ARC + KÉP

BOROS GYÖRGY, NAGY TAMÁS, SÍRÓ LAJOS, SOLTÉSZ ISTVÁN FOTÓI

  Szökô. A történet ekkor kezdôdött. A szökônapon, az 1996-os esztendôben. Négy fiatal fotográfus hívott Nyíregyházára, hogy közös kiállításukat nyitnám. Futólag ismertem korábbról majd' mindegyiket. A szökônapra idôzített, némiképp csoportalapító kiállításuk anyaga meglehetôsen erôs volt: próbáltam többet mondani a zenepavilon februári didergô közönségének, mint az udvariasság fecsegô szavait. S a nyitó utáni feszengést oldani megállapodtunk a fotósokkal: majd leírva, máskor, máshol többet.
  Ez lenne az alkalom. Azóta húztam az idôt. Egyre határozottabban tudva: fotográfusról írni reménytelen vállalkozás. Okait bátortalanul megfogalmaztam korábban. A mûvészeti írás a mi hagyományunkban a teremtôerô sajátos pályájának értelmezô krónikája. Az életmû elemeinek keresése, személyes egészbe szervezôdésük... Valahogy így. Fotográfusnak pedig - ebben az értelemben - nincs életmûve. Az ikonográfia alig megkötötte témák túlságosan erôsen jelenlévôk a képeken. A stílus pedig némi mesterkéltség révén képes egyénivé válni.
  Ha mindez, téma és mód, a képzômûvészet felé hajlik, az írás mûfaja viszont adott, lásd fent. A kiállításra szánt fotók ezen legutóbbi évtizedben egyre inkább ezen utat választják: a mûvészetét. Márpedig „a mûvészet - ahogy Joachim Schmid épp itt, a Lettre-ben megfogalmazta - olyan, társadalmilag megtûrt 'szabad zóna', amely nem jelent veszélyt" (majd a maga keményen német társadalomkritikájával politikai következmények megfogalmazásával folytatja a szöveget. Ahogy valójában nekem is ezzel kellene folytatnom:) hogyan lehet fotográfiát mûvelni ma, itt, az összes meghatározó szakmai és társadalmi körülményben megkavarodván.
  Itt van ez a négy fotós Nyíregyházán. (Pontosabban három - mert Síró Lajos Tiszaújvárosban él. Pontosabban még három - mert Soltész István egyre határozottabban fontolgatja, hogy jobb lenne visszaköltöznie Tibolddarócra.) Egy vagy két évtizede világos lett volna a helyzetük: amatôrök. Kedvtelésbôl, a fénykép örömeiért fotografálnak, s nem ebbôl élnek. Részesei egy mozgalomnak - pontosabban kettônek -, klubba szervezôdve (az egyik legerôsebb, Kenyeres Imrének, majd Boros Györgynek hála, épp Nyíregyházán mûködött), és veszekedve az útszéli amatôr esztétikával. Kiállításokra küldve, és röstelkedve az ott szereplô többiek képei miatt. Hasonló gondolkodású máskéntlátókat keresve, a Fiatal Mûvészek Klubjában, az Esztergomi Fotóbiennálén, a Fotóstúdióban. Csinálni, annak ellenére... Megélni valahogy, kicsit távolabb, vagy a majdnem fotó mentén, és sötét képeikkel részesei lenni a keskeny-felhôs 'szabad zónának'.
  Most a helyzet - pláne Nyíregyházáról nézvést - alig értelmezhetô. Az európai és fôvárosi apróbb elmozdulások onnan alig látszanak. Írás nincs. A képek pedig... A képek között viszont mintha alig lenne különbség Párizsban, a pesti Gromek/Bolt galériában vagy Nyíregyházán. Kézmûvesség, a felület teljes uralma, filozofikus telítettség, a meditáció témái, átjárás a személyesen belátható világképekbe... ilyesmi.
  Ami a valódi különbség - ez meg Pestrôl nézve érthetô nehezen -: az átéltség.
  Boros György (1958) az, aki - talán életkorából adódik - a legtöbbet megôrzött az „amatôr" magatartásból, azaz a kedvtelésbôl, a megfigyelésbôl, a fényképezôgép „klasszikus" használatából. Számára van még jelentése a kamera alaptulajdonságának, a kitüntetett pillanatnak. Max Weberrel: „Ez olyan, mintha az ember egy gondolatot rögzítene, vagy egy tökéletes pillanatot állítana meg, vagy egy tér testszerûvé válásában mûködne közre, vagy levegôt merevítene ki, vagy színes fényt formálna éjszakává." Ez az „analóg photoshopja", amelybôl néhány kockát közlünk, tele humorral és keserûséggel: a helyzet értelmezhetetlenségének beismerése - és a legjobb, ami ebbôl kihozható.
  Nagy Tamás (1969), a legfiatalabb négyük közül, aki nagyon is érti a jelen helyzet érthetetlenségét. Olyan szélsôséges - képben, eszközökben és hangsúlyokban -, amennyire csak lehetséges ebben a képzômûvészet-típusú fotóban. Féktelenül ura a kamerájának, belôle bizonyosan profi lesz, a mai értelemben. S e mögött fogalmazódik képfilozófiája is, talán René Crevel mottójával: „A festészet nem fotográfia, mondják a festôk. De a fotográfia sem fotográfia."
  Síró Lajos (1964) a fotográfiából tisztán képzômûvészetet csinál: ugyanúgy kezeli a fotópapír finom szürke tónusait, mint a kitörölt rézlemez árnyalatait vagy a litókô alig-egyenetlen felületét. Szó nincs kísérletrôl: sokáig mérlegel, s képi kijelentéseit végleges érvényûnek szánja.
  Soltész István (1967) - róla a legnehezebb írnom. Akkor, a Szökô kiállításnyitó után egy pizzériában rossz pillanatok adódtak: megpróbáltam megfogalmazni számára, hogy négyük közül miért az ô képeivel vagyok némiképp távolságtartó. Akkor magyarázkodtunk - mára barátok lettünk, s nagyon is sok közöm van már a képeihez. Annyira, hogy nem is tudom látni ôket. A fotográfus fontosabbá vált.
  Ebben a történetben közben mindkettônknek egyre jelentôsebb lett egy harmadik személy, szintén Soltész István, az édesapja, aki 1983-ban halt meg Tibolddarócon, negyvenöt évesen. Édesapja sokat fotózott, de nem volt fotográfus. Hogy is lehetne ezt pontosabban megfogalmazni... Végezte a munkáját, a kamera pedig mindig vele volt, hétköznapokon is, ünnepeken is. Mellesleg? Nem, nem ez a jó szó rá. Talán így: vele volt, mert képekben is megpróbálta átélni az életét. Akár a legegyszerûbb helyzeteket is. S maga sem volt tisztában vele, mit hozott létre: életmûvet fotókból. Úgy, ahogy - így kezdtem - ez nem is lehetséges. Nem elegendô az a válasz, hogy szeme volt a képekhez, mint a legnagyobbaknak. A fényképezés számára nem megörökítés volt, és nem komponálás, hanem a megélés része.
  Soltész István, a fiatalabb, rendbetette apja képeit, kiállította azóta Miskolcon és Pécsett, közben újra és újra nézegeti a felvételeket. Azóta alig-alig fotóz: inkább tépelôdik. Azt gondolja, hogy lehet jó fényképeket csinálni (tudom: képes is rá), de valahogy nem ez az értelmes kiindulópont. Azt gondolja, ha sikerül megértenie apja képeit, akkor sikerül megértenie valamit a fotográfia lényegébôl. Így gondolom én is.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu