Volt idô, amikor a nyugati lapok és a balkáni nacionalisták nagyjából egy nyelvet beszéltek. Vezércikkek, kolumnák és vélemény-rovatok a legnagyobb biztonsággal igazítottak el jellemvonások között, amelyek állítólag évszázadok óta megvannak ezekben az alig ismert balkáni népekben. Mert sok nyugati kommentátor a szerbekrôl szólva saját kulturális fölényét igyekezett fitogtatni. Elnagyolt erkölcsi példázatokkal traktálva olvasóikat rendszerint kényelmesen elsiklottak a lehetôség felett, hogy saját kirohanásaik hasonlíthatnak arra a nacionalista retorikára, amely fölött annyit sopánkodnak. A legabszurdabb az az elképzelés volt, hogy kétféle nacionalizmus van: a szlovének és a horvátok "posztmodern nacionalizmusa", mely toleráns, demokratikus és nem agresszív, és a szerb nacionalizmus, amely mélyrôl jövôen expanzionista, autoritárius és erôszakos. Aki olvasni tudja a szerb és a horvát nacionalista sajtót, annak ez nevetséges. A tényt, hogy a szerbek és a horvátok egy és ugyanaz a nép, mi sem bizonyítja jobban, mint a szuper-patriótáik által nap-mint-nap ontott baromságok majdnem tökéletes egyformasága.
Amint világossá vált, hogy a Nyugat egyetért a helybeli nacionalistákkal abban, hogy a volt Jugoszlávia népeinek semmi közük egymáshoz, erre következhetett, hogy az ország felbomlása nyugodtan bátorítható. Azzal a kényelmetlen ténnyel, hogy a szerbeké volna a legnagyobb etnikai csoport, és az egyetlen, amely jelentôs számban található elszórva a többi köztársaságban, sose foglalkoztak komolyan. Inkább megbélyegezték ôket, mint Jugoszlávia smasszereit, örök bajkeverôket, olyan embereket, akikkel nem lehet szót érteni, akiknél nem használ más, csak a cukor vagy a korbács. Az újságírók egyre-másra azt hajtogatják, hogy a szerbek nem értenek másból, csak a korbácsból, míg egy-egy olvasói levél vagy a vélemény-rovatban közölt írás azt veti föl, hogy inkább cukrot kellene ajánlani.
Még az új horvát alkotmány (ahogy erre Tim Judah The Serbs: History, Myth and the Destruction of Yugoslavia címû kiváló új könyvében rámutat), amely 600.000 horvátországi szerbet ítélt kisebbségi státuszra azzal, hogy kimondta, az új ország "a horvátok nemzeti állama", ez sem volt elég riasztó ahhoz, hogy legalább várjanak Horvátország elismerésével. A szerb félelmek Horvátországtól vadul el vannak túlozva, mondták az újságírók, mintha ôk olyan természetesnek vennék a hírt, hogy többé nem amerikai állampolgárok, hanem mától kezdve egy ír, zsidó, kínai vagy egyéb kisebbség tagjai egy "Csak Angolszászoknak!" államban. Ha a szerbek panaszkodtak, azt a választ kapták, próbáljanak együttmûködni a rendszerrel. Még ha emberek ezreit bocsátották is el az állásaikból csak azért, mert szerbek, és az antifasiszta ellenállás hôseirôl elnevezett utcákat és iskolákat a szerbek elleni tömeggyilkosságokért felelôs második világháborús fasiszták nevére keresztelték át, nem volt mit tenni, hallgatni kellett és várni, hogy Susan Sontag vagy Bernard Henri Levy szót emeljen az ügyükben.
Jó volna megérteni, hogy még ha Mahatma Gandhi volna is Szerbia elnöke, akkor is volna megoldásra váró szerb kérdés. Jugoszláviának volt értelme annál az egyszerû oknál fogva, hogy se Krisztus, se Allah nem volna képes igazságos határokat húzni népein belül. Amint az országot hivatalosan felszámolta a nemzetközi közösség, a szerbek helyzete, és mindazoké, akik jugoszlávnak tekintették magukat, lehetetlenné vált. Egyik nap még szabadon utazhattak családjukkal Olaszországba, másnapra használhatatlanná váltak a dokumentumaik, és nem tudták többé, hogy melyik országnak a polgárai.
Tim Judah szerbekrôl szóló könyve adja az elsô részletes és megbízható eligazítást ebben a bonyolult kérdéskörben, óvatos a balkáni történelem és kultúra nyomásával szemben, és teljesen pártatlan: minden rendbéli nacionalisták utálni fogják.
A szerb történelem, ahogy ô áttekinti, háborúk, tömegmészárlások, megszállások és emigrációk szomorú története. Etnikai tisztogatás, amit valamennyi fél mûvelt ebben a régióban évszázadokon át, úgyhogy amit a szerbek mostanában igyekeztek végbevinni, nem tekinthetô eltévelyedésnek, inkább egy hosszú helyi tradíció része. Én ebben nem vagyok olyan biztos. A nacionalisták szívesen fordulnak a történelemhez gyilkosságra való felhatalmazásért, és tudós akadémikusok is hajlamosak a hosszú távú gonoszságot etnikai és kulturális okoknak tulajdonítani. Ebben az az elôfeltevés húzódik meg, mintha bármelyikünket titkos szálak kötnék azokhoz, akik a mi nevünkben gyilkolnak. Ennél sokkal valószínûbb az a magyarázat, hogy a jugoszláv tragédiát olyan emberek okozták, akik inkább voltak ötven év kommunizmus termékei, semmint valamiféle bennszülött hagyományé.
Jugoszlávia feloszlatásakor a szerbek három lehetôség közül választhattak, mindegyik eléggé kivihetetlen volt: 1. Egy kisebb Jugoszlávia Szlovénia nélkül demokratikus köztársaságok laza konföderációjaként újjászervezve, ami nacionalistába fordult kommunistákkal a hatalomban mindenütt, Szerbiát is beleértve, nem valósulhatott meg. 2. Egy öt vagy hat független államra bomlott Jugoszlávia, ami nagyszámú szerb lakosság kisebbségi státuszra ítélését jelentette volna Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. 3. Minden szerbet egyetlen nagy új államba - ami viszont mindenki mást tenne kisebbségivé. Ha nincs, ami rossz vért szül, talán lehetett volna megoldást találni. De a második világháború tömeggyilkosságainak tudatában nem lehetett nem tartani a jövôtôl. "Horvátországban és Boszniában - írja könyvében Judah - minden falunak eszébe jutott, mit mûveltek a szomszédai ötven évvel azelôtt. Ha éppen nem kezdtek is bosszút forralni, mindenesetre elkezdtek, amenyire csak tudtak, fölkészülni arra a lehetôségre, ha a szomszédaik tennék ezt." Mint sokan mások, én is azt reméltem, hogy a kölcsönös érdek kerekedik felül, elfeledve, hogy ez nem volt az a helyzet, amelyben bármi ésszerû várható. "Nem akarunk velük élni tovább. El kell válnunk egyszer s mindenkorra", lehetett hallani vagy olvasni Szerbiában, de senkitôl nem hallottam vagy olvastam semmit arra nézve, hogy hogyan lehetne ezt igazságos és békés módon végbevinni - mert persze nem is lehet. Semmivel sem volt értelmesebb, mint az a régi ötlet, hogy Alabama és Mississippi legyen az afroamerikaiaké: vajon minden New York-i taxisofôr és orvos rohanvást élne a lehetôséggel, hogy egy gettóban éljen a magafajtával? A nacionalista program éppen ilyen korlátoltság volt.
A demokrácia nem olyan kifizetôdô, mint a nacionalizmus
Ebben a rendkívül nehéz helyzetben a szerb nép katasztrofális hibát követett el. Megengedte egy cinikus opportunistának, a korrupt kommunista pártnak és a hatalmas titkosrendôrségnek, hogy képviselje nemzeti érdekeit. Egyik napról a másikra ugyanaz az a maffia, amelyik ötven éven át megfosztotta az embereket a szabadságuktól, hirtelen taktikát változtatott, méltóságuk és jogaik helyreállítását kezdte ígérni, és az emberek ezt bevették. A legtöbb szerb még mindig képtelen ezt belátni. Ahogy Judah kiemeli, "Az emberek nemcsak dezorientáltak voltak, de az önmagukról alkotott heroikus képtôl vezettetve, amiben felnôttek, mint olyan nép, amelyik ellenállt a fasizmusnak, nem úgy, mint a horvátok, egyszerûen nem voltak hajlandók elhinni a legnyilvánvalóbb láger-történeteket sem". Még mindig azt hiszik, hogy a nyugati média velük szembeni szörnyû elfogultsága valahogy megszünteti saját felelôsségüket a háborúban történtekért. A szégyenletesen elhallgatott, alábecsült, horvátok és muzulmánok által elkövetett atrocitásokra mutogatnak, mintha ezek felmentést adnának a szerb gyilkosságokra. Utálják azt hallani, hogy uraik nem viselik igazán a szívükön az ô érdekeiket, inkább tesznek felelôssé egy világméretû összeesküvést vagy az Új Világrend kétszínûségét.
Judah új könyve megmutatja a versengô ambíciók konvergenciáját, a hozzánemértôk, opportunisták és bûnözôk roppant szövetségét, akik meggazdagodni próbáltak látszólag a szerb nép szent ügyét védelmezve. "Nemcsak az elûzött muzulmánokat és horvátokat rabolták ki" - írja. "A helyi ipari és mezôgazdasági létesítményeket, amelyek segítettek volna a szerb kézen lévô területek ellátásában a háború alatt és után, egyszerûen kifosztották és eladták." Amíg vagyont lehetett szerezni, senki nem sietett megállítani a vérontást. Az egyik kerékkötôje azoknak, akik demokráciát hirdetnek a Balkánon, hogy a demokrácia nem olyan kifizetôdô, mint a nacionalizmus.
Bár maga bizonyítja az ellenkezôjét, Judah mégis elfogadja azt az állítást, hogy kísérlet történt Nagy-Szerbia évszázados álmának megvalósítására. Én ezt egy percig sem hiszem. A szerbeknek sosem volt világos nemzeti programjuk. 59 éves vagyok, és számtalan politikai vitát folytattam mindennemû szerbekkel, de a Nagy Szerbia témája soha nem merült fel. Inkább hajlunk arra, hogy gúnyt ûzzünk nemzeti követeléseinkbôl. Legkedvesebb emlékeim a nagyapámról, hogy mulatságos és trágár változatokat talál ki a középkori hôsénekekre. Ha kevesen is, ahogy néha látszik, de vannak olyan szerbek, akik megértik, hogy ôk egy kis nép, amelyik egy cseppet sem irigylésre méltó módon él három vallás és számos viszálykodó birodalom találkozásánál. Az ellenzéki napi- és hetilapok százával közölték az elmúlt években az olyan cikkeket, amelyek rámutattak, hogy a "Nagy Szerbia" eszméje sületlenség, "B-terv", amelyet azután találtak ki, miután Miloševiç egyéb próbálkozásai hatalmának a megmaradt Jugoszlávia határain túl való kiterjesztésére csôdöt mondtak.
Az a kérdés, hogy merülhetett fel valami annyira eszelôs és a saját dugába dôlô elképzelés, mint az etnikai tisztogatás. Hogy lehetett, Judah szavaival szólva, ennyire visszaélni a szerb történelemmel? Mint a legtöbb ilyen gyalázatra, erre sincs egyetlen magyarázat. Az államilag kontrollált médiával kezdôdött valamennyi volt köztársaságban. Adjunk néhány ideológusnak monopóliumot a kommunikációs eszközök fölött, hogy az etnikai csoportok között gyûlöletet keltsenek az Egyesült Államokban, és ne csodálkozzunk, ha a szomszédok gyilkolni kezdik egymást, és tetteiket ôsi sérelmekrôl szóló mesékkel igazolják.
Jugoszláviában ott volt a régi kommunista propagandagépezet. Csak a szókincset kellett kicserélni. Nem volt nehéz az osztályharcot etnikai gyûlölködésre fordítani, és az értelmiségiekkel elkezdetni felmentést keresni a bûnök újabb sorozatára. Igazságok, féligazságok és egy csomó hazugság - ki bírja széjjelválogatni? Hamarosan már az érzékenyebb emberek sem tudtak köztük különbséget tenni.
És hol volt mindeközben a demokratikus ellenzék? Az a baj, mint sok más esetben is a szerbeknél, hogy végzetesen megosztottak. A második világháború alatt nagyjából egyenletesen oszlottak el rojalisták és kommunisták között. Mialatt százezrével mészárolták le ôket Horvátországban, ôk azzal voltak elfoglalva, hogy maguk is halomra öldössék egymást egy polgárháborúban. Ez az ellenségeskedés nem múlt ki. Az ellenzéki pártok koalíciója, amelyik olyan jól mûködött a múlt télen a tüntetések idején, mostanra gyakorlatilag szétesett. Az egyik oldal, még mindig a monarchia restaurálásában reménykedve a másikat kripto-kommunizmussal vádolja. És mintha ez még nem volna elég, a szerbek regionálisan is megosztottak: a szûken vett Szerbia, Montenegro, Vajdaság, Bosznia és Hercegovina eltérô történelme és kultúrája néha azt a látszatot kelti, mintha a mai szerbek egyidejûleg különbözô évszázadokban élnének.
Útilapu nyugati segítséggel
A helyzet bonyolultsága és az egység hiánya elég szabad kezet adott Miloševiçnek. Titkos megállapodásokat kötött. Az elsôt a szlovén elnökkel, hogy Szlovénia kiléphet az unióból. 1991-ben, míg javában tartott a háború Horvátországban, megkötötte a legfontosabb alkut Tudjmannal arról, hogy Bosznia-Hercegovinát felosztják egymás között. A terv megvalósítása érdekében Miloševiç folytatta a szerb lakosság fölfegyverzését Bosznia-Hercegovinában, ahogy elôzôleg fölfegyverezte a horvátországi szerbeket is, és megbízta a titkosrendôrségét azzal, hogy szervezzenek "hazafias" paramilitáris csoportokat, amelyek Boszniába mennek, és mindent megtesznek, ami csak tôlük telik, hogy menekülésre késztessék a muzulmán lakosságot. "Miloševiç mindent megszervezett", mondja Vojislav Šešelj, a Szerb Radikális Párt vezére: "Mi összeszedtük az önkénteseket, tôle kaptuk a speciális barakkokat...az egyenruhánkat, a fegyvert, a haditechnikát és a buszokat. Minden egységünk mindig a Krajina, vagy a Republika Srpska hadsereg vagy a Jugoszláv Néphadsereg irányítása alatt állt. Persze nem hiszem, hogy bármit aláírt volna, ezek szóbeli parancsok voltak. Egyetlen beszélgetésünk sem volt magnóra véve, és sose vittem magammal papírt-ceruzát, ha vele beszéltem. Az ô kulcsemberei voltak a parancsnokok. Semmi sem történhetett a szerb oldalon Miloševiç parancsa vagy tudta nélkül."
A szerb paramilitáris egységek nem voltak egyedül. Judah ilyennek írja le a Bosanski Brod-beli színteret a szarajevói harcok megkezdése elôtti napokban: "Fegyveresek és a legkülönbözôbb csoportokból álló milíciák portyáztak a város körül. Számos muzulmánnak a szerbiai Szandzák régióból "Allah hatalmas" volt a fegyverére írva. Azt mondták, hogy arra a harcra gyakorlatoznak, amelyet Szerbiára is át akarnak vinni. Horvátok a Horvát Hadseregbôl is ott voltak a városban, néhányan a régi usztasa állam "U" jelvényét viselték."
Az a legfurcsább az egész történetben, hogy a tömeges lakosságcsere a külföld hallgatólagos támogatásával ment végbe. Nyugaton Jugoszlávia felbomlása lelkes híveinek megvolt a maguk elképzelése a megvonandó új határokról. Jugoszláviát fel kellett számolni és felosztani befolyási övezetek között Bosznia kivételével, amelynek egyfajta látványossággá, téma-parkká kellett alakulnia, ahol ezentúl minden vallás és etnikai csoport együtt él majd boldogan. A háború utolsó hónapjaiban az etnikai tisztogatás Krajinában, Srebrenicában és Nyugat-Boszniában Washington rábólintásával és a helyi vezetôk biztatásával ment végbe, ez ma már senki elôtt nem kétséges.
Individuumnak lenni a volt Jugoszláviában, valakinek, aki csak a saját dolgával törôdik, érthetô módon rendkívül veszélyes vállalkozás lett. A nacionalista eufória nem ragadott magával mindenkit. Szerbek ezrei dezertáltak a háború alatt és még többen voltak, akik elhagyták az országot. A muzulmánoknak még kisebb volt a választási lehetôségük. Az életüket mentendô menekültek.
Az én szüleim, mint annyian mások, valami nagyon hasonlón mentek keresztül több, mint ötven éve. A legnagyobb meglepetésükre önhibájukon kívül a földgolyó túloldalán találták magukat. Azt hittem, ez nem történik meg még egyszer az én életemben. Sose hittem volna, hogy látom egyszer a gyerekkoromat megismételve a CNN-en. Az ártatlanok helyzete minden oldalon, ez az, ami olyan rettenetessé teszi a jugoszláv sztorit. Ha megfeledkezünk róluk, végül felmentést adunk Miloševiçnek, Tudjmannak és Izetbegoviç-nak: a Nyugat, azzal, hogy csak a nacionalista vezérekkel tárgyalt, gyakorlatilag elintézte mindenkinek az utazását, aki másként gondolkodik.
Ez tökéletesen nyilvánvaló lehet, de hosszú idôk tapasztalata megtanított arra, hogy nem minden ártatlant illet meg azonos státusz. 1948-ban anyámmal és bátyámmal együtt kitoloncolt Ausztriából egy Tito-barát angol ezredes, kioktatva minket arra, hogy nincs jogunk elhagyni egy olyan országot, ahol a munkások kormányoznak. A mostani háborúban Horvátország megtisztította területét szerb lakosságának nagyrészétôl, Nyugatról alig néhány enyhe rosszallás kíséretében. Ahhoz, hogy valakit ártatlan áldozatnak tekintsenek, mindig éppen divatos áldozatok csoportjába kell tartozni. Nem volt semmi elkerülhetetlen a jugoszláv tragédiában. Vallás, kulturális determináltság, nemzeti karakterjegyek - ez mind csak ürügy. A nacionalisták mindig mindenütt megpróbálnak bevonni minket népirtó terveikbe összelapátolva a történelem hulladékát. Tagadják, hogy volna bármilyen választási lehetôség, a vastörvényre esküsznek, hogy ölnünk kell vagy megöletünk.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu