve a történelem és utópia közötti kompromisszum idiómája. Ez a rendkívül problematikus és egyelôre bizonytalan harmadik diskurzus egyfelôl a Kelet-Nyugat dialógus megfelelô közege lenne, másfelôl pedig megoldást jelentene a helyi valóságban és az univerzális értékekben egyaránt szocializált értelmiség kettôs vakságára.
A nyugati modernizálódás brutális hatása a román fejedelemségekben többek között a helyi értelmiség identitásválságát idézte elô; egy évszázados elszigeteltség elmúltával ez az értelmiség fölújítja nyugati kapcsolatait, és többé már nem képes visszatérni a krónikások és Dimitrie Cantemir derûs pszichológiai tapasztalataihoz; ôk akkor is európainak vallották magukat, amikor a Nyugat pedagógikus szellemében a moldvai-havasalföldi fogyatékosságokról és be nem teljesülésekrôl írtak. A fejedelemségek románságának már a Dinicu Golescu elôtti idôktôl kezdôdôen többé- kevésbé traumatikus érintkezései vannak a modern civilizációval, egy olyan folytonos összehasonlítás jegyében, amely a románokat önmaguk szemében lealacsonyítja, és amely azon a kényszerképzeten alapul, hogy Európa egy erôszakos, normatív és nehezen misztifikálható tekintettel néz rájuk, a kisebbrendûségi komplexus és a kollektív megbélyegzés szakadékaiba kényszerítvén ôket. Megjegyezném, hogy az "erdélyi peregrinusok" tapasztalata nyilván egészen más, mivel a Kárpátok túloldalán elhelyezkedô fejedelemségnek a Habsburgok alatt más történelme volt: az Erdélyi Iskola korifeusai és követôi római vagy bécsi tanulmányaik után visszatérnek szülôföldjükre, egy olyan törekvô és pozitív kulturális, etno-pedagógiai és politikai programmal, amely a birodalom más hátrányos helyzetû etnikai csoportjaiéhoz hasonlítható. A származás iránti lelkesedés azonban az ô esetükben sem volt egyforma, de mindent összevéve a realista és pragmatikus erdélyiek és bánságiak nem adták fel az általában ellenséges környezetben vívott harcukat, hanem kihasználtak minden olyan körülményt, amely a kollektív ügy számára kedvezô volt. A Szajna partján tanuló moldvaiak és havasalföldiek némelyike annak a bons disciples generációnak volt tagja, amelyet Michelet, lengyel kudarca után, a franciák számára példaként akart fölhasználni (a Légendes démocratique du Nord a románokat a Septatrion -ba helyezi, ahol az ôsi erényeket még nem fertôzték meg a civilizáció bûnei). Az 1848-as forradalom eszmei képviselôi eredetábrázolásának ambivalenciája két ellentétes példa egymás mellé helyezésével foglalható össze: a moldvai-havasalföldi fiatalok népszerûsíteni kezdik a Miorita népballadát, amely magába foglalja a szûz térség fogalmát, és megírják a Megéneklünk Romániá -t (amely bibliai motívumokra épül, és palimpszesztusában a nemzeti térség isteni kiválasztottság általi legitimizációja áll, mint a történelmi jog szélsôséges formája), ugyanakkor azonban azt írják Michelet-nek, akárcsak Dumitru Bratianu tette hazatérte után, hogy "ott, ahol Franciaország véget ér, kezdôdik a semmi," megtagadván tehát az eredet-térségtôl még a legcsekélyebb ontológiai konzisztenciát is.
Ebbôl a kezdeti ambivalenciából kiolvashatóak az okcidentalizmus és autoktonizmus elkülöníthetetlen mentális formái. Mindkettô a nem szándékos modernizálás hatása, pontosabban egy tévesen egzisztenciálisnak és metafizikusnak feltételezett modernizálásé. Mindkettô az 1840 utáni román intellektuális elit elidegenültségének mértéke, azon elité, amely vég nélkül próbálkozik egy Sitz im Leben megfogalmazásával, a haza szimbolikus topológiájából kiindulva.
Az okcidentalizánsok, nyugatosítók gyakran egy ellenséges világba számûzötteknek érzik magukat: úgy tûnik, a legtöbb nemzettársuk nem érti meg ôket, legalábbis nem akarják ôket követni; a kisebbségek - kiket az általános modern értékek (emberi jogok, újabban pedig pozitív diszkrimináció, multikulturalizmus, engedékenység, stb.) nevében támogatni szeretnének - a legalkalmatlanabb pillanatokban túlzásokba bocsátkoznak, mintha az autoktonisták ihlették volna ôket; a szomszédok, magyarok és szlávok, felfoghatatlan nyelveken beszélnek és írnak (melyik román tanulna önként magyarul, bolgárul vagy akár oroszul?); egy adandó alkalommal azonban képesek megnyerni a Nyugat szimpátiáját és régiónk számára tartogatott erôforrásait.
S ami még rosszabb: a nyugati államok határai a románok számára mindinkább áthatolhatatlanok, az univerzalizmus lobogója alatt tett erôfeszítéseiket csak véletlenszerûen jutalmazzák (ösztöndíjakkal, támogatásokkal, kitüntetésekkel), a néhány olyan nyugati személlyel fentartott kapcsolat pedig, akiket civilizáló küldetésük az arroganciáig átitat, frusztráló és esetenként felháborító. Ily módon, az emigránsok és a Kelet-Nyugat között ingázó szakmabeliek kivételével (akiknek - az otthonmaradottak szemszögébôl - van némi sikerük) az okcidentalizánsok sokat bosszankodnak - jóllehet nehezükre esik ezt belátni még belsô fórumokon is: vajon nem ôk maguk hibáztathatók e a találkozás elmulasztása miatt? - a Nyugat iránti szenvedélyükben, az iránta táplált bovarys álmaikban. Csak az ilyen geokulturális ábrándozásokban találnak menedékre az okcidentalizánsok lelkei: megszabadulván a szülôföld posványa által elnyelt testektôl, akadálytalanul elszállnak a szomszédok úgyszintén kevéssé vonzó területei fölött, és révbe érnek. Ha ez a már-már misztikus egybeolvadás nem jön létre, ha a méltatlan test szorítása és a földrajzi bezártság erôsebb, nem marad, csak a keserû kifakadás: a cinizmus, az ellenséges érzület, a nihilizmus, a kétségbeesés.
A másik véglet az autoktonistáké. Kihívóan átitatva eredetük idejével, terével, nyelvével és fajával való eroto-misztikus kapcsolatukkal, ôk tulajdonképpen a belsô ellentmondások, következetlenségek és paradoxonok sûrûjébe tévednek. A következôkben kevésbé ismert ellentmondásokra összpontosítok, elôbb azonban hadd emeljek ki egy lényegbevágó részletet: okcidentalizánsok és autoktonisták egyaránt egy olyan mímelô verseny résztvevôi, amelynek tárgya a mindkét irányzat által áhított és utánzott Nyugat maga. Az elôbbi irányzat egy bevallott és rendszeres utánzást feltételez, mi több: felszólít rá, míg az utóbbi egy perverz imitációja a nyugati modellnek - pontosabban az autoktonizmus nyugati kulturális és ideológiai mítoszok kövületeit utánozza. Lényegében az autoktonisták az okcidentalizánsokénál még tragikusabb helyzetben vannak: az autoktonisták szenvednek, de nem tudnák megmondani, hogy mitôl, és vigaszt csak az anti-okcidentalizmus térhódításában lelnek. Végeredményben azt is lehetne mondani, hogy a Nyugatnak sikerült exportálnia és más országokban színre vinnie belsô konfliktusai egy részét. Aki ezt nem látja be a román kultúra esetében (mert valóban nehéz beismerni, hogy egy másutt termelt hegemón diskurzus beszél belôled, mint ahogy azt is nehéz beismerni, hogy ez nem más, mint az általános történelem ironikus és kérlelhetetlen dinamikája), az megszemlélheti az afrikai és ázsiai társadalmakat, ahol a nyugati kultúra szinte teljesen elfelejtett kliséi képesek országok teljes lakosságát mozgósítani. Hiszen, ahogy azt a hozzánk közelebbi Boszniában megfigyelhetjük, a régi eszmék nem csak továbbélnek, mint zombik, mint élô kövületek, hanem gyilkolnak is.
Az autoktonisták idôfelfogása, akárcsak egész ideológiájuk, több modell között ingadozik. Az autoktonizmus egyetlen legitim ideje az illud tempus , mivel a mitikus idô nem tûr külsô vonatkoztatási pontokat, önmaga számára elégséges, összemérhetetlen és történelmen kívüli. Egy másik értelmezési lehetôsége az autoktonisták idejének az ún. ukrónia, vagyis a történelmi lehetôségek elmulasztásának diskurzusa, egy regresszív utópia, azaz egy fiktív dicsô múlt, amelyben a jelenben vívott harc vesztesei képzeletben gyôztesekké válnak.
Az autoktonisták térfelfogása sem mentes a következetlenségektôl. Ahhoz, hogy a tér-nemzet asszociáció megtámadhatatlan legyen, isteni megalapozottságra kellett hivatkozni: az Úr maga helyezte népét abba a térségbe, amelyben a nép jelenleg él. Föladván a szimbolikus geográfia égtájakra és civilizációs törésvonalakra vonatkozó vitáját, az autoktonisták megtagadják az Észak, a Dél, a Nyugat és a Kelet létezését: ideális topológiájuk csak a nulla hosszúságú függôlegest ismeri, amely a föld mélységeit összeköti az égbolt csúcsával.
Az elsôdlegesség ugyanezen mítoszai megtalálhatóak az autoktonista nyelvészeknél is, akik a realitás pályáján elvesztették a küzdelmet (a román nyelv egyike a legnagyobb neologizmus-importôröknek, ezért a modernitás ebben az esetben a nyelvi hagyományoktól való elidegenedést is jelenti, melynek súlyos következményei vannak a társadalmi kommunikáció és a spekulatív gondolkodás terén), és visszavonultak illuzióikba. A számos példa közül csak két, újkeletû és fölöttébb figyelemreméltó esetre térnék ki: az egyik Gabriel Gheorghe elmélete, miszerint "a régi idôkben Franciaország románofón ország volt," vagy ugyanazon elmélet egy szerényen "hipotézisnek" nevezett változata: "az ôsi román nyelv = a közös indo-európai nyelv." A második pedig Marian Zidaru, akinél az etno-misztikus apoteózis azzal egészül ki, hogy a román a primordiális nyelv, az isteni idióma. Arra az esetleges kifogásra, hogy általános kijelentések bemutatásához szélsôséges eseteket választottam, azt válaszolhatom, hogy az autoktonista vulgáta telítve van hasonló vonatkozásokkal, a szélsôséges példák antológiája pedig már könyvtárakat tesz ki - nem beszélve a soft autoktonista szövegekrôl, amelyek számbelileg uralják kultúránkat, zavartalanul áthaladva politikai rendszerváltások törésvonalain.
Öntúlbecsülô izolacionista autoktonizmus
Nem várhatjuk el, hogy egy kultúra egyik napról a másikra megváltoztassa százötven év leforgása alatt újratermelt és interiorizált, mély és kikristályosodott irányzatait. Saját törzsed bálványainak fölcserélése szomszédos törzsek bálványaira, vagy a nyugati bovaryzmus föladása egy keleti bovaryzmus javára viszont nem eredményezne egyebet, az elit számára, mint az elidegenedés más formáinak és hiányos társadalmi kommunikáció újabb szimptómáinak megjelenését.
Azt hiszem, a változás javaslatának gyökereit valahol a relativizmus talaján kellene keresnünk, illetve egy olyan nemzeti stratégia területén, amely politikailag és kulturálisan jobban integrálna bennünket a térségbe. A relativizmus azonosságtudatunk képletének nyitását sugallhatná, és ezáltal áthidalná jelenlegi válságunkat, melyet Virgil Nemoianuhoz hasonlóan úgy értelmezek, mint az egytömbûség patthelyzetét, az etnicitás szegényes meghatározását. Hogy még pontosabb legyek: úgy gondolom, hogy a "románság" metafizikai homogeneitásának agresszív és izolacionista történelmi küldetése véget ért.
Nincs szándékomban sem összegezni, sem pedig elítélni ezt az ideológiát. Ez az ideológia a romantikus álmodozás (1840 után), a raison d'État (1859 után), a nemzeti sebészet (a helyi és regionális identitások eltörlése, az etnikai egység történelmi mítoszára épülô homogén nemzeti térség felépítése), az egészséges hazafiság és a xenofób kirohanások szétválaszthatatlan ötvözete. A metafizikus etnicitás érdeme az, hogy elôsegítette a modern nemzetállam megteremtését és kiteljesedését.
Nagy-Románia megteremtése és az országhatárok maximális kiterjesztése a román politikai identitás belsô politikája felépítésének kezdetét jelenthette volna: a régi királyság 8%-át tették ki a kisebbségek, míg Nagy-Romániában a kisebbségi lakosság eléri a 28%-ot. De nem így történt; a román politikai rendszer távolról sem javasolt "az alkotmányhoz való lojalitást" a kisebbségeknek ( Verfassungspatriotismus , Jürgen Habermas szerencsés kifejezésével élve), hanem a kulturális rendszer mintájára egy még keményebb Kulturkampf -ba kezdett, kiiktatta a helyi és regionális román identitásokat - figyelmen kívül hagyva a moldvai és munténiai románok közötti különbségek népi felfogását és az ezek körül kialakult kulturális polémiák hagyományát; a kisebbségek ellen fordult, és végül a homogenizálás chiméráját követte az erôszakos asszimiláción túl a holocaustig. Emiatt az "egységes dolgozó nép" kommunista elképzelése, valamint az Új Ember klónjai által alkotott tautológikus nemzet eszméje inkább folytonosság, mintsem szakítás.
Tudjuk, hogy nem csak a románok folyamodtak ehhez a módszerhez. És azt is tudjuk, noha ez nem változtatja meg a politikai-intellektuális felelôsség természetét és arányait, hogy nem a románok mentek a legmesszebb a másság megszûntetésének véres utópiájában. A társadalmi azonosságtudatról szóló újabb értekezéseknek magukba kellene foglalniuk - az egyéni identitásra, mint elsôdleges önazonosságra fektetett nélkülözhetetlen hangsúly mellett - mindannak a kritikáját is, ami máig napvilágott látott ezen a területen, beleértve a két világháború közötti kulturális élet oly tekintélyes termékeitôl való sine ira et studio eltávolodást is. Ellenkezô esetben egy másik európai Zeitgeist -bôl kiemelt ideológia foglyai maradunk, és elmulasztjuk annak a valós szinkronizálásnak a lehetôségét, amelyet Európa újraépítése nyújt. És ha Európa számára sajnálatos lenne polimorf identitása ezen helyi változatának elvesztése, Románia számára a veszteség költséges és sokáig pótolhatatlan lenne. Ismerjük el, hogy túl nagy árat fizetnénk holmi kulturális és ideológiai klisékért, amelyek alapjukban véve újkeletûek és nagy mértékben illuziókra épülnek.
A kollektív patológia diskurzusa
Az ellenzéki lapok olvasói az utóbbi években megtudhatták, hogy Románia, egyebek között, súlyos beteg. A szûk mûvelt elit megszokta, Noicá-t olvasva, hogy a világot a lélek betegségei által kifosztottnak tekintse, míg néhány fantaszta gyógyírt is vélt látni. Az organi(ci)zmus metaforái által megszállott kultúrában a romániai élet mélységeiben szerezhetô minden közvetlen tapasztalatot nélkülözô lelkiismeretirányítók számára egyetlen választási lehetôségként a patológia retorikája adódott, ez könnyebb volt, alkalmasabb értékítéletek megalkotására, semmint szánalmas valóságukat kutatni, megfizethetetlen árat fizetve az elefántcsonttoronyból való kilépésért.
A tartalom nélküli formák elmélete, mint a "román jelenség" értelmezése, klasszikus esete volt a kultúr- vagy mûvészetfilozófia, az esztétika történelem vagy szociológia fölötti diadalának. Megfigyelhetô, hogyan uralja a pszeudomorfózis képe, a kulturális patológia tézisének sajátos eseteként, a románság önvizsgáló diskurzusát, mely a normalitás fantomképét az idealizált Nyugatba vetíti, míg a Kárpát-Duna régiót az aberráció és a betegség szimbolikus térségének tekinti. Eminescu és utódai etno-nacionalista regresszív utópiájának "egészséges barbarizmusát" annak a korrupt civilizációnak az antitéziseként említik, amelyet egy degenerált, kapzsi, idegen mutánsokból álló infrahumánus csôcselék hozott be Nyugatról. Az etnikai, faji, kulturális és felekezeti másság ily módon betegséggé válik: a különbözôség nem más végül is, mint elmebetegség. Ennek megfelelôen, a nemzeti vulgáta románja nem lehet más, mint a tökéletes egészség megtestesítôje: a keresztény Paradicsomhoz hasonlóan, a hazafias Éden nem ismer betegségeket.
Különös, hogy a nemzeti patológia az autoktonistákat és az okcidentalizánsokat egyaránt csábítja. Az elôbbiek a lesüllyedt jelen és az etno-misztikus vulgáta dícsô múltja közötti illuzórikus ellentét alapján támadjak a modernizálást, vagy - ha a jelen ellenôrzés alatt van, mint a kommunisták idején - a magasztos normalitás etalonjává válik, a fényes jövô elôszavává, melyet a pártállam (vagy állam-egyház) garantál és megóv a fôleg nyugati, külsô patogén elemek aknamunkájától. Az okcidentalizánsok a nemzet szimbolikus sebeit siratják, a két világháború közötti szeplôtlen Románia kis utópiájáért agitálnak, nyugati modellek importálását ajánlva egyetlen gyógymódként. Szélsôséges megnyilvánulásaiban az okcidentalizáns diskurzus az etnicitást megbélyegzésként értelmezi, endémikus és gyógyíthatatlan betegségként, melynek fô ismérvei az önkéntes szolgaság, az apátia, a közönyösség, a becstelenség, a xenofóbia, a változás iránt tanúsított ellenállás és a butaság.
1989 decembere után, úgy tûnik, hogy az okcidentalizánsok túllicitálták a nemzeti patológiát, jóllehet a véres népfelkelésbôl fölocsúdva a beteg tömeg bizonyos idealizált rétegeit dicsô jelzôkkel kellett ellátniuk: a nagy extázisban a "gyerekek kereszteshadjáratáról" és a hôs ifjak virtusairól beszéltek. A következô hónapokban és években a szimbolikus és politikai hatalomért versengô intellektuális és politikai csoportosulások folytatták a betegség metaforáinak mértéktelen használatát, és ezzel egyidôben megpróbálták a panacea definícióját is megtalálni, amely fölötti monopólium a politikai legitimitást jelentette volna.
Úgy látszott, hogy a gyôzelem fô esélyese a kialakulóban levô ellenzék, amely megnevezte a társadalom heveny patológiai kinövéseit, és ígéreteket tett, hogy ezeket kauterizálni fogja. Románia szanatóriumként való ábrázolása, amelyben a nemzet posztkommunista maradványait dédelgette, nem mozgósította az állampolgárokat, akik kétségbeestek a történelmi pártok vagy a Polgári Szövetség majdnem kálvini etikai szigorától. Ilymódon, a Ion Iliescu által megtestesített erôk litániája meggyôzôbbnek bizonyult: "csodálatos népünk," "nyugalmunk," "fényes, és szilárd jövônk," stb.
Ezek után kinek volt szüksége az ellenzék által javasolt hübrisz hosszadalmas gyógykúrájára? Gabriel Liiceanu "Felhívása a semmiháziakhoz," Ana Blandiana drámai lírizmusa, Doina Cornea szûkszavú és megemészthetetlen szemrehányásai - mindez a nemzet önmagára találásának rituáléját háborgatta, a valódi demokrácia katartikus ünnepét. A betegség letagadtatott, majd átruháztatott az ellenzékre - mi más magyarázhatná meg deviáns magatartását? A nemzet ismét önmagára talált misztikus egészségû, szimbolikus testében, hogy késôbb átadja magát holmi ellenállhatatlan szórakozásnak: báloknak, értekezleteknek, elôadásoknak és fesztiváloknak, de fôként a Párt, az Egyház és az Állam új ünnepeinek.
Integrálódni a térségbe
Konklúzióként, egy elméleti jegyzet, egy politológiai észrevétel és egy gyakorlati javaslat. Elméleti szempontból a beteg társadalom diskurzusa nem meggyôzô, noha ókori és hegeliánus elôdei tekintélyesek. Mindenekelôtt problematikus az elmélet pszichologizmusa, amely olyan fogalmakat, mint például "diszfunkció" vagy "szindróma," a társadalom, a nemzet vagy a világ skáláján alkalmaz; továbbá, a "normalitásnak," mint emberi természetnek nincsenek történelem kívüli kritériumai; úgyszintén a társadalmi patológia egy "historizmus," azaz része a "historicizmus" Karl Popper elemezte "nyomorúságának", végül pedig, az ajánlott gyógymód utópisztikus, tehát a társadalom minden bûnét magán hordja, még akkor is, ha a lehetséges orvosok posztkommunisták. Megalapozott antropológiai elôadások könnyen meggyôznék ezen elmélet támogatóit arról, hogy nem lehet mellette érvelni: példának okáért, a funkcionalista elmélet mindent, ami aberrációnak és betegségnek tûnhet egy társadalmon belül, úgy magyaráz, mint egy belsô logika szükséges elemét. És úgy látszik, hogy a romániai élet gazdaságtana is tartalmaz hasonló elemeket.
A politológiai észrevétel: érdekes, ahogyan a radikális ellenzék ugyanazon diskurzusa a "kommunizmus, mint betegség" motívumát összekapcsolja a "kommunizmus, mint a(nti)história, mint fekete lyuk" motívumával. Annak a gondolatnak a kettôs tagadásával állunk szemben, mely szerint az 1945 és 1989 közötti idôszak mégiscsak Románia történelmének egyik fejezete, és ezért nem lehet csak úgy lerázni, mint a nemzeti hôsköltemény folytonosságának felfüggesztését, mint teljesen heterogén idôszakot, melyet idegen eredetû és helyi szörnyetegek kényszerítettek ránk (egy "cigány Ceausescu" kedvezô ötvözete lenne a két másságnak). Bármennyire kínos is, be kell ismernünk, hogy a kommunista korszak - társadalmi szerzôdései részleges és ideiglenes sikerei révén - történelmünk része. Így az állítólagos pszichoszociális patológiát már nem lehet legitim módon külön kezelni, hanem a nemzeti jellegzetesség körüli vitához kell kapcsolni.
A gyakorlati javaslat: ha a nemzet sem betegségrôl, sem gyógymódról, sem pedig kuruzslókról nem akar hallani, vajon a társadalmi patológia diskurzusa produktív-e politikai szempontból? Nyilván túl machiavellista lenne látni az ellenzék vezetôit, amint Nagy-Románia Párt stílusú retorikával a nemzet lelkesítésére térnek át. De azt hiszem, hogy napjaink megbélyegzett románja szívesebben fogadna egy kevésbé radikális üzenetet egyéni és kollektív identitásával kapcsolatban. Egy olyan üzenetet, amely már nem ördögként vagy áldozatként ábrázolná ôt, hanem arra tanítaná meg, hogy ô is ember, akárcsak mások, vagy legalábbis akárcsak a volt szocialista tábor új típusú emberei. Megszûnve a Történelem egyetlen megcsonkítottjának vagy utolsó krónikus betegének lenni, a szegény román valamivel jobban odafigyelne a demokrácia hívószavára.
SZABÓ MÁTYÁS FORDÍTÁSA
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu