Vajon nem volt-e ebben a hazatérô császárban valami a mi régi kivándorlóinkból, egy Baburica vagy egy Mitroviç szigorú tekintetébôl? Elképzelhetjük ôt sárgásbarna lovaglókabátban, panamakalapban és aranylánccal, az illír tábornokok kötelezô rövidre nyírt szakállával. A palota-erôdítményt építve ô is a spliti öbölbe döntött egy korábbi szentélyt vagy nyaralót -- a maga Lorkáját. Vajon ez az Anulinius szenátor udvartarásából való szabados, aki a legalacsonyabb társadalmi réteghez tartozott és tanulatlan volt, sôt talán írástudatlan, nem az alsó Dunánál élte meg a maga kumroveci Nocturnóját, mint egy Dux Moesiae -t?
Spalato - Split
Különleges az illír tisztek útja a harmadik század második felében. Ebben az idôben lazult fel a Rajna és a Duna menti római gát. Felbukkannak a frankok, az alemannok és persze a gótok. Az utóbbiak, akik már kitanulták a tengeri hajózást, herszoni tutajaikon eljutnak Pontusba, Bithüniában fosztogatnak, majd átmennek Dáciába és az illír Hembe, a meleg tengerek felé tartva megfékezhetetlenül. A káoszt kihasználják az önjelöltek, mint a negyven zsarnok Gallienus korában. A provinciák közt meglazulnak a kapcsolatok, az adók pedig nônek. A régi római rend képviselôi nem találják fel magukat az új körülmények közt. A forrongás elsodorja Antoninus és Severus utódait. A rendet a szenátorok sugdolózásától és a pretoriánus összeesküvésektôl távol keresik, a kitolt határokon, ahol a légióparancsnokok a régi világ megújulását ígérik. Számukra a római rend az állami és közügyek tökéletes irányítását jelenti. Ámde megoldásaik sematikusak, távol állnak az ismert, régi politikai képletektôl.
Az új állapotok is új megoldásokat kívántak. Már Gallienus, Valerianus fia alacsonyabb sorból származó tisztek kezébe adta a parancsnokságot, és ezzel a szenátori réteget - melynek tagjai gyakran nem is rendelkeztek jelentôs katonai tapasztalattal - megfosztotta a magasabb rangok monopóliumától. Ez ajtót nyitott az illír tiszteknek, akiknek a Duna-mentén voltak az úti támaszpontjaik. Habár a római arisztokrácia csak valamivel kikupálódottabb barbárokat látott bennük, az illíreknek gyakran több érzékük volt a rendhez, a rendszerhez és a politikai felelôsséghez, mint a gótoknak. Egyszerû katonák soraiból nôttek ki, és a primus pilusok meg a centuriók alacsonyabb rendfokozatain keresztül emelkedtek protektori rangba - egészen a császári trónig.
II. Claudiustól Aurelianusig, "a világ helyreállítójáig", aki kivonta légióit Dáciából, Probustól Carusig, Carus fiától, a versfaragó Numerianustól a nagy Diocletianusig, nem feledkezve meg Maximianusról, Galeriusról és Constantiusról, Constantinus apjáról, mindannyian Dalmáciából, Pannóniából vagy Moesiából valók. Ôk a maguk korának Sokoloviçai és Piyalái, Jelašiçai és Borojeviçai. A Balkán balvégzete kísérte ôket, a mozgékony hadseregben a rend igénye, a birodalmi eszméhez való hûség, mely a káosz egyetlen ellenszerének tûnt. Utánuk csak Tito jutott fel a nép szavazatai révén a trónra, igaz, valamivel modernebb körülmények közepette, ami azonban nem nélkülözte az orientális és katonás dekórumot. Tito modellje, a rotációs perpetuum mobile, úgy ért véget, mint Diocletianus tetrarchiája.
A spliti palota Diocletianus korának szimbóluma. Miként a császárság, a palota is zárt, szimmetrikus erôdítmény. Joszif Brodszkij a "Menekülés Bizáncból" címû esszéjében azt mondja, azért szeretett volna ellátogatni Isztambulba, hogy meggyôzôdjék: a jel, mely Constantinusnak (Nagy Konstantin) a milviusi csata elôtt megjelent, tulajdonképpen építészeti kereszt volt, nem pedig Krisztus keresztje. Valóban, az urbánus kereszt Diocletianus palotájának is kulcseleme. Ez a palota, mint a védelem és a félelem zárt rendszere, oly mértékig jellemzô az illír császárok uralkodására, hogy Gibbon kritizálta Adamot, amiért megszépítette "Spalato szörnyû romjait", melyek "épp úgy kifejezik a mûvészet romlását, mint a Római Birodalom nagyságát Diocletianus korában". Gibbon ugyanis nem tudta elhinni, hogy az illír hadvezérek gondolkodók voltak: "tekintet nélkül tevékeny és üzleties szellemére, a tudomány vagy a bölcselet terén Diocletianus teljesen avatatlan volt."
És hazatért Diocletianus adriai palatiumába, nem Rómából, hanem nicomediai székhelyérôl, harmincöt év háborúskodás és huszonegy év uralkodás után. A császári bíbort 305. május elsején adta át, és ismét felvette polgári nevét: Diocles lett. A jövendô Split városmagjában élt haláláig, kivéve 308. novemberében tett utazását a Dunán Carnutumba, ahol Maximianusnak azt magyarázta, hogy a káposzta, amelyet a saját kezével termesztett, fontosabb neki, mint a visszatérés a trónra. Ám a hatalom elvesztése, habár önkéntesen történt, a káosznak és a megaláztatásoknak nyitott utat. Lányát, Valeriát, utódának, Galeriusnak az özvegyét még Diocletianus életében Szíriába számûzte Maximinus Daia császár. Vajon Diocletianus halálakor, 312-ben a palota lakói ugyanolyan meggyôzôen sírtak, mint 1980 májusában a futballisták és a nézôk Poljudén? Vajon örültek-e, amikor Constantinus megparancsolta Diocletianus mellszobrainak ledöntését?
Nicomedia - Izmit
283 decemberében a Tigris túlpartján, a perzsa háború közepette, császári táborhelyén meghalt Carius. Azt tartják, hogy a sátor a gyásztól eszüket vesztett szolgák figyelmetlensége miatt gyulladt ki. Akár megölték, akár a villám csapta agyon, Carius ingatag trónt hagyott maga után, melyet a fiai kaparintottak meg. Numerianus nem írta alá a békét, és légióit Mezopotámián keresztül Kisázsiába vezette. Ám a legnagyobb szava apósának, Lucius Apernek, a praetoriánus testôrség parancsnokának volt. Mellette állt Diocles consul, a császári testôri lovasság parancsnoka. A sereg erôltetett menetben haladt Armenián és Kappadókián át, a szelíd és kipusztult kisázsiai dombokon Bithünia felé. A menetelés vége felé, valahol Nicomedia közelében, Aper gyôzködései ellenére a légionáriusok gyanítani kezdték, hogy Numerianus halott. Napok óta nem kelt fel a hordszékbôl, melybôl kellemetlen szag áradt. Betörtek, és megtalálták a császár tetemét. Apert rögtön bilincsbe verték, és készülôdni kezdtek a legnagyobb katonai mulatságra: az új imperátor megválasztására.
Carius idôsebb fia, Carinus helyett Diocles a saját megválasztását készítette elô. A nagy katonai tanács, melyben ott voltak minden rend képviselôi, 284. november 20-án ült össze a Nicomedia melletti dombon, az egész hadsereg szeme elôtt. Az egyik vezetô tábornok Diocles megválasztásához kérte a légiók beleegyezését. Megcsörrentek a fegyverek. Ezer torokból harsant fel az "augustus!" felkiáltás. Diocles vállára ráborították az uralkodói bíbort. Az új császár a Nap, az élô és mindent látó istenség felé emelte a kardját, és megesküdött arra, hogy Numerianus vére nem szennyezte a kezét. Aper bilincsben állt elôtte. "Ez az ember Numerianus gyilkosa!", kiáltott fel. Felharsantak a bosszúszomjas, elôre megbeszélt felkiáltások. Diocles villámgyors mozdulattal beledöfte a kardot a császári gyámapa mellébe. Így vette kezdetét, életének negyvenedik évében, Gaius Aurelius Valerius Diocletianus uralma, ahogy hivatalosan szólítani fogják.
Diocletianus a régi római állam utolsó megújítója, de minden reformja csapásként érte a szenátust és a szenátorok Rómáját. Tudta, hogy véget kell vetnie a katonai puccsok ciklusának, mely ôt is hatalomra segítette, ezért az ô pénzérméjére nem azt írta, hogy fides militum , hanem azt, hogy Jupiter conservator Augusti . Ám, habár hatalmát az istenségtôl, nem pedig a hadseregtôl tette függôvé, szövetségesei mégsem lehettek a republikánus arisztokrácia maradékai. Szándékosan nem kérte megválasztásának szenátusi jóváhagyását, sôt húsz évig el se látogatott Rómába. Miként Burckhardt is felfigyelt rá, nem dicsekedett üres republikánus címekkel. Nem is consul, nem is tribunus. Ô orientális Dominus . Késôbb, amikor új közigazgatási rendszert épített ki, Itáliát egy sorba vette a provinciákkal, és megadóztatta. Az illír ivadék új, nemzetek feletti birodalmat épített, melyben az elsôdleges hódítók utódainak nem voltak privilégiumaik. Habár a sértôdött szenátor-elitet jelképes semmiségekkel nem provokálta (a 285. évi tûzvész után felújítatta a szenátus épületét a Fórumon), a birodalom politikai központja nem Rómában volt. A Rajna és a Duna mentén voltak a központok, arra székelt Constantius (Trierben) és Galerius (Szalonikiben, Mitrovicán és Gamzigradban), s voltak székhelyei az augustusoknak is, Maximianusnak Milánóban és persze Diocletianusnak Nicomediában.
Amikor Diocletianusról tûnôdünk, Splitrôl tûnôdünk, s nem arról a helyrôl, melyet Libanius, a rétor, monódiájában a bithüniai Athénnak nevezett el. Nicomedia a bithüniai provincia egyházi székvárosa volt. Ifjabb Plinius tizedik könyvében, a Traianushoz szóló üzenetben leírja, hogyan írtak össze Nicomedia lakói 3.318.000 sestertiust a befejezetlen és elhagyott vízvezeték felépítésére, majd ismét 200.000 sestertiust még egy befejezetlen építkezéshez. Traianus idejében Nicomedia nyilván nagy építkezési hely lehetett. Plinius azt javasolta Traianusnak, hogy a közeli tavat (Sofon, a mai Sapanac tó) egy csatornával kösse össze a tengerrel, hogy olcsóbban lehessen a városba szállítani a környéken található márványt és fát. Munkás van bôven, írja Plinius, sokan vannak a falvakban, és még többen a városban.
Hadrianus a 123-as földrengés után látogatta meg és építtette újjá Nicomediát. A város a Pescenius Niger elleni polgárháborúban Septimius Severus mellé állt, és elnyerte a "hûséges" jelzôt. Caracalla arról gondolkodott, hogy a birodalom székvárosává teszi, Diocletianus pedig 285-ben meg is adta neki ezt a rangot. 330-ig a birodalom fôvárosa maradt, amikor is, Constantinus alatt, Byzantium vette át ezt a szerepet. Lactantius, a történész, aki nem hajlott Diocletianus felé, leírja a kor építészetének nagy fellendülését. A bazilikák, cirkuszok, pénzverdék és fegyvergyárak gomba mód szaporodtak. A császár gyakran lebontatta ezeket az új épületeket, hogy még szebbeket építtessen. "Ezzel az ôrülettel", írja Lactantius, "az volt a célja, hogy Nicomediát olyan fenségessé tegye, amilyen Róma". Ámde 358. augusztus 24-én, Constantinus fia, II. Constantinus uralkodásának huszonegyedik esztendejében, Julianus, a késôbbi aposztata császárságának harmadik évében Nicomedia megsemmisült a nagy földrengésben, mely kiterjedt a Márvány-tenger ázsiai partjára. A lakosság többsége odaveszett. Csak igen kevés palota és mûemlék maradt fenn, így például Diocletianus feje, a császári mellszobor töredéke, mely ma az isztambuli múzeumban található.
1995. április 14. Nagypéntek. Dél van. Belépek a Topkapi Saray melletti Régészeti Múzeumba. Húsz perc múlva az északkeleti szárnyon szembenézek a nicomediai Diocletianusszal. Fején koszorú formájú korona, melyet a Napot jelképezô kapcsok fûznek össze. Széles arcú, egymástól távol esô szemekkel, magas járomcsonttal. Az egyik, az épebben maradt füle Fortuna kedvenceinek hosszú cimpájában végzôdik. Bajsza gyér, szakálla az állán sörtés, ahogy az az illír tisztek körében dívott. Olyan az arca, mint aki Kumrovecbôl jött. Nem messze az ifjú Tiberius feje látható; dekadens arca olyan, mint II. Péteré a háború elôtti postabélyegeken. A múzeumi boltban nem kapható semmi a római korról, csak egy kis könyv Bergamóról: a Sátán székhelye a Jelenések könyvében -- a császári kultusz központja. Szomorú arca van a fiatal elárusítónônek.
Nagyszombat, április 15. Gyönyörû tavaszi reggel. Barátaimmal, Amir Pasiç-tyal és Mirza Muhasiloviç-tyal, valamint az isztambuli archeológussal, Metin Ahunbay-jal együtt egy fekete Renault-ban megyünk át a Boszporuszon. Az új transzeurópai autóúton átérünk az észak-anatóliai síkságra. Ez Bithünia, ez a föld szülte Bizáncot és ottomán ivadékait. A krisztológiai zsinatok vidéke. Átmegyünk Kadiköyön, az antik Kalcedónián. Krisztus kettôs természetének definíciója, anno Domini 451. Délen van Iznik. Nicea. A niceai hit 325-bôl, melyet az elsô konstantinápolyi zsinat javított ki 381-ben. Atanáz harca Arius ellen Constantinus jelenlétében. A Fiú egylényegû az Atyával. Kadiköy modern török város, mely egybefolyik a többmilliós Isztambullal. Mindenütt pasztell színû, négy-öt emeletes házak nônek ki a földbôl. És új, montázs dzsámik, melyeken új, bádog kupolák fénylenek.
Nicomedia, a mai Izmit felé tartunk. Lekanyarodunk a tenger felé. Nincs már sárga anatóliai fû. Egybôl a földközi-tengeri növényzet sarjad. Bozótok. Kökény és szamóca. Elôttünk hatalmas öböl, a Márvány-tenger karja. Ámde a másik part nincs is olyan közel. Vajon nem egy közelebb fekvô Brac vagy valamivel nagyobb Solta az ott? Izmit elôtt a Gama cég nagy cementgyára. Mint Szalonikinél. Füst, széles ipari zóna, finomítók, foszfátfeldolgozás, füstköd, láng. Az öbölben lehorgonyzott hajók tucatjai várnak a kikötôbe való behajózásra. Az egyik nicomediai dombon át igyekszünk az Etnográfiai Múzeum felé. Izmit a vezetô török iparközpontok egyike. A bithüniai I. Nicomedus király, Diocletianus és Constantinus székvárosát Atatürk forradalma és Özal kapitalizációja hódította meg. Hol nyugszik Calidrom, a hadifogoly, akit Moesiában vetettek rabságba a dákok, királyuk, Decebal pedig a parthusi Pacor királynak ajándékozott? Calidrom Nicomediába szökött, ahol két pék ismét foglyul ejtette, mire Traianus szobra alá menekülve kért védelmet, Plinius pedig, mint császári tulajdont, megvédte.
Az Etnográfiai Múzeum kusztosza kivételesen készséges. Teával kínál bennünket. Metin Bey Pogogyin és Vulf (Odessza, 1897), valamint Firatli (Istambul, 1964) munkáival felfegyverkezve egészíti ki a római és kora bizánci Nicomedia bejárására vonatkozó tervünket. A Tepecik negyed fôutcáján átmegyünk egy családi ház elsô emeletén, majd leereszkedünk a kertbe, mely tele van egy második századi római szökôkút törmelékeivel. A római téglafal mellett fügefa virágzik. Állítólag még megvoltak Diocletianus palotájának maradványai, amikor a tizenhetedik század elején IV Murád azon a helyen felépítette a maga szeráját. A kis kastély még újabb, tizenkilencedik századi épület. I. Hasszán szultán korában építették, és fia, Abdal-Azíz reform-szultán ideje alatt újították fel. A Görögországgal vívott háború idején itt lakott Mustafa Kemal. A város nyugati részén felmászunk a téglából épült várra. Innen kilátás nyílik az izmiti öbölre. "Hol élne most Diocletianus?", kérdezi Ahunbay professzor. "A falak mögött!", válaszolom.
Gyönyörû mediterrán tavasz. Sárga mezei virág az olajbogyófák tövében. A domb tövében még egy vízvezeték. Ez lenne az a domb, ahol megválasztották Diocletianust? Szomjúság. Justinianus kútjai. Déli mohamedán ima. A központban kebab. Papírgyár, antik thermák maradványaival. "Hamam", mondja Metin Bey. Isztambul felé tartunk. Itt, ezen a dombon mondott le ünnepélyesen Diocletianus, pontosan 1690 évvel ezelôtt. Jupiter szobra alatt levetette a császári palástot, és Maximinus Daia vállára helyezte. Nagy meleg van Nicomedia fölött.
Diocletianus tetrarchiája
Diocletianus tetrarchiája nem csak a maga korának volt eredeti politikai konstrukciója. A két augustus szimmetriáján alapult, akik kineveztek két cézárt, majd húsz év uralkodás után lemondtak az új augustusok, volt cézárok javára, akik ismét kinevezték az új cézárokat. A nyugállományba vonult Seniores Augusti k eltávolodtak a hatalom centrumaitól, és provinciális palotákba költöztek. Diocletianus ugyanígy viszonyult az állami bürokráciához. Mindent ketté osztottak, majd négy felé és három felé, és így tovább a legalacsonyabb provinciális egységig. A császárság négy praefectusra oszlik, minden praefectura három dioecesisre, minden dioecesis nagyjából három provinciára. A civil apparátussal párhuzamosan mûködik a katonai. A természeti térségek, melyeket hegyek és folyók választanak szét - Thrákia a Hem, Rodopé és Pontus között, Maesia a Dunától délre, a Margustól (Moravától) keletre -, teljesen lényegtelenek. Semmit sem osztanak természetes részekre, hanem tisztán matematikailag, absztraktul szabdalnak szét. A rendszer az ideális négyszögön alapult, akár Diocletianus palotája Splitben.
A tetrarchia nem természetes, hanem absztrakt. Nem ismeri az egyént, csak a típust. Az augustusok és a cézárok porfírkô szobrai Velencében és a Vatikánban nélkülöznek minden individualitást. Csak nem ölelkezik Diocletianus és Maximianus? Úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás: aggodalmas kerek arcok, könnyzacskók, lekonyult bajusz. Numen geminatum , isteni-császári ikrek. Burckhardt azt gyanította, hogy a társuralkodókat összefûzte valamiféle helyi (illír) vallás vagy babona. A tetrarchia politikája úgyszintén absztrakt. A rend kérdését algebra képletekkel oldja meg, megsemmisíti a hagyományt, serkenti a Kelet romanizációját, ellentétes mindennel, ami természetesen nô és burjánzik. Az augustus divinizációja elindítja a manicheusok, majd a keresztények üldözését. Mindennek monolitnak kell lennie. Ám Diocletianus egyúttal Jovius Diocletianus, Maximianus pedig csak Hercules Maximianus. Nincs olyan politikai szimmetria, melyben ne lenne aszimmetria. Háromszoros néphôs, korlátlan mandátumú elnök; a perpetuum mobile pontosan tizenegy évig mozgott, ami sokkal több, mint az a tizenegy hónap, mely Diocletianus és Maximianus lemondása és Constatinus önjelölt próbálkozása között telt el. A háborúk tizennyolc évig tartottak, 306-tól 324-ig. 312-ben, valahol félúton, Constantinus a milviusi hídon megpillantotta Krisztus keresztjét.
Busbecq
1555. január 20-án Isztambulba érkezett Augier Ghislain de Busbecq (1522-1592) flamand humanista és a Habsburg udvar nagykövete, aki csatlakozott Antun Vranciç Szulejmán szultánhoz igyekvô békeküldöttségéhez. Busbecq nagy utat járt be Bécsbôl az ottomán Budán át, Belgrádon, Szmederevón, Jagodinán és Nisen, Szófián, Plovdivon és Drinápolyon keresztül. Amikor értesült érkezésérôl, Szulejmán, aki az idô tájt Anatóliában volt, meghívta magához Amasyába. Busbecq átment a Boszporuszon, és megpihent Nicomediában, a városban, mely, mint följegyezte, igen jelentékeny volt a régi idôkben: "Ámde nem láttunk ott semmi jelentôset, csak romokat és a régi falak maradványait..."
Busbecq hét évig tárgyalt a törökökkel, szabad idejében pedig vizsgálta a romokat, a régi feliratokat, a régi pénzeket, tanulmányozta a növény- és állatvilágot. Meghonosította Nyugaton az orgonát és a tulipánt, de az ottomán rendszerbe is betekintést nyújtott. A tizenhatodik század a horvát és bosnyák vezírek kora. Pertev Mehmed Pasa, Piyale Mehmed Pasa, a nagy admirális, valamint Damat Rüsztem Pasa (Hrvat), és Szemiz Ali Pasa nagyvezírek -- mind horvát születésûek. Boszniából származik Zal Mahmut pasa, Lale Musztafa Pasa, Hüsszein Pasa és Szokullu Mehmed Pasa (Sokoloviç), a nagyvezír. Busbecq szinte valamennyiüket megismerte. Sehogy sem tudott megbarátkozni Rüsztem pasával, de a Szemiznek (kövér) nevezett Ali nagyvezírt, ezt a jóhiszemû óriást kivételesen szerette: "Dalmát születésû, az egytelen emberséges ember ebben a barbár országban, szelíd és kedves természetû, barátságos, mélységesen értelmes, a legnagyobb tisztségek viselésére képes, ért a katonai és politikai ügyekhez, mert már jócskán benne jár a korban, és végigment a legmagasabb állami hivatalokon. Jól megtermett, kedélyesen kövér ember. Szeretettel hódol Ura elôtt, és minden lehetô módon ôrzi az ô öreg, beteg éveinek békességét."
Azokat az éveket, melyeket Busbecq az ottomán udvarban töltött, a Szulejmán utódlásáért folytatott harcok jellemezték. 1553 októberében Szulejmán kivégeztette legtehetségesebb fiát, Musztafát, aki az anatóliai szpáhik (némelyek szerint az ellenéseges Perzsia) segítségével a trónra tört. Musztafa közkedveltsége tükrözôdött a ruméliai felkelésben is (Törökoszág európai részén), melyet egy ismeretlen vezetett, aki túlélô szultánfinak adta ki magát. Ezt az ál (Düzme) Musztafát 1555 augusztusában végezték ki, Bajazid pedig, az egyik túlélô szultánfi, alig tudott megmenekülni a vád alól, mely szerint ô is részt vett Düzme Musztafa mozgalmában. Bajazid a szpáhik támogatásával 1558 ôszén elindította a sereget fivére, Szelim ellen, akit a janicsárok támogattak, s ezzel közvetetten Szulejmán ellen is felkelt. Bajazid seregét Konyánál leverték, s ô Perzsiába szökött, ahol Tahmasp sah, Szulejmán régi ellensége a szultán kacsintására végzett vele. Szelimet, a legkevésbé tehetséges szultánfit kiáltották ki utódnak. Hatalmának virágkorában az Ottomán Birodalmat belsô káosz feszítette.
Busbecq személyesen meggyôzôdött róla, hogy a török szultán fiai "a világ legnyomorúságosabb teremtményei". A törökök nem tûrik a riválist a hatalomban. Minden uralkodás vérrel veszi kezdetét, mert a szultánok kénytelenek legyilkolni testvéreiket és féltestvéreiket.
A békeszeretô Szemiz Ali pasa így közvetítette Busbecqnek politikai credóját: "Az uralkodók értelme olyan, mint egy formátlan tükör, melyben minden tárgy formája tükrözôdik. Így az uralkodók szabad lelkei mégiscsak oly módon tükrözik a dolgokat, ahogyan azokat bemutatják nekik. Ezért semmi olyat nem szabad mutatni nekik, ami nem magától értetôdô számukra. Mert miként a szakácsok sem ennek vagy amannak az embernek az ízlése szerint vegyítik a fûszereket, hanem minden vendég örömére, úgy nekünk is, a béke kedvéért, minden körülményt mérlegre kell tennünk." Amikor Busbecq távozott Isztambulból, ez az illír vezír három nemes lovat ajándékozott neki a saját istállójából, és figyelmeztette, hogy kezdetben ne hajszolja túl ôket. Drinápolyig kilenc-tíz nap alatt tegye meg az utat a szokásos öt helyett. Ajándékozott neki egy doboz alexandriai kenôcsöt és egy edényke egyiptomi balzsamot is. Ez 1562-ben történt, négy évvel V. Károly lemondása után, aki kolostorba vonult. "Sok császár", írta Busbecq, "elfelejti, hogy ember; isteni imádatot és tiszteletet követel és az istenek közé törekszik, habár arra sem érdemes, hogy az emberek közé számolják". Mit gondolna errôl Szemiz Ali? 1564-ben halt meg. Szavfet bég Basagiç azt írta róla, hogy a nép "nagyon szerette, mert a végsôkig tisztességes és igazságos volt".
Brodszkij
1985 nyarán rosszkedvûen, rigolyásan megérkezett Isztambulba Joszif Brodszkij. Különös oka volt utazásának. Amikor 1972-ben örökre elhagyta Leningrádot, ígéretet tett, hogy szülôvárosának meridiánjai nyomán bejárja a lakott világot. Isztambul pedig a pulkovi csillagvizsgáló meridiánján terül el. Ezenkívül látni szerette volna azt a nagyvárost, ahol Kavafisz három viharos évet töltött el, leginkább azonban arról akart meggyôzôdni, hogy Constantinus keresztje vajon csak római építészeti forma-e. Magával hozta a Kelettôl való félelmet. Félt a kanyargós, kikövezett utcáktól (iszonyodott tôlük), Asztrahán és Szamarkand illataitól (ô bûzt mond), a Kelet delíriumától és horrorától, a bajuszoktól meg a portól (a por a Kelet lényege!). Brodszkij lelkiismeretvizsgálatot tart. Lehet, hogy a rasszizmus az embergyûlölet, a sznobizmus pedig a kétségbeesés egy formája? Ámde, mondja, "mi is várható attól, aki túlélte a lineáris elv apoteózisát? Attól az embertôl, aki sehova sem térhet vissza?"
Lineáris elv? Brodszkij számára ez a hazatérés nélküli út, Vergilius Aeneisének útja; eltérôen Homérosz Odüsszeuszának körkörös útvonalától, mely visszatér eredetéhez. Mondhatnánk azt is: eltérôen Diocletianus útjától. A lineáris elvvel együtt jár a felelôtlenség a múlt iránt, s egyben a túlságosan is kidolgozott jövôkép. Ami nem más, írja Brodszkij, mint "társadalmi utópizmus, avagy az örök élet eszméje -- azaz a kereszténység". Elôre látható, hogy Brodszkij ugyanezt az elvet leli fel az iszlámban, akárcsak -- a társadalmi-utópia értelmében -- a leninizmusban. Constantinus "a lineáris lételv megtestesülésének, sôt eszközének látta önmagát". Mesterétôl, Diocletianustól nem tanulta meg "a hatalom átvitelének magas mûvészetét", de megsokszorozta a hatalmat. Nicomediában keletivé vált, és kiszélesítette a birodalom határait egészen Indiáig.
A Bizánc keleties antiindividualizmusa évszázadokig tartott, s "amíg tart, váltig magyarázzuk a Szentírást, harcolunk az eretnekség ellen, közgyûléseket tartunk, katedrálisokat építünk, traktátusokat állítunk össze. Ámde csupán félkézzel. A másik kezünkkel kiheréljük a fattyút [Basiliust, II. Basilius féltestvérét, Psel "Kronográfiája" szerint], nehogy a trónra törjön, ha felnô." Aztán, ki tudja honnan, jöttek a törökök, "a számolatlan Oszmán, Muhamed, Murád, Bajazid, Ibrahim, Szelim és Szulejmán", és beleszerettek Bizáncba. Háromszáz év múlva meg is hódították. Fontos észrevenni a kifejezett hasonlóságot aközött, "ami volt" és "ami lett". Ugyanis Brodszkij szerint az Ottomán Birodalom nem más, mint muzulmán Bizánc: "erôteljesen militarizált és még despotikusabb autokrácia".
Miként a császár mögött a pátriárka, a szultán mellett ott a a fômufti, s az egész állam úgy van berendezve, mint egy hatalmas és bonyolult bürokratikus rendszer, melyben a vallási -- vagy, konvencionálisabban szólva, a kemény ideológiai -- elem uralkodott. Nyugaton az egyház önállósult az államtól, majd megteremtette azt a rendszert, mely meghatározza a nyugati felfogást a hatalomról, a törvényrôl és emberrôl. Kifejlesztette az élet és az egyén értékének tudatát. Keleten a sztálini jelszó érvényes: "nálunk senki sem pótolhatatatlan". Ezért Brodszkij számára a Harmadik Róma vörös zászlaja a csillag és az iszlám félhold kombinációja. "S a kalapács vajon nem csupán valamelyest átdolgozott kereszt?" A Politbüró a Nagy Diván, a Szovjetunió pedig az újabb Ottomán Császárság. Brodszkij ismerôje így foglalta össze a költô álláspontját: "A kereszténység negyedik háborúja nem sikerült. Kár!"
Brodszkij akkor írta ezt, amikor Gorbacsov a párt élére került, de még a peresztrojka elôtti idôkben, amikor az "ottomanizáció" kifejezés már megszokottá vált a kremli változásokról való találgatásokban. Kulturális szempontból tekint a zsarnokságra, a keleti szökevény szemével (Besszarion, a trapezuszi bíboros és számûzetésben élô latin pátriárka szemével), aki soha többé nem fog hazatérni. "Eljöttem Isztambulba", írja, "hogy lássam a múltat, nem a jövôt - mert jövô itt nincs... Itt többé semmi sem fog történni, az esetleges utcai zavargásokon és lázongásokon kívül". Brodszkij megtagadta a lineáris elvet, mégsem várja az eredethez való visszatérést. Nem érez felelôsséget a történelem iránt, mégis lemond a ragyogó jövôrôl. A huszadik század végén nehéz elhinni, hogy Diocles felébreszti Kumrovecet ezeréves álmából. A horvát ember halotti mécsest gyújt, szomorúan iszik áldomást a holtakra, és megtörten énekel: "Minden, ami volt, ismét lesz, s amit tettek, ismét tenni fogják, és nincsen új a nap alatt."
Radics Viktória fordítása
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu