AZ OROSZ IRODALOM FILOZÓFIÁJA

  Ritka merészség kell ahhoz, hogy ezt a szinte megvalósíthatatlan ajánlatot tegyem Önöknek: az orosz irodalom filozófiájáról fogok beszélni. Az a helyzet, hogy bizony játszani fogok, mindvégig, s hogy mennyire komoly ez a játék, döntsék el Önök. Megkezdvén e valamelyest nyugtalanító téma elôadását, hangsúlyozni szeretném, hogy mélységesen felszínes, vagy éppen fordítva, felszínesen mély leszek. Tudom, hogy tudatlanságom és az idôhiány miatt állításaim többsége üres szavakon alapul majd. Amikor úgy érzem majd, hogy inkább a tudatlanságomra kell hivatkoznom, hát arra hivatkozom majd, ha pedig az idôhiány látszik elônyösebbnek, akkor ezt a lehetôséget ragadom meg. Tehát röviden: szeretném megkérni Önöket, hogy a megalapozatlanságomhoz úgy viszonyuljanak, mintha elôadásom a természet vadvirága volna. Ezenkívül még azt szeretném elôrebocsátani, hogy az orosz irodalmat nem különféle témák végtelen változataként, hanem egyfajta áradatként fogom föl, és ezért valamelyest redukált állapotba hozom. A 19. századi orosz kritika, mely megtette a maga (fekete vagy vörös) dolgát, ebben természetesen a segítségemre siet. Mégis leegyszerûsítem elôadásom témáját, máskülönben csupa utalássá, sôt, utalások utalásaivá változna.

A remény mint az orosz irodalmiság filozófiai alapja

  Bizonyára mindent elôrebocsátottam már, kivéve talán azt, hogy mondandóm még ebben a formában sem kevésbé sokkoló, mert Oroszország, mely analízisnek alá nem vethetô szent térnek képzeli magát, valamiért nincs hozzászokva ezekhez a dolgokhoz. Tehát a diskurzus igen vakmerô formájával hozakodom elô. Néhány nappal ezelôtt, a Moszkvai Televízió népszerû „Összegzés" címû mûsorában, Lenin születésnapjával kapcsolatban azt mondtam, hogy Lenin az orosz irodalom csökevénye: nem Dobroljubové, nem Belinszkijé, nem Piszarevé, hanem a Puskintól Csehovig vezetô egész orosz irodalomé. Tehát, az én szememben Lenin egy olyan poloskára hasonlít, amelyik teleszívta magát a Nagy Orosz Irodalom vérével, és végrehajtotta azt a bizonyos forradalmat. Ez azt is jelenti, hogy a kommunizmust, a bolsevizmust, az oroszországi szociáldemokrácia eszméit igen nehéz elválasztani az orosz kultúra általános irányától. Következésképpen a Leninnel vívott küzdelem nem a kultúra harca a kulturálatlanság ellen, hanem az orosz kultúra harca, bármilyen gyászos következményekkel járjon is ez a belsô kulturális küzdelem. Így tehát nekünk súlyos problémáink vannak a kultúránkkal. Be kell vallanom, végtelen felháborodást váltott ki a nézôk körében a fenti kijelentésem. „Lenint kedvedre gyepálhatod, de egy ujjal se bántsd az orosz kultúrát" - mondták.
  Tehát Oroszországban mi valahogy mindig el akarjuk kerülni az orosz irodalom következményeirôl szóló komoly beszédet, mert azt képzeljük, hogy ha az orosz irodalmat is szidalmazni kezdjük, akkor szép nôkön és kaviáron kívül már semmi sem marad számunkra. És, valóban, nem sok mindennel büszkélkedhetünk, de az orosz irodalmat még a legkritikusabb hozzáállással is nagyszerûnek tekinthetjük. S hogy milyen hibákat követett el, nos, ebben próbálunk meg ma eligazodni.
  Amikor Leninrôl, mint az orosz irodalom testén élôsködô poloskáról vagy csökevényrôl beszéltem, nem is voltam különösebben eredeti: Vaszilij Vasziljevics Rozanov nyomdokain haladtam, aki utolsó könyvében, a Korunk apokalipszisé ben arról írt, hogy az orosz forradalom sikerét biztosító okok közül egyetlen egy olyan sincs, melynek ne volna irodalmi tartalma. Ezzel túl sokat nem mondtunk, így hát kiigazítjuk kissé Rozanovot azzal, hogy mindazon okok, melyek az orosz forradalomhoz vezettek, az orosz irodalommal állnak kapcsolatban. Ez tehát egy nagy orosz filozófus megfigyelése, és mondanom se kell, hogy Rozanov tudta, mit beszél, mert amikor ô maga lázadt fel az orosz irodalom ellen, éppen azokra a következményekre figyelmeztetett, melyek a lázadásától függetlenül is bekövetkeztek. Rozanov szavait az eszemben tartva megpróbálom valamelyest modellezni az orosz irodalom filozófiai szerkezetét.
  Mindenekelôtt azzal kezdem, hogy véleményem szerint az orosz irodalmiság legfôbb bázisát a remény filozófiai fogalma alkotja. Ez az orosz irodalom alapkategóriája. Ez azt jelenti, hogy az orosz irodalom minden irányzata meg van gyôzôdve arról, hogy a mánál szebb lesz a holnapunk. Holnapután pedig még a holnapinál is szebb világ köszönt reánk. És általában is, úgymond, lelki-szellemi, morális valamint egyéb értékek folyamatos növekedésének, felhalmozódásának lehetünk tanúi, és mindez a boldogság, az igazságosság, a jóság teljes és végsô világi gyôzelméhez vezet majd, legalábbis Oroszországban. És miután az orosz irodalom e kispolgári szerepkörében külföldön is megjelenik, számíthatunk arra is, hogy a fél világot, talán a háromnegyedét is elvezetheti a boldogsághoz, az igazságossághoz és a jósághoz.
  Az orosz irodalom azért nem annyira ostoba, hogy azt gondolja, a holnap - holnap érkezik el. Úgy képzeli, háromszáz év múlva is beköszönthet, hisz háromszáz év múlva szintén holnap lesz. Mindenekelôtt az a gyakorlatilag minden írónál megtalálható tendencia a fontos, mely meghatározza a reményt. Olykor kissé ironikusnak mutatkozik, mint például Csehov mûveiben, olykor így Nyekraszov esetében tiszta formában jelenik meg. Az orosz irodalom ténylegesen létezô tendenciája tehát ez a végtelen optimizmus, mely az orosz valóságban uralkodó totális társadalmi kilátástalanság egyenes tükrözôdéseként jut szerephez. Ha valóban ennyire rossz a reális életünk, az eltolódás kiegyenlítésére (az orosz olvasó, következésképpen az orosz társadalom megmentése érdekében) a remény igen erôs lelki doppingjára van szükség, nehogy teljes sötétségbe boruljon minden.
  A reménynek nemcsak idôbeli, hanem térbeli vonatkozásai is vannak az orosz irodalomban. Errôl sokkal részletesebben is szólhatnék, mégis egy példát hozok csupán, megint csak Csehovra utalva. A Három nôvér ben mindenki ezt modogatja: „Moszkvába, Moszkvába, Moszkvába". Itt - rossz, Moszkvában - jó. Helyet kell változtatni, egy teljesen utopikus helyre kell menni. Ez az elképzelt Moszkva persze nem létezik. De létezik ez a térbeli mozgás, arrafelé, ahol sokkal jobb, mint az a hely, ahol éppen vagyunk. Vagyis minduntalan olyan érzésünk támad, mintha nem a megfelelô karosszékben foglaltunk volna helyet, és át kellene ülnünk abba, amelyikben otthonos meghittség fogad. Ezért a filozófiai remény fogalmához erôsen kötôdô, és mindenkor pontosan mûködô tér-idô jön létre az orosz irodalomban.

Az ember jó, a körülmények rosszak

  Másodszor pedig feltétlenül az orosz irodalom filozófiai antropológiáját emelném ki, melynek alapelgondolása szerint a gonosz a külvilágban található, az embert pedig bizonyítás nélkül jónak kell elfogadni. A jóság tehát a világ alapvetô ontológiai kategóriája, örökkön-örökké létezik, a gonosz ezzel szemben véletlenszerûen vagy csak idôlegesen van jelen, vagy talán egyáltalán nem is számbavehetô jelenség. Mindképpen harcba kell azonban lépni ellene, és le kell küzdeni. Tehát a jóság eleve erôsebb a gonoszságnál. A jóság és a gonoszság közti párviadal nem polifonikus küzdelem az orosz irodalom rendszerében; Bahtyin, úgy tûnik, egy kissé eltúlozta a gonosz lehetôségeit Dosztojevszkijjel kapcsolatosan. Szó sincs ugyanis polifóniáról, a gonosz némi ellenszegülését követôen a jóság gyôzedelmeskedik, sikert arat fölötte. Ha mottót keresünk a Nagy Orosz Irodalomhoz, bizony igen rövid formára bukkanhatunk. Turgenyev regényfigurája, az Apák és fiúk egyik fôhôse, Bazarov szavai ezek: „Az ember jó, a körülmények rosszak". Ez a szinte komédiába illô optimizmus lesz a mottónk: „Az ember jó, a körülmények rosszak", minthogy az orosz irodalom teljes mértékben meg van gyôzôdve az ember eredendô jóságáról. A rossz körülményeket meg kell változtatni, és meg is változnak. A mindennapiság szemszögébôl nézve nehezen változtathatók meg a körülmények, ám a lélekben könnyû lesz a változás. Lényegében csak néhány lépés az orosz ember útja önmagától Krisztusig. Krisztus egy karnyújtásnyira van, csak a megfelelô irányban kell kinyújtani a karunkat. Az orosz irodalom keresztényi-vallásos vonulata felerészben azt az irányt keresi, merre nyújtsuk ki a karunkat, hogy elérjük Krisztust. Az orosz irodalomban egy szempillantás alatt, varázsütésre Krisztussá lehetünk, Aljosa Karamazovvá, vagy szocialista Krisztussá, Csernyisevszkij-hôssé változhatunk, mindegy mivé, a lényeg az, hogy a szentségtôl semmiképp sem vagyunk messze. Tehát az ember eredendôen annyira jó, hogy a szentségért nem is kell messzire menni. Itt van a közelben. Az ember azonban nagyon rosszul él, és errôl a körülmények tehetnek. A körülmények persze fojtogatják az embert, és az ember a körülményeknek köszönhetôen megromlik. Ezért az orosz irodalomban az egyénen, azon az énen kívül, akirôl szó van, minden és mindenki bûnös. Bûnös a cárizmus, persze, magától értetôdik tehát, hogy az orosz valósággal szembeni ellenállás irodalma lényegileg erôteljesebbnek tûnt, mint az ontológiai keresésé, mert a túlélés mindennél fontosabb volt. Ezért az oroszországi irodalom testévé és vérévé váló szatirikus, ironikus és más irányzatok jöttek létre, és a túlélés érdekében nagy szükség volt rájuk. Ugyanakkor az orosz irodalom nem munkálta ki a maga antropológiáját, a gonoszt külsô szférákba lökte, és ezzel, meg kell mondjuk, túlságosan egyszerûen oldotta meg az ember problémáját: ha az ember rossz, akkor a körülmények áldozata lett. Tönkretették a körülmények - ez a magyarázat. Még ha lázadtak is írók ez ellen a felfogás ellen, akkor más szintre, talán mélyebbre helyezték a problémát, de a fojtogató légkör mégiscsak fennmaradt. Felidézhetjük itt Dosztojevszkij szavait az Író naplójá ból, miszerint a gonosz sokkal mélyebben gyökerezik az emberben, mint ahogyan azt a felcser szocialisták gondolják. Igen, Dosztojevszkij ábrázolásában sokkal mélyebben rejtôzik a gonosz az emberben, ez igaz, hisz a felcser szocialisták elgondolása szerint nem szállja meg az embert a gonosz, s ha egyáltalán dolga van vele, akkor sem hatol mélyre, legfeljebb megérinti. Ugyanakkor Dosztojevszkij is csak pontosan addig a végletig jut el, amíg még legyôzhetônek tartja a gonoszt. Messzebbre Dosztojevszkij képzeletében sem hatol el a gonosz, azon a határon túl, ahol már nem gyôzhetô le, nála nincs semmi keresnivalója. Ezért a gonosz függôleges redukciója az orosz irodalom állandó eleme, jelen van minden szférájában. Az ezzel összefüggésben kidolgozott javaslat pedig a remény filozófiájából következik. Oda, ahova a gonosz kitér a remény filozófiájának ellenôrzése alól, még a fejünket sem fordítjuk utána. Ott nem vesszük észre, avagy leegyszerûsítjük a gonoszt.
  Így hát persze a cárizmus a hibás, és ne építsünk illúziókat, az oroszországi élet mindig is szörnyûséges volt, sosem voltak hajnalaink. Az orosz kultúra kettészakadtsága ugyancsak felelôs. Tehát itt két különnemû válasszal találkozunk, mindazonáltal nyilvánvaló az orosz kultúra mindkét táborának válasza: kettészakadt a kultúra, következésképpen elszakadunk a gyökereinktôl, vagy megfordítva, elszakadunk a civilizációtól. Némelyek úgy gondolják, hogy Európa felé fordulva önmagunkat veszítjük el, mások szerint éppen azáltal veszítjük el önmagunkat, ha nem fordulunk Európa felé. És ebben a 19. század nagyobbik felét meghatározó ellentétben a gonosz szintén mint külsô erô jelent meg: bizonyos körök számára a lengyelek, a zsidók, az európaiak személyesítették meg, és persze a diákok, akik annak rendje és módja szerint befogadták az európai gondolatokat. Mások szerint a szakállas papság, a nép tudatlansága a bûnös, valamint a cári bürokrácia, mely túlságosan orosz. Az ellentábor pedig azért tartotta hibásnak a cári adminisztrációt, mert túlságosan német. Nagyszerûen felruházták a bûnökkel mindazokat a különbözô bürokratikus és kulturális szférákat, amelyektôl önmagukat megkülönböztették. Nem a létezô kultúrát, hanem azokat a kulturális szférákat hibáztatták, melyek segítségével a kultúra átértelmezôdött azokban a távoli idôkben. Persze a vallási szférákat is áthatotta ez a szemlélet: említettem a borotválatlan papokat, de nemcsak a borotválatlanságról van szó, hanem az ezért meg azért sikertelen pravoszláviáról is. És ezzel kapcsolatban megint csak némelyek úgy gondolják, hogy nem a megfelelô vallást választottuk; mások pedig azt, hogy jól választottunk, csak nem a megfelelô emberek prédikálnak, és így tovább, és újra csak az oroszországi egyház irányítói lettek a bûnösök, vagy pedig azok, akik nem hallgatnak a kivezetô utat mutatókra. Megint csak kirekesztés a cél.
  Valóban fantasztikus megtisztítás folyik, egész egyszerûen azt lehet mondani, hogy jól megdolgozzák az embert. Végül is mit tehet az ember az orosz irodalomban? Nem tehet mást, mint hogy a hercegében bízó elsô bálos Natasa Rosztovává váljon. Az orosz irodalom becsületesen és ôszintén megígéri, hogy minden nô megkapja majd a maga hercegét, és eljô a nagy boldogság. És mindazon férfiak, akik elhatározták, hogy új emberré válnak, háromszoros boldogságban részesülnek majd. Az orosz irodalom örökké azt kutatta, hogyan válhatunk új emberré, és a megoldást könnyûnek találta: meg kell szabadulni a pusztító körülményektôl. És akkor tüstént megteremtôdik az új ember, és eljô a boldogság is.
  E vonatkozásban az orosz irodalom sokkal több választ ad, mint amennyi kérdést feltesz. A kérdések egységesülnek, a válaszok körformát alkotnak, melynek minden pontjáról meg lehet válaszolni, hogyan legyünk boldogok, hogyan gyôzzük le a halálfélelmet (emlékezzünk csak Tolsztojra), hogyan törjünk ki a társadalmi elnyomatás, kizsákmányolás helyzetébôl, és így tovább, és így tovább. Választ kapunk arra, hogyan szabaduljunk meg a cinizmusunktól, mi a cinizmusunk lényege, és így tovább, és így tovább. Az orosz irodalom óriási lelkesedéssel szórja a válaszokat. Sôt, nagyon kedves, jóságos válaszokat ad, nincs ebben semmi rossz. Senki sem ellenezheti a nôknek járó boldogságot, senkinek sem jut eszébe ellentmondani.

A jóság, a szépség és az igazság háromszöge

  Ugyanakkor nem titkolhatom, hogy az orosz irodalom nagyon szigorú konstrukció: a jóságot, a szépséget és az igazságot egy háromszögben egyesíti, melynek egyik szögérôl sem hajlandó lemondani. Ezért a remény csak ebben a szigorú szerkezetben létezhet, és belôle születik meg, természetesen, a moralizmus. Mert ha a szögek valamelyikét kiiktatjuk, esetünkben feltehetôleg elhajlásról van szó. Az orosz irodalomban egy igazság van, a számtalan többi eset csak eltérés az igazságtól. Az orosz irodalomban az igazság egy és oszthatatlan. Jevgenyij Anyegin igazsága azonos Tatyjánáéval. Csakhogy Anyegin félrelöki Tatyjána igazságát, bár tudja, kinél van az igazság, miként azt is, hogy ô az, aki eltávolodott az igazságtól. És fölöttük áll Puskin, aki a maga nagyszerû és zseniális irodalmi huligánságával sem osztja meg ezt az igazságot, és Lermontov démonikussága sem, nem beszélve persze Tolsztojról, Csehovról, Dosztojevszkijrôl. Az igazság mindannyiuk számára egy és oszthatatlan. A Három nôvér és a Jevgenyij Anyegin azonos térbeli kiterjedés részei. És bár Anyegin különösnek mutatkozna a Három nôvér ben, a három nôvér igazságát mégis megértené. Ugyanígy furcsa lenne elképzelni a három nôvért a Holt lelkek szereplôiként, bizony furcsa volna ott látni ôket Korobocska vagy Csicsikov mellett. Ám a három nôvér elítélné Csicsikovot a holt lelkek felvásárlása miatt, akárcsak Szobakejevicset, mert olyan idegen. Tehát az orosz irodalomnak egyazon síkján haladunk, csak egyetlen síkról lehet szó benne.
  Egy és oszthatatlan az igazság, és ez nagyon megkönnyíti az életet, demokratikussá teszi. Ebbôl azt is megérthetjük, hogy a nagyanyók miért oktatták ki mások unokáit a moszkvai utcákon arról, hogyan öltözködjenek és milyen zoknit hordjanak. Mert úgy gondolták, hogy egy igazság létezik mindenki számára. És a szoknya hosszát sem a kommunisták határozták meg, hanem egy nagyanyó, aki tudta, hogy egy igazság van. Ebbôl orosz néven egy nagy-nagy család született, mely az orosz irodalmat is szervezte. Mindebbôl világosan következett minden 'mi', 'hogyan', 'miért' és 'minek'. Az orosz irodalom olyan határozottan húzta meg a jóság, szépség és igazság alkotta háromszög vonalait, hogy nemcsak gazdája volt e háromszögnek, hanem túszává is vált. Idézzük fel ezen a ponton újra Bazarovot. Tudják talán, hogy amikor az Apák és fiúk írása közben pozitív hôssé alakult, Turgenyev egy hirtelen mozdulattal eltüntette az arcáról a pörsenéseket. Az orosz irodalomban tudniillik megengedhetetlen, hogy egy pozitív hôs ragyás képû legyen. Az orosz hôs, ha valódi hôsrôl van szó, nem lehet ragyás. Minél kevésbé pattanásos, annál pozitívabb figura. És a legnemesebbjének egyetlen pattanása sincs.
  Ez az elv általános érvényû az orosz irodalomban. A szépség szigorúan megôrzôdik az igazságról szóló törvényben is. Amennyiben a szépség ellentmond az igazságnak maszk lesz belôle. Jó példa erre Sztavrogin: szépséges arca maszkra emlékeztetett, írta róla Dosztojevszkij. Azonnal megkezdôdik az elidegenítés. Csehov szép nôalakjainak fehérnemûje pedig pikkelyként hat, emlékezzenek csak a Kutyás hölgy re, például. És mondanom se kell, a túlságosan szép nôk, teljes testi szépségükben egyébként sem fogadhatók el az orosz irodalomban. A jövôbe nehezen vihetjük magunkkal a testünket, oda test nélkül kell menni. Az orosz irodalomban általában gyanakvással fogadják a testet. Szonyácska Marmeládova áruba bocsátja azt a testet, melyet lényegében nem birtokol. Érthetetlen, mivel üzletel a Bûn és bûnhôdés ben. Még egy olyan jelentôs pszichológus, mint Dosztojevszkij, sem tette magáévá azt a férfias szemléletet, melybôl elementárisan következne annak megértése, hogy Szonyácskát bárki megveheti. Emlékeznek talán, milyen sok drámai helyzet bontakozik ki a regény folyamán akörül, amit a férfihôsök egyike-másika akar Szonyától, molesztálja ôt. Szonya pedig nem a megfelelô módon viselkedik, úgy tesz, mintha szent asszony, és nem prostituált volna. Prostitúció-ellenes magatartása igen különös, ellentmond a foglalkozásának. Az egész alak kiagyalt, a foglalkozásával, a szentségével együtt. Arra van kitalálva, hogy Raszkolnyikov megértésre leljen benne, legyen, aki meghallgassa a vallomását.
  Egyébként az irodalmi hôsnôk légnemûségét az irodalmi mûvek alapján készült orosz filmek hangsúlyozzák leginkább, melyekben hirtelen túl sok lesz a testbôl. Láttuk, milyenek Dosztojevszkij nôalakjai, és akkor váratlanul kezük, lábuk lesz a filmvásznon, rémes. Ez a fél-testiség úgyszólván az orosz irodalom természetes állapota, hogy Mandelstamot idézzem. Miféle erotika lehetséges itt? Ironikus lehet csupán. Az orosz erotika, teljes egészében, Barkovval bezárólag, ironikus. Barkov, persze, áthatóan ironikus. Vagy ott vannak Lermontov junker-korszakának poémái, avagy Puskin. Tehát a fél-testiségbôl csak az irónia nyelvén lehet megszólalni.
  A háromszöghöz visszakanyarodva megállapítható, hogy a negatív hôsnek ellenben feltétlenül viselnie kell... Karenyin ama bizonyos fülét. Amint meglátjuk a fülét, máris világossá válik, hogy rossz ember. Másnak nem lehet ilyen füle, képzeljék csak el Jevgenyij Anyegint ezzel a füllel. Nem tudnánk mit kezdeni vele. Anyegin valahogy nem mutatna jól ezzel a füllel. Nem, nem. Pattanásokkal és ezzel a füllel pedig... végképp rossz lenne.
  Meg kell hagyni, az orosz irodalom ebben az értelemben persze fenomenálisan naiv. Valami kedves naivitás van benne, valami egyszerûség. Igen, még Csehov is nagyon naiv tud lenni. Minek kritizáljuk, azzal intézhetnénk el a legkönnyebben. Érdekesebb lenne megérteni ezt a naivitást, mely abból következik, hogy e filozófiai antropológia nincs feldolgozva, mert egész életünkben ellenállásba kényszerültünk, védekeznünk kellett, csatákat vívtunk a túlélésért. A fejlôdésre nem maradt idônk.

A külföldieket nem szeretik az orosz irodalomban

  Ugyanakkor az orosz irodalom nemcsak naiv, hanem olykor gonosz és agresszív is. Hogy ôszinte legyek, a külföldieket nem szeretik az orosz irodalomban. Érdekes módon a külföldiség önmagában nagyobb jelentôségû, mint az idegent jelölô név. Ha egyszer külföldirôl van szó, lényegében mindegy, hogy hívják az illetôt. A külföldiségrôl árulkodó viselkedés inkább jellemez az orosz irodalomban, mint a személyes értékek. A külföldi, mint kategória, rendre hangsúlyosabban van jelen, mint az, hogy Pierre vagy Paul éppen milyen, jó vagy rossz, jóságos vagy nem az. Külföldi, és kész.
  Írtam valamikor egy tanulmányt Gogol mûveinek francia vonatkozásai címmel, mely elolvasható Moszkvában nemrégiben megjelent összegyûjtött munkáim második kötetében. 'szintén megdöbbentem azon, hogyan viszonyult Gogol egész életében az idegenekhez. Elôször disznó képében jelenik meg az ördög nála, majd lengyellé, végül franciává változik. Csakhogy disznó-jellegét mindenkor megôrzi: lengyelként, franciaként is. Ez a népi bûnösséggel kapcsolatos gondolatra utal vissza, elôbb a közvetlen szomszédhoz, a lengyelhez, majd a franciához is úgy viszonyulunk, mintha a sátán volna. „Repült a francia sáska" - írta Gogol. Ez durván hangzik, de pompásan be van kódolva a poétikájába. S ha már itt tartunk, elmondom, de tényleg nem azért, mert Magyarországon vagyok, hanem mint Gogol külföldiekhez való viszonyának szakértôje, megemlítem, hogy Gogol két népet tudott elviselni: az angolt és a magyart. Felelôsséggel állíthatom, hozzájuk pozitívan viszonyult, nem úgy, mint másokhoz. Önök a gogoli xenofóbia kivételeinek bizonyultak. Bizony. Nem tudom az okát. Talán nem ért el idáig a keze.
  Ez rendre így van: Dosztojevszkijt nem is említem, az ô esetében minden világos. No de itt van Csehov: ô is megdöbbentett. Micsoda finom, intellektuális gondolkodás jellemzô rá, és mégis velejéig átjárták a xenofóbia áramai, a korai Csihanté tól a Cseresznyéskert érett szerzôjéig. Franciaország, az értelmiség és Csehov címû tanulmányomban megvizsgáltam ezt a kódorgó vegyértéket. És megdöbbentett. A buta francia - írja az ifjú Csehov, mégpedig azért buta, mert sehogy sem tudja megérteni, miért esznek olyan sok lepényt az oroszok, talán öngyilkossággal akarnak véget vetni az életüknek. Szólítja a pincért, emlékeznek az elbeszélésre, és azt mondja neki, hogy „Figyeljen csak ide, az az ember ott meg akar talán halni, túl sok lepényt eszik a kaviárjához".
  Elsô látásra minden rendben, de ha jobban belegondol az ember, akkor megérti, hogy itt az európai korlátoltság szörnyû kifigurázásáról van szó: az orosz ember jól bezabál, és gyôzedelmeskedik. Az európai meg csak ide-oda futkos, nyüzsög, fennakad apróságokon, valami sosincs rendben nála. És erre nincs magyarázat, mélyen, vagyis az abszolút tudattalanban gyökerezik. Döbbenetes. És még csak fel sem tör onnan, Csehov nem tudatosítja ezt a gondolatot, hanem, mint például a Csihante esetében, a legtermészetesebben osztja meg velünk az elképzelését, és a Gogollal fertôzött orosz értelmiséginél ez amúgy is rendesen mûködik. Meglepett, hogy a csehovi humor egyik eleme éppen a külföldit, a külföldi mentalitást érintô irónia. Elsôsorban németek, franciák, lengyelek szerepelnek ebben a vonatkozásban.
  Tehát vannak dolgok, amelyek látszólag felszíni jelenségek, valójában azonban el vannak rejtve, és nem lehet azonnal megérteni ôket. Mert az orosz irodalom, éppen a reménynek és az optimizmusának köszönhetôen nagyon sokszínû és nagyon kívánatos, sokat kívánunk belôle enni. Arról van szó, hogy Oroszország határain túl, például Európában, a következô kép áll össze: egy normális ember négyfogásos menüt fogyaszt; elôétele francia irodalom, elsô fogásként német irodalmat, másodikként, mondjuk, magyart eszik, desszertnek pedig a csokoládéval gazdagon töltött orosz irodalmat választja, mely nagyszerû, finom, tápláló és édes. De az oroszországi kultúrában a különféle, szovjet és nem szovjet körülmények folytán az étel mennyisége mindig is meglehetôsen korlátozott volt, következésképpen az orosz értelmiség elôétele is csokoládé volt, hogy azután csokoládé-leves, csokoládé-vagdalt következzék, és végül csokoládé-fagylalt zárta a menüt. Nem csoda, hogy megbetegedett a mája, és az agya is elszállt valamerre, amerre nem kellene. Túlságosan édes a mi irodalmunk, és nagyon édes a tudatunk is. Fût-fát ígérgetünk, de nem valósítunk meg semmit, ebbôl következik az agresszivitásunk. Nem teljesítjük a kötelezettségeinket és ettôl agresszívak leszünk. Jóllaktunk csokoládéval, a megvalósítás várhat. És másoknak is szeretnénk felkínálni ezt a komoly problémákat okozó csokoládé-irodalmat.

Csokoládéirodalom és hipermoralizmus

  Az orosz kritika pedig tovább redukálta mindezt, valóban, amint az orosz irodalom túllépte a kereteket, amint az általános irány szempontjából „szükségtelen részletek" merültek fel, a kritika azonnal lenyeste ezeket az ágakat. Lenyeste az egyik, másik, harmadik ágat is. Az iskolákban pedig nem tanítják az orosz irodalmat, hanem elvégzik az anyagot, mégpedig a nagy kritikusok hagyatéka alapján. Sôt, az orosz kritikusok hiába egyszerûsítették le az orosz irodalmat, jöttek a szovjet kritikusok, és még alávagdostak. És végül mi az iskolai változatát kaptuk meg mindennek. Tehát egész népünket ez a tudat táplálja. Az általános irodalomfelfogás leegyszerûsített formájával senki sem törôdik, és bár nagyszerû specialistáink vannak a befogadás, a recepcióesztétika terén, mégis mind ezidáig fel nem tett kérdés maradt, melyik a mi valóban létezô irodalmunk, és hol van az a másik, amelyiket az iskola által kifosztott olvasói minôségünkben birtokolunk.
  Ez a csokoládés irodalom azonban csak látszatra oly édes. Valójában nem akármilyen betegségeket hordoz, melyek megfertôzik az orosz tudatot. Itt van, például, a hipermoralizmus betegsége. Az orosz irodalom az intô ujj irodalma, mindig tudja, „ki a bûnös", „mit tegyünk" merre menjünk tovább és miért. Tudja, kit kell szeretni, kit nem, kit kell választani, a család és a házasélet nagy specialistája. Tudja, hogyan javítsuk meg a csapot, hogy jutunk a mennyországba, egyszóval mindent, de mindent tud. Minden kérdésre választ ad.
  A hipermoralizmus rémes betegség. Ha a hipertónia gutaütéshez vezet, akkor a hipermoralizmus erkölcsi gutaütést okoz. '17 októberében kaptuk el ezt a betegséget. Ezzel kapcsolatban megjegyzem, hogy a hipermoralizmus szintén kettôs jelenség: egyfelôl szuper-erkölcsiségrôl van szó, másfelôl magán, privát erkölcstelenséggé fajul, merthogy megvalósíthatatlan. Vagyis az elérhetetlen magaslatok helyébe lép ez utóbbi, és emiatt az orosz erkölcsiség mindig is kettészakadt. Olyan elérhetetlen magasságokba kellett emelkedni, hogy jobbnak látszott inkább sehova se törekedni az életben, túlságosan magasra volt helyezve a mérce. Ajánlatosabb volt szép nyugodtan élni a magad életét a meleg lében. És ez a kettéhasadt oroszországi sütôkemence nagyon szigorú a kultúrában, a civilizációban pedig mûködésképtelen, és emiatt sok elszomorító jelenséget szül.
  Ezt az oroszországi irodalomban kialakult klímát egyszer komolyan kétségbe vonták. A múlt század végén lázadás tört ki a Nagy Orosz Irodalom ellen. Elérkezett a kultúra ún. „Ezüstkorszaka" a maga komoly lázadásával, melynek alapja minden bizonnyal „a 'mi'-tôl az 'én'-hez vezetô út"-ban határozható meg. Az orosz irodalom a „mi" névmás nemzeti gombatelepe. Oroszországban a „mi" mindig többet ér, mint az „én". Nem az „én" a lényeg Oroszországban, hanem az „én"-ek garmadából álló „mi". Az „én"-ek tehát csak részét képezik ennek a „mi"-nek, nem önálló értékek. A „mi" bármely szférában többet ér az individuumnál, társadalmilag nemkülönben, mint vallási szempontból, és így tovább, és így tovább. Természetesen a nációnk is többet ér az egyénnél.

Az Ezüstkorszak „az orosz irodalom szégyenteljes évtizede"

  Minden világos tehát az orosz irodalommal kapcsolatban, és, mint mondottam, a múlt század végén komoly lázadás tört ki, mely tagadta a „mi" túlsúlyát. 'szintén szólva, ha egy olyan regényt akarnék megnevezni, mely valóban, szívbôl nagy fügét mutatott az orosz irodalomnak, hát akkor Szologub az Undok ördög címû könyvét kell megemlítenem, mely mindazokat a fogalmakat, amelyekrôl ma szót ejtettem, egész egyszerûen szétmarcangolta és összepiszkította, úgy, ahogyan a tapétát rondítják össze ebben a regényben. Szologub teljes mértékben, szembetûnôen és nagyszerûen kigúnyolta a remény filozófiáját, könyvében megemlítôdik az a háromszáz év.... Nagyszerûen gúnyolódott a gonosz társadalmi feltételekhez kötöttségén.
  Szologub könyve igen fontos szerepet tölt be az orosz irodalom folyamatában, és általában az „Ezüstkor" mintha az orosz irodalom teljes választékát kétkedve fogadta volna. Nem véletlenül emlegette Gorkij az orosz irodalom szégyenteljes évtizedeként ezt a korszakot, és nem véletlenül bôdült föl az orosz értelmiség derékhada az „Ezüstkorszak" ellen, és indult el egy szörnyû, értelmetlen, szônyeg alatti csatározás az „Ezüstkor" új jelenségeivel szemben. Nos, e zendülés szörnyû vereséggel végzôdött, és ezért még csak nem is a bolsevik irodalom a felelôs, hanem a változást elfogadni nem tudó orosz népi nemzettudat. Pedig a nemzettudat nem sokban különbözött az önmegismeréstôl. Elutasíttatott tehát, más kérdés, hogy miért.
  Oroszországban semmi sem volt rendjén. A dosztojevszkiji fél-testiség egyáltalán nem tükrözte az orosz erotikát. Gyûjteményes kötetem második részében Az orosz népi szex morfológiája címen megjelent nagy terjedelmû esszémben Afanaszjev 1860-ban gyûjtött, titokzatos erotikus meséit elemeztem, és biztosíthatom Önöket arról, hogy az orosz ember sokszor nem választja ketté a szerelmet és a verekedést, számára az egyikbôl következik a másik. Nagyon érdekes kérdés, miféle források táplálják ezt az agresszivitást. Érdekes megvizsgálni azt is, miként lökte ki magából az oroszországi magas kultúra ezt a népi kultúrát. A forradalom hajnala már ott dereng ezekben a mindent elôre meghatározó titokzatos mesékben, melyek szörnyû jelenségekkel vannak teli: nemesi kúriákat gyújtanak fel bennük, a parasztok illetlenül viselkednek a templomban, mire földbirtokosuk megbünteti ôket. És mit gondolnak, mit tesznek a parasztok? Talán megjavulnak? Nem, megölik a földbirtokost. Normálisan reagálnak: a javító-nevelô intézkedésre gyilkossággal kell felelni. Zöld utat kap a civilizáció. Ám az oroszországi magaskultúra ezzel mit sem tud kezdeni. Megmarad hát azoknál a dolgoknál, melyeket Tolsztoj és Dosztojevszkij vetett fel. A problémákat másként megoldani próbáló „Ezüstkorszak"-ot pedig elpusztították. És ismétlem, nem '17 októberében. Gorkij zengô frázisa semmisítette meg: „ember: ez szép, ez büszkén hangzik". Talán még erôsebb csapást mért rá az orosz irodalom legszebb frázisa, biztosan tudják, melyik. Íme: „az ember boldogságra termett, miként a madár röpülésre". Ez az orosz irodalom filozófiájának csúcsa.
  Mindehhez még hozzáteszem, ha maradt még néhány percem, hogy ezt követôen nagyszerû dolgok történtek nálunk: beköszöntött a szocialista realizmus, mely lényegében az orosz irodalom valamennyi gondolatával felvértezte magát, csak ostobán leegyszerûsített formában. A szocialista realizmus a Nagy Orosz Irodalom majma, vagy legalábbis ahhoz hasonló lény. A konfliktusok lényegét, megint csak az a gondolat képezi, hogy jó az ember, a gonosz pedig a külvilágban van jelen. Tehát a kulákok a bûnösök, mert burzsoá a tudatuk, ôket kitaszítjuk, mind a nép ellenségévé lesznek, de mi szovjet emberek mindenki számára jók vagyunk. A külföldiek, a burzsoá imperialisták a bûnösök... És ez a kitaszítás persze sokkal groteszkebb formában jelent meg, mert belül, a népi tudat mélyén mûködött csupán, oda volt varázsolva, és kívülrôl hiába látszott nevetségesnek, egyre csak ez folyt.

A humanizmus orgiája

  De van egy elem, melyet a szovjet kultúra valóban sikerrel próbált meg elmélyíteni még nemzetközi méretekben is: a szovjet represszió legszörnyûségesebb fegyvere a humanizmus fogalma. Teljességgel halálos menet volt. Ha pedig valaki fellépett az általam bemutatott emberfelfogással szemben, akkor, úgymond, ember-ellenes támadást hajtott végre, tehát nem humanista. És ha nem humanista, nem érdemli meg, hogy részt vegyen a kultúrában. A humanizmus azonossá vált a kultúrával. Könnyedén kijátszották a reneszánsz humanizmus és az egyszerû emberszeretet között fennálló kétértelmûséget, mégpedig oly módon, hogy „á, te nem szereted az embereket, mi a fenének irkálsz, és egyáltalán, miért vagy a világon, menj a francba!" Ez az a humanizmus, amelyet a szovjet kultúra minden fesztiválon hangoztatott: „a humanizmusért a filmmûvészetben" jelszó és a többi, mindent magával ragadott. És ebben a humanizmusban ott gubbasztott a borzalmas tartalommal bíró szovjet vadállatka. Pedig ebben része volt az orosz irodalomnak, mindezért ô is felelôs a maga módján, mert kijárta ezt a humanizmust. Az orosz irodalom ajánlotta fel ezt az emberképet, és sorolta a nép, a kultúra ellenségei körébe azokat, akik a felelôsség más szintjén viszonyultak az emberhez.
  Természetesen az orosz irodalom „Ezüstkor"-ának megvoltak a Sesztovhoz hasonló okos emberei is. Sesztov sebzett vadállatok irodalmaként értékelte az orosz irodalmat. Az irodalmárok, írta, az élet és a halál problémáitól maguk is sebzetten, felkeresik a kisgyerekeket, vagyis az olvasókat, nyalják-falják ôket, és közben arról mesélnek nekik, milyen szép és nagyszerû minden. Sesztov leleplezte az orosz irodalom elképesztô kétszínûségét. Még Tolsztojt is sokkolta Sesztov róla szóló könyve, pedig, úgy tûnik, akkortájt Sesztov még igencsak kisfiú volt, Tolsztoj háromszor volt idôsebb nála. Tessék, megint a humanizmusba ütköztünk...
  A 20-as, 30-as évek kultúrájában, épp a terror idején, úgy megjátszották a humanizmust, hogy a század legnagyobb orosz írója, találják ki, kicsoda, igen, Platonov, talán Pausztovszkijjal kapcsolatban arról írt, hogy irodalmunkban megkezdôdött a humanizmus orgiája. Platonov ezúttal is, mint mindig, pontosan fogalmaz. A humanizmus orgiája - ez az orosz irodalom filozófiájának lényege.
  Egészen elképesztô dolgok kezdôdtek ezután. Galoppozva megyek most tovább, mert szeretném végigvinni a dolgot a mai napig. Meghal Sztálin, megindul az „olvadás" az irodalomban, mely átterjed a hatvanas évekre. És megint mivel találkozunk? Megint csak ez maradt nekünk: „Az ember jó, a körülmények rosszak". A személyi kultusszal kell leszámolni, megjelenik az új világ, a liberális irodalom programja. Minden korabeli mûben mindannyian az embert dicsôítik: nagyszerû az ember, a hiba a rendszerben van. Elôször csak módjával kezdjük kritizálni a rendszert, a személyi kultuszt, azután megnô az étvágy, adj, Uram, emberarcú szocializmust nekünk. Majd, miután leszámoltunk Sztálinnal, gyerünk, együk meg Lenint is: megettük Lenint, és továbbmentünk, sokáig csócsáltuk Buharint, de végül csak megettük, majd körülnéztünk, és kértük: adjatok kapitalizmust nekünk, és kész is! Mindent kapitalizmusra cserélünk, és minden rendbe jön, felderül az ember, és azonnal eljô a boldogság.
  Igen, itt van mögöttünk ez a folyamat, akkor, amikor, mindannyian tudjuk, mire képes az ember, a sztálinizmus idején kimutatta a foga fehérjét. Kiderült, mi mindenre képes. Minden elképzelhetô aljasságra. És ezek után elôállnak nekünk azzal, hogy az ember jó. „Az ember jó, a körülmények rosszak." Szolzsenyicin is errôl regél, és mindahányan. Mindez tisztes távolból jónak látszik, de amikor ott ül az ember a dolgok kellôs közepén, és ezt a kórust hallja, akkor persze, hogy elege lesz belôle.
  Az „Ezüstkorszak"-ot követôen az én nemzedékem lázadt fel másodszor a Nagy Orosz Irodalom ellen. Az a nemzedék, amelynek tagjait posztmodernistáknak, konceptualistáknak nevezik, persze, ostoba elnevezések ezek, de mit tegyünk. Fellázadtunk tehát, mert a mi irodalmunk az emberben rejlô rosszal foglalkozott, ezt a jelenséget bontotta ki. És megkezdôdött... Miközben mi most itt ülünk Önökkel, nálunk, az oroszországi irodalmi életben kegyetlen polgárháború dúl. A kritikusok kíméletlenül leszámolnak velem és a barátaimmal. Ezenközben pedig ôk azt gondolják, hogy mi - én és a barátaim - kíméletlenül leszámolunk velük. Az emberfelfogásért folyik a harc, ôk azt bizonygatják, hogy mi árulók vagyunk, mert tönkretesszük a kultúrát, megsemmisítjük az irodalmat, kételkedünk az emberben.
  Tudom, az orosz irodalom oly hatalmas, hogy semmiféle kritika, így az én iróniám sem mozdítja el, marad ott, ahol van, és minden rendben van vele. Nagyon jól tudom, hogyha rosszul leszek, nem Az undok ördög öt fogom elôvenni, hanem a Jevgenyij Anyegin t, és elolvasom. Azt is nagyon jól tudom, hogyha nagyon rosszul leszek, mégiscsak a Holt lelkek et veszem majd elô, és nem Salamov Kolimai történetei t, melyek pedig igen közel állnak a lelkemhez. Salamov Plútóhoz hasonló író, és elárulom azt a titkot is Önöknek, hogy valójában ô indította el az új orosz irodalmat, nem Szolzsenyicin. Szolzsenyicin az az Orfeusz, aki leszállt a pokolba, és azt zengte, hogy „barátaim, az ember szó normálisan cseng, odalent rögvest rátalálunk Ivan Gyenyiszovicsra, és még ott, a pokolban is minden rendben lesz vele". Salamov ezzel szemben az a Plútó, aki az alvilágból feljôve azt mondja, hogy „kész, ott az ember megszûnik embernek lenni, ott megszûnik minden különbség ember és vadállat, hóhér és áldozat között". Ez sokkolta az orosz irodalmat.
  Mindennek ellenére: én mégis a Holt lelkek et fogom újraolvasni, és nem a kedvencemet, Salamovot. Léteznek olyan paradoxonok, amelyek a filozófia fölött állnak. Ez egész egyszerûen nyelvérzék kérdése. A haza - maga a nyelvérzék. A mi hazánk Gogol és Puskin. Azt viszont, ítélje meg a Jóisten, vajon hol áll a filozófiájuk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu