Úgy hívják a szomszédban a törököt, Erdem Gürizni.
Az elsô német szó, amit megtanulok: entfremdung (elidegenedés). A második: holz (fa). Ragad rám a nyelv, rihtig, smucig, dafke, stég, az én fûrerem bensômbôl vezérel.
Kik ezek a németek, és mitet akarnak? A futballszurkolók indiánnak és mexikói banditának öltöznek, miért? A tojásra rápecsételik, mikor tojta a tyúk. A bolhapiacon súlyra adják a könyvet, egy kiló könyv hat márka, amúgy szépen sorba vannak rakva, tiszták, nem az, hogy vasvillával. Egyszerûbb így, mint blöffölni.
A parkban: növekvô lomberôsség, az udvarban: autonóm szekértábor. Cirkuszi kocsik, bodegák, gyönyörû káosz. Hatalmas dézsában lubickolnak kutyák, gyerekek együtt. Tetovált bôr, vékony donga, festett haj. Cigiznek, ülnek a koszban. Éjjel ordítanak, nézem ôket fentrôl a toronyból.
Másik oldalon a park a törököké, szélvészben tüzet csiholnak, bárányhúsos barbecue. Ülve ráznak kezet egymással, nem is ráznak, csak közelebbi kezük ujjainak hegyét pillanatra egymáshoz érintik. A vécé falán a német imperializmust átkozzák német festékkel, német falon, németül.
Hirtelen libabôr, ugyanaz a levegô, csak más a jelleme: német szél. Hosszan beszélgetek angolul egy szimpatikus, alkoholista fiúval, dicsérem a kiejtését, kiderül, hogy amerikai. Tim. 13 éve Németországban, magyar barátok, köztük T., aki két éve ülve meghalt Cs. konyhájában karácsony este. Azt mondja, mostmár csak inni akar. Megértem, én is imádok inni, a legjobb.
Az elsô német mondat: "ich bin eigentlich deutsch", tulajdonképpen német vagyok.
A Check Point Charley-ban folyamatosan vetítenek egy privát videót, amit szökés közben vett fel a babakocsiból átalakított barkácsgépen disszidáló keletnémet erobiktanár.
A németek valahogy nem örülnek a sportsikereknek, ötven évvel ezelôtt mindenkit meg akartak ölni. Most inkább sportban indulnak, nem történelemben. Ülnek a szofán, nézik a medált. Úristen, már megint nyertünk. A nôk színszakértôhöz járnak: a maga színe kék, mondja húszasért a színszakértô, dobjon ki minden mást.
Az autonómokról kiderül, hogy cirkuszi autonómok. Orrom elôtt pörögnek a fényes kuglibábuk. Nyolc fok nyáron, nem rossz. Nejlont húznak a düledezô viskóra, vagy földbe fúrják magukat a hideg elôl. Közvetlenül az ablakom alatt kétszemélyes kempingsátorban él egy teutonóm család.
Délután trombitáltak, és megünnepelték a kis Elke születésnapját lángszóróval. Mad Max, a Mikulás. Tízméteres lángcsóva a lombok alól, én félúton állok ég és föld között az ablakban. Beüget a porondra egy kutya, toppantva kikergetik, aztán vagy tíz punk egymásra áll akrobatikus gúlában.
Felállványzott angyalra látok az ágyamból.
Alkoholfogyasztásom rendszeres, de mértékletesnek mondható, hozzátéve, hogy a mértékletesség rendszeres idôközönként mértéktelenségbe csap át. Itt, ebben az épületben lakott Fontane és Beckett is. Fontane bent a csöndben az orvosi porokat mutogatta két öreg apácának, írja is naplójában, milyen furcsa, hogy közben a ház mögött a Köpenicken a katonaság a 48-as felkelôket mészárolja.
A lombokat rongyosra szaggatja a berlini szél. Korhû lánykák a megállóban. Egy másik angyalt is felállványoznak a templom tetején.
Telihold a néma lomb között, a vég ügyes jele.
Több fát látok, mint embert, parkban lakom.
Vasárnap reggel tízkor megkondul a harang az immár három felállványozott angyal alatt. Kósza döndüléssel kezdôdik, ôrjöngve zúg félórát. Százezer másnapos kreuzbergi autonóm fordul a másik oldalára. Aztán valahogy egyre messzebbrôl szól, lemondóan, már aszinnéd vége, de még két bánatos, halk harangsóhaj búcsúzóul. Alszanak tovább a fekete kerubok. Csak én vagyok fenn, ôrmagyar. Nap nincs, zúgnak a lombok.
Kapcsolatom az autonómokkal kiegyensúlyozott, bedobom a szemetet a közös konténerbe. Van egy tüzük, konyhámra látnak, én meg a konyhámból a tüzükre szimmetrikusan. Narancshajú, kövér lányok tehenkednek a padon. Álljak ki az ablakba?
Nem kell nô.
Delire de touche - érintési fóbia.
Lemerül a magányos, szentimentális, szerelmes gépezet.
Aki ismeri a berlinieket, tudja, hogy a nyers, idônként arrogáns, agresszív, kötekedô, pökhendi, penetráns, elviselhetetlenül ostoba és cinikus humor álcája mögött érzô szív dobog.
Éjszaka eltûnô fénypontok mutatják a szélben mozgó levelek helyét. Egy hete zúgnak a lombok. Mint egy gigantikus húsevô növény, magába fogad a birodalmi egész.
Egy kislábú kínai a szomszéd asztalnál, végigszorongja életét nagylábú németek között. Minek is jött ide, lábat látni, önmagát kínozni: negyvenes fölött minden láb ostorcsapás az önérzetén. Ültében egyik lábával eldugja a másikat vagy: csakazértis terpeszt, piros cipô, nézzétek: nekem ekkora van. Megpofoznám, mi lenne? Lábatlankodol itten, kislábú, ferdeszemû, sárga pocok. Sicc!
Most feláll, és mintha nem is állna fel, egészen pirinyó, még a lába belôle a legnagyobb. Elôvesz egy rágógumit a szûk farmerzsebbôl, óvatosan visszaül. Ütemesen elôre billeg, ahogy rágja erôlködve a friss gumit.
A berlini magyar konzul titkárnôje hülye. (A konzul is az, nem részletezem.)
Ma állnak a lombok, csorog a lé az égbôl.
Kicsi török gengek a fák közt, valamit énekelnek, örökké tart a tél, mint a nagy szerelmek.
Mobiltelefonos anarchoszindikalista.
Imádkozó öltönyös térdel a sárban.
Tánc, méreg, alkohol.
Ez az üzenet mára.
Hobbikatona nadrágom miatt nácinak néznek a törökök a parkban. Éreztem a dallamok elrendezetlenségét a bokámnál, a lábujjhegyre kapaszkodó szellemi erôfeszítést. Az ember kénytelen úrrá lenni a helyzeten, megôrizni hidegvérét, felvenni a harcot, mert különben elvesztél, és az egész annyira izgalmas.
Rendôrt kiáltok, fába karolok.
Négy felállványozott teuton angyal az égen.
Nincsenek képeim, nem látom magamat Berlinben.
Teuton, eltévedt a tejúton.
Németország hülye hely kényelmetlen padokkal és furcsa alakú kolbászokkal. Protestáns eredetû anális fixáció, tömeggyilkos nagypapák, mindez nem hangzik túl értelmesen. Leghíresebb templomukat úgy becézik, "a lélek silója". A blokád emlékmûvét meg: "éhségkarom".
A háború végén 91 állat maradt a híres berlini Zooban. Köztük egy Fifi nevû nyúl. A budapestiben csak két zebra, mindent megettek a magyarok.
Fifi.
Fifi is beadta a kulcsot azóta.
Dolgozni fogok, ez az én munkám.
Ha levágják karomat, írok bronzbarna lábammal, ha levágják bronzbarna lábamat, írok szájjal, ha lakat kerül számra, írok füllel, ha lenyisszantják fülkagylómat, írok... hôkölj meg, képzelet: könyörgök, ne, azzal már ne írj.
Nagy kérdés, tudok-e újat mondani kortársaimnak világról.
Az állásponttalanság álláspontjáról tekintve rokonszenves produkció vagyok. Termékeny, de önkímélô. Nihil admirari.
A nyelv hadsereg ország nélkül.
A nyelv háború hadsereg nélkül.
Másra gondolni, másat mondani, másat írni: a "nincsent", nyelven innen vagy túl.
Aki a retorika fogalmát elemzi, szükségképpen hazudik.
Dolgozni fogok, ez az én munkám. Írni, plussz a szittyós magány. Nemtom, mi az ihlet, alapjáraton ihletett lennék? Bejövök a félhomályba, lebegô státusz, pöttyintek néhányat.
A nyelv idôjárás, nem referál, nem garantál, de felizzít és benyal. A nyelv egy cekker, ami nem minden ponton érintkezik a dinnyével, mégis cipeli.
És nagyi az isten.
Isten. Ez a szó sem ártalmasabb, fontosabb, jelentôsebb vagy nevetségesebb, mint a feketerigó, a sezlony vagy a pékinas.
Egy könyv a polcon, nem merek hozzányúlni, felrobban vagy az utolsó mondatnál egy határozott mozdulattal elmetszi a torkomat. A levegô sûrû, a lapok zizegnek, kitapétázom vele a "gardróbt". Talán a nyelven belüliség hermeneutikai feltétele mégis áll? Amirôl nem tudok beszélni, arról hallani se akarok?
Nem keresek összefüggést, nem szeretek tévedni.
Én: nincs, de ez tilos, tehát van.
Ismétlem magam, összeadódom, egyre több leszek.
Dolgozni fogok. Ez az én munkám. Azért lettem író, lehet otthon kotlani.
Aki nem számít arra, még titokban sem, hogy kiderül az igazság, annak a számára a nyelv csak egyetlen adat a sok közül. Annak a számára nem misztikus, hogy a fortyogó semmi démonizálja a nyelvet, mert közben egészséges túlélô ösztönnel gyanítja, hogy a kretén kizárólag és egyedül mindenki más, mégha ez így aszimmetrikus is.
Punkok jöttek Londonból, éjjel megostromolták németek szekértáborát. Kutyák csaholtak, lányok sikonyáztak, férfiak brummogtak. És fordítva. Valamint sziréna, rendôrség, újságírók, fotósok. Zajszenny. Ásítani akartam, de rászállt egy légy a számra.
Civilkezdeményezésbôl kiplakátozták a környéken Lol Kellnert, címmel, fényképpel, itt lakik a sarkon, hogy ne barátkozzunk vele, ne adjunk neki munkát, pénzt, mert idônként torkon szúr valakit jatagánnal, vagy vasdoronggal leüti az autonóm csajokat.
Este rituális színház, meglódul a tömeg a sötétben, nem tudni: pánikban menekülnek valami szörnyûség elôl, vagy csak a kellemes szórakozás megnyugtató helyét keresik, mindenesetre: rengeteg tûz, vér, slejm, könny, kitakart hús.
Lefojtom kebabbal a rettenetes borokat, oszt vissza westre.
Már 5, azaz öt felállványozott angyal ül a fák tetején.
A német nyelv tele van idegen szókkal, ami nem hasonlít semmire. A szabályok elvileg kimondják, hogyan kell ôket sorba rakni, de több a kivétel, mint a szabály, és a kivételek se képeznek halmazt, mert egymáshoz képest is kivételek.
Szerelmet vallani németül viszont kényelmes pszeudo.
Meghalt Tim, az amerikai, akinek dicsértem a kiejtését. Megismerkedtünk, össze kicsit haverkodtunk, és szinte azonnal meghalt. Éva szerint idén nyáron az ufók fokozott számban gyûjtik be a jófejeket.
Felolvasás, hallgatóim a haláltémát facsargatták. Egyik megkérdezte, mi lesz, ha ezek a költôi képek összeállnak. Angolom csiszolódott, halálról angolul folyékony vagyok. Temetés, mondtam. Szégyenlôsen hahotáztunk.
Láttam egy nénit a temetôben, ott, ahol E. T. A. Hoffmann és Mendelssohn is nyugszik. Hiányzott a halálozási évszám, "Leokadia Bednarek 1921- ", saját leendô sírját gondozta.
Éjjel valaki (vagy valami), egy árnyék motoszkál a sötét lakásban. Kinyílt az ajtó, és ott állt a néni, Leokádia Bednarek, és elmesélte, hogy a férje vakolókanállal feszítette fel a fürdôszoba ajtaját, közben azt kérdezte, hogy mit csinál a Leokadia néni odabennt, mire Leokádia néni azt hazudta, fogat mos, mert szégyellte, hogy az ülôkád vákumosan beszippantotta a hátát.
Elutaztam Berlinbôl, kanyarodott a vonat, láttam az ablakból, kék a mozdony. Szemben ülô lány feje rohant a tájon, de ô csak olvasott. Nagyon csúnya lány, szinte már fáj, mégse tetszek neki. Nem tetszik neki senki. Megint jön egy kanyar, rámegy a mozdony a fejére, nem érdekli.
Velence olyan mint Las Vegas, kulisszaváros a realitás egy másik dimenziójában (tenger, sivatag). Igazán giccses dolgot csak egyet láttam Velencében, B. G. töltôtollát, rögtön én is vettem egyet. Turisták: a felsôbb körök csôcseléke. Végülis hiába izgága erôszakosságuk, minden országban ugyanannyi ember marad mindig, mert ugyanannyi megy el ugyanonnan ugyanoda, ahonnan ahova a többi.
Frankfurt meg Kecskemétre hasonlít: az a néhány kónya felhôkarcoló a Cifrapalota a Piactéren.
Mintha konkrétan elvesztettem volna éleslátásom ózonlyukbetegség következtében, korcsolyával összekarcolt jégen át nézem a befagyott halakat. Szépen el is tévedek, másképpen: kognitív térképem felmondja a szolgálatot.
Beutaztam a fél világot, ne menjetek sehova.
Aki nem volt beteg, attól én lettem rosszul.
Berlin is elég strapás, megérkezik az utazó késô éjjel, kéthetes cuccban, büdösen, betegen, elgyötörten, és zuhog az esô, nem jár a metró, és nem tud bemenni a lakásba, mert elvesztek a kulcsai, és bezár a bár a Heinrichplatzon, áll az esôben, senki sincs otthon vagy mindenki alszik, közben kicsit berúg, táskája kábé harminc kiló, az utolsó hajszálgyökeret a valósághoz: a telefonfüzetét is ottfelejti egy fülkében, visszamegy a lakáshoz, ordít, nincs válasz, ez a harmadik álmatlan éjszaka a héten, és akkor egyszer csak.
Milyen gyönyörû ez. Állni egy idegen város közepén kifosztva.
Nem lehet elveszni. Nem lehet veszíteni.
Vigyáznak rád a felállványozott angyalok.
Nehezek, fülledtek az éjszakák. A holdra kozákbajuszt képzel az oszti álmában, csikinkebabot vacsorál a török. Ezen a hétvégén nincs harang, csak esô. A hirtelen verôfényben színes lámpácskák gyúlnak ki az ágon. A nap rézsút bever a lomb alá, hátulról pedig, a park mögül egy Bach-partita hangfoszlányai.
Fekszel, semmi, oké.
Mintha kezdene kitavaszodni a nyári tél után, most már tényleg szórakoztat.
Egyáltalán nem igaz, ki mondta, hogy mindennek vége: Helmuth Fentz is indul a városi maratonin. Helmuth Fentz egy nyolcvan éves bácsi, tele a város plakáttal és zászlókkal: go, Helmuth, go.
A jövô hörög.
Azt nyilatkozza, nincs rá nyomós ok, hogy kevés idejét sietésre pazarolja, de futni imád.
Töröktôl vásárolt bakelitszív vekkerem ébreszt. Csonthideg éjszaka, hullócsillagok, szép szerelmek. Állok az ablakban. Az utolsó, a hetedik angyalt is felállványozták. Az arcom elôtt a faágon egy sérült falevél, mintha valaki beleharapott volna. Hozott létrát? Zöldbe tépett kusza foggal? Ahol felhasadt a lemez, szárazan, barnán, lassan varrasodik. Egy autonóm miért harapna fát? Török? Nem ember, denevér? Csóka?
Axaméthy Gyuláné, úttörôvezetô, mi lehet mostan teveled?
Észrevételeit,
megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ
címre:
lettre@c3.hu