FREUD-OIDIPOSZ
- EGY JUNGIÁNUS ÉRTELMEZÉS -
Junghoz fûzôdô kapcsolatom régi. 1947. május 5-én, majdnem negyven évvel ezelôtt, írtam róla elôször. Tizenkilenc éves voltam. A cikkem, Jung a mûvészetrôl , lényegében Jung Über die Beziehungen der analytischen Psychologie zum dichterischen Kunstwerk (Az analitikus pszichológia és a költészet kapcsolata), a Seelenprobleme der Gegenwart (A jelen lelki problémái) címû könyvében megjelent elôadásának összefoglalása volt. Cikkemet beküldtem egy akkoriban jelentôs irodalmi lapnak, de visszautasították. Egy hónappal azelôtt indult irodalmi pályafutásom egy rövid elbeszéléssel, már írónak nevezhettem magam, s mint író, Jung mûvészetelméletében inkább magamra ismertem, mint Freudéban.
Freud és Jung
Freudnál a mûvészet
tünet, Jungnál szimbólum. Freud a virág létét
a Földdel hozza kapcsolatba, míg Jung a Nap segítségével
akarja megérteni. Freud pszichologikusan gondolkozott, Jung mítologikusan.1954-ben
írtam másodízben Jungról, igaz, csak mellékesen
foglalkoztam vele. Elôadásról van szó, melyet
több alkalommal megtartottam.
A mítoszhoz vezetô út
volt a címe. Az elôadás témája egy átfogó
kultúrtörténet ambiciózus tervezete volt; Jung
szemére vetettem benne, hogy nem megy végig a megkezdett
úton. 1973-ban, majdnem húsz évvel késôbb,
Wilhelm Reichrôl szóló könyvemben,
A szexualitás
bástyája
címen alkalmam volt részletesebben
vitatkozni Junggal. Freud egyszer Junggal Jung mitizáló hajlamairól
beszélgetett, melyek Freud szerint azzal fenyegettek, hogy felhígítják
a pszichoanalízis ortodoxiáját. Freud azt mondta,
hogy az ösztönelméletnek dogmává kell válnia,
„az okkultizmus iszapfolyama ellen emelt bevehetetlen bástyává".
Ez a dogmatikus követelmény lett a Freud és trónörököse
közötti szakítás kiváltó oka. 1980-ban
megjelent könyvemben (
A világ összetétele
)
végül felhasználtam Jung ismereteit, ugyanakkor azon
fáradoztam, hogy messzebbre menjek nála, úgy, ahogy
azt negyed századdal korábban Freud tekintetében tôle
is elvártam.
Ami saját produkciómat
illeti, Wilhelm Reich gondolatainak keveset, Freudéinak sokat, Jung
gondolatainak talán még többet köszönhetek.
Mégis kétségtelenül Freud a fontosabb kettejük
közül. És nem azért, mintha kevesebb ostobaságot
és hibát követett volna el, mint Jung. Ahogyan Reich,
Jung is hitt idôs korában a repülô csészealjakban,
és az öreg Freud meg volt róla gyôzôdve,
hogy Shakespeare drámáit nem Shakespeare írta, hanem
valaki más. Fiatalkorában hitt Fliess elméletében
az orról, a férfiak menstruációjáról
és a biszexualitásról. Mindezt elmesélte páciensének,
Swobodának, aki aztán továbbadta Otto Weiningernek,
aki erre megírta
Geschlecht und Charakter
(
Nem és
jellem
) címû könyvét; ez az epizód
végét vetett a Freud és Fliess közötti barátságnak.
Enélkül a barátság nélkül nem lenne
pszichoanalízis. Jung azzal ártott jóhírének,
hogy a Harmadik Birodalom elsô éveiben a nácik szekértolójává
vált, roppant kínos dolgokat mondott a „zsidó lélektanról",
és a zsidókat, mint korábban Weininger, a nôkhöz
hasonlította. Késôbb azonban visszavonta ezeket a kijelentéseit
és Heideggertôl eltérôen nyíltan beismerte:
„Hát igen, tevedtem". És Freud így dedikálta
egy könyvét Mussolininak, akinek megvolt az az érdeme,
hogy nem volt antiszemita: „Egy öreg embertôl, aki a diktátorban
meglátja a kultúrhéroszt". Mindkét oldalon
ostobaságok és hibák
Felvetôdik azonban a kérdés:
hogyan tarthatja valaki, aki Jungnak többet köszönhet, mégis
Freudot jelentôsebbnek? Megkísérlem megválaszolni
a kérdést - a válasz természetesen abból
az egyszerû ténybôl fog kiindulni, hogy Freudnak nem
volt szüksége Jungra ahhoz, hogy Freud legyen (még akkor
sem, ha, saját állítása szerint, Jung nélkül
nem írta volna meg a
Totem és tabu
t), míg Jung
Freud nélkül elképzelhetetetlen.
A szexualitás
bástyájá
ban rámutattam arra, hogy Wilhelm
Reich életét és mûvét lehetetlen a saját
elméleteivel magyarázni, ellenben nagyon jól magyarázhatóak
Freud elméleteivel. Most azt próbálom megmutatni,
hogy Freud élete és mûvei pedig leginkább Jung
elméleteivel magyarázhatók, és hogy Freud -
paradox módon - épp ezért jelentôsebb Jungnál.
Freud nagy felfedezése az
Ödipusz-komplexus - felfedezését híres „önelemzése"
és Fliess-szel folytatott eszmecseréi során tette.
Jung nagy felfedezése a kollektív tudattalan - felfedezését
az „okkultizmus iszapfolyamának" hatására tette, amely
Freuddal történt szakítása után árasztotta
el. A Freud által felfedezett tudattalan Jung elméletében
külön, egyéni, a kollektív tudattalan fölött
elhelyezkedô réteg lett, míg Freud Ödipusza fontos
archetípussá vált, mindenesetre egy archetípussá
a sok közül. Freud módszere a redukció, a „visszavezetés",
a „kicsinyítés". Egy álmot szabad asszociációkkal
visszavezet a lélektani okára. Jung módszere az amplifikáció,
a „tágítás", „bôvítés". Egy álmot
mûvészeti párhuzamokra, mitológiára,
vallásra irányított asszociációk segítségével
értelmez.. A két gondolatfolyam ellentétes irányú:
egyiknél centrifugális, másiknál centripetális,
itt cél, ott ok, mi célból itt, mi okból ott.
A szubjektivizált mítosz
Milyen is volt valójában
Freud élete? Szophoklész
Oidiposz király
ában
saját lélektani paradigmáját vélte felfedezni,
tartalmilag és formailag egyaránt (
Álomfejtés
ébôl
tudjuk, hogy figyelme a
Hamlet
re is kiterjedt). Az
Oidiposz király
dramatikai szempontból már jóval Arisztotelész
elôtt példaszerû volt; egy Goethének írt
levelében Schiller odáig megy, hogy azt állítja:
ez a darab külön mûfaj. A drámai konfliktusban,
a cselekmény kezdete elôtt, Oidiposz, anélkül,
hogy tudná, mit tesz, megöli apját, és nôül
veszi tulajdon anyját - Freud saját, elfojtott gyermekkori
vágyaira ismert ebben. A nyomozó a tettes - jön rá
„önelemzésében". Az
Oidiposz király
ban
a nyomozás tartalma tematikailag a nyomozott elôzmények
kifinomult ismétlôdése - ez pedig jelen és múlt
kapcsolatának rafinált kifejezése; ez a múlt
és jelen közötti kapcsolat mindig akkor lép fel,
amikor a fôhôs apja helyébe lép, és tulajdon
gyermekeinek testvérévé válik.
Ami Freud kapcsolatát illeti
minden remekmûvek e legnagyobbikával, eddig a pontig minden
megfelel a hivatalos redukciónak: Oidiposztól Freudig. Abban
a pillanatban azonban, amikor a pszichoanalízis erre a komplexusra
épül (a kifejezés Jungtól származik),
és mozgalommá fejlôdik, valami egészen más
válik láthatóvá, valami, ami inkább
„amplifikációra" hasonlít. Freudot tanítványai
1906-ban, mesterük ötvenedik születésnapjára,
egy érmével ajándékozták meg. Egyik
oldalán a mester profilja volt látható, a másikon
Oidiposz a szphinxnél, ezt a képet egy szophoklészi
idézet veszi körül: „
Ki a Talányt megoldotta,
leghatalmasabb király"
(Babits Mihály fordítása).
Jones azt meséli Freudról írott életrajzában,
hogy Freud elsápadt, nyugtalan lett, és elfúló
hangon kérdezte, kié volt az ötlet; úgy viselkedett,
mint aki kísértetet lát, és ez így is
volt, mondja Jones. Freud, mint fiatal bécsi diák, arról
ábrándozott, hogy valaha az egyetem árkádjai
alatt sorakozó, híres professzorokat ábrázoló
mellszobrok között az övé is ott fog állni
- alatta épp ez az
Oidiposz király
ból vett
idézet lesz olvasható (Jones gondoskodott arról, hogy
ezt a bizonyos mellszobrot ötven évvel késôbb
feláll(tsák.) Noha diákévei alatt még
szó sem volt önelemzésrôl, nyilvánvalóan
megvolt már az amplifikáció: Freudtól Oidiposzig.
Az Oidiposzén kívül
Freud az évek során kifejlesztett még egy egész
sor centrifugális identifikációs mintát, melyek
ellentmondanak saját tanításának. A legfontosabbak:
Mózes, a Törvényhozó; Hannibál és
Napoleon, a Hódító; Leonardo da Vinci, az Abszolút
Zseni; Goethe, a Tökéletes és Schliemann, a Régész.
Freud kötött asszociációkkal, átvitt értelemben
és ironikus hangnemben beszélt ezekrôl. Mint eddig
már kiderült, Oidiposz esetében nem. Ráadásul
dolgozószobájában íróasztala és
számtalan polca tele volt zsúfolva istenképek és
mitikus figurák különféle ábrázolásainak
százaival, pedig a redukció pszichoanalitikus elve azt követelte
volna, hogy megszabaduljon tôlük, és megkönnyebbülve,
gyógyultan szemlélje az üres polcokat.
1936-ban, Freud nyolcvanadik születésnapja
alkalmából Thomas Mann figyelemreméltó és
meglehetôsen kétértelmû elôadást
tartott „Freud és a jövô" címmel. Mann is író
volt, akárcsak én, nem tudós; ráadásul
- vettem elégedetten tudomásul -, épp annyi idôs
volt, mint én, amikor annak idején Jungról beszélhettem.
Hogy miért töltenek el megelégedéssel ezek az
egybeesések, az alábbiakban majd kiderül. Mann abban
az idôben József-tetralógiáján dolgozott,
nem csoda hát, hogy elôadása csúcspontja egy,
az egyénibôl az áltolánosba, a pszichologikusból
a mitologikusba való átmenetrôl, pontosabban: a kettô
kombinációjáról szóló dicsbeszéd
volt. Csak az a különös, hogy elôadásához
éppen ezt az alkalmat válaszotta. Azon tûnôdik,
mit gondoljon az ember, ha valaki a mítoszt szubjektivizálja,
és tudatosan egy „idôtlen séma" szerint él?
Akkor „nyitott mítoszról" beszélhetnénk. „Nagy
Károly vagyok" - mondta Napoleon, és Mann hozzáteszi,
ez nem úgy értendô, hogy „olyan, mint ô", hanem
így: „én vagyok ô". Ez a „mítosz képlete".
Jézus utolsó szavai a kereszten:
Eli, Eli! Lama Sabaktáni!
nem a kétségbeesés spontán kifejezôdése,
hanem egy, a XXII zsoltárból vett idézet, és
szintén azt jelenti: „Igen, én vagyok az", vagyis: én
vagyok a Messiás. „Az idézetszerû élet", mondja
Mann, a mítoszban való élet nem más, mint egy
bizonyos fajta celebrálás.
Vajon mennyire volt Freud nyolcvanadik
születésnapján freudiánus? Túl gyenge
és beteg volt ahhoz, hogy ott legyen az ünnepi beszéden,
de egy hónapra rá Mann megismételte az elôadást
Freud nyári lakában. Mann egy levelében megírja,
hogy a beszéd elhangzása után Freud szeme könnyes
volt. Milyen könnyek voltak ezek? Freud természetesen azonnal
tudta, mirôl van szó, hiszen ô mindig mindent tudott.
Vajon a könnyeknek Junghoz volt köze? Freud Junghoz fûzôdô
kapcsolata nagyon szoros volt. Kétszer elájult Jung jelenlétében,
követôjét és „legkedvesebb fiát" veszítette
el benne. Jung volt Freud legtehetségesebb tanítványa,
és, mint trónfosztó, a legveszedelmesebb is egyben.
Freud természetesen észrevette, hogy Thomas Mann Jung szellemében
írta beszédét: ô, Freud, az archetipikus Bölcs.
A szinkronicitás rejtélye
Valami megfoghatatlan dolgot látok,
valamit, ami túllép a megfogalmazott tények határán,
s ebben Jung egyik megfoghatatlan elméletére támaszkodom,
amelyet
A szinkronicitás, mint az akauzális összefüggések
elve
címû esszéjében fejt ki. Jung a „szinkron"
és „szinkronisztikus" közötti különbségrôl
beszél. Ha rágyújtok a pipámra és abban
a pillanatban elröppen elôttem egy sirály, akkor ez a
két esemény egyszerûen csak szinkronban történik,
véletlenül, az egybeesésnek nincs semmi jelentôsége.
De minek nevezhetô az, ami velem történt 1986. június
5-én? Fel akartam hívni a kiadómat, azt a számot
akartam tárcsázni, amelyet évtizedek óta hetente
legalább egyszer biztosan tárcsázni szoktam; a kagyló
már a kezemben volt, amikor egyszerûen nem jutottak eszembe
az elsô számjegyek: 753... 713... 735...? Aggodalmaskodva
azon tûnôdtem, vajon érelmeszesedésem van-e,
és megnéztem a számot: 735731 - de már az elsô
három szám tárcsázása után foglaltat
jelzett a vonal. Csak két nap múlva jött rá a
központ a hiba okára. Már ez is a körülmények
valószerûtlen egybeesése volt. De ami aztán
az egészet szinkronisztikus jelenséggé teszi: egész
nap egy elbeszélésen dolgoztam, „A beszélgetés"
címet viselte volna, s a történetben igen fontos szerepet
játszik egy tárcsázás közben fellépô
zavar.
Annak, hogy ezt az elbeszélést
még mindig nem írtam meg, talán ehhez a titokzatos
esethez van köze. Egy ilyen valósággal egyetlen elbeszélés
sem veheti fel a versenyt. Ha a június 5-én történteket
egy másik elbeszéléshez találtam volna ki,
vagy pedig elbeszélésként meséltem volna el,
mesterkéltnek, hihetetlennek tûnt volna. Egy elbeszélés
cselekménye végülis
per definitionem
alá
van vetve egy magasabb írói rendeltetésnek: ha egy
elbeszélésben valaki pipára gyújt, és
abban a pillanatban elrepül elôtte egy sirály, akkor
ez nem értelmetlen véletlen, hanem az író döntése,
ennek pedig jelentôsége van. Az irodalom az értelem
világa, melyet a véletlenek világaként ábrázolnak;
és az afféle szinkronisztikus események, mint a június
5-én történtek, azért tabuk az irodalom számára,
mert csak a valóságban különösek, az irodalomban
nem. Ha a valóságban lépnek fel, akkor úgy
tûnik, hogy az élet irodalommá vált, hogy a
létet valami magasabb rendeltetés határozza meg.
Nincs kölcsönös,
kauzális magyarázat a fizikai és pszichikai egyidejûségekre,
ahhoz azonban, hogy csak egyszerû véletlenek legyenek, túlságosan
valószínûtlenek, túl jelentôségteljesek.
Hogyha nem akarunk valami magasabb (akár mesterkélt), transzcendentális
rendeltetésbôl, mint okból kiindulni, mint ahogy Schopenhauer
teszi, akkor az egyedüli lehetôség egy akauzális
elmélet felállítása. Sok minden, amit Jung
mérlegel, az én ízlésemnek túlságosan
kétséges (asztrológia, pszichokinézis, Rhine,
Dunne, stb.); fontosabb ezeknél az, hogy Jung a neoplatonista hagyományokra
és a korrespondencia-elvre utal, amely szerint minden mindennel
összefügg. Utal a modern természettudományban fellelhetô
„diszkontinuitásokra", és egy lábjegyzetben köszönetet
mond barátjának és munkatársának, a
fizikus Wolfgang Paulinak, amiért az felhívta figyelmét
Bohr korrespondencia-elvére; mindez éppen csak hogy érinti
a tulajdonképpeni témát, mégis rávezet
arra a nyomra, amelyet Jung telepatikus tesztjeivel és más
„pszichikai kutatásaival" hiába keresett. Azt, hogy ezen
a világon léteznek akauzális összefüggések,
1982-ben bebizonyították egy korszakalkotó kísérlettel.
Természetesen ez csak a mikrovilágra érvényes,
és nem világos, hogyan lehetne ôket a makrovilágra
alkalmazni. Viszont nagyon csábító az az elképzelés,
hogy a szinkronisztikus események esetleg makro-megfelelôi
ezeknek a bebizonyított mikro-érthetetlenségeknek,
mégpedig egyazon holisztikus világban.
Most már megpróbálhatok
mondani valamit arról a megfoghatatlan dologról, amire az
elôbb céloztam. Freud már fiatal diákkorában
azonosult Oidiposszal, és amikor körülbelül 40 éves
volt, az Ödipusz-módszer felfedezése után, amint
azt egy Fliess-nek írott levelébôl megtudjuk, 1897
október 15-én, felfedezte az Ödipusz-komplexust. Egy
évvel azelôtt meghalt Freud apja. Ez Freudot minden bizonnyal
kétszeresen is sokkolhatta: elôszöris, mert apja halála,
Freud legújabb felismerése szerint, tudatalatti vágyának
beteljesülése volt; és másodszor, mert Oidiposzból
soha nem lett volna király, ha meg nem öli az apját.
Egyébként eme két esemény egybeesését
kétségkívül ostoba véletlennek tekintette.
De vajon valóban az volt-e? Mint nagy Talányfejtô,
Bécsben, a pszichoanalízis Thébaijának szigorú
királya lett, addig, míg, 1938-ban, a nemzeti-szocialista
pestis kitörésekor kénytelen nem volt elhagyni hazáját.
És akkor kerül sor a megfoghatatlanra, arra a szenzációs
dologra, amelyrôl újságokban is fényképek
jelentek meg.
A számûzött Freud és a Kolonoszban bolyongó Oidiposz közötti párhuzam
Szophoklész ugyanis nemcsak
az
Oidiposz király
szerzôje, hanem, 88 évesen,
az
Oidiposz Kolonoszban
címû dramáé is.
Miután Oidiposz megfejti saját titkát, felesége
és egyben anyja, Iokaszté öngyilkos lesz - mint korábban
a szphinx, amikor Oidiposz az ô talányát fejtette meg.
Ez egyike azoknak a részleteknek, amelyekben az
Oidiposz király
elôtörténete megismétlôdik. Oidiposz
Iokaszté hajtûivel kiszúrja saját szemét
(ezt pszichoanalitikus szempontból kasztrálásként
lehet értelmezni), és ebben a második drámában
testvérével és egyben leányával, Antigonéval
bolyong Kolonoszban (Szophoklész szülôvidékén).
A botot, amelyet kezében tart, nem azért használja,
mert öreg, hiszen csak negyvenes éveiben jár, hanem
azért, mert vak. Ebbôl az következik, hogy a szphinx
talányara a válasz nem az, hogy „az ember", hanem az, hogy
„én". A többi ifjak, akik nem lehettek mindannyian ostobák,
s mégis áldozatul estek a szphinxnek, valószínûleg
azt felelték: „az ember" - pedig azt kellett volna mondaniuk: „Oidiposz".
Ezt azonban nem tudhatták, mert elôbb mindennek meg kellett
történnie.
Akarom mondani, lehet, hogy már
megtörtént.
Önarckép turbánnal
címü
könyvemben van egy párbeszéd anyámmal, melyet
1957-ben, röviddel apám halála után írtam,
és amelyet a könyvben 1951-re, anyám Amerikába
való kivándorlásának évére tettem.
Ebben a párbeszédben fejtem ki elméletemet Oidiposz
csodálatos eltûnésérôl Kolonoszban. Nem
volt holttest, nem volt sír, semmi, de eltûnt. Hova? Az
Oidiposz
király
ban, ahol mint a vak Teiresziász jelenik meg, aki,
mint valami delphoi-i Apolló-jósda, mindent tud Oidiposzról.
Másként fogalmazva: a szphinx talányára a válasz
úgy is hangozhatott volna: „Teiresziász". 1971-ben feldolgoztam
ezt a témát egy bonyolult darabban,
Odoposz, Oidiposz
volt a címe, újabb és újabb Oidiposzok Teiresziásszá
lesznek, hogy így, megerôsítsék az Ödipusz-komplexus
egyetemességének pszichonalitikai diktumát. Saját
szövegemet meglehetôsen vakmerôen Szophoklész szövegével,
ezenkívül az Egyiptomi Halottaskönyvbôl, Daniel
Defoe, Leonardo da Vinci és Hölderlin mûveibôl
vett passzusokkal szembesítettem. Egy vak Oidiposz egyfolytában
vak, öreg Teiresziásszá változik, Oidiposz folyton
szembesül önmagával. Jelen és múlt eme radikális
összeolvadása a szophoklészi tétel legfontosabb
következménye. Az
Oidiposz Kolonoszban
kimondja, hogy
csak Thészeusz, az athéniek királya ismeri Oidiposz
eltûnésének titkát, és ezt a titkot csak
Thészeusz családjában szabad továbbadni. Ha
ez így van, akkor én nyilvánvalóan - és
persze szerényen - eme dinasztia tagja vagyok. Ugyanakkor azonban
árulója is vagyok annak az ideiglenes môbiusz-szalagnak,
amellyel Oidiposz mindig szembesül.
Ez a helyzet Freuddal is! A fotókon,
melyek egy rövid párizsi, majd londoni tartózkodás
során készültek, a 82 éves aggastyán látható,
bottal a kezében, a lánya támogatja. Ez a jelenet
már önmagában is figyelemreméltó, de ha
akarjuk, még belegyömöszölhetjük a különös
véletlenek kategóriájaba - még akkor is, ha
itt az Ödipusz-komplexus felfedezôjérôl van szó.
Természetesen másoknak is feltûnt már az öreg,
számûzött Freud és a Kolonoszban bolyongó
Oidiposz közötti párhuzam - elsôként talán
magának Freudnak, utolsó leveleiben ugyanis „az én
hûséges Anna-Antigoném"-ról ír. Ami azonban
ebben az összefüggésben soha senkinek nem tûnt még
fel, az a fotókon látható harmadik személy:
Marie Bonaparte hercegnô, a görögországi György
herceg felesége. A görög hercegnô ebben a konstellációban
Thészeusz, s ettôl ez az egész szinkronisztikus jelenséggé
válik. Marie Bonaparte nemcsak egyike volt Freud kedvenc tanítványainak,
hanem ô volt Freud legmélyebb titkainak ôrzôje
is: az ô birtokában volt az a többszáz levél,
amelyet Freud Fliessnek írt, és amelyeket Fliess özvegye
eladott. Ezekben a levelekben található az Oidiposz-talány
ôs-megfejtése, a pszichoanalízis alapja. A levelek
nélkülözhetetlenek Freud tökéletes megértéséhez.
Freud azonnal meg akarta vásároltatni, hogy megsemmisíttesse
ôket, mint ahogy azt a saját, Fliesshez írt leveleivel
tette (ez egyébként mai napig sem biztos); a hercegnô
azonban megtagadta a kérést, az emberiség érdekében.
Ha el tudjuk képzelni, micsoda lenézô fólénnyel
viseltetett Freud minden és mindenki irant, akkor megérthetjük,
milyen bátorságról tanúskodik Marie Bonaparte
magatartása ebben a helyzetben. Mivel hercegnô volt, engedélyt
kapott a Gestapótól, hogy a kincset egy zsidó bank
titkos fiókjából külföldre vigye. Neki (és
egyébként Mussolininak is, a kultúrhérosznak,
aki nem felejtette el a neki írt ajánlást) köszönhetô
ezenkívül az is, hogy Freud maga háborítatlanul
hagyhatta el Bécset. ' fogadta Freudot és Annát a
párizsi állomáson és kísérte
ôket Londonba. Egy évvel késôbb Freud porait
egy klasszikus görög vázába zárták,
melyet Marie Bonaparte ajándékozott neki.
Mítosz és véletlen avagy a lét értelme
Jung összefüggésbe
hozta ugyan az akauzális szinkronicitás elvét az archetípusokról
szóló elmélettel - a kollektív tudattalan alapmintáival
-, de nem dolgozta össze ôket. Most megvan a lehetôségünk
arra, hogy összekapcsoljuk Thomas Mann „megélt mítoszával".
Ha figyelembe vesszük Freud életét, akkor minden jel
arra mutat, hogy a két koncepciót szorosabban kell összekapcsolni,
mint ahogy azok Jungnál és Mannál fordulnak elô.
A szinkronicitás nemcsak egyedi, alkalmanként fellépô
esemenyeknél fordulhat elô, hanem egy egész élet
jellemzôje is lehet. Freud élte a mítoszt, de a Mann
által használt szó, a „celebrálás",
túl gyenge rá. Megszállottságról volt
itt szó. Nem „imitatio Oedipi" volt ez, hanem azonosulás
- mégpedig abban az értelemben, hogy nem ô kerítette
hatalmába Oidiposzt, hanem Oidiposz ôt. Mann mitikus formulája:
„én vagyok az", ebben az esetben nem úgy hangzik, hogy „én,
Freud vagyok Oidiposz", hanem csakis így: „én, Oidiposz,
Freud vagyok." Csak ha így értelmezzük, lehet a két
fogalmat összekapcsolni. Az Oidiposz-mítosz, a teljes történet
az, ami magáévá teszi Freudot és vele együtt
életkörülményeit, apja halálától,
attól az évtôl kezdôdôen tehát,
amikor önmagában Oidiposzra ismer, egészen Anna-Antigoné
és a görög hercegnô, Marie-Thészeusz felbukkanásáig
abban a pillanatban, amikor elûzték. Határozottan úgy
folytatódik az egész, mint egy „idézetszerû
élet". Mann idézi a kereszten meghaló Jézus
idézett szavait, de hallgat arról, amit Máté
öt verssel késôbb mond:
És imé a templom
kárpitja föltôl aljáig ketté hasada; és
a föld megindula, és a kôsziklák megrepedezének.
Pedig ez hozzátartozik a történethez. Lehet, hogy
a kárpit foszladozott már, és gyakran volt Jeruzsálemben
földrengés, de az, hogy mindez abban a pillanatban történt,
amikor Jézus meghalt (tegyük fel, hogy tényleg így
történt), bizony szinkronisztikus esemény, mely egy
egész sereg résztvevôt meggyôzött a Messiás-mítosz
igazáról, a mítoszéról, melyet Jézus
élt és halt. (Azokat, akik továbbra is azt állították,
hogy mindez csupán véletlen, természetesen nem lehetett
meggyôzni.)
A mítoszok archetipikus elbeszélések,
amelyek teljesen hatalmukba keríthetnek egy embert - de ez csakis
akkor bizonyítható, ha a valóság velük
mesél, akauzálisan és megfoghatatlanul. Napoleonnak
kell lenni ahhoz, hogy ki tudjuk mondani: „Nagy Károly vagyok",
ráadásul a napsugaraknak épp abban a pillanatban kell
az Austerlitz fölött úszó felhôkön áttörnie;
mindenki mást, aki azt állítja, hogy ô Nagy
Károly vagy Napoleon, bolondokházába csuknak. Ha egy
ilyen, kísértetként lebegô mese megszállja
az embert és életkörülményeit, és
ezáltal a szubjektív objektívvé és az
objektív szubjektívvé válik, akkor nemcsak
a megszállott ember életének van értelme, hanem
az egész létnek is. Ez az ember akkor - ha felismeri a jeleket
-, összekapcsolja a mítoszt a valósággal - és
ebben az értelemben „félisten". Ebben rejlik végülis
minden egyes ember nagysága, az emberé, amilyen Freud is
volt. Sajnos a jelenségnek van egy másik oldala is. Thomas
Mann szerint Hitler elsô hódíító hadjáratát
épp az ellen a város ellen indította, amelyben legnagyobb
ellensége lakott: Freud. A
Strafsache 40/61
-ben rámutattam
arra, hogy Hitler fanatikus antiszemitává válása,
ahogyan a
Mein Kampf
-ban leírja, pontosan megfelel a számtalan
mitikus „hôs" fejlôdésének. Csakis evvel magyarázható
az a hatás, amelyet elért.
Milyen messzire mehet egy értelmezés?
Marie Bonaparte dán hercegnônek születetett, és
ezzel egybecseng Freud két másik bálványa,
Napoleon és Hamlet. Ezzel a két alakkal azonban Freud csak
ideiglenesen azonosult, azok nem azonosultak vele, mint Oidiposz. Mindenesetre
biztos, hogy Freud-Oidiposz-Teiresziász élete végén
mindenkire mélyen hatott - például Stefan Zweigre:
„Életemben elôször találkoztam az igazi bölccsel,
aki önmaga fölé emelkedik, s aki a fájdalmat és
halált már nem személyes élményként
éli meg..." Aligha lehet elképzelni Szophoklész fenséges
Oidiposzáról jobb jellemzést. És ezért
a szphinx talányának megfejtése végülis
teljes joggal lehet: „Sigmund Freud".
Hogy ezeknek az amplifikációknak
pont vele kellett megtörténniük, a redukció nagymesterével!
Irónia, irónia! Jungnál tudtommal az amplifikációk
nem fordulnak ilyen nagy számmal elô. Ezért nagyobb
Freud Jungnál, mégpedig jungi értelemben. Így
hát végül mégiscsak együtt maradtak.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu