JULIA KRISTEVA

Szívfájdalmam, Bulgária



Nem, az anyanyelvemet nem veszítettem el. Még mindig gyakran visszatér, de bevallom, egyre nehezebben... Az álmaimban tér vissza, meg ha édesanyámat hallgatom, és az elsô huszonnégy óra elteltével hirtelen úgy érzem, hogy bár nagyon távolra kerültem ettôl a nyelvtôl, most már elegendô ideje vagyok a szavak fürdôjében, hogy megkíséreljek néhány úszótempót...Néha pedig, amikor idegen nyelven beszélek, oroszul vagy angolul, és hirtelen nem jut eszembe egy szó vagy egy kifejezés, váratlanul ebbôl a mégsem olyan mély álomba merült alapnyelvbôl bukkannak elô a bolgár megfelelôk. Nem, nem a francia siet a segítségemre, ha nehézségeim támadnak gondolataim mesterséges kódolásakor. És néha olyankor is észreveszem, hogy bizony bolgárul számolok, amikor (fáradtan az egész napi munka után) csak a számokat kimondva tudom elvégezni a legegyszerûbb összeadásokat és szorzásokat. Mindez azt mutatja, hogy a kezdeteket nem felejtjük el soha.

Milyen nyelven?

Pedig számomra a bolgár már majdnem teljesen halott. Ez azt jelenti, hogy énem egy része lassan eltûnt, tovaillant, míg szorgalmasan tanultam a franciát a dominikánusoknál, késôbb az Alliance Française kurzusain, aztán az egyetemen. Végül a számûzetés évei alatt ez a bennem már amúgy is alig vegetáló nyelv teljesen elhalt, átadva helyét az eleinte mesterkéltnek és sérülékenynek tûnô, de számomra csakhamar nélkülözhetetlenné váló, a tudatomban egyedüli túlélôként uralkodó franciának. Néha, amikor érzékelem testem és szellemem kettéhasítottságát, már-már hajlandó lennék elfogadni a feltámadásról szóló keresztény tanítást is. Ha a gyászt úgy értelmezem, mint elválást, egy seb behegedését, feledést, akkor elmondhatom: soha nem gyászoltam meg gyermekkorom nyelvét. De e földbesüllyedt kripta, e poshadó víztároló fölé új hajlékot emeltem magamnak, és ez a hajlék bennem is lakik, és úgy érzem, talán nem is alaptalanul, ez lett a színhelye szellemem és húsom igazi életének.

Érzem, ahogy az Atlanti óceán mocsarai felett lebegô parányi ködcseppek megrebbennek, amint kínaiselyem-redôikbe itatódik a sirályok kiáltozása és a búvárrécék délutáni pihenôje. Egy olyan tavaszra várok, amikor az autók parfümillatot árasztanak majd, és a szegény lovacskák virágot ropogtatnak a fogaik között. Apollinaire. Amikor alámerülök a létezésbe, minden körvonal olyan elmosódott, hogy egyetlen szó nem is fejezhetné ki, mit érzek. Az "öröm" túl banális, az "eksztázis" túl fennkölt. Francia szavak körülhatárolta derû tölt el. Érzékelésem határain alig érezhetô remegés fut végig: egy francia szót keresek. És ekkor valahonnan a magasból egy, francia olvasmányaimból és beszélgetéseimbôl szôtt, sejtelmesen világító kelme ereszkedik alá, amely szolgálatkészen simul kezemhez, mintegy felém nyújtva a megfelelô kifejezést, hogy derûm végre testet ölthessen. A megnevezés alkímiája: csak magam vagyok a francia nyelvvel; megnevezem a létet és létezni kezdek; testestül-lelkestül franciául élek.

De amikor magával ragad az események sodra, vagyis a létet úgy érzékelem, mint egy történetet - hiszen a gyöngyözô permet vagy a bukórécék nyilvánvalóan az álom, a szenvedély, a gyilkosságok világába tartoznak -, egy ködszerû, halvány fényburok, amely nem maga a szó, csak annak a muzsikája, váratlanul ügyetlen mondatokat mondat ki velem, valami olyan óceánmélyi metaforákra kényszerít, amelyeknek semmi köze a francia logikához és udvariassághoz, és az iménti derûs érzést valami bizánci nyugtalansággal árnyékolja be. Elrugaszkodom a francia ízlésvilágtól. A francia ízlés - olyan emberek kölcsönös udvariassága, akik egy nyugvópontra került társadalomban mindannyian ugyanazokat a retorikai eszközöket használják, ugyanazok az évszázadok folyamán kialakult szóképek és mondatok állnak a rendelkezésükre, ugyanazok az olvasmány- és beszélgetésélményeik. Bár "feltámadásom" nyelve már majdnem ötven éve a francia, franciás ízlésem néha megbicsaklik: ilyenkor a még mindig virrasztó emlékezet dallamának ritmusára mozdulok. És e közlekedôedényekbôl váratlanul valami különös szó emelkedik ki, amely maga sem értheti saját magát, sem innen, sem onnan nem jöhetett, valahogyan mégis nagyon ismerôs... Ilyen érzés lehetett, amikor Proust hôsei magukra ismertek a Megtalált idô alakjaiban, mintha e regényben tudatos és öntudatlan emlékezetük hosszú esztendei öltöttek volna testet; gyakran ilyen, összefutó utak találkozásánál heverô szörnynek látom én is magam...

Két nyelv találkozik bennem és két idôsík: olyan idiómát formálgatok, amely a világos megfogalmazásokra alkalmas, aztán szenvedélyes utalásokat dolgozok bele, és a sok használattól fényesre koptatott szenteltvíztartók kôpárkányához hasonló francia szavak sima felszíne alól egyszer csak elôsejlik az ortodox ikonok feketésarany színvilága. Talán óriás, talán pirinyó lény, de az ebbôl születô szörny boldog, hogy soha nem lehet elégedett önmagával, és kétségbeesésbe kergetheti a tôsgyökeres bolgárokat, franciákat egyaránt.

Ha ez a szorongás - egyszerre szippantásnyi levegô, fuldoklás, izgatószer - alábbhagy, akkor talán végre elmagyarázhatom, hogy ezek a határzónákban élô, beskatulyázhatatlan, kozmopolita lények, akik közé magamat is sorolom, hogyan válnak a sokat emlegetett értékek elvesztését túlélô modern világ érverésévé, a folyamatos immigráció és népkeveredés ellenére, vagy éppen annak köszönhetôen... És azt is, hogy hogyan öltenek bennünk testet azok az új értékek, amelyek minden nemzeti konformizmus és a nemzetközi nihilizmus ellenére megszületnek... Még pontosabban: ha figyelemmel kísérjük a történelmi események alakulását - ahogyan azt az újságokból megismerhetjük - akkor világos, hogy kétféleképpen lehetne szembeszállni vagy véget vetni Szarajevó és a Krím-félsziget borzalmainak: fel kell virágoztatni a nemzeti nyelveket, kultúrákat (erre még visszatérek), másrészt pedig kedvezményekben kell részesíteni egy olyan, egyelôre még ritka fajt, amely azért mintha lassan sokasodni kezdene: védelmezni kell e hibrid szörnyeket, vándormadár-írókat, igen, védeni kell bennünket, akik egyszerre kockáztatjuk mindkét hazánkat... És mindezt miért? Hát, mert csak így születhetnek olyan beszélô és érzô lények, akiknek nem egyetlen anyanyelvük van, és érzelmeik sem egyetlen országhoz kötik ôket...Belôlünk lehetnének a szótár-diplomaták, a genetikai békekötôk, az emberi lét bolygó zsidói; mi szembe tudnánk szállni az "igazi" állampolgárokkal, tehát mindenféle katonával is, a nomádok, az egy helyben maradni soha nem bírók nevében minderre képesek lennénk.

És a szenvedés? Bevallom, számítottam erre a kérdésre, és a válaszom már félig készen is áll. Valóban, az anyanyelv elhagyása majdnem anyagyilkosság. Igen, beismerem, szenvedtem, amikor elvetettem trák örökségemet, elfelejtettem álmaim mézédes ízeit, de azért átjárt a tiszta gôg érzése is, hiszen sikerült valóra váltanom szülôföldem méheinek örökös álmát: magasabbra szálltam, gyorsabban, sokkal erôteljesebb szárnycsapásokkal emelkedtem a föld fölé, mint az elôttem járó nemzedékek. Hiszen mi vagyunk az antik görögök igazi örökösei, és ez kötelez bennünket: gyermekeink egyformán beszélhetik az oroszt, az angolt, a franciát, az egész világ nyitva áll elôttük. Keserû a számûzetés kenyere, de Rabelais-tól a berlini fal ledöntéséig ez az egyetlen járható út számunkra, csak ezt követve találhatunk rá minden bölcsességek "isteni nedûvel telt kulacsára", amelyért Pantagruel bejárta a fél világot. Mert hát erre a bûvös kulacsra csak akkor bukkanhatunk rá, ha tudván tudjuk, hogy keressük, hogy keresnünk kell, vagy ha úgy választjuk sorsunkul a számûzetést, hogy a számûzöttek pimasz magabiztosságával állítjuk, mi tudjuk, mi a számûzetés... Ebben a végeérhetetlen gyászban, amikor a nyelv és a test átveszi a belénk oltott francia hajtás ritmusát, homlokomat az anyai emlékezet még életmeleg tetemére hajtom, és próbálom meghallani szívverését. Az emlékezetem nem akaratlan, nem öntudatlan; szándékosan írtam le ezt a szót, hogy anyai: mert a csengô-bongó szavak tisztásain, a megnevezhetetlen lüktetések ritmusában, valahol a biológiai és a racionális határmezsgyéjén, amit képzeletem (milyen szerencse!) franciául kelthet életre - a szenvedés megint rámtör, ó, Bulgária, én szívfájdalmam...

De nem, ez nem én vagyok. Ez még mindig az anyai emlékezet, ez a meleg és még mindig szólani képes holttetem, test a testemben, amelyet meg-megremegtetnek az infrahangok és az információk, az elfojtott szerelmek és a nyílt konfliktusok, a gregorián dallamok és a reklámdalocskák, a gyermeteg gyöngédség és a maffiozó-brutalitás, a politikában, a gazdaságban, az ideológiákban eluralkodó esztelenség, a céljukat vesztett tétovázók és a mindenkin átgázoló törtetôk, a haszonlesôk és a semmittevôk, a sietôs spekulánsok, a megfontolatlan, szégyentelen individualisták, és ti is, akiken túllépett a történelem, és most kapkodva igyekeztek utolérni, de nem nagyon tudjátok, mit is kellene tenni, ti láthatatlan, sehol sem kívánatos bolgárok, fehér folt a világos térképen, ti ott, a sötét Balkánon, amelyet át- meg átjár a Nyugat teljes érdektelensége, a Nyugaté, amelyhez én is tartozom. Kedveskedéseitek mind megannyi szemrehányás, köszönetmondásotok követelôzés, reményeitek csüggedten kelnek útra, és szertefoszlanak, még mielôtt megfogalmazódhatnának; énekeitek panaszdalok, nevetésetekben sírás bujkál, nem tudtok örülni, nem tudtok végre elindulni, és ha túl korán indultok, akkor is túl késôn értek el a közben megöregedett világba, amely azonban mindegyre megfiatalodik, és bizony nem szereti a késôn érkezôket. Azt hiszitek, hogy nektek mindenhez jogotok van, de nem tudni, hogy miért, talán csak úgy; mindent magatoknak követeltek, azzal a feltétellel, hogy továbbszundikálhassatok, lustálkodhassatok, köntörfalazhassatok, mellébeszélhessetek, csalhassatok, néha pedig halálra dolgozhassátok az öngyilkosságig hajtva magatokat... Öngyilkosság, Istenem, hát kinek jó az? Fáj, ha rátok gondolok, testvéreim. Bulgária, szívfájdalmam.

A jóízlés hiánya

És most közelítsük meg a kérdést a másik irányból. Igyekszem magam a helyetekbe képzelni, de azt is belátom, hogy ez részemrôl mérhetetlen arrogancia. Hiszen azoknak kell elviselniük az ottani valóságot, akik otthon maradtak, már pedig a ti valóságotok elviselhetetlen. Végül is nagyjából ugyanolyan a helyzetetek, mint az enyém, csak ellenkezô elôjellel. Arról van itt szó, hogy az eredeti nyelvezetbe (amelybe természetesen gondolatok és életek szövôdnek) olyan új szavakat kell oltani (amelyekbe szintén gondolatok és életek szövôdnek), amelyektôl pedig oly sok minden választott el titeket: ötven év óta a vasfüggöny, azelôtt meg egy alig százéves, bizonytalankodó demokrácia, aztán egy ellenzékieskedô nacionalizmus, amelynek egyetlen értéke az iszlámellenesség, és végül egy, a középkor óta a középkorhoz görcsösen ragaszkodó vallás.

Bizony, nem szívesen lennék a helyetekben, és nem is szállok vitába senkivel, aki azt veti a szememre, hogy éppen ezek miatt a nehézségek miatt szöktem el onnan.

Elkezdték fordítani Shakespeare-t és Dosztojevszkijt, aztán valahogy eljutottak Faulkner, Beckett, Nathalie Sarraute, Barthes, Foucault és (igen kis számban) Kristeva könyveiig - a többit hagyjuk. És bizony be kellett látni, hogy hiányoznak a fordításhoz szükséges szavak. Erre aztán a bolgárt, a gazdag érzelemvilágú parasztok és naiv gondolkodók nyelvezetét az ízetlen, gyökértelen idegen szavak egész arzenáljával rakták tele. A mondatszerkezet egyre nehézkesebbé vált, a gondolatok ettôl még nehezebben szárnyaltak. Azt hitték, segítenek a dolgon, ha ezt a világjáró egyetemi tanárok használatára kiagyalt eszperantószerûséget tálalják a "liberális", "mûvelt" és "nyitott" sajtóban. Hogyan is lehetett volna másképpen hozzáfogni ehhez az egészhez, ha egyszer csak az jó, ami "nyitott"?! És most aztán gyönyörködhetünk a fal lebontása utáni sajtónk kirakósjátékában: az újságok hasábjain vagy gazemberek ontják a sértések özönét, a legalantasabb szóhasználatban, amit természetesen más gazemberek nem hagynak válasz nélkül (közben sehol egy kis könnyed szürrealista pimaszkodás), vagy pedig teletömik a cikkeket mindenki számára érthetetlen, kicsavart végzôdésû idegen szavakkal, amelyek cirill betûs átírásban bizonyára roppantul imponálnak az újgazdagoknak, de a nyakamat teszem rá, hogy nemcsak én érzek sajnálkozó megvetést a láttukra, hanem az átlagos mûveltségû olvasónak is megfájdul tôlük a feje. Egyfelôl tehát a meglehetôsen szkatologikus jellegû kirohanások (hol vagytok, Rabelais, Sade márki, hol egy kis stílus?), másfelôl pedig a Nevetséges Kényeskedôk (Ó, Diaforius, ó. Molière, hát hogy ne válnánk embergyûlölôvé?). Mindenütt az ízléstelenség diadalmaskodik. Ez itt a kérdés. Azt hiszitek, hogy ez nem sokat számít? Ne siessük el a választ. A 18. századi franciák sokat beszéltek a jó ízlésrôl. Ezen akkoriban a "lélek örömét" értették, úgy, ahogyan azt gondoljuk , és fôként ahogyan érezzük . Az Enciklopédia errôl szóló híres cikkelyeit maga Voltaire és Montesquieu írta; ezekben azokat az (emberi természet egyetemességébôl és a közös történelembôl adódó) egyetemes szabályokat foglalták össze, amelyek kialakították a közízlést, de bizonyították az ettôl eltérô egyéni megítélések jogosultságát is. Mindez nem is történhetett volna másképpen, hiszen az ízlés a felismerés ékesszólásából születik; én is magamra kell, hogy ismerjek, mint ahogyan te is magadra kell ismerj, mi mindannyian magunka kell ismerjünk általa - a hatalom megtestesítôjében (az egyház vagy a monarchia, de inkább a kettô együtt), vagy egy olyan elitben, amely e hatalom evilági megtestesítôje (a versailles-i udvar), vagy egy olyan individuális érték, amely a kereszténység lányaként az eszmeiségben olvad fel, vagy átadja magát a szenvedélynek (a ráció uralma és a kiszámított érzékiség). Az Én, amely igyekszik a Hatalom, a klán vagy az individuális hiposztázis közelébe kerülni, önmagára ismerhet a retorikában - amely maga az ízlés; megtapasztalhatja, hogy mások is ugyanazt a nyelvezetet beszélik, amelyben ô is magára ismer. Ugyanakkor az ízlés lehetôvé teszi azt is, hogy ki-ki meglássa, miben különbözik a másiktól, de csak akkor, ha ez a különbözôség összhangban áll a Hatalommal, a klánnal, az individuummal.

Az ízlés mindig udvarias, hiszen a saját köréhez szól: azokhoz, akik számára ugyanazok a dolgok fontosak: a Hatalom, a klán, bizonyos individuális értékek. La Bruyère, Mme Sévigné vagy Saint-Simon eltekinthettek a meghatározásoktól: az ízlés magától értetôdô dolog. Az enciklopédisták mindent elkövettek, hogy romba döntsék az ancien régime-et, de volt rá gondjuk, hogy kialakítsanak egy olyan új ízlést, amely elfogadja a szabadságot, sôt még a szabadosságot, az aberrált szenvedélyeket is: a Nyugat évszázadai során ritkán találkozhatunk olyan civilizált férfiakkal, mint amilyenek a francia forradalom elôkészítôi voltak. Nem is olyan régen aztán Proust, amint éppen a Szent Márk keresztelôkápolna és a Guermantes-család udvara között sétálgatott, rádöbbent, hogy a közízlés megromlott. Elhatározta hát, hogy a rossz ízlés földrajzi felfedezôje lesz, és ha alaposan feltérképezte, megkönnyebülve ki is nevetheti; expedíciójának iránytûje, az ízlés egyetlen változatlanul érvényes mércéje az irodalom volt.

Mi nem juthatunk el idáig, nekünk egyszerre szakad minden barbárság a fejünkre; dúl körülöttünk a maffia és a vadkapitalizmus versengése. Nincs sehol semmiféle hatalom vagy tekintély, semmiféle közös összefogás, az egyént elnyeli az örvény. Az értelmiségi, aki tulajdonképpen nyelvteremtô lehetne, hiába keresi a francia példában említett három fogódzó bármelyikét, így hát elkerülhetetlenül ki van szolgáltatva a rossz ízlésnek. És senki nem hisz olyan mélyen az irodalomban, mint nem is olyan régen Proust, senki nem tudja nevetségessé tenni ezt az egészet, hogy aztán szép nyugodtan továbblapozzon. Senki, vagy csak nagyon kevesek.

Nagyon foglalkoztat ez a látszólag nem túl fontos kérdés. Könnyekre fakadhattam volna a feketepiac elképesztô árai, a nyugdíjak siralmas összegének hallatán, vagy a hajdan oly tiszta és csinos Szófia légyrajok körüldongta kukái láttán. Kétségbe ejthetett volna a szocialisták és liberálisok kölcsönös kiszorítósdija, amivel csak azt érték el, hogy minden kérdés megoldhatatlanná, és mindenki döntésképtelenné lett. De én mégis az ízlés kérdésénél maradok. Vizsgálgassuk csak a kis részleteket, ezek elvezetnek majd a nagy összefüggések megértéséhez is.

Nem vagyok egy csöppet sem meggyôzôdve afelôl, hogy bezzeg én a helyetekben azonnal a jó ízlés jeleit (tehát egy tekintélyt, valami közösséget, egy igazi személyiséget) kezdtem volna keresni-kutatni. De minden bizonnyal óvatosan elkerültem volna azokat a szavakat, amelyek nem tükrözik egy csoport hatalmát vagy egy tekintélyes személy karizmáját; egy annyira udvarias emberét, aki mindent megtesz azért, hogy mindazok, akik számára szintén fontos az udvariasság, megismerhessék ôt. E nélkül az udvariasság nélkül ezek az újkeletû szavak élettelen neologizmusok maradnak, magvak, amelyek kövek közé hullottak, csupa sznob nonszensz, semmitmondó hangalak. Ha ezek a szavak nem járnak együtt az udvariassággal, sértésekké fajulnak. A rossz ízlés mindig a társadalom barbarizmusáról árulkodik.

Az Isten szerelmére, hagyjátok már abba! Bátran alkossatok új szavakat, de csak akkor, ha ezek fogalmakat, gondolatokat is fednek. Bátran változtassatok az idegen nyelvekbôl átvett mondatszerkezeteken, ha nem fejezik ki azt, amit mondani akartok; ôrizzétek meg saját nyelvetek ritmusát: ne ragaszkodjatok minden áron a régi nyelvezet érdességéhez, de ne is igyekezzetek azokat majmolni, akik - veletek ellentétben - alkóvokból, a barokk stílusból kukucskálnak ki, aminek ti még csak a létezését sem sejthettétek eddig. Ne kövessetek árnyként másokat: talán éppen olyan lehetetlenek, talán éppen olyan változékonyak ôk is, mint ti magatok. És szedjétek össze minden önbizalmatokat: az idegen oltás nem hajt ki a depressziós testben.

Tulajdonképpen semmi bajom a neologizmusokkal. Csak egy kikötésem lenne: az, hogy új gondolkodásmóddal társuljanak, hogy a férfiak és nôk, közösen visszagondolva nyelvünk emberemlékezet óta tartó egyedi fejlôdésére, hosszasan érleljék, majd - szintén közösen - csiszolgassák is ôket a viták során, ameddig pontosan ráillenek majd a hozzájuk tartozó fogalomra. De sehol nem látok közösségeket, senki nem törôdik a nyelv múltjával, nincsenek viták. Emiatt fáj a szívem. Az is lehet, hogy vak vagyok, azért nem találom mindezt: nagy a távolság, és nem jut el hozzám minden információ. Ez lenne a jobbik eset, és akkor bocsánatot kérek tôletek. De ha a szívfájdalomra jó okom van, akkor a rossz ízlés gyôzelme az utolsó jele annak, hogy egy (vagy talán több) nép alázatos belenyugvással veti magát alá egy új világrendnek, amely csak egyetlen fej - de miket beszélek?, - egyetlen számítógép utasításait hajtja végre.

Mikor halt meg a Balkánon az Isten?

Szenvedtek a káosz, a vandalizmus, az erôszak miatt. Szenvedtek a tekintélyhiány miatt. Szenvedtek a korrupció, a kezdeményezôkészség teljes hiánya, a hihetetlen brutalitással párosuló nemtörôdömség, a maffia arroganciája, az újgazdagok gazemberségei miatt.

A Nyugat el sem tudja képzelni, mennyire szenvedtek, milyen kiszolgáltatottak, megalázottak vagytok. Én sem merem kimondani, hogy együtt érzek veletek, hiszen könnyen beszél, aki messze van. Mondjuk inkább azt, hogy szenvedek annak az óriási feladatnak a láttán, amely az elkövetkezendôkben mindannyiunkra vár, mind rátok, ott, mind pedig ránk, itt. Ez a feladat abban áll, hogy rá kell jönnünk a dolgok miért jére. Miért történt, miért történik mindez? És csak azután találhatjuk meg a megoldást.

Talán fölösleges is mondanom, hogy nem ismerem a választ. Azt sem fogom most megint elsorolni, amit már mindannyian tudunk: hagyjuk a kommunista rendszer felelôsségét, ne beszéljünk a török elnyomás alól 1875-ben felszabadult fiatal bolgár állam demokráciájának gyengeségérôl, amelyre még az európai diplomácia oldaldöfései és két világháború borzalmai vártak. Én a belsôbb rétegekbe szállok alá, mert ez áll közelebb a nyelvhez kapcsolódó gondolataimhoz: a mentalitásotok alakulását vizsgálgatom. És megállapítom, amint már azt sokan tették elôttem is, hogy a volt kommunista blokk országai közül ott a legvigasztalanabb, legkilátástalanabb (valahogy barbárabb) a helyzet, ahol a lakosság ortodox hiten van; ez a tragédia a szerb neofasizmussal érte el tetôpontját.

Nem hiszek az "általános népi karakterben", mert mélyen hiszek az individuumban. Azt sem fogadom el, hogy a vallás egymagában felelôssé tehetô a viselkedésformák kialakításáért. Azzal is tisztában vagyok, hogy a hit jelentôsége mennyire lecsökkent a mi amúgy is népi hiedelmekben, pogány hagyományokban gazdag tájainkon, különösen a mostani, ateizmusban felnôtt generációk szemében. De azért mégsem lehet tagadni, hogy - természetesen egyéb tényezôkkel együtt, az egyén vallási felfogása, amelyet a történelem formált, de amely maga is hatott a történelemre, talán tudtunkon kívül, de mindannyiunkon rajta hagyja bélyegét, nagymértékben befolyásolja a lelki tényezôk legtöbbjének alakulását.

Édesapámnak hála, megismerhettem az ortodox hitben szunnyadó ellenállás erejét is. Szeretem ennek a vallásnak az érzékiségét, titokzatosságát, a távolságtartását, amely a szertartás során egy másik világ fájdalmát, örömeit sugározza ránk. És amely valahogyan azt sugallja - ez természetesen nem ésszerû bizonyosság - hogy a mi helyünk nem itt van, ebben a földi világban. Ez a benyomás aztán elillan, de olyan boldoggá, felszabadulttá, esélyekre nyitottá válhatunk általa! Én tehát nem akarok most semmiféle értékítéletet mondani, nem fogom összehasonlítani a keresztény egyházak érdemeit és hátrányait. Arról fogok inkább beszélni, hogy milyen elônyökkel és hátrányokkal jár a személy, az individuum számára az, ha az ortodox hit hatása alatt áll. És igyekszem rájönni, hogy hogyan képes (vagy sem) valaki az ezzel járó erkölcsi válságból kikerülni.

Már az 1054-es egyházszakadás elôtti ortodoxiában tetten lehet érni két olyan irányzatot, amelyek a késôbbiekben még inkább elôtérbe kerülnek, és amelyek jelen vannak a nemzeti (orosz, görög, bolgár stb.) egyházak mindegyikében; a fokozatos eszközzé válás és a miszticizmus kettôsére gondolok.

Az eszközzé váláson azt a mindenkori politikai hatalomtól való teljes függést értem, amely oly gyakran választotta az óvatos háttérbeolvadást, vagy éppen az alázatos fôhajtást. Ez magából a bizantizmus alapelvébôl fakad: a pátriárka államjogi döntés eredményeként kap hatalmat a neki alárendelt terület felett, és ez a döntés mindig a pillanatnyi politikai helyzettôl függ. (A római katolikusok esetében ez a hatalom isteni eredetû). Mindig a bazileusz, a bizánci császár határozott az egyház belsô ügyeirôl, ô választotta ki a pátriárka személyét, aki viszonzásul mintegy kezességet vállalt a társadalmi stabilitásért és a vallás archaikus jellegének megôrzéséért. "A keresztény számára az egyház nem létezhet a császár nélkül" - mondta Antoniusz pátriárka (1397), és ez a kijelentés sötét jóslatként hangzik, ha arra gondolunk, hogy milyen túlbuzgó szolgalelklûséggel szolgálta az ortodox egyház a politikai hatalmat a 20. század folyamán. Ez volt a magyarázata annak, hogy az egyház a nemzettel azonosult, amely a középkor fiatal szláv államainak nagyszerû lendületet adott (idézzük fel Borisz és Szimeon alakját, a cirill betûs írás kezdeteit), de végül is a vallás és a nacionalizmus közötti igen fura ozmózissá vált. Ennek a koktélnak a robbanóerejét bizony nem lehetett alábecsülni, amikor a törökök elleni nemzeti felszabadító küzdelem folyt, egészen a 19. század végéig. Napjaink jugoszláviai drámája pedig ráirányította a figyelmet a benne rejlô fundamentalizmus veszélyeire.

A fokozatos eszközzéválás részét képezi az ortodox Szentháromság-felfogás is. Istennek ez a hármas egysége különbözik attól, amit a katolikusok vallanak: a Szentlélek az Atya akaratából a Fiún keresztül hat, míg a katolikusoknál az Atya és a Fiú akaratából munkálkodik. A katolikusok és kötôszava érezteti, hogy a két személy egyenjogú, ezzel kifejezésre juttatva a Fiú autonómiáját, függetlenségét, mintegy utalva a hívôk hasonló jogaira, ezzel utat nyitva a nyugati individualizmus elôtt; ezzel szemben az ortodox által szócska egy igen csábító, de ugyancsak veszélyekkel teli önmegsemmisülésre utal.

Az Atya mindenhatósága örökkévaló: az Atya eredet-isten, minden hatalom forrása. A Fiú az ô szolgálattevôje, munkatársa, aki éppen ez által a szolgálat által emelkedik isteni magasságba. Alárendelt és ugyanakkor isten is: a Fiú (és a hívô) gyönyörteli alárendeltséget és lelkesültséget érez; olyan, az úr és a rabszolga kapcsolatára utaló örömökben és szenvedésekben van része, amelyek a homoszexualitás jellemzôi.

A Fiú aztán, éppen ez által az egzaltált és egzaltáló alárendeltség által lekerül abból a felsôbbrendû világból, ahova a platonizmus helyezi az Istent, és emberi, társadalmi programmá változik. Az orosz teológusok nem gyôzik eléggé hangsúlyozni az ortodoxia humánus vonásait; a Szentháromság körüli csalással és azzal, hogy a Fiúnak csak munkatársi szerepet juttattak, az ortodoxok egy "emberi Istent" vagy egy "világmindenség-Istent" (Szolovjev) imádnak, és elmondhatják, hogy a "Szentháromság a mi társadalmi programunk" (Fjodorov).

De azért ne örüljünk túl korán az isteni hatalom ilyen humanizálódásának. A legfelsôbb érték, az Isten hatalmának az ember szintjére való lesüllyesztése a nihilizmus egyik csele, hiszen mindannyian tudjuk, hogy az ember romlott és minden bûnre hajlandó...Az isteni hatalom tehát - emberi szinten - eszközzé vált, és ezzel a fortéllyal az isten-ideált alacsonyítják le, fosztják meg minden értékétôl; magát az Istent semmisítik meg. "Az Isten csak saját maga, tehát nem ez vagy az, nem állítás, nem tagadás, még Isten sem" - tanította Palamasz Szent Gergely. Az eszközzé válás tehát szétzúzza a lelki hatalmat (amely nem azonos az intézmények hatalmával), megsemmisíti az eidosz t, vagyis az ideát, a gondolatot. Az ortodoxia teológiája tehát egészében véve negatív: Isten hiánya a megismerhetetlenségben fejezôdik ki; Isten nem halt meg, de mintegy belezúdult az emberbe.

Az isteni jelleg eltûnésének (ellentétes elôjelû) velejárója a miszticizmus. Isten munkatársa, Isten hatalmának elorzója, az ember maga is isteni magasságokba, kifürkészhetetlen régiókba emelkedik. Az ortodox hívô, a "homo absconditus" lényege meghatározhatatlan, fogalmakkal ki nem fejezhetô. E titokzatos átalakulás kimondhatatlan örömökkel jár; ilyen a hallgatás kultusza: a kiváló szellem nem beszél; a gyöngédség: ne ítélkezzünk, fogadjunk el mindent és mindenkit; a szépség szeretete (philocallie): az ész és a szív egybeolvad. Az élô Isten, mint egy fényóceán, csupa selymes gyöngédség, itt nincs helye a gondolkozásnak, csak a szív és a benyomások számítanak, Szíriai Izsák jelmondata "érezzünk mindent Istenben" az "Isten érzékelésének" kultuszává lesz, ahol a szavak fölöslegessé válnak. Bizony, messze járunk a katolikus és protestáns teológia logikájától. Ez a negatív teológia törvényszerûen vezet az Istennek mint fogalomnak a teljes tagadásához: Isten nem érték, nem fogalom, nem megtestesülés, Isten a megismerhetetlen résztvevô, amelybe a hívô is beolvad; az Isten végtelen titok.

Gyermeteg gyöngédség
és maffiózó brutalitás

Megkockáztatom azt az állítást, hogy ebbôl a vallási tapasztalásból egyetlen következtetést lehet levonni, és ez történetesen teljesen egybeesik a nyugati nihilizmus legmesszebb menô tanításával, amely szerint "én vagyok Isten, aki nem létezik". Az abszolutum egybeolvad a nihillel. A teljes hatalom és a teljes semmi akarása. Ezeknek a fogalmaknak az ütköztetése valószínûleg igen érdekes lehet egy nyugati onto-teológus számára; érthetô, hogy Heideggerre olyan mély hatással voltak az Athos hegyi szerzetesek.

Az eszközzéválás és a miszticizmus harapófogójába szorult ortodoxia paranoiás, mazochista gyönyöröket szerez az olyanfajta nihilisták számára, mint Doszotojevszkij hôsei (Raszkolnyikov). Az ortodox Szentháromság "mozdulatlan szeretetben" nyilvánul meg; ezért az ortodoxia csak a tettek szintjén találkozhat a történelemmel: az egyéni terrorizmus megszakítja a békés szemlélôdésben tetszelgô "microtheost", az állami terrorizmus pedig a szavakba öntött gondolatokat, a nevelést, az egészséges versengést helyettesíti.

Ugyanakkor a Szentháromság e fura szimbiózisa az ortodoxok számára értelmetlenné teszi Nietzsche híres mondatát: "Isten halott". Nem lehet halott, hiszen "én ô vagyok, és ô énbennem van"... "Isten halott": ez valami megvalósíthatatlan, ôrült terv, és iszonyúan kockázatos...de döntésre, lépésre kényszeríti a Nyugatot. A gondolat (amely tulajdonképpen már az ôsi görög, bibliai és evangéliumi idôkben is elôsejlett, de a 19. században tettekre sürgetô erôként kezdett hatni) az Ideálhoz közelít bennünket, arra biztat, hogy teremtsünk értékeket; de mindehhez a katolikus és protestáns Európa történelmi elôélete szükségeltetik. Az autonóm Én, mint egy emelô, átlendíti az értékeket a mi oldalunkra; a filozófia errôl szól, Nietzschétôl Heideggerig. Az isteni érték nem válik nihillé.

A protestantizmus tulajdonképpen erre a lelkiismereti-gondolati válságra kereste a választ a 16. században. A racionalizmusból kiindulva a predestináció, az eleve elrendelés elvében olyan örökös mozgatóerôre talált, amely a protestáns embert keresztényi egyszerûségre, rendszeres munkára, a szakmai sikerek elérésére és tudományos vizsgálódásra, kutatásra ösztönzi. Csupa olyan választás, mint látjuk, amely elôsegíthette a kapitalizmus fejlôdését. A protestáns etika még puritán túlzásaiban is mindig az egyéni függetlenség megtestesülése maradt, és gyakran járt együtt a Szentháromság misztériumának tagadásával. Ez tehát az Ideál felé való emelkedést jelenti, nem pedig annak elpusztítását. A protestantizmus világi, szabadkômûves vagy ezoterikus továbbvivôi mind egyetértenek a felsôbbrendû Érték abszolút fontosságában, és felveszik a harcot támadóival.

A nietzschei lázadás egészen más utat választ: az Ideál forrását akarja birtokolni, az ebbôl fakadó akaraterôvel és hatalommal együtt, hogy az embert magasabb szintre emelhesse. A felsôbbrendû ember végül is az emberi nem egy alfaja, lényegének archeológiáját készteti lázadásra, tehát semmiképpen nem valamiféle "közre ártalmas gazember".

Az ortodox hívôt - aki maga is misztikussá lett, eszközzé vált - semmi nem sarkallja arra, hogy összemérje erejét a modern világ e két alakjával. Hiányzik belôle a függetlenség, a pontos munka tisztelete, a bibliaforgató protestáns olvasásszeretete, aki üdvösségét a Bibliában is, a városi élet forgatagában (vállalkozószellem) is megtalálja. Ugyanakkor hiányzik belôle a nietzschei lázadó lobogása is, aki úgy távolodik el Istentôl, hogy közben egyre pontosabbra csiszolja az Ego Cogito alapelvét, hiszen ez az út is a Kezdetektôl valóhoz, a tudáshoz és az életörömhöz vezet.

Nekünk, ortodoxoknak a diadalmaskodó nihilizmus jutott örökségül. Persze ez igen kényelmes, sôt örvendetes dolog, de ma ez nem elég, hiszen magunkra hagy a történelem forgatagában, vagy ami még rosszabb, hagyja, hogy a közre ártalmas "gazemberekké" váljunk. Kétezer éve örülünk és sírunk, hogy ennek az immanens, ugyanakkor meg is szüntetett transzcendenciának lehetünk a részesei. Emiatt maradtunk ki a történelembôl, ami aztán tényleg nagyszerû erény. De a történelem nem áll meg, és ma, a kommunizmus oly soká tartó zárójele után, ami talán szerencse is volt számunkra (még ha drágán kell is megfizetnünk érte), hiszen elodázhattuk ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását, a történelem megint szólít minket, és mi már indulnánk is... De valóban el akarunk indulni? Nihilisták vagyunk, valami nagyon lényegeset loptak el tôlünk. Hát ezért van az, hogy megszakad a szívem, ha rád gondolok, Bulgáriám: nem látok megoldást...

Nem, ezt nem gondolhatjátok komolyan... Hiszen én semmi ilyet nem mondtam. Nem, már túl késô lenne katolikussá, vagy akár protestánssá lennetek. Nézzünk inkább bátran szembe ezzel a rettenetes ténnyel: igen, a fejlett kapitalista világban, amelyhez ti annyira szeretnétek fölzárkózni, Isten halott. Ezen már nincs mit búsulni, ebbôl már nem származhat semmi hasznunk. Ezért hát ne lelkesedjünk idejétmúlt értékekért, de ne is akarjuk a sárba rántani ôket. Inkább kíséreljünk meg résztvenni az átalakításukban.

Kezdjük a lehetô legegyszerûbb dolgokkal. Például kezdjünk el olvasni: merüljünk el a görög szerzôk, a Biblia, az Evangélium, a filozófusok, az írók világába. Értelmezzük, beszéljük meg, értsük meg az olvasottakat. Foglalkozzunk önmagunkkal, fejlesszük belsô függetlenségünket, méltóságunkat, vállaljuk a pszichoanalízist, a pszichoterápiát. Próbáljunk átélni vallási élményeket: a protestánsok aszkétizmusát, a katolikusok életszeretetét, és persze más vallásokkal is kísérletezhetünk... Kanyarodjunk vissza az ortodoxiához, vessük ki csalárdságait, tegyük világosabbá, hatékonyabbá a közösségekre vonatkozó tanításait. Fedezzük fel megint az igazi értékeket, nevezzük nevükön ôket, ne engedjük megmerevedni, alakítsuk át, újítsuk meg rendszerüket...Ez bizony sokáig, nagyon sokáig eltart majd, én Bulgáriám, és szívfájdalmam.

Valaki felhívta a figyelmemet egy híres Thomas Mann-könyvre, a nácizmus elôl számûzetésbe menekült író naplójára, amelynek címe: "Németország, szívfájdalmam". Az író mélyen átéli országa tragédiáját, elítéli a szégyenletes hitlerizmust, de tisztán látja azt is, hogy honfitársai többsége alattomos cinkosságot vállalt Hitler "testvérrel". A Harmadik. Birodalom erôszakos barbarizmusának nincs semmi köze a kommunista birodalom összeomlása utáni politikai és erkölcsi válsághoz; maguk a nyugati demokráciák is szembe találják magukat ennek a válságnak a megnyilvánulásaival (a sokkhatású közbotrányokkal), de ezek hordereje meg sem közelíti azt, ami Keleten most lejátszódik. Így tehát ne is igyekezzünk párhuzamot találni e néhány sornyi írás és Thomas Mann naplójegyzetei között. Ami mégis közös bennünk: mindketten valamiféle " kint is - bent is " szemszögbôl elemezzük a helyzetet, mindketten mély nyugtalansággal figyeljük a mélyreható változásokat, amelyek annyi rosszat hoznak magukkal, és amelyek mindannyiunk számára beláthatatlan horderejû következményekkel járnak...

NAGY ZSUZSÁNNA FORDÍTÁSA


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu
 


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/