ARS POETICA? MELLÉBESZÉD

  Megint elmúlt egy év anélkül, hogy akárcsak egyetlen sort is tudtam volna írni, verssort természetesen, igazi verssort - így aztán különösen kínos feladat nekem, hogy írjak valamit úgymond az ars poeticámról.
  Ars poetica? Mi is volna az? Az idôs mester beavatja a fiatalabbakat, kezdôket a mesterség fortélyaiba. Átadja a tapasztalatát, a szakmai tudását. Egyáltalán, megmondja, milyen a jó vers. Ehhez különben is ajánlatos lenne, mondjuk, Horatiusnak lenni, sôt olyan korban is élni, amikor az ilyen szó számít, és amikor meg lehet mondani, hogy milyen a jó vers. Író, olvasó egy húron pendül.
  Manapság már az is bizonytalan, hogy ki a költô. Megesik, hogy aki az egyik irodalmi táborban korszakalkotó zseni, az a másik kör szemében dilettáns. Aki meg emitt poeta doctus, az amonnan nézve csak ügyes rímfaragó. Vagy ez nem is olyan szokatlan? Az ember hajlamos a maga korát tekinteni a mélypontnak, ahonnan már nincs is hová hanyatlani tovább. Pedig hát Shakespeare-t például a „szakma", a korabeli parnasszus („ the university wits ") úgy fogadta, mint sehonnai betolakodót - hiszen nem is járt egyetemre. Vagy nálunk Babitsot, a századelô nagy irodalmi hôskorában, hányan leepigonozták - az ellenkezôjéért.
  Az ars poetica a magyar szóhasználatban különben már régen nem azt jelenti, amit eredetileg jelentett. Inkább valamiféle hitvallást szokás érteni rajta, sôt újabban a költészettôl függetlenül, egészen általános értelemben is használják. (Miért is ne, ha már a bankoknak is filozófiájuk van?) Hogy nekem mi volna az ars poeticám, erre bizony nem tudok válaszolni. Elég baj, persze - valamirevaló költônek ez nem lenne szabad, hogy gondot okozzon. A költônek ugyanis szilárd meggyôzôdése, hogy a világnak égetô szüksége van mindenre, amit a szelleme kitermel. Ha leszakad az ég, ô megtartja a ceruzájával. Emiatt a költôk, mi tagadás, nem mindig kellemes emberek, de a legkomolyabban úgy gondolom, hogy ez a hitük nagy segítség ahhoz, hogy írni tudjanak. Tudom, ha most azt mondom, hogy hajlamos vagyok magamat nem egészen igazi költônek tekinteni, ez kínos mórikálásnak hat. Nem is azt akarom mondani, hogy azt a keveset, amit írtam, rossznak tartom. Nem, azok a versek meg vannak rendesen csinálva, egy darabig biztosan eltartanak. Csak éppen az a hit, az nincs meg bennem, vagy nem eléggé, hogy ez fontos közérdek. Meglehet, ez az egyik oka annak, hogy olyan ritkán sikerül verset írnom.
  A terméketlen idôt aztán kitöltöm mindenfélével. Például éppen ars poetica-szerûségeket írogatok, a szó eredeti, bár erôsen korlátozott értelmében, hétrôl hétre és immár nyolcadik éve, levélben, versrovatvezetôként a Holmi szerkesztôségénél jelentkezô sok-sok költôjelöltnek és önjelöltnek. Voltaképp ezért tértem át a számítógépre: már nem bírtam hol tárolni a szerkesztôi leveleimet, annyira fölszaporodtak. Minden arra vall, hogy a versírás fontos emberi szükséglet.
  Én magam is írok természetesen. Hiszen verselni az ember, ha tud, mindig tud. Írok pénzért meg játékból, dalszöveget színdarabokba, verses levelezôlapot, felköszöntôt barátaimnak, mindenféle feladatverset a Merlin Színház dalnokversenyein... De a nyilvános költôi játékokat már sokallom egy kicsit, és nemcsak a Merlinben. Mintha mostanában túl sok helyet foglalna el az, ami valami helyett van, valami igazi helyett, illetve mintha - persze nem kevés nagyszerû kivétellel - ez a helyett akarna feltûnni igazinak. És ez a hiányérzet, talán ez az ars poeticám. Vagy éppen ars po-eticám - ha ez lett volna a kérdés.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu