MICHNIK ÉS HAVEL
BUKAREST - A disszidens az a személy, aki a totalitárius terror fénykorában normális viselkedésre határozza el magát. Vagyis arra, hogy közölje gondolatait, fesztelenül találkozzon bárkivel, élvezze az élet legitim szabadságait mindenféle fenntartás és félelem nélkül.
Üdvözlet Michniknek
Egy olyan környezetben, amelyben
mások valamiféle öngyilkos elôzékenységgel
lemondanak méltóságról és felelôsségrôl,
ô hirdeti a diktatúra etikai és metafizikai érvénytelenségét,
beszél a bátorságról, a becsületrôl,
a jóról és a rosszról, az igazságról
és az igazságosságról. Ily módon kikerülhetetlen,
hogy a többiek ôrültnek ne tartsák. De ô épeszû,
a banalitásig normális. Honfitársai, vele ellentétben,
iszonyatos konformizmusban, kísérteties embertelenségben
élnek.
Ha így állnak a dolgok,
hamis a disszidensnek az a neptuni képe, mely szerint ô az
összeesküvések mestere, eltorzult a konspiratív
nyugtalanságtól, mártírsága komor és
hallucináló, valamint monumentális gesztikulációra
ítéltetett. Még ha alkalmilag a disszidens képes
is ilyen megtestesüléseket vállalni, lényege
szerint más: egy olyan világ profétája, amelynek
nincs szüksége hôsökre. Az igazi disszidens nem
keresi gyertyával a börtönt, nem reménykedik valamilyen
grandiózus halálban. Nem az áldozatvállalás,
hanem a természetesség az ô „mestersége". Akárcsak
Adam Michnik, szeretne „élni", „örvendezni a barátoknak,
a szép nôknek és a bornak". A hôsiességgel
szemben elônyben részesíti a józan észt,
és hangsúlyozza a brechti mondás fontosságát:
„Jaj azoknak a népeknek, kiknek hôsökre van szükségük!"
A disszidens valódi kompetenciája tehát, nem a földalatti
harc, hanem a normalitás, az élet azon örömeinek
teljes élvezése, amelyekrôl mások készségesen
lemondanak a túlélés egyszerû elégtételéért.
Mivel a disszidens a normalitás
lovagja, természetébôl adódóan jókedvû
és megbocsájtó. Uralkodó tulajdonságai
a humor és a tolerancia, jelleme páratlanul szilárd:
nem tartja számon a rosszat, nem alkot utópiákat,
nem válik a rendíthetetlenség hivatalnokává.
Békeidôben nem éleszti a háború szellemét.
Minél radikálisabb és bátrabb volt a diktatúra
bestialitásával szemben, annál nagylelkûbb és
engedékenyebb annak bomlása után. Az igazi disszidens
számára a bátorság nem a merészség
egyik fajtája, hanem a remény másodlagos hatása.
És mivel engedmény nélkül leszámolt a
végsô rosszal, képes élvezni a minimális
jót, vagy a teljes jó pespektíváit, legyenek
bár ezek bizonytalanok, de létükkel biztosítsák
a nyitottságot.
Attól tartok, hogy a román
olvasó a mi legújabbkori történelmünkben
az ilyen típusú személyeket némileg nehezen
ismeri fel. A régi autochton disszidens jobban szereti, ahogy mondani
szokás, a fekete sárba való „beleragadást";
mogorva, patetikus, bánatos. Hivatása a boldogtalanság.
Komor, a dolgok evoluciója és a kortársak hálátlansága
mindig kiábrándítja, krónikus rossz közérzettôl
szenved, és többé vagy kevésbé kitalált
arcvonalakon küzdi le tehetetlenségét. Csak három
kivétel jut eszembe: Mircea Dinescu kitörô energiája,
Radu Filipescu fiatalos szivélyessége és Mihai Botez
nemes egyensúlya. Az összes többinek végtelen tisztelettel
tartozom. De nem indulnék el velük sem menyegzôre, sem
haborúba...
Petre Þuþea szokta volt
mondani, hogy jó perceiben eléri stilisztikailag Descartes
„banalitását". Ez a kijelentés fabatkát sem
ér, mert egyáltalán nem szerette Descartes-ot, és
a nevére való hivatkozás nem egyéb, mint a
szerénység paradox formája. Másrészt
a descartes-i „banalitás" a filozofálás egyik lehetséges
módja, de Petre Þuþea ezzel nem értett egyet:
hiányzott belôle a terminológiai visszaélés,
nem volt benne túl sok fogalmi bürokrácia. A filozófusnak
a már meglévô gondolkodási mód, az öröklött
eszmék, a jelenlegi beidegzôdések felülvizsgálásával
kell kezdenie. A igazsághoz vezetô út inkább
a banalitás türelmes vállalása, és nem
az ötletes konstrukciók megszállott keresése.
Václav Havel eszméi,
ha „igényes" olvasók vizsgálják, nem mentesek
egyfajta „karteziánus" banalitástól. Igazságosan
élni, nem elválasztani a politikát a moráltól,
megvalósítani a hatalom nélküliek hatalmát,
sorsként vállalni a felelôsséget, elismerni
az egyéni morális tudat elsôbbségét és
a szó felszabadító erejét - mindezek, akárcsak
az emberi jogok problémája és a totalitárius
patológia nem kínálhatnak ma, különösen
a kelet-európai olvasó számára, új „átélési"
forrást és eredeti elmélkedést. Havel érdekes
mint elbészélô és megfigyelô, mint elemzô
és teoretikus, de kevésbé kidolgozott, mint Konrád
György, és nem oly temperamentumos, mint Adam Michnik.
Havel etikája
Összehasonlítva a hivatásos
politológusok tanulmányaival és az egyetemes politikai
filozófia spekulációival, Havel esszéi egysíkúaknak,
elôreláthatóaknak tûnhetnek, van bennük
egyfajta, nemes naivitás. Természetesen igaza van abban,
amit mond, de, ahogy Constantin Noica mondaná,
csak
igaza
van. Az ô impozáns alakja nem következik direkt módon
írott mûvének eszmei nagyságából.
Teljesítménye sokkal értékesebb, mint egy esszéíróé.
Hiszen az ô esetében nem az fantasztikus,
amit
az esszéista
mond
, hanem az a tény, hogy mindig kijelentéseinek megfelelôen
él. Azt cselekedni, amirôl állította, hogy meg
kell tenni, megkettôzni a norma szavakba öntését
a „normális" és normatív tett által - ebben
áll Václav Havel egyáltalán nem banálisan
nagy sikere. ' vállalta „az összes lehetôség közül
a legnehezebbet: a kockázatot". Kijelentéseinek egyetlen
következménye alól sem bújt ki, nem leltározott
absztrakt követelményeket. Megtestesítette ôket.
Aki többé-kevésbé mereven hirdeti, hogy „igazságban
kell élnünk", közhelyek terjesztôjeként vagy
demagógként bírálható. De aki arra határozza
el magát, hogy a saját életével szemlélteti
ezt a maximát, az különleges, egszisztenciálisan
a szentséggel korrelatív pályára lép.
A „banalitás" - ha teljes mértékben, maximális
szerénységgel átveszed - megvált. Ebben az
értelemben Havel megváltott; azon kevesek közé
tartozik, akik semmit sem állítanak anélkül,
hogy át ne kívánnák ültetni a gyakorlatba,
és sohasem tesznek mást, mint amit mondanak. Ezáltal,
fôként ezáltal kerül a leküzdött koncentrációs
táborok világának ellenpólusára. Elvégre
a totalitarizmus a kétszínûség intézményesítése.
Azt kéri áldozataitól, hogy különítsék
el a meggyôzôdések és a cselekedetek területét.
Más szóval, visszavezeti az „ortodoxiát" az „ortopraxiára":
csak az számít, hogy bevett módon beszélj és
viselkedj,
függetlenül
valódi hitedtôl. Egy
olyan embernek, mint Havel, e skizofrénia sivárságában
elhatározni, hogy újra rátalál a belsô
homogenitásra, és önmagával azonos lesz minden
kezdeményezésében, szédületes bátorság
kell. Azért is szédületes, mert nem egy vakmerô,
romantikus kalandor cselekedete. Havel teszi, amit tesz, szembefordulva
természetével, ellenszegülve ösztöneinek,
készségeinek, alapvetô komolyságának.
Nem hivatása a mártíromság, nem szerelmes abba
a hôsi szerepbe, amelybe a körülmények és
öntudata kényszerítik. Épp ellenkezôleg.
Az 1986-ban Karel Hvízd'alaval való beszélgetése
során tett vallomása megrázó ebbôl a
szempontból: „Nehezemre esik elfogadni a reményosztó
szerepét; inkább bátorításra van szükségem.
Olyan erôs, ellenálló, kegyetlen embernek tekintenek,
aki nem habozik a börtönt választani, még akkor
sem, ha sokkal vonzóbb alternatívákat kínálnak
fel neki. Csak mosolyogni tudok, ha erre a hírnévre gondolok.
A valóságban bátorságom és kitartásom
elsôsorban az önmagamtól való félelembôl
származik, ez megkínoz minden elkövetett hibámért,
de azokért is, amelyeket annak hiszek. Fogolylétem egész
hôségiessége félelembôl és végtelen
nyugtalanságból eredt: eltûrtem a fogházat,
mint a gyerek, akit elfog a félelem az élettel szembesülve,
elôre megijed, bizonytalan benne, hogy mi a helye a világban;
eltûrtem tehát, valószínûleg rosszabbul,
mint csodálóim tették volna. Ahhoz, hogy pánikba
essem elég volt, ha valaki elordította a folyosón:
Havel!. Egyszer egy ilyen
üvöltés után
olyan
rémülten rezzentem össze, hogy az ablaknak ütôdve
betörtem a fejemet. Tudom, hogy mindezek ellenére újra
el bírnám viselni az egészet, ha szükség
volna rá, és megint helyt állnék..."
A kanti moralitás tipikus
esetével állunk szemben. Ezt lelkesedés nélkül
mondom, mint olyan személy, akit sohasem vonzott a kategorikus imperatívusz
fagyos légköre. Egy cselekedetet morálisan értékesnek
csak akkor
lehet minôsíteni, ha kellemetlen, „elvi
megfontolásból" hajtják végre: ez számomra
mindig kicsinyesnek, aszottnak, antipatikusnak tünt. Szívesebben
érvényesítenék egyfajta balkáni demagógiával
valamilyen boldogságetikát, amely erôsít, szeretetteljes,
és ellentétben áll a protestantizmus szigorával.
Ítéletem elhamarkodottnak és sematikusnak bizonyult.
A „jó természet" etikájával párhuzamosan
- amely minden képességével
részt vesz
a morális aktusban, akárcsak az áldozatot nem áldozatnak
érzô, hanem beteljesülésként nagylelkûen
vállaló morális „odaadás" - létezik
a morális cselekedet etikája, a
kikerülhetetlen
gesztusé, amely nem az ok „tündöklésébôl"
táplálkozik, hanem saját szükségszerûségébôl.
Az idô haladtával számomra az az etika, amely „szándéka
szerint teljes és minden egyéb erkölcsi vizsgálódástól
elkülönítendô vállalkozás", értékesebbnek
tûnik, jobban megfelel az „emberi mércének". Ez Havel
etikája. Az egyetlen etikai forma, melynek szubsztanciájából
megszülethet a polgári szellem.
Hála a történelem
fortélyosságának, Havel etikája szokatlan következménnyel
járt. A tiltakozó, az ellenálló, a politikai
fogoly a barikád másik oldalára került. Hatalomhoz
jutott a „hatalom nélküli", sôt magává
a hatalommá vált. Ez olyan kihívás, amelyre
senki sem elég felkészült, még kevésbé
egy olyan személy, aki a hatóság reflexeinek ellenállva
formálódott. Havel ismételten kifejezte egyetértését
André Glucksmannal: az értelmiséginek Kasszandrával
kell azonosulnia, nyugtalanságot kell keltenie, meg kell kérdôjeleznie
a hatalmi intézményeket. Akkor van jó helyen, ha besorolhatatlan,
pozíciója kényelmetlen, bosszantó. De mi történik,
ha a lázongó értelmiségi államelnök
lesz? Ha „reprezentatívvá" kell válnia, protokoll
beszédeket kell tartania, idôszerû manôvereket
és üres gesztusokat kell tennie? Václav Havel a kanti
maximának megfelelôen kell viselkedjen, mert kötelességbôl
elfogad egy olyan szerepet, amelyet pusztán hajlamból nem
vállalt volna. Kötelességét jól végzi,
erejébôl telhetôen megpróbál
másféle
államelnök lenni, olyan, akiben az értelmiségi
és a volt ellenzéki aktív és kölcsönös
harmóniában marad. „Idealistább" lesz, mint miniszterelnöke,
bátortalanabb, mint a szokványos potentátok, magas
funkciójának csapdái által kevésbé
sebezhetô. Tehát másoknál érzékenyebb
lesz a hatalmasok tehetetlenségeire... És mégis, szomorúbb
lesz, mint abban az idôben volt, amikor barátai és
saját reményei megvalósíthatatlanoknak tûntek,
búsabb, mint a félelem és a titkos tevékenység
korában. Errôl a szomorúságról most megjelent
kötetének esszéi nem szólnak. De talán
egy új kötet készül a prágai hatalom irodáinak
egyikében: egy kötet arról, hogy miként élheti
túl morálisan egy értelmiségi politikai jóslatainak
beteljesülését...
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu