A SOKEMELETES TUDAT
A tanuló tudatnak több
emelete van, mint ahányat feltételezünk, vagy számon
tartunk. Ahány ember, annyi épület, és nemcsak
az emeletek, de szintenként a szobák száma is fölöttébb
különbözô. Vannak olyan tudatok, amelyekbe - sejtés,
olvasás, szemlélés, hallgatás által
- áthelyezkedve szoronganunk kell a szûkösség
miatt, és vannak olyanok is, amelyekben mind az emeletek, mind a
szobák száma káprázatosan, sôt riasztóan
nagynak látszik a magunkéhoz képest. Ezek a nagy tudatok
tudnak barátságosan összehúzódni és
leegyszerûsödni, hogy a kisiskolások is megértsék
ôket, de szükség szerint tudnak tágulni és
bonyolódni is.
Említhetnénk hasonlatként
asztali számítógépünket is, annyi dokumentum
fér el benne, ahányat csak képesek vagyunk beletenni,
és ezek jól megvannak egymás mellett, nem vesznek
össze, mi pedig kényurakként hívjuk be és
küldjük ki ôket, aszerint, hogy éppen melyik file-ra
van szükségünk, melyik keresztmetszetre tegnapi, vagy
évekkel ezelôtti tudatunkból. Ez a rugalmasan magasodó
és alacsonyodó, bôvülô és szûkülô,
melegen lüktetô épület meglepôen tanulóképes,
kiismeri a feltételeket, idomul hozzájuk és magához
hasonlítja ôket; és mind az egyéni tudat, mind
pedig a közgondolkodás képes erre az önfejlesztésre.
A sûrüsödô forgalomtól némelyik épület
a nagyszállókra emlékeztet minden irányból
érkezô és minden irányba induló vendégekkel.
Képesek vagyunk arra a
zoom-technikára, magyarul rugalmas optikára, hogy házunkra,
kertünkre, családunkra koncentráljuk a látókörünket,
de innen a fénykarikát egy szempillantás alatt képesek
vagyunk áthelyezni egy másik földrajzi vagy szimbolikus
valóságba.
Mivelhogy elménk tényleges
mûködése csodálatosabb, mint sejtjük, az
a valami, akit egy személy vagy egy embercsoport indentitásának
neveznek, olyan bonyolult lény, hogy illetlenség úgy
beszélni róla, mintha tudnánk, hogy ez a szó
mit jelent. De a közbeszéd, amely természeténél
fogva illetlen és felületes, az ûrkitöltô
kötôszavak gyakoriságával használja az
identitás szót mintegy fogalmi ellentétként
a világ alakulásával, összeszövôdésével
szemben, és amely állítólag felolvad a nagy
áramlásban, akár a kockacukor a kávéban,
legjobb tehát óvni önmagunkat az áramlástól.
Én ezzel szemben azt állítom, hogy kicsi a bors, de
erôs. Hogy a tudat mint a legélôbb lény éppenséggel
hullámlovas is tud lenni az áramlatokon, és ahelyett,
hogy felolvadna bennük, inkább kiismeri ôket, és
önállóan hajózik rajtuk.
Amikor azt mondjuk, hogy francia
vagy magyar identitás, olyannyira sokat mondunk, hogy szinte semmit
sem, mert e fogalom jelentésébe minden belefér, a
szóban forgó személy vagy közösség
egész múltja, hagyománya, mûködése,
minden ami van, minden attributuma, úgyhogy e tágassággal
tautologikus semmitmondásba bonyolódtunk. Ha valakit megkérnénk,
hogy szíveskedjék definiálni a francia vagy a magyar
identitást, mondana ezt-azt, holmi személyes nézeteket,
többnyire közhelyeket, amibôl arra a következtetésre
juthatnánk, hogy az illetô inkább csak kényelembôl,
divatból használja ezt a szót, amelynek pedig tiltó
szentsége van, hiszen csak isten mondhatja önmagáról,
hogy vagyok, aki vagyok. Mi, emberek éppen gyarlóságunknál
fogva nem mondhatjuk ezt el magunkról. Bizonyára sokan ismerik
a haszid rabbi példázatát, aki azt mondta tanítványainak:
„Ha meghalok és a mennyei bíró elé kerülök,
nem azt fogja kérdezni tôlem, hogy: „Mondd csak Rabbi Szuszja,
miért nem voltál te Mózes?", hanem azt fogja kérdezni:
„Mondd csak, Rabbi Szuszja, miért nem voltál te Rabbi Szuszja?"
Röpködnek a fülem
körül, hemzsegnek a papíron az identitások, igyekszem
lépést tartani korommal, s tûnôdöm, mi annak
a falunak az identitása, ahol sokat és szívesen idôzöm.
A szomszédúr borpincéje
elôtt a padon üldögélve letekint a hegyrôl
a tóra, és szerény büszkeséggel kijelenti:
„Én már csak azt mondom, szomszéd, hogy ez az ország
szíve-lelke." Kérdem, volt-e már a Hosszú-hegyen
ott jobbra. Nem, ott még sohasem, innen a padról elnézi.
A szomszéd falu? Nem rossz, de nem az igazi. Az Alföldrôl
csak az jut eszébe, hogy ott laknak azok a varázslók,
akik szôlô nélkül is tudnak bort csinálni.
Én mint budapesti, a szomszédúr szavajárása
szerint vidéki vagyok, nincs alku, Hegymagas a világ közepe,
sôt a mértéke is.
No de ennek a kétszázötven
léleknek mindnek más az a valamije, amit az ô identitásának
nevezünk, ahelyett, hogy a nevével beérnénk.
Teri néni, Vera néni, Bözsi néni azonos önmagával,
az ô identitásuk ôk maguk, meg minden, ami mögöttük
van, és amit már ôk is, és a falubeliek is kezdenek
elfelejteni, amit botozva, bicegve a fájós lábukon
visznek az utcán, ahol naponta többször is találkozom
velük, identitással találkozni azonban még nem
volt szerencsém. Az a gyanúm, hogy másnak sem volt
ilyen szerencséje, ha mégoly gyakran alkalmazza is a szót.
Ismerek holland mûvészetkritikust,
német múzeumigazgatót, amerikai írót,
francia tanítónôt, akik többé vagy kevésbé
beleszerettek ebbe a faluba, vissza-visszatérnek oda, valamit keresnek
benne, egy részük meg van fogva, amitôl ôk nem
kevésbé hollandok, németek, amerikaiak, franciák.
Egyáltalán, az
a gondolat, hogy az egyik ismeret, vonzódás ellentétes
a másikkal, olyan elmére jellemzô, aki a többiek
tudatát féltékeny ellenôrzése alatt kívánja
tartani, és ellenszenvvel gondol mindarra, amit nem tud uralma alatt
tartani. Vagyunk mi, valódi emberek, ôk meg fogalmi konstrukciót
csinálnak belôlünk.
Eddigi tapasztalataim megtanítottak
arra, hogy vannak emberek, akik osztályoznak, sorakoztatnak, seregbe
vonultatnak bennünket, hogy szolgáljunk nekik. Ezért
gyanakvó vagyok a gyakran, értékelô hangsúllyal
használt társadalomtudományi és újságírói
divatszavakkal szemben, s nézem, hol bújik ki az a bizonyos
láb, talán nem is a lóé, egyszóval a
politikai érdek. Mert azt, hogy magyar vagy francia érdek,
nyelv, irodalom, gazdaság, azt nagyjából értem,
de az identitást nem, ehhez a metafizikához butának
érzem magamat.
De, hogy a megnyugtató
faluba visszatérjünk, az a benyomásom, hogy a globalizáció,
az információs szupersztráda nem hagyott maradandó
nyomot az elôbb említett néniken, sôt, az iskolás
gyerekeken sem, bár érdeklôdnek a dolog iránt.
A kommunikációs
forradalom egyébként a magyar vidéken is érezhetô
elôjeleit nyújtja ki. Alig van kisváros, amelynek ne
lenne egy vagy két rádióállomása, helyi
televíziósadása, úgyhogy a képviselôtestület
ülésén a polgárok ott lehetnek a kamera által,
és ha jeles vendég jön a városba, nyomban beszélget
vele az egész környék nevében egy mozgékony
és kíváncsi fiatal nô vagy férfi.
Jó, hogy lett telefon,
és lehet beszélgetni a rokonokkal, lehet orvost hívni,
leckét megbeszélni. Jó, hogy van helyenként
többféle helyi sajtó, ez érdekli leginkább
a helybelieket olyannyira, hogy a megyei lapok példányszáma
vetekszik az országos lapokéval. Jó, hogy van helyi
közvélemény, méghozzá sokféle személyes
véleménynek teret adó, úgy képzelem,
hogy ez olyan folyamat, amitôl a polgár is öntudatosabban
néz körül. Az a benyomásom, hogy ettôl a
nagyobb tájékozottságtól senki sem kap fejfájást,
nem kell tehát védekeznünk ellene, még kevésbé
másokat, pártfogoltjainkat védeni tôle.
A globalizáció
azt is jelenti, hogy a falu kocsmájában a görög
borral, konyhával és tájjal vetik össze a magukét
a tapasztalt társasutazók, és talán nem meglepô.
hogy az összehasonlításból mindig a sajátunk
kerül ki gyôztesen. Az Olimposzról jövet önérzetesebb
szentgyörgyhegyiek lettek. Minél inkább világjárók
vagyunk, annál nyugodtabban tudjuk szeretni a magunkét, kevesebb
kétséggel, hogy hátha mégsem olyan jó
hely.
Dehát jó, mert
a miénk. Van borunk, kolbászunk, CNN-ünk, és
identitásunk. Hogyne lenne, ha másnak is van, nekünk
is van.
Készséggel elismerem,
hogy ezek a nagybetûs dualitások, remek konferenciatémák,
de ezzel az identitással mégsem vagyok kibékülve,
mert nagyon is adja magát, hogy pártprogramok nyelvébe
legyen beilleszthetô mazsolaként, lesüllyedt kultúrjószágként.
Egy konferencián, ahol
megemlítettem, hogy tapasztalataim szerint az embereknek általában
többféle, összetett, plurális identitása
van, és hogy életük különbözô helyzeteiben
ezek között egyensúlyoznak, a szünetben odasietett
hozzám egy professzor, és lázas tekintettel a szemembe
nézett, majd kijelentette, hogy akinek két vagy több
identitása van, az skizofrén. A zakómba kapaszkodott,
és az egységnek ez a hôse még kétszer
megismételte: skizofrén, skizofrén. A szemében
ijesztô fények villogtak, igyekeztem meglógni a szenvedélyes
úrtól a poharak irányába. De azért mondtam
is neki valamit, azt, hogy errôl az identitásról talán
az irodalom tud a legtöbbet, de annak nincsen szüksége
ilyen lusta és annyi szép más szó helyett alkalmazott
egyenszavakra.
Tapasztaltuk, hogy az identitás
szó valósággal elburjánzott a volt Jugoszlávia
egymás ellen polgárháborúzó vezérkarainak
és értelmiségi támogatóinak a retorikájában.
Mit is jelent ez az állítás,
hogy A est A? Jószerével semmit. Hacsak azt nem, hogy A non
est B. Az identitás fogalom a politikai nyelvezetben többnyire
az elhatárolódás, az elnyomott részérôl
az önvédelem, az elnyomó részérôl
a beolvasztás vagy a diszkrimináció eszköze.
Arra jó, hogy a másik ellenében határozzuk
meg önmagunkat, mint valami olyasminek a részesei, amit nem
lehet nézni, fogni. olvasni, hallgatni, mert arra van sokféle
pontosabb szó, hanem amit csak emlegetni lehet, mintegy ennek a
metafizikai szubsztanciának a képviseletében.
Többnyire kizárólagos
joggal képviselt közösségeknek lett közös
lényege az identitás, amely fogalom mindig azoknak kell,
akik állítanak egy közösséget, és
önmagukat e közös lényeg szószólójának
tekintik. Nem helyes ködös fogalmakat bocsátani politikusok
rendelkezésére, mert szükségképpen visszaélnek
vele, és ezekben a visszaélésekben a pontatlanul fogalmazó
értelmiségiek is felelôsek.
Tapasztaltuk, hogy a ködös
foglamakból többnyire hisztéria lett. Ugyanis minél
vallásosabban adja át magát az ember egy ilyen mítikus
fogalomnak, annál magasztosabbnak fogja érezni önmagát,
annál inkább eltelik saját kiválóságának,
rendkívüli elhivatásának a tudatával,
és annál romlottabbnak, aljasabbnak, az ember szóra
méltatlanabbnak fogja tartani az ellenségének tételezett
közösség tagjait.
Szélsô esetben emberek
nagy sokaságának megbomolhat a józan ítélôképessége,
és a kollektívum képviseletében olyan tetteket
engednek meg maguknak, amelyeket a polgári éltben maguk is
undorral ítéltek volna el, de így, egy magasabb lojalitás
nevében kötelességteljesítésként
követték el ôket, és még büszkék
is voltak rá. Ez a féktelen és fékezhetetlen
megszabadulás a civil erkölcstôl az az állapot,
amit politikai hisztériának nevezek, és amihez hozzájárulnak
a csak intiutive megközelíthetô, és önkényes
mítoszokra módot adó ködös társadalomtudományi
fogalmak.
Az identitás szó
egyedül jogosult használója isten, da ha már
ember, akkor csak az egyén; ámde az az egyén, aki
a maga identitását nyomatékosan hangsúlyozandónak
tartja, engem arra a lázas tekintetû professzorra emlékeztet.
Az izgatott identitásból bürokratikus listák
lesznek, megkülönböztetô jelek, rendelkezések,
etcetera. Az identitások legszenvedélyesebb ôrei nagy
érdemeket szereztek a károsnak minôsített más
identitások hordozóinak megsemmisítésében.
Ha az indentitás hízik, akkor a polgár fogy, akkor
én már nem vagyok én, hanem az identitás részecskéje
csupán. Nézem most is az identitások ôreit,
ki ellen megy a beszéd? Mert ha nem menne valaki ellen, akkor lehetne
pontosabban is fogalmazni.
Demokráciában világos,
hogy sokféle identitás van, végsô soron annyi,
ahány ember, ráadásul minden egyes ember azonosságok
és különbözések fantasztikus épülete.
A szabadság - fesztelen különbözés
Az individualista stratégiák gyôzelme a kollektivista stratégiák fölött
Most nem a milliós hadseregek
állnak szemben egymással, hanem a bandák. Elôfordulnak
itt-ott robbantások, de nincsenek nagy háborúk. Az
integrált világ sem óv meg a robbantóktól,
de a robbanáshalál gyakorisága mélyen allattamarad
az akár szerelemféltésbôl elkövetett gyilkosságok
gyakoriságának.
Elégedetten állapítom
meg, hogy ez a tényállás a kollektív identitások
reálisabb méretûre összehúzódását
jelenti, mert amikor éppen duzzadnak, amikor a tehetségek
lángolóan azonosulnak államukkal, akkor jön az
Egy nép, egy állam és egy vezér jelszó,
majd pedig kibontakozik valami fegyveres konfliktus. Duzzadni, fenyegetôen
megfeszülni csak elzárkózó, elszigetelôdô
kollektív tudatok szoktak.
A tehetségek ma inkább
megkülönböztetik magukat, nem élnek-halnak az azonosulásért,
személyes identitásokként lépnek fel, és
némelykor észlelik, hogy ilyenként sikeresek lehetnek
a világban, lehetnek lazábbak, sértôdéstôl
mentesek, nem muszáj harcolni, érdekesebb kezdeményezni,
mert ez már talán a személyes csábítás
és imperalizmus kora, legalábbis a világhódító
sztárok erre emlékeztetik ôket, lehet meghódítani
a legbékésebb eszközökkel távoli népek
szívét. Nem logikus-e, hogy a globalizáció
korszakában az ifjú ábrándozó inkább
sztár akar lenni, mint katona?
A harc az elmaradottak modora,
a fejlettek inkább a csábítást alkalmazzák.
Ha tehát a kommunikációs csatornákon át
árad be a világ csábítása, ám
legyen, mi is csábítunk. Az individualista stratégiák
gyôzelmét a kollektivista stratégiák fölött
az is jelzi, hogy a heves lelkû fiatalok inkább nyaralóként
foglalják el a világ nekik tetszô helyeit ideiglenesen,
s nem szeretnének tankháton bevonulni, kényelmetlen
volna és lármás. Egy ilyen utazáshoz nem kell
nekilódulnia egy egész nemzetnek, elég ha egy család,
a barátaival esetleg.
Elkerülhetetlen, hogy a
civil folyamatok a személyesre tegyék a hangsúlyt,
ennélfogva a személyes stratégiára, az erôszakkal
való fenyegetés helyett a csábításra.
A modern idôkben az a legüzemképesebb stratégia,
ahogy a bölcs anyák bánnak a kisgyerekeikkel, mert mindannyian
kicsik és bizonytalanok vagyunk, mert még a nagyok is azok,
és ijesztgetés helyett némi meleg biztonságot
óhajtunk. Ha nincs háborús veszély, akkor a
globális versenypályákon a nagy népek fiai
nincsenek olyan jelentôs elônyhelyzetben, mint a hidegháború
idején, a kis népek fiaival szemben. Ifjú honfitársaimnak
összehasonlíthatatlanul több esélyük van arra,
hogy tanuljanak és vándoroljanak szerte a világban,
mint az én nemzedékemnek volt, amikor még szögesdrótsövény
védte az identitásunkat a határon.
Az összekapcsolódó
világ kicsalogatja az emberiségbôl a különös
minôségek kultuszát. Foglalkozhat valaki a földgolyó
túloldalán a mi kultúránk egy-egy alakjával,
tüneményével, és ez fordítva is elképzelhetô.
Távoli témák közeliekké válnak,
mélyen érdekessé különösen olyan embereknek,
akikre mindinkább figyelnek a polgártársaik, mert
az átlagosság, a közösségi mintához
való fegyelmezett hozzásimulás már nem erény.
Akik a világfolyamattól
megsértôdnek, azok meggyengítik magukat, nem képesek
arányosan válaszolni rá, elveszítik csodálkozó
kedvüket, és savanyúságra ítélik
önmagukat.
Mindannyian, akik sokszorta több
kilométert tettünk meg, mint a szüleink, és akik
tulajdonképpen nem bánjuk ezt, mindannyian azzal kísérletezünk,
hogyan egyeztessük a kicsit és a nagyot, a személyest
és az általánost, a falmiliárist és
az egyetemest. Magunk alakítjuk életünk arányait,
és ragaszkodunk is ahhoz az alapvetô szabadságunkhoz,
hogy saját életünk gazdái legyünk, hogy
életstratégiánkat magunk alakítsuk.
Vegyük figyelembe a globális
tájékozódás jelentôségét
a béke és a háború szempontjából.
Azt a polgárt, aki csatornáit váltogatva sok irányból
szerez híreket a világról, nehezebb kollektív
identitások részegévé tenni, kevésbé
tájékozott népek hajlamosabbak ölni egymást,
mint a tájékozottabbak.
A polgárok karosszékükben
is ott lehetnek azoknál az eseményeknél, amelyeket
a világ zsurnalizmusa eseménnyé deklarál. Úgy
látszik, a békés hírfogyasztónak kell
a borzongás a vadságoktól. Ha ez nem így lenne,
akkor nem az akciófilmek lennének a legsikeresebbek. Talán
éppen a világkommunikáció jóvoltából
az átlagpolgárnak nincs szüksége vezérek
lába elôtti ôrjöngésre, nem kívánkozik
dobpergésre hurrá kiáltással rohamozni átlépve
bajtársai és az ellenség holttestén, nem szeretne
futni isten tudja hova, talán szembe egy golyóval, vagy még
elôbb megsemmisíteni egy hozzá hasonlót. Az
átlagpolgár ma nem bírna így megrészegedni
valami állítólagos identitástól, amelynek
ô az alárendelt katonája. Most már erre nincs
szükség, a századvég polgára sokféleképpen
ingerelheti magát, ha több ingerre vágyik.
A szabadság fesztelen különbözés
Ellentétes irányú,
de párhuzamos és egymással összefüggô,
egymást kiegészítô folyamatokról van
szó, a globális és a partikuláris perspektívák
egymást erôsítô kölcsönhatásáról.
Hírfelvevôként és hírközlôként
a látószögünk egyénileg szûkíthetô
és tágítható, és az egyes polgárok
emancipációjához tartozik, hogy ellenezzék,
vagy legalábbis korlátozzák a hírforgalom állami
vezérlését. Gyakran gondolom, hogy az elôzô
rezsimnek a fôbetegsége a gyógyíthatatlan unalom
volt.
A kollektív identitás
fénykora az az idô, amikor az egyening, a felvonulás,
az emberek mértani formába rendezése a divat, továbbá
a mozgalmi fegyelem és az eszmei csôszködés, következésképp
a tehetségek megfélemlítése és a másodrendûek
hatalma.
Ha mindez lekerül az agendáról,
akkor jön a személyek, csoportok, intézmények,
nemzetek szabad és reflexív stratégiaválasztása,
mert a megfoghatatlan, empirikusan meg nem közelíthetô
identitásfogalom rágcsálása helyett ajánlanám
a dinamikus, ésszerûen vitatható, nyilvánosan
ellenôrízhetô stratégiafogalmat, mert az ember
és a nemzet a cselekedeteiben, a mûveiben ismerszik meg, mert
a stratégia magától értetôdôen
számításba veszi az érdeket és az értéket
egyaránt, a stratégia alakítható és
tanulékony, végezetül pedig nyilvánvalóan
plurális, hiszen mindenkinek van stratégiája, ami
nem csupán determinált, amit mi magunk csinálunk viszonylagos
függetlenségben anyánktól, apánktól,
gazdasági körülményeinktôl. A változatok
száma rendkívüli, annyi életstratégia
van, ahányan vagyunk.
A világ egyre nagyobb
lesz, és benne ki-ki megcsinálja a maga faluit, esetleg éppen
az elektronikus összeköttetések által. Tudok Internet
által létrejött házasságról, lehet,
hogy nem rosszabb, mintha két szomszéd kelt volna egybe.
Megpróbálom félretenni ítélkezô
hajlamomat, noha az elektronikus kommunikációnál jobban
szeretem a szemtôl-szembenit, a képernyônél a
könyvet, és munkaidômben nem kívánok elérhetô
lenni, de az sem tetszik, ha a szél ellen elvont szavakat lobogtatunk.
A fogalmi kettôsségek
arra jók, hogy a folyamatok tarkaságára figyelmeztessenek.
Ebben az ezredforduló körüli világban kialakulóban
van egy új tudatforma: a sokoldalú, sokpólusú,
sokrétegû, sokemeletes, sokszereplôs, tágulni
és szûkülni képes tudat a folyamatos és
sokirányú párbeszéd állapotában.
Ez mind nagyon szép, -
hallok valamelyik belsô szobából egy szkeptikus hangot,
- de csak úgy szúrópróbaképpen: kivel
óhajt most éppen, uram, párbeszédbe bocsátkozni?
Látótávolságomban rigó ül az ágon,
macska szemléli várakozóan, a világból
nekem most ennyi esemény se több, se kevesebb az elegendônél.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu