Szóval tovább alhatok. Nem mondom, van szabadság. Szabadság valamitôl. Szabadság valamire. "Sloboda" FC Uzice. Tény azonban, hogy a szabadság elé okvetlenül odatolakszanak "az objektív körülmények és a szubjektív gyengeségek". Crvena Zvezda--Sloboda: 5:0. A "Vörös Csillag" 5:0-ra megverte a "Szabadság"-ot, mégpedig hazai pályán. Ami az én szabadságomat illeti, a következôképp fest a helyzet:
TÉZISEK: 1. OBJEKTÍV KÖRÜLMÉNYEK: Életkörülmények, étkezés az egyetemi menzán. Ha nem kelek fel, reggeli nélkül maradok, de elôfordulhat, hogy az ebédtôl is elesek.
2. SZUBJEKTÍV GYENGESÉGEK: A hobbim. Ami abból áll, hogy egyes pillanatokban eszem, más pillanatokban pedig alszom. Ámde megesik fordítva is. Sôt néha fölhajtok egy-két korsó sört, ami már egy harmadik elem, mely félelmetes dinamikát visz az életembe.
A TÉZISEK KIDOLGOZÁSA: Ami engem illet, én a szabadságra szavaznék, bár az uzicei "Szabadság"-nak semmi pénzért sem fogok szurkolni. Ha adom a hülyét, és átalszom az egész délelôtti programot, el fogom szalasztani a reggeli híreket arról, hogy "hány órakor ébred Michael Jackson, és mennyit kapott a Pepsivel kötött új szerzôdéséért", vagy annak megvitatását, vajon levetkôzött- e Demi Moore, avagy a dublôze volt az. Kihullok az emberi kommunikáció kerékvágásából, mely fôként a tévémûsor reprodukálásából áll. Ki leszek közösítve. Milyen fincsi ez a párna! Szarok az egészre! Különben is mindig idegesítettek az ilyen szarságok: társadalom, társadalmiság, társaság... Baszok rá! Úgyis csak két önzô szükségletrôl van szó. Az elsô az embernek a világtól, az istentôl, önmagától való félelmén alapszik, mert nem hisz abban, hogy egyedül bármire is képes lenne, ezért másokat használ föl arra, hogy teleszívja magát, elszórakozzon, elrejtôzzön. Ma ez a szükséglet annyira tüntetô, hogy kitaláltak holmi üzenetközvetítôket, mobiltelefonokat, olyan szerkentyûket, melyek azon túl, hogy elôsegítik a rák kifejlôdését, lehetôvé teszik, hogy járás közben, szarás közben, a levegôben is társaskodjunk, hogy soha ne maradjunk egyedül önmagunkkal meg az unalmunkkal.
A másik szükséglet az ember ôsi színészi, illuzionista hajlandóságában gyökerezik, és azon az exhibicionista igényen alapul, hogy valaki szüntelenül nézzen bennünket, akkor is, amikor vetkôzünk vagy lemeztelenítjük a lelkünket, hogy megveregesse a vállunkat, szeressen, és így igazolva lássuk a saját létezésünket, és mint a paraziták, kiszívhassuk a másikból a belôlünk hiányzó életenergiát, vagy arra az ellentmondásos törekvésünkre támaszkodik, hogy megszökjünk önmagunk elôl, hogy megtagadjuk magunkat, és valami más legyünk. El sem tudom képzelni, hogy odamegyek valakihez, és kijelentem: "Ez és ez vagyok, aszociális, kommunikációképtelen, aki hírnévre és hatalomra vágyik, hajlamos a skizofréniára meg a gyilkolásra." Valószínûleg megpróbálnék a bohó szerzet szerepében tetszelegni, aki szereti az embereket meg a fákat, és lírai hajlamai vannak. Ahelyett, hogy odamennék egy lányhoz, és egyszerûen megmondanám neki, úgy, mint Bata Zivojinoviç mondta egy csajnak a Stefica Cvek az élet sûrûjében címû filmben: "Mindjárt rádmászok!", az én szövegem nagyjából így hangzana: "Szaturnusz gyûrûjét fonom a nyakadra, foglalom neked aranyba! Költô vagyok, ez nem vicc, ne félj, nincs nyitva a slicc!"
Odáig jutottam a csalásban és öncsalásban, hogy vannak pillanatok, amikor nem ismerek magamra. Néha nem hiszem el, hogy azt mesélem, amit mesélek. Néha nem tudom megkülönböztetni, mi a színészkedés, mi a tévé, és mi vagyok én, ha egyáltalán marad rá idôm és vágyam, hogy én én legyek.
Milyen fincsi ez az ágy! Miért ne aludhatnék tovább, minek izgatom magam? És ha kihajítanak az emberi nembôl? Csatlakoznék a koalákhoz. A koala az a forma, amelybe minden ember, minden test szívesen átmenne fizikailag is: a teljes inercia állapota! Lógni a levegôben, tökéletes nyugalomban. Másrészt a koala az az állatfaj, mely a legközelebb áll a szerbekhez. Az egyetlen valódi különbség az, hogy a koalák koalák, a szerbek meg szerbek. És hogy a koalák egy kicsit többet adnak magukra. És tartják magukat valamihez - a fához tudniillik. A szerbek csak a szükségük - a kis és nagy dolguk - végzése esetén tartják magukat a fához.
Úgy tûnik azonban, hogy az utóbbi idôben a koalákkal sincs úgy, mint rég. Az emberek közelsége sok tragikus-patetikus szarságot vitt az életükbe, például: "Én arra születtem, hogy az ágon csücsüljek, nem pedig gyûlöletre". Vagy: "Minden koalát külön fára!" vagy: "A koalák egy csoportja minden ágat a markában tart, míg a többi koala alárendelt helyzetben van!" Bánom is én! Akkor is szívesen csatlakoznék a koalákhoz! Különben is hozzászoktam a hasonló szarságokhoz. Föláldoznám az emberségemet, de a reggelit, azt soha, soha, nem is szólva az ebédrôl, mert attól, amit a koalák esznek, azoktól a kukacoktól, levelektôl, mindenféle bogaraktól, attól én rosszul lennék, attól én kihánynám a belem, már most is... elég, ha rágondolok... rosszul vagyok, pfuuuj!
Felriadtam álmomból, ahol koala voltam, épp abban a pillanatban pattant fel a szemhéjam, amikor be kellett volna kajálnom holmi kukacokat, leveleket, mindenféle bogarakat... Uff, micsoda szarság! Rosszul vagyok! 11:15. Nem az álomtól vagyok rosszul, hanem az éhségtôl, ez pedig ideális idôpont az ebédeléshez, így még 12 elôtt megebédelek és visszaalszom, ugyanis délben nagy a hôség.
A tévében a következô mûsor ment: egy jóvágású, szakállas ember a fotelben ülve olyasmit énekelt, hogy: "...if you're looking for faster love..." Ez igen, mindenképpen valami gyorsat szeretnék, ami gyors, az fincsi, gyorsan bedobok valami finom falatot. Utána egy pasas, válla keskeny, kalapja széles: "Hey, don't you know where you're going to?" Persze, ájm goingolok kajálni. A tévé mintha olvasná a gondolataimat, mintha irányítaná ôket, a drága... Még csak az hiányzik, hogy sült krumpli legyen ebédre! Ijaooo! Már csorog a nyálam! És még ha fölrémlik, miféle izgalmak várnak rám, mert sült krumpli mindig kevés van, nagyon kevés... Elôttem vagy negyvenen. A fennmaradt krumpliporció alig üti meg ezt a mennyiséget. A feszültség, akár a kosárlabda világbajnokság középdöntôjében Madridban, 1986-ban, Jugoszlávia-Szovjetunió, még negyven másodperc, Jugoszlávia 12 ponttal vezet. Még 39, 38, 37 másodperc... Kurtinaitisznál a labda. Egy pali három adagot kér. Valter fejel. 31, 30, 29 másodperc... Fogy a remény. A hallgatóknak csurog a nyáluk. Gyûlölöm ôket, mindenkit gyûlölök, a kiöltözött, izzadt csajokkal az élen. A labda ismét elveszett, Kurtinaitisz kontrázik. 10 másodperc, és vége. Nem látom, van-e még egyáltalán krumpli. Nyilván ez lesz az utolsó támadás. Már csak ketten vannak elôttem. Még három porció maradt. Jugoszlávia két ponttal vezet. Time-out. Megállt a sor: meg kell várni az új tányérokat. Ez az alak itt elôttem a zsebében turkál. Marcsuljoniszé a labda. Csak ne két jegyet halásszon elô, csak azt ne! Kurtinaitisz a kosár alatt, a srác kiveszi a kezét a zsebébôl, Kurtinaitisz visszaadja a labdát Marcsuljonisznak, a srác kinyújtja a kezét, csak ne két jegye legyen, ne, Marcsuljonisz belevág, nem bírom nézni, nem, igen, igen, nem tudom már...
Mint azt tévénk egyik népszerû riportere mondaná, "sajnos, tulajdonképpen szerencsére", sem a Szovjetunió, sem Jugoszlávia nem létezik többé, úgyhogy nem is kosarazhatnak, különben még iderepülne nekem egy Kurtinaitisz két jeggyel, és elvinné a krumplicskáimat az orrom elôl. Így megmarkolom a drága jó pomfrit, immár izzadtan, és elvetem magam az egyik rozoga széken. Elôször támadt olyan érzésem, hogy a polgárháborúknak is lehet némi haszna, legalábbis ami az én hasamat illeti.
Megállt az óra... De fáradt vagyok, de fárasztó ez az ébredés... Mintha valami kosarazókról álmodtam volna, akik a pomfrimmel kosaraznak... Vagy pomfrikkel, akik a kosarazókkal dobálódznak... Csak arra emlékszem, hogy verejtékben úszó férfitestek ringatóztak a szemem elôtt, dagadt izmú, kis bajszos férfiak, volt egy fallikus szimbólum is, az egyiknek az volt írva a dresszére, hogy "Kúrtinaitisz", a másiknak meg az, hogy "Múrtinaitisz", és úgy játszottak, hogy szinte egymás nyakába hágtak. Voltaképpen azonban a fiatal, tehetséges Vlado Divaçot lovagolták, akinek azt állt a trikóján, hogy "Vlado Divaç, leszíhatsz", a hátán pedig: "Jó reggelt, Európa, bab mellé is Milka", mármint tej. Tejcsoki. De lehet, hogy nem is így volt. Az álmokkal sose lehet tudni! Elôfordul, hogy az ébredés pillanatában feltoluló eszmék álmoknak tûnnek, és azt hisszük, hogy tökéletesen emlékszünk arra, hogy mit álmodtunk, pedig valami egész mást mesélünk, miközben álmunk rosszmájúan vigyorog és izzad az ösztön-én szárazgôzében.
Az álmok a személyiség meghódítására törekvô speciális reklámklippek az ösztön-én rendezésében. Világosan emlékszem néhány reklámkampányra, például arra, amelyik a "British Knights" edzôcipôket hirdette. A legérdekesebb az volt, amelyikben egy medve vett üldözôbe, a katonai behívómat lobogtatva. Lévén hogy ez az álom abban az idôben álmodódott, amikor esedékes volt a katonai behívóm megérkezése, egyesek talán túlságosan is könnyen megfejtenék, ámde biztosítom ôket, hogy pusztán reklámról volt szó, ugyanis álombéli figyelmem a lábakra összpontosult, melyen "BK" márkájú edzôcipôk ragyogtak, s habár nem sikerült megszöknöm az állat elôl, biztos voltam benne, hogy a cipô nélkül még így sem bírtam volna az iramot. Késôbb valóban megvettem a "BK" edzôcipôt, ám a katonaságot nem úsztam meg mégsem.
A tudatom mindenesetre átlépett az átmeneti periódusba, tehát a prolilogika diktatúrájából - melyet haszontalan, ám annál logikusabb tiszta eszmék kormányoztak, és spirituális, középiskolás korszakomban meghatározták gondolkodásomat - a piaci gondolkodásmódba, a személyiség adásvételének és privatizációjának eszmekörébe. Félreértés ne essék: bár az ösztön-ént emlegettem, személyiségem további elemei is egyenrangúan reklámozhatják magukat agyi csatornáimon. Csak az a kérdés, mennyire fizetôképesek, és racionális vagy élvezeti szempontból mennyire kifizetôdô nekik a buli. Tény, hogy nálam az ösztön-én-tudatalatti koalíció fizetôképessége és agyi képviselete a legnagyobb.
Gyakran hallom, hogy elborít bennünket a politika. Így igaz, csak épp mellétrafál a kijelentés. A szex borít el bennünket: ez a lényeg. Azt olvastam valahol, hogy, ha a nôk kicsit többet adtak volna a férfiaknak, nem tört volna ki az elsô világháború. Másrészt az se jó, ha túlzásba esnek. Hisz a trójai háború azért robbant ki, mert Helénának annyira megtetszett a játék, hogy a szomszédos Trójában is piacra dobta magát, ami a férjének egyáltalán nem volt ínyére. Ez a nôk történelmi szerepének lényege, a bibliai történet örök ismétlôdése: akármit csináljon a nô, az tragikus, negatív és tudattalan eseményként lesz följegyezve, míg a férfi meg az egész emberi nem a nôi értetlenség nemes és bátor áldozatainak színében tûnik fel.
Mindenesetre ha egy kicsit alázatosabbak lennének a hímjeikkel, megszüntethetnék a háború lehetôségét, mert, szó mi szó, bármennyire igyekszünk is meggyôzôdni róla, hogy magasabb rendû és tudatosabb lények vagyunk, mint a többi állat, mi is a nôk miatt avagy a nôk körül forogva esünk egymásnak váltig. Megszüntetnék azonban egyben a focit meg a kosárlabdát is, mert a muszklis négerek meg a görbelábú köpcösök nem rohannának a pályára, hogy telibe találjanak, ha megtehetnék a hálószobájukban is. Legföljebb meginvitálnák maguk mellé az ágyba a tévét, ha azok közé tartoznak, akik nem tudnak kamerák nélkül élni.
A szexuális teljesítmény minden férfi személyiségének oszlopa, és el sem tudom képzelni, milyen boldog lehet az az ember, aki nemcsak az övéit boldogítja, hanem látja magát, amint többszázezer, millió férfi, nô és gyerek arcára ömleszti magját. A mi országunk elnöke minden nap ezt csinálja televíziójának spermacsatornáin keresztül, mint minden ország minden elnöke. Az amerikai elnök a mi elnökünk arcára meg a többi elnökök, kancellárok arcára, s rajtuk keresztül miránk lövell, mi meg az alattunk levôkre, ha ugyan vannak ilyenek. A biológiában ezt az anyag körforgásának, a gazdaságban a tôke megtermékenyítésének nevezik. Nem csoda, hogy sokan összekeverik a politikát meg a szexet, mert a szex bizonyos fajta politika, a politika pedig bizonyos fajta szex, csakhogy a szexben egy meghatározott személyt baszol, a politikában meg kibaszol mindenkivel magad körül, a munkások, a parasztok meg a tisztességes értelmiség széles tömegeivel.
Fölállt. Mit csináljak, a tisztességes értelmiségire beindulok. Különösen, ami a mienket illeti. Csípem azt a kurva, csalárd, csábító természetét.
Elzsibbadt a kezem... Megállt az idô. Baromságokat álmodtam, arról, hogy a nôk uralomra jutnak a világon, és beszüntetik a focit meg a kosárlabdát. Nem mintha olyan nagy sportember lennék, de ez mégiscsak egy kibaszott férfivilág, és a sportmérkôzések az egyetlen alkalom arra, hogy legalább derékig megcsodáljam a félmeztelen férfitesteket...
Fel kell kelnem, persze, hogy fel kell kelnem. De megállt az óra. Hogy keljek fel, ha nem tudom, fel kell-e kelnem? A szokás azt parancsolja az embereknek, hogy kora reggel keljenek, legkésôbb délelôtt. Most pedig már biztos késô délelôtt van... Vagy talán koradélután... Azt ne! Nem akarom, hogy koradélután legyen, mert ha kora délután van, akkor nincs ebéd, azt pedig nem tudnám elviselni. Nem akarok errôl gondolkodni. Mintha szükség lenne egy meghatározott idôpontra, amikor fel kell kelni. Le van szarva tulajdonképpen! Legyen ilyen idôpont, csak legyen mellé mindig valami harapnivaló is!
Egyszer egy amerikai filmben láttam egy írót, aki minden reggel pontban 8:30-kor kelt, és leült dolgozni. Nem vettem észre, hogy a film alatt valami jaj de különöset csinált volna, de mindenki veregette a vállát bizonyos korábbi könyvei miatt. Mivel abban az idôben nekem is voltak hasonló ambícióim, nem volt nehéz azonosulnom vele. 8:30-kor fölkeltem, fogtam a papírt meg a ceruzát... Annak az amerikai fazonnak kompjutere volt, de hát az amerikai film az amerikai film! Valamelyik rokenroll bendünknek van egy száma, melynek így szól a refrénje: "Amerika, Amerika, nagy halom pojáca, Amerika, Amerika, még jó, hogy én itt vagyok!" Én nem voltam a halom pojáca része, hanem megpróbáltam leírni valamit, ami nem nagy különbség, de hagyjuk. Úgy kalkuláltam, hogy az íróvá váláshoz elég, ha nincs okosabb dolgom, és ha 8:30-kor fölkelek. Elôször is, kiváltképp örültem neki, hogy itt vagyok. Éppen errôl akartam írni.
Pontot teszek a lap felsô sarkába! Rajzolok egy kis kört. Aztán egy vonalat - tiszta posztmodernizmus, tudják: avantgárd, entrópia, paranoia, egyszóval anything goes, kivéve az elbeszélést. Húzok még egy vonalat, de nem párhuzamosan, csak úgy... Ferdén. Hogy megtörjem a monotóniát, belevigyek némi egzisztenciális nyugtalanságot. Akkor felötlik bennem: egy vonal meg egy kör, az az avantgárd. De két vonal, plusz az egzisztenciális nyugtalanság... Ez már túlzás, ez már a 23. század! Könnyen lehet, hogy nem találok megértésre, és csak száz év múlva érkezik az elismerés. Kell a fenének! Kitörlöm a vonalat: nyet nyugtalanság! Ez így negyedrészt kevesebb, tehát 75 év múlva ismernek el! Hú, ez is sok. Kitörlöm a kört is. Ez akkor... ötven év múlva... Nem jó, vesszen a másik vonal is... Így csak 25 év... 47 évesen elismernek... Ahogy mondani szokták, késôn érkezik Marko Kosovóra, híres leszek ugyan, de vajh föláll-e még? Kiradírozom én a pontot is, s mit látnak szemeim: fehérséget, az egzisztencia ürességét. Tiszta elitizmus, tökéletes posztmodern, azon nyomban el kell ismerniük engem! Az izgalomtól talpra szöktem, járok egyet a lakásban. Bekukkantok a frizsiderbe, hát ott: frigó-posztmodern: üresség és fagy. Jó, nagyon jó, hogy itt élek, de legalább egy tubus majonézem lenne... vagy egy kis Nutella... ebben a kurva életben. Svájci sajt és majonéz, lelki békémhez elég. Belekukkantok a lábasba a sparherten. Muszáj harapnom valamit, legalább egy falásnyit. Nem rossz! Visszamegyek a papírhoz. Tyûha! Zsír a posztmodernen: ez már túlzás! Ki fogja megérteni a zsíros fehérséget?
Egyszer egy filmben azt mondta egy fazon: "Maguk írók hevesen dolgoznak, és hevesen baszkódnak!" Én nem csináltam semmit... Na, bekapcsolom a tévét. Az elsô csatornán "elnökünk fogadta". A másodikon a felesége fogadta... De sokat fogadtak ma ezek! Szart se ér az egész az MTV nélkül. Kimaradt a baszkódás; még mi írók se tudunk baszkódni az MTV nélkül! Lejárt a szellemes és okos írók ideje, akik el tudták szórakoztatni a jónépet! Ha nincs MTV, legalább azok a szatelites reklámok jönnének be! Micsoda sörök, micsoda srácok, micsoda kólák! Ijaooo! Megáll az eszed a túlzott baszkódástól, de legalább jól érzed magad! "De jó, hogy itt vagyok", jegyzem fel. "Faszt", szökik mellé a papírra. Hú, most szégyellhetem magam! Na, hát ez történik, ha eszembe jut, hogy itt vagyok. És a majonéz? Mindenesetre ez a szó volt írói próbálkozásaim epilógusa. Összetéptem, összegyûrtem, eldobtam a papírt. Agyô, zsíros posztmodern!
Fogtam magam, és még egyszer megnéztem az említett filmet; rá is jöttem, mi lett volna a potenciális egzisztenciális tévedésem. A fazon, akirôl példát vettem, írónak író volt ugyan, ámde nem ô volt a fôszereplô! Nem is írt semmit, a történet, amit a végére összefércelt, nem a sajátja volt, hanem úgy hallotta, mégpedig a fôszereplôtôl, aki a jövô nemzedékek mintaképe. Kikupált, közlékeny, kissé magányos ember, néha feketén dolgozik egy kicsit, de néha kicsit nemeslelkû, kicsit érzékeny... Az ember prototípusa a 21. század számára: kissé ember. De nagy sztár. Igazi amerikai szuperhôs. Én is az akarok lenni. Úgy értem: amerikai és szuper. Hôsnek lenni nem muszáj.
Idegesítenek, sôt egzisztenciálisan nyugtalanítanak ezek a vén faszik. Az egyetlen enyhítô körülmény, hogy az életmódjuk valóban elfogadható számomra is: beülnek a parkokba, a rákos sznobok szôrös játékszereivel együtt, és nosztalgikusan emlegetik a régi népvezéreket meg a felülmúlhatatlan háborús kalandokat. Ha az ô elbeszéléseiket vesszük, úgy jön ki, hogy a háború alatt legalább 1.000.000.000 német élt hazánkban, mert mindegyikük erôsködik, hogy saját kezüleg megölt vagy legalább elfogott úgy tízezret. A szerb epikus tradíció ennyit megkíván.
Bizonyos Danyil Ivanovics annak idején kijelentette, hogy a gyerekeket meg a német juhászkutyákat mind beletömné egy hatalmas gödörbe, és leöntené mésszel, a bûz miatt. Nyilván az ilyesfajta kijelentéseiért likvidálták. Én is megtenném: nem tûröm, hogy bárki sértegesse a német juhászokat. Maga az eszme azonban remek, csak én a német juhászkutyák helyett pudlikat vennék, a gyerekeket meg az öregekkel együtt a tehetetlenek kategóriájába sorolnám: a pudlikat meg a tehetetleneket gödörbe! Ami az öregeket illeti, elfogadható megoldást jelentene egy gettó fölépítése az ötven évnél idôsebbek számára. Nem bánom, hova rakják ôket és hogyan, csak tûnjenek el a szemem elôl: ne lássam, amint sorban állnak a dragsztor elôtt, és várnak valamire, csak ôk tudják, mire, és még nekik áll följebb, amikor elôretolakszom, hogy vegyek valamit, mert irigylik a fiatal testemet, mely enni akar és ülni akar az autóbuszban, hiába lógnak a fejem fölött és szidnak, hogy adjam át a helyem. Sajnos a gyerekek számára nincs kegyelem: mindegyiknek a homlokába egy anti-bébi tablettát, vagy a fejükre húzni a gumit, fulladjanak meg.
Hát ennyire fölidegesítettek! Az a legnagyobb baj, hogy ebben az országban néhány év múlva a népesség 70%-át az öregek teszik ki, 10%-át a pudlikutyák meg a gazdáik, a rákos sznobok, 10%-át a pitbullok, rotweilerek, a patkányok meg a svábbogarak, 9%-át az AIDS-esek, és 1%-át Én, úgyhogy elôfordulhat, hogy úgy járok, ahogy a közmondás mondja: "Aki az öregeknek meg a pudliknak vermet ás, maga esik bele!" Azért kell így menekülnöm, és egyedülállóan hatásos amerikai módszerrel csillapítanom egzisztenciális nyugtalanságomat. Habár ideges a tempóm, szinte ész nélkül loholok, gyorsan, majdnem futva járok, és állandóan forgolódom, én nagyon jól tudom, hova megyek, a színes neonfények biztosan vezetnek. A biztonsági ember a bejáratnál, mobiltelefonnal a kezében, míg az egyik elsô emeleti butikos lánnyal cseveg, és az elegáns külszín alatt, a hóna alatti bôrtokban rejtegeti igazi valóját, enyhe kétkedéssel szemlél, és habozik, hogy rögtön lepuffantson-e, pisztollyal, vagy késôbb, ököllel. Valamiért csak a szemét figyeltem, apró, szinte ázsiai szemeit, meg nedves, telt ajkai lassú mozgását. Beleborzongtam, amikor elképzeltem, hogy ezek az ajkak ugyanilyen lassan kúsznak lefelé a hátamon... És akkor felvillant elôttem a butiksor. Erekció, de nem tudom, mi izgatott fel: ô vagy a butikok. Omnia vincit amor...
Jól van, elviselem ezeket az üszkös vénembereket, akikkel tele van az ország, jól van, elviselem a pudlikat meg a gazdáik sznob pofáját... Hiába idegeskedek mindemiatt, ez csupán menekülés az igazság elôl. Mennyit álmodtam arról, hogy gyorsan és könnyen pénzhez jutok, sikkasztok egyet nagyvonalúan, és meglógok ebbôl az országból... Mégis csak szegény diák maradtam, nyomorult firkász, aki nem valósította meg élete legnagyobb ambícióját, hogy tizenegyest rúgjon a futball-világbajnokság fináléjában... Elsô liga... Jó, legalább az UEFA kupában, hogy minimum 80.000 ember skandálja a tribünökön a nevem... Ez az igazság... Sohasem leszek nemzeti hôs! Nekem sohasem rendeznek ünnepélyes fogadtatást, mint a kosarazóinknak. Sohasem ábrándozik arról az ország lakóinak 80%-a, hogy megérintsen... Habár, lehet, hogy sok szép fiú ábrándozik errôl, csak nincsenek tudatában, mert még nem találkoztak velem, és azt hiszik, hogy nem létezem? Csak meg kell jelenni a tévén... De hogyan lehetne sort keríteni erre? A krízis ördögi köre ez, amikor minden válasz kisiklik, csak a kérdések sokasodnak, mint az AIDS-esek. Olyan pillanatok, amikor legszívesebben a pisztolyához, a zsilettpengéjéhez nyúlna az ember, vagy kolostorba vonulna. Én meg... Én pedig megragadom a szerelmet, mint a legjobb orvosságot. Betérek a legközelebbi áruházba, mint most... És minden baj elszáll, mintha elfújták volna. Végül is nap, nyár és csók örökké lesz, legvégül pedig, mint mindig: Coca-Cola!
Többet semmire sem kell gondolnom: fényreklámok, félmeztelen elárusítólányok, árleszállítások, kiárusítások, árengedmények, hitelek - elvezetnek szépen vágyott célomhoz, ami a közösülés! A közösülés természetesen nem szabály, csak ragyogó kivétel. Sohasem tudtam megállapítani, hogy mitôl függ a siker. Megjelenek egy butikban, étteremben, egy ablaknál, az orvosnál, sôt a katonaságban... És az elárusító, a pincér, sôt a tiszt hozzám lép, és a nyájasság, az odaadó munkavégzés és az irántam való hajlandóság vagy ilyesmi tökéletesen elegyített keverékével szól hozzám, mire én majdnem elájulok a zsibbadástól, mert minden vérem a lábam közé szalad, lehunyom szemem, mindörökre meg akarom ôrizni ezt a pillanatot. Mindez eltart fél óráig is, és még sokáig, miután kilépek a butikból, a rendelôbôl, a sorból... Hiányzik az erekció meg az ejakuláció, minden külsô, fizikai jellemzô. Marad a 100%-ig tiszta közösülés, annyira tiszta, hogy legszívesebben megírnám a "Tiszta közösülés kritikáját". Szeretem azokat a pillanatokat, amikor beléhatolok... illetve a butikba, amikor megnyitja elôttem ajtait, amikor megadja magát... Szeretek beleolvadni a boltokba, beleveszni egészen!
Ámde a közösülésig eljutni nehéz. Néha hetek múlnak el, száz meg száz butik, hivatal, étterem... Természetesen jól esik a konvencionális kereskedôi hízelgés. Ha kicsit jobban belegondolok, ez mindennek az alapja, valódi balzsam lelkemnek: amikor gyôzködnek, hogy minden, amit fölveszek, tökéletesen áll rajtam, hogy remekül választottam, mert tudom, mi a minôség, hogy valóban frankón nézek ki, igaz, ez erre vagy arra a pólóra vonatkozik, dehát én viselem a pólót, nem az engem! Közösüléshez azonban ennek a behízelgésnek csak egy különleges, szublimált fajtája vezet. Fölpróbálok én tucat pólót, cipôt, bókot, míg meg nem kapom azt, amit akarok. Egyedül az fárasztó mindebben, hogy ôszinte bûntudatom támad, mert soha semmit sem veszek meg, és a leghülyébb magyarázatokat kell kiagyalnom, hogy legôszintébb vágyam ellenére is mért nem vehetem meg azt a bizonyos árut. Megkérdezem, hogy van-e épp ilyen pólójuk, csak egy másik (isten tudja, milyen) színben (láttam, hogy nincs nekik), vagy lehetetlen méretet kérek. Persze mindig fönnáll a veszély, hogy valami raktárból elôhozzák épp azt a színt vagy azt a méretet, ámde ebben az esetben kimondhatom a híres, mindenható mondatot: "Igen, de ez nem az!"
Ha közösülés nélkül maradok, az egyetlen felfrissülési lehetôség, ennyi ruhapróba után, csak valami nagy szupermarket és kétórás bevásárlás lehet, melynek jelszava: "Ha már nem vagyok Bruce Willis, legalább azzal a samponnal mosom a hajam, amelyikkel ô!" Ez annyira feldob! Akkor tudom, ki vagyok. Azaz nem egészen - bár az az ember, aki a Bruce Willis samponával mos fejet, nem lehet más, csak szupersztár, aki elôtt a legjobb dolgok állnak, pénz és megszabadulás minden munka jellegû kötelességtôl, mindentôl, ami miatt fel kellene emelnie az embernek a seggét a tévé elôtti fotelbôl, márpedig ez minden vágyott egzisztencia lényege. És akkor nincs többé válság. Az egyetlen probléma, hogy Bruce Willis kopasz, dehát mit nekünk realizmus!
Ha egy gazdag országban élnék, ahol sokkal nagyobb szupermarketek vannak, biztos sokkal egészségesebb lenne az én pszichém is. Minden sarkon boldog lehetnék, hisz ott oly gyakoriak az árleszállítások meg a kiárusítások, amitôl különösen begerjedek. Talán a szerelem sem hiányozna: minek a szerelem, ha a szomszédban ott egy szexi shop? S amikor hazamegyek, a szép, nagy házamba természetesen, otthon a legjobb barátom várna, az alteregóm, pszichém magva, akinek számtalan arca van, mûholdas vagy földi, aki kizárólag vágyaim kielégítésével foglalkozik, telepatikus úton, távirányítással, lelkem része, aki a mindenhatóság balzsamát helyezi a szívemre, egy gombnyomásra átszelhetem az óceánokat, megszakíthatom a sorozatokat... Akkor mindenem meglenne: elôttem az egész világ, egy katódcsôbe darálva, tömködve, ezernyi részecskéje fénysziporkák formájában szétszóródik a képernyôn... Mi mást is gondolhatnék, mint hogy ez, kétségtelen, a lehetô világok legjobbika. Talán csak a 96. csatorna múlja felül, mert ott több sport van. Mit is kívánhatnék még ilyen helyzetben, mint egy Coca-Colát?
Nálunk egészen másként van. Nincs távirányítóm, úgyhogy fel kell kelnem, és engedelmeskednem a mi tévészerkesztôink akaratának, mert a mi éterünkre vagyok utalva, meg némi külföldi reklámra. Hogy én bezárkózhatok a kis fekete-fehér televízió dióhéjába, és a végtelen világûr királyának érezhetem magam? Ördögöt! Ez tiszta metafizika, a metafizika pedig olyan, mint a szex: addig jó, amíg tart. Mikor vége, csak a problémák meg a gondok maradnak utána. A fantáziálgatástól persze nem maradhatsz teherben, de a valósággal való állandó összeütközések odáig fajulhatnak, hogy a végén skizofréniát, depressziót vagy valami hasonlót szülsz, és szarban maradsz. Ezért a televízió bizonyos fajta mentális óvszer. Amikor a valóság behatol a fantáziálásra hajlamos tudatodba, és belelövelli az értelmetlenség magjait, a tévé megvéd a szarban maradástól, a terhes gondolatoktól és kérdésektôl. Na, már a szupermarket legfölsô emeletén vagyok, és még semmi sem történt! Nem csoda, hisz ezeket a butikokat már annyiszor megkaptam. Ezek nem olyan tökéletes szexi butikok, mint a nyugatiak, melyeknek kihívó a bejáratuk, csábos a hátsó felük. Kezet a szívre, ugyan ki szerethetne bele ilyen butikokba: se stílusuk, se eleganciájuk, még csak nem is engedékenyek... Senki se. Behatoltam néhányba - és semmi.
A biztonsági ember a földszinten még szolgálatban van, és buján mosolyog. Ha belehatolhatnék... De akár belevethettem volna magam az orra elôtti szökôkútba, azt se vette volna észre. Rávethettem volna magam a lányra, akivel beszélgetett. Akkor szétszed. Izgalmas lenne. Ereje felém irányulna... Ereje belém! Az egy esemény lenne. Bekerülnék az újságba. Talán a tévébe is. Nem sok értelme lenne, mert nem vagyok elég jól felöltözve. Azt mondanák: "Paraszt, rövid gatyában halt meg!" Még a jóisten is elképedne, ha tehetné: "Legalább melegítôt vettél volna!" Szeretnék.... Szeretnék... Legalább átöltözni.
Csúszkálok a márványlapokon. Ismét szemügyre vesz, a telefonnal a pofáján, és arról gondolkodik, mi lenne, ha nyársra húzna vagy kibökné a szememet, aztán elmosolyodik és elfordul. Az utcán minden pont olyan, mint mindig. Esik az esô, és az emberek elég csúnyák. Szeretnék... Szeretnék szeretni! De mit szeretnék szeretni? Úgy érzem magam, mint egy féreg. Ennyi butik, és egyik sem szeret belém... Ennyi férfi az utcán, és egyikhez sem mehetek oda, hogy néhány csábító szót szóljak hozzá! Minden, amit csinálni szeretnék, olyan távoli... Olyan más, valahogy... De mért? Én ember vagyok! Van két karom, két lábam, sôt férfinak sem lennék rossz. Így nincs más hátra, kódorgok, mint egy megoldatlan egyenlet, haszontalan adatok tömegén át, a kulcsot keresve. Elvileg minden ember elmesélhetne egy ilyen történetet. De ha másmilyen vagy, mint a többség, szörnyen beszûkül a kör, melyben kereshetsz. Olyan helyekre kell járnod, amelyek számodra meg a hasonszôrûek számára rendeltettek. Mindez a gettósításra, a leprások üldözésére, a zsidóüldözésre emlékeztet... Legszívesebben valamennyiünket kinyírnának, de valamilyen okból nem teszik meg. Ezért kiközösítenek bennünket.
A buszmegállóban álltam.
Végsô soron létezett ô is, életem szerelme. Titkom virága... Tulajdonképpen nem ez volt a titok; valami mást kellett rejtegetnem. Már kiskoromban észrevettem, hogy nagyon szeretek a pajtásaimmal játszani, de csak a fiúkkal. Mint ahogy az lenni szokott, elképzeltünk egy külön, cowboy-indián világot, melyben néhány srác kénytelen volt nôt játszani, hisz úgy illett, hogy minden cowboynak legyen egy Clementinája. Idônként meg is kellett csókolnia... Sôt néha az ágyra kellett döntenie, leereszteni a nadrágot és... Hozzádörzsölni... ahhoz az izmos, kemény kis húshoz a pajtásaim lába közt. Mindez elég ok volt arra, hogy én egész egyszerûen észre se vegyem a lányokat. Egyszerûen nem volt szükségem rájuk.
Probléma abban az idôszakban lett ebbôl, amikor elkezdtem tévét nézni. Konkrétan egy brazil filmrôl volt szó, címe: A bobo un asfalto . A botrány akkor tört ki a filmben, amikor egy férfi az utca közepén, az aszfalton, az összegyûlt tömeg szeme láttára megcsókolt egy másik férfit. Tény, hogy mi ilyesmit nem csináltunk nyilvánosan. Abban az idôben annyira lefoglalt bennünket az iskola (ami újabb bizonyíték terapeutikus hatása mellett), hogy nem volt már idônk összejönni, s ha találkoztunk is, nem volt idô arra a "játékra", habár nagyon vágytam rá. Rájöttem, hogy mindannyian cinkosok voltunk valami veszélyes, természetellenes, titkos dologban. Ezt meg is akartam nekik mondani, de nem adtak rá alkalmat. Titkos barátkozásaink teljesen megszûntek, nekik már voltak kedvenc kislányaik, és fogdosták bimbózó mellecskéiket. Csak engem nem érdekelt az ilyesmi. Én azon töprengtem, hogy hogyan reagáltak az emberek annak a férfinak a csókjára. Azon, hogy kidobták a munkahelyérôl, üldözni kezdték telefonon, és gyûlölni, gyûlölni, gyûlölni... Többé senki sem akart szóba állni vele, sem a jelentéktelen kis üzletfelek, sem a szülei, sem a rokonok... Tudtam, hogy én is hasonló dolgokat mûveltem... Aztán meg az iskola, a mûvelôdési programok... Minden jel arra mutatott, hogy fel kéne csípnem egy kislányt, mégpedig minél elôbb, különben rám jár a rúd, mint arra az emberre a brazil filmben.
És akkor egy délután a szüleim a tévéképernyô elé álltak, és elkezdtek szavalni arról, hogy mi természetes, és mi természetellenes az emberi kapcsolatokban. Az elsô pillanatban arra gondoltam, hogy valaki beköpött a régi bandából, ami kiúttalan csapdát jelentene. "Hallottunk... a fiúk iránti hajlamról... furcsa játékokról...", mondták. Reszketett a kezem a távirányítón, és össze-vissza ugráltam a csatornákon. De amikor az osztályfônökre hivatkoztak, rájöttem, hogy az öregeknek fogalmuk sincs semmirôl. Elhatároztam, hogy sohasem fognak leleplezni. "Természetes lenne... a korodbéli lányok szerint egészen klassz srác vagy..." Milyen keveset tudnak ezek rólam!
"De én szerelmes vagyok!", böktem ki hirtelen.
"Hogy mondtad, kisfiam? Egy lányba?"
"Hát..." A szüleim rám meresztették a szemüket. Tátva maradt a szájuk az izgalomtól. Én ránézek a képernyôre. A mûsorvezetô valami árut mutogat, mely állítólag mindennél jobb és olcsóbb. A szoknya alig takarja el a combját.
"Ô az!", kiáltok fel, és a képernyôre mutatok. A szüleim elképedve fordulnak hátra.
"Dehát ô...", így anya.
"Fiam, de hát ez tévé! Találj egy élô, hús-vér kislányt", így apa.
"Jaj, Ziko, miket beszélsz! Nem enni akar a gyerek, hanem szeretni!"
"Szeretni, szeretni, értem én, de nem árt, ha egy kicsit bezsírozza közben az ujját, ugye, fiam?", és a vállamra csap apám.
Így kezdôdött. "Ôt" Lea Kišnek hívták, alacsony volt és dundi. Apám rögtön mindenkinek elhíresztelte, hogy a fia egy tévés csajnak udvarol, és így elhárította a családra leselkedô szégyent. Az iskolában is megtudták. Egyik pillanatról a másikra hôsként kezdtek kezelni. Hogy tápot adjak ennek az illúziónak, minden nap szerelmes verseket írtam hozzá, és idôrôl idôre elküldtem neki egy paksamétát. Csúf dolog volt. A lány is csúnya volt, de nem volt választásom, miként annak az embernek sem a brazil filmben. Ô az ôszinteséget választotta. Hozzám közelebb állt a hazugság. Én negatív hôs voltam. Ô meg hülye.
És akkor eltûnt a lány. Elkezdôdött a mûsor, a szüleim elsötétítették a szobát, gyertyát gyújtottak, és visszavonultak, hogy intim hangulatot teremtsenek nekem meg a tévének. És a lány nem jelent meg. Hanem egy tehén vigyorgott helyette, megpróbálván helyettesíteni az ô telt kis pofikáját. Így aztán romantikus szerelmes lett belôlem, hogy ne mondjam: tragikus hôs, és nyomozni kezdtem a szerelmem után. Kiderült, hogy soha többé nem fog visszatérni a képernyôre, ugyanis a teológiának szentelte az életét. Ezen a ponton ismét pánikba estem. Hogyan álcázzam magam ezentúl? Kezdetben még senki sem gyanakodott. Mindenki részvéttel volt irántam. Olyan is akadt, aki odajött, és halál komolyan mondogatta: "Találsz te másikat!" Idióták. Aztán apám így szólt: "Fiam, már eléggé felnôttél. Itt az idô, hogy egy igazi lányt találj magadnak!" Így, ultimátum formájában. És az, hogy utáltam a lányokat? Hogy csak arra vágytam, hogy visszatérjen a régi idô, amikor mi ketten a barátommal fogtuk egymás kezét, levetkôztünk, megérintettük egymást, csókolództunk...
"Nem, apám", mondtam neki. "Mindenki csak egyszer szerelmes az életben! Én csakis ôt akarom!"
"Kit? Azt a tévérôl?"
"Igen, éppen ôt!"
"Én is voltam bolond, de te tiszta idióta vagy!"
Apám többé szóba sem akart állni velem, amíg "nem hozok egy tisztességes lányt a házhoz". Szerencsére anyám nem fordult el a kedvencétôl. Így aztán elkezdtem nyomozni. Fölkerestem a cégeket, amelyeket reklámozott, kérdezôsködtem felôle, a munkájáról, a viselkedésérôl... Idôvel annyira megtetszett ez a buli, hogy szerelmemet az egyetlen nô iránt áttettem a cégekre, üzletekre és butikokra, ahol megfordultam. Mindegyik oly rendezett, kommunikatív, alkalmazkodó és szolgálatkész volt. Kurva természetû, ami a legjobban vonzza a férfit: semmit sem követeltek, de mindent nyújtottak. Tudatában voltam, hogy egy vagyok a tízezerbôl, aki megfordul náluk, de ha bementem valamelyikbe, az volt az érzésem, hogy csakis miattam léteznek. Olyan ideális volt ez a szerelem! Igen, lehet, hogy megtilthatják, hogy nyilvános helyen megcsókoljak egy férfit, de azt senki sem fogja megakadályozni, hogy szerelmi viszonyt folytassak egy céggel vagy egy butikkal. Mindez természetesen a szaporodó tévécsatornák valamelyikén kereket oldott szerelmes utáni hajsza örvén történt. Megcsaltam. Megcsaltam ôt, megcsaltam magam, megcsaltam mindenkit magam körül.
Amikor csalódom a butikokban, mindig eszembe jut ô, életem nagy szerelme. Ostoba arcok tömegén hatoltam át, szemerkélô esôben. Tudtam már, hol lakik, tudtam a telefonszámát is. Elmentem a buszmegállóba. Az egyik autóbusszal elmehetnék hozzá.
Három ember állt mögém.
Bekopogni az ajtaján, és elmondani azokat a nevetséges szavakat, amelyeket a szerelmesek szoktak mondani egymásnak.
Már vagy tízen voltak körülöttem, és elég hangosan beszéltek.
Egyedül élt, ezt szintén megtudtam. Lehet, hogy volt szeretôje, de az nem számít. Letérdepelnék elébe, átkarolnám a térdét, és örök szerelmet esküdnék neki. Képes lennék rá.
Egyre nôtt körülöttem a zaj. Már sokan voltak körülöttem. Elárasztották a megálló meg a mellette lévô trafik környékét.
Nem tudtam többé elviselni a fejemben a nyomást.
"A bobo un asfalto", csak ez járt az eszemben. Tudtam, mire vágyom, de a körülöttem lévô világ olyan volt, amilyen, és itt nem lehetett semmit se tenni.
Már tolakodtak körülöttem és lökdöstek. Nem bírtam tôlük gondolkodni.
A mimikri, amit megteremtettem, tökéletes volt. Ki tudja, mit gondoltak rólam? Biztos azt, hogy bolond vagyok, beteges... Ez nem sértette az ízlésüket. Ha mongoloid lennék vagy fogyatékos, nem tûnnék fel ebben a tolongásban. De ha most belecsípnék valamelyik férfi fenekébe, az botrány lenne! Akkor rám másznának, lökdösnének, vernének! Létezik egy morális kódex, természetes jog, az én természetes hajlamom pedig ferde!
Már nem láttam, hányan vannak körülöttem a megállóban. Egy órája álltam ott. Egy autóbusz sem jött. A zajongásból ítélve már százan is lehetnek.
De ha most elmennék hozzá, térdre esnék és megkérném a kezét? Akkor senki sem kételkedhetne többé a hajlamaimban. Nem menekülhetek többé a vágyaim elôl, elôbb vagy utóbb kifakadnék, elkövetnék valami "bobo un asfalto"-t. És akkor következne a büntetés. De mint nôs ember, meg lennék védve. Igen, az valódi meccs lenne. Az aztán esemény lenne. Igen, megyek, megyek! De mivel?
Radics Viktória fordítása
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu