A KÖNNYMUTATVÁNYOSOK
Pontosan abban az évben,
amikor testvérünk, a nagyfejû és méla tekintetû
Pilinger Ferenc kuruc vitéz metszést szenved a szekszamontáján,
vagyis tehát a zsidók kis idôszám(tása
szerinti 438. esztendôben Budán a döghalál szedi
az adók legegyetemesebbikét. Vagyis az emberi életet.
Allah fiai meg éppenséggel 1088-at írnak, és
nyilván ôk is helyesen teszik, amikor így számítják.
A keresztények pedig úgy mondják, Krisztus Urunk után
az 1678. esztendôben történnek ezek a borzasztó
események. A döghalálnak tökéletesen mindegy,
kicsoda ember engedi egyik tenyerébôl a másikba az
idô homokporát, és hogyan s mikortól számít
napot, évet és életet. Ekkoriban járja meg
a pestis poklát a csúf kis törpe is, Pep Velemir, akit
kudarcot vallott spionként dobnak a pozsonyi pestisszolgák
a hullák dögházába. Ám a csúf törpe
megmenekül, kihozza a karanténból egy különös
szekér, amelynek a ponyvájára könnycsepp van
festve. Hát már megint?! Igen úgy! Megint és
mindig. Föltûnnek a könnymutatványosok, némelyeket
a szekerükbe engednek, másoknak pedig csak mutatványoskodnak.
A dögvész nem kíméli
a budai Mahallét. A Zsidó utcán is úgy jár
a félelem, mintha ôslakos lenne. A pénzváltó
boltocskák bezártak, nem mûködnek most a talmudi
társaságok, melyek pedig sokszor hajnalig szolgáltak
a lélek és a szellem kedvének. Josua Rabimek nem leselkedik
David Mendelson háza elôtt. Fölfüggesztették
a munkát a sakterek is. A csársiban, a törökök
üzleti negyedében sem óbégatnak az árusok,
a bodegák ajtaja bedeszkázva, az árusok pultjai üresek,
mint a sivatag. A máskor oly forgalmas bedesztán elôtt
is csak egy borzolt szôrú, horpadt oldalú eb túrja
a mocskot, s néha rámorrant az elszemtelenedett, visongó
patkányokra. Eltûntek az utca porából a mevlevik,
a kerengô dervisek, a mutatványosok és a jövendômondók,
a kardnyelôk és a csodagyógyszer árulók.
Csak a pestisôrség komor lépteit visszhangozzák
a kövek. Bôrkötényes török tisztasági
hivatalnokok vadásznak olyan komor elragadtatással, mint
a döghalál teszi. S ha egy gyanús küllemû,
vagy nyilvánvalóan már a betegségtôl
meggyötört emberre lelnek, hát úgy fogják
be, hálóval és karókkal, mint a habot köpô,
veszett kutyát. Elviszik, és nem lesz nyoma a szerencsétlennek
többé. Amióta az egyik különösen nagy
tiszteletnek örvendô, csavaros eszû fôhivatalnok,
Ahmed Bapamidzse rózsás arcú, mindig kacagó
gyermekeivel - nevük: Abdale, Hasszán, és Ali - egyetlen
napsütéses délelôtt végzett a kór,
még nagyobb a szigorúság. Elég egy lázasan
csillogó szempár, egy semmi kis botlás valamelyik
csorba grádicson, elég valami könnyû, habár
jól látható szédülés, hogy ne a
döghalál, de a bôrkötényesek tegyék
ki a pontot az élet végére.
Jichak ben Jehuda éppen
a zsinagógából tér meg. Házfaltól
házfalig lapulva siet végig a girbe-gurba utcákon.
Kihalt városon halad végig. Az ablakok bedeszkázva,
néhol hús és zöldség rohad hatalmas halmokban,
patkányok szaladgálnak a lába alatt. Néhány
nap alatt jószerivel semmivé lett a Mahallé mindig
vidám és pezsgô élete. Otthon aztán a
kezét alapos gonddal tisztogatja a kereskedô. Fáradt
arcát a füstölô fölé tartja, majd aggódó
tekintettel hajol egy nehezen lélegzô, sápadt gyermekarc
fölé. A fia az, a szegény kicsi Ábrám.
A kereskedô megborzong. A gyermekarc árkából
maga a Halál mered vissza szenvtelen tekintettel.
- Isten énvelem van, és
nem teveled - mondja mégis a Halálnak.
Aztán fordul, s bô
szegésû kaftánja valamelyik rejtekébôl
elôhalássza az Orvietant. A legféltettebb, roppant
nagy pénzekért vesztegetett ellenszere ez a döghalálnak
ekkoriban. Hoszszas utánjárás után sikerült
csak szerezni, természetesen David Mendelson révén,
ám a küldönc már maga is megkapta a pestist, s
azóta talán meg is halt. Jichak ben Jehuda hallgat errôl,
mert reménykedni akar. Sára, a felesége révülten
nézi a gyógyszert.
- Hát elhoztad?
- Azt üzenik, imádkozva
adjuk oda - válaszol Jichak ben Jehuda.
- Mást nem mondtak?
- Azt mondták, lázzal
jár.
- Mennyi pénzt adtál
érte, Jichak?
- Amennyit kértek, és
még annak a felét.
Sára lesüti a szemét,
nem szól.
Napok óta fuldokolnak
a tisztító füsttôl. Jichak ben Jehuda bámulja
a gyermekét, már sírni se tud. Sára magába
roskadva ül a gyerekágy elôtt. A gyógyszert beadták.
De olyan mély már a kétségbeesésük,
és olyan nagy a fájdalmuk, hogy azonnali hatást vártak.
A gyermek azonban csak fölsírt, s újra hánykolódni
kezdett. Hányt is késôbb, félrebeszélt.
Néha az utcáról menekülô lábak dobogása,
vad kiáltozás hallatszik. Egy test puffan, valaki hörög.
Aztán csönd lesz. Jichak ben Jehuda ilyenkor úgy rezzen
össze, mintha ôérte jönnének. Ha tudná
valaki, hogy az ô házába befészkelte magát
a kór! De nem tudja, nem, senki sem tudhatja, még a rabbi
sem! Jichak ben Jehuda a torkát masszírozza, és a
feleségére pillant, akit már régtôl fogva
nem szeret. Egy csöndes sabbati délelôttön bevallotta
magának, hogy csak ez a gyerek köti hozzá, ez az Ábrám
nevû fiúcska, akiért az életét adná
most, ha lehetne ilyesmi alkut kötni a pestisfüstös éggel.
Mintha nem lenne irgalom, füstölnek a pestisûzô fapálcikák.
Az állandó köhögéstôl begyulladt a
mandulájuk, kezük reszket, a szakadatlan imáktól
elzsibbadt a nyelvük. Már maguk is a maguk halálára
készülnek.
Néhány nappal ezelôtt
Jichak ben Jehuda a rabbi szobájában, Efraim ha-Kohénnél
ül. A gyermek hóna alatt Sára azon a napon tapintja
ki a daganatokat. A kereskedô elsô útja a rabbihoz vezet,
habár nem árulja el, miért érkezik. Egyetlen
szóval sem utal arra, mi a váratlan látogatás
célja. Efraim ha-Kohén valószerûtlenül
hatalmas ember, az arca újabban erôsen véreres, kézfején
is piros foltok rózsállnak. Köztudott, hogy járt
már az égben is. Sokáig váratja a kereskedôt,
talán éppen azt jelezve, hogy az, amirôl Jichak ben
Jehuda beszélni szeretne, valahol és valamikor már
döntés tárgyává lett. Aztán amikor
Jichak ben Jehuda elhelyezkedik a rabbi elôtt, Efraim ha-Kohén
kéretés nélkül beszélni kezd.
- Mi, emberek mondhatunk, Jichak
ben Jehuda agbárt, vagy megabát is. Var és viszketés
kíséri. Lázzal pusztító keserû
dögvészt említ a Tóra is. Mindezt tudjuk jól,
gyerekkorunktól fogva. Miképpen azt is tudjuk, hogy az Úr
súlyos csapással veri meg a fáraót, mert úgy
használja Sárát, mintha Ábrahámnak csak
húga lenne. Tudjuk a meséket és a legendákat,
melyeknek a mélyén ott világít a törvény.
A tíz egyiptomi csapásból a hatodik a döghalál
csapása, amikor a kemencéik hamuját menekülô
zsidók szórják szerte a rabság országában,
kelevényt és fekélyt okozva mindenen, ami élô.
A rabbi eltûnôdik.
- Tudod-e, Jichak ben Jehuda,
hogy Kóré lázadása miatt tizenötezer ember
halt meg döghalálban?
- Tudom - bólint a kereskedô
alázatosan, és igyekszik nem mutatni a türelmetlenségét.
Miért fecseg a rabbi? A kereskedô tekintetébôl
hirtelen kiröppen egy fekete madárka, és Efraim ha-Kohén
arca elé hussan. Ott lebeg a rabbi elôtt, mint valami baljós
árnyék. A rabbi elmosolyodik, mire mélyen ülô,
fekete szemeibôl kiröppen egy fehér madárka, és
a kereskedô arca elé száll. Ott verdes, csapong és
csivitel. Merôn, mozdulatlan arccal nézi a másikat
a rabbi. Jichak ben Jehudát minden ereje elhagyja, és ettôl
végre megnyugszik. A rabbi folytatja.
- Hiszen joggal emlegethetnénk
Jeremiást, Ezékielt és Habakukot is a dögvésszel
kapcsolatban, igaz-e?
- Igaz, rabbi.
- Minekünk mégse
a tizenötezer ember jár a fejünkben, holott nem tudjuk
eldönteni, sok ez, vagy kevés.
- Nem tudjuk eldönteni,
rabbi.
- Az én mesterem, Mikhaél
rabbi mindig azt tanította, hogy az életet a haláltól
minössze egyetlen porszem választja el. Egy porszem, Jichak,
érted? Ám a haláltól az élet még
ekkora távolságra sincsen. Tanítványai folyvást
faggatták a rabbit, ez miképpen lehetséges. Ha az
egy újszülöttôl elmegyünk az apánk sírjáig,
nem ugyanakkora utat járunk-e be, mintha az apánk sírjától
mennénk az újszülöttig? Tudod, Jichak, rólam
az emberek azt beszélik, hogy jártam az égben. Hát
nem hasonló dolog-e azt kérdezni, hogy a föld nem ugyanakkora
távolságra van-é az égtôl, mint az ég
a földtôl. Mikhaél rabbi elárulta a választ.
Halála napján hívta magához leghívebb
tanítványát. - A rabbi körülményesen
megköszörüli a torkát, fejét oldalra billenti,
s egy pillanatra eltûnôdik. - Engem - mondja aztán,
s folytatja. - Ha az élet partjának innensô felérôl
nézünk a halálra, mondta nekem Mikháél
rabbi, érezzük a távolságot, a porszem erejét.
Ám a halál partjáról, hiába is bámulunk
az életre, csakis a halált láthatjuk, csak arra nyílik
a szemünk. Kell nekünk az a porszem. Ez csakis úgy lehetséges,
suttogta Mikhaél rabbi, hogy az a porszem is maga az Isten. Aztán
meghalt.
Efraim ha-Kohén fáradtan
abbahagyja. A rabbi hirtelen úgy emelkedik a másik fölé,
mint Ábrahám a lekötözött Izsák fölé.
- Tudom, mi bánt, Jichak!
- kiáltja.
- Honnan, rabbi? - néz
Jichak ben Jehuda rezzenéstelen arccal.
Nem beszéltek még
eddig errôl. Talán nem is fognak soha szavakkal. Hát
persze, hogy arról van szó, hogy a rabbit a könnymutatványosok
szekere hozta Budára. Hiszen Jichak ben Jehuda is találkozik
az egyik könnymutatványossal, a semmirekellô, mindent
kétszer elmesélô Aharon Blummal, aki elhozza Jichak
ben Jehuda kiválasztottságának a hírét.
Efrajim ha Kohen tekintete most elnyeli a fekete és a fehér
madarat. Aztán úgy öleli magához a kereskedôt,
mintha az utolsó ember lenne, akit az életben alkalma lenne
szeretni.
Jichak ben Jehuda elveszetten
hazatántorog. Mint egy megrugdosott, de boldog kutya. A Semá
Jiszraélt mormolja elveszetten. A törökök lakta negyedekben
a Korán harmincnegyedik fejezete duruzsol, s a Jesz szócska
idézi mindegyre a haldoklás rettenetét. S akad a városban
néhány keresztény is - példának okáért
Jichak ben Jehuda Margit nevû szolgálólánya
- aki Szent Sebestyént és Rókust veszi a nyelvére.
A rabbinál tett látogatás után a kereskedô
a szoba padlatára szórta a szalmaszálakat, s a faragott
diófa asztalra kikészített egy festett fadobozt. Benne
várakoznak meg-meglibbenve a halottvizsgáló pelyhek.
Semá Jiszraél,
jaj Semá Jiszraél.
Azóta csak romlott a helyzet,
és az egyik éjjel már azt gondolták, reggelre
meghal a fiú. Hiába szedte az Orvietant. A gyermek rettenetesen
szenvedett a láztól, s a ki tudja még mi mástól,
miféle látomásoktól, démonoktól
is talán. Persze Jichak ben Jehuda is elôször egy látomásban
látja a fiát, még amikor Bécsben lakik. Még
meg sem fogant pedig a gyermek. Most pedig búcsúzni kell
tôle. Mi értelme volt akkor annak a siddukhnak, hogy az az
ormótlan kékkönnyes szekér viszi, menekíti
meg a gyereket a lángoló Budából? Vagy mégsem
az ô fia lett volna? Dehogynem! Úgy látja maga elôtt
azt a gyermeket, mint most a fiát. Nem lehet kétség,
ô volt az, Ábrám. S ahogy így elmélkedik
napról napra kétségek között hányódva,
egy késô délutánon furcsa éneket hall
meg a kereskedô. Nem is ének az, inkább csak énekszerû
fölmondása bizonyos értelemmel bíró, ám
a zsidó férfi számára értelmetlen szavaknak.
Ez bizony csak Margit lehet, a keresztény szolgáló,
aki elôl éppúgy titkolták a betegség
tényét, mint a szomszédok elôl. A kereskedô
néhány pillanat múlva rányitja az ajtót.
A lány térdre ereszkedve kántál a kamrája
közepén. Elhallgat, és rámered a férfira.
- Tudom - suttogja kikerekedett
szemmel - tudom, hogy pestises.
A férfi nem válaszol,
csak megvonja a vállát, mint akinek már minden mindegy.
- Elmegyek - mondja Margit és
feláll. Valóban így gondolja. Kis motyója összekészítve
a fekhelyén. A félhomályos szobában valószerûtlenül
nagy a rend. Mint aki már el is ment.
- Hová mész? -
kérdezi Jichak ben Jehuda.
- Bárhová - feleli
Margit.
- Budából ki nem
juthatsz.
- Megyek - rázza a fejét
a lány.
Jichak ben Jehuda fordul, s zaklatott
mozdulatokkal pénzt szed a markába. Vászonzacskóba
dobálja a garasokat. Nem érti magát. Nem érti,
mit csinál, és miért csinálja. A zacskót
odavágja Margit elé. Testes, nagydarab lány a szolgáló,
piros az arca, mintha minden reggel befestené. Nagy buta kék
szemeivel csak bámulja a zacskót, melybôl pénz
ömlött a padlózatra. Meg sem moccan.
- Takarodj - morogja a férfi.
A lány csak néz,
nem beszél, fejét oldalra billenti.
- Jól van, maradok - mondja
aztán, mintha szívességet tenne. Ostobasága
ellenére van a nyugalmában valami pimasz, kikezdhetetlen.
Vagy két éve Jichak ben Jehuda szeme talán ezért
akadt meg rajta az emberpiacon. Még aznap megvette.
- Biztos vagy benne?
- Biztos.
- Akkor gyere - és Jichak
ben Jehuda keményen, ellentmondást nem tûrôen
megragadja a karját. A beteg gyerekhez vonszolja a lányt.
Gyöngyözô homlok alól égô szempár
mered rájuk. Szegény kicsi Ábrám már
a végét járja. Talán a reggelt sem éri
meg. Margit úgy bámulja, mint aki máris megkapta a
kórt. Vakaródzik, a testét tapogatja, nyugtalanul,
nagyokat pislogva.
- Most pedig imádkozzál
- parancsolja a férfi, miközben letérdepelteti a lányt.
Margit a beteg gyermeket figyeli. Értetlenül ingatja a fejét.
De azért hozzákezd.
Mindenható istenem, aki hatalmasabb
vagy
mindeneken,
bocsássad minekünk védelmül
mártír
szolgádat,
bocsássad minékünk
védelmül Szent
Sebestyént,
hogy óvja a mi testünket
és a mi lekünket
a döghaláltól,
hogy óvjon bennünket a pestis
nyilaitól,
szörnyeteg betegségektôl,
kérünk tetéged hatalmas
Isten,
aki te vagy,
a mi urunk Jézus Krisztus, a
te egyszülött fiad,
ki az örökkévalóságban
a szent Lélekkel
veled egyetemben egyenlô Isten,
és uralkodik
öröktôl fogva, örökig,
tégedet könyörgünk,
hogy küldd el mihozzánk
Szent Rókust
hogy bennünket meggyógyítson,
hogy testünkbôl a pestis
fullánkait
kihúzza
Amen.
Furcsa. Miközben Jichak ben Jehuda a lány idegen imáját hallgatja, ô is mondja a magáét. Csak Sára áll kikerekedett szemmel, a döbbenettôl mozdulatlanul a lefüggönyözött, félhomályos szoba sarkában. Mit csinál ez a Jichak?! Mire ragadtatja el magát?! Tán az esze ment el a bánattól?! A gyermek szemei most lehúnyva. Jichak ben Jehuda a szolgáló lány egyetlen szavát sem érti, ám világosan érzi, hogy ez most egyáltalán nem érdekes. Furcsa. Nem a Semá Jiszarel tolul a nyelvére, hanem egy dicsôítô, a helyzethez egyáltalán nem illô ima, mely ezzel a versszakkal kezdôdik:
Hatalmas vagy Uram Isten
Rajtad kívül senkink nincsen
seregeink egytôl-egyig
szüntelenül csak azt zengik
folyton-folyvást, egyre-újra
hangözönben zengve zúgva
Téged illet, Téged, Téged,
minden dal és minden ének.
Ki merné állítani,
hogy lehet annak valami befolyása a Sorsra, ha egy zsidó
és egy keresztény együtt imádkozik?! Hogy a burjánzó
növényi indák módjára összehurkolódó
mondatok befolyással bírnának ama égi törvényszéken,
ahol az élet és halál ügyében ítéletek
és felmentések születnek?! A lényeg csak annyi,
hogy a remény köpönyege is a nyelv. Itt is, ott is a legfôbb
bizodalom az ima. Aztán az is tudnivaló, hogy ezekben az
idôkben a chirurgusoknak van leginkább becsülete. Nem
hal éhen ott a sebvarró, ahol háború háború
valagába ér. Hanem mit mondana Jichak ben Judának
például Abu Szinna, a világhíres chirurgus,
látván a kereskedô egyszülött, halállal
tusakodó kisfiát, dagadó mirigyekkel a hóna
alatt. Viszont mégiscsak az van megírva abban a Könyvben,
mely minden más könyvre fényt és árnyékot
vet, hogy a kis Ábrámnak meg kell gyógyulnia. Valahol,
valakik azt kívánják erôsen, hogy takarodjék
a döghalál. Azon a tanácstalan, hol pityergô,
hol pedig kék égfoltokkal tarkálkodó délelôttön,
amikor a gyermek fölemelkedik az ágyában, és
tiszta, habár még gyönge hangon mézelô
datolyát kér, Jichak ben Jehuda váratlanul könnyezni
kezd. A szíve majd megszakad, fullad, levegô után kapkod.
Úgy érzi, soha nem könnyezett még így.
Soha nem tapasztalta még a könnyeinek e most érzett
iszonyatos súlyát. Mintha mindegyik csöpp külön-külön
jelentené a világot az összes jótéteményével
és szenvedésével egyetemben. Mint a sziklák,
a budai vár oldalában, melyekkel valaha egy Gellért
nevû keresztény püspök görgött a mélybe,
úgy ömlenek végig az arcán a hatalmas könnycseppek.
Persze ha számolná, ha ez a ravasz és messze földön
híres kereskedô képes lenne most akármi egyszerû
számtani mûveletre, tudhatná, pontosan harmincöt
könnycsepp gördül végig a barázdaszántotta,
szakállas arcán. Tizenhét a jobb, és tizennnyolc
a bal szemébôl. Ám azt talán számolás
nélkül is tudja, hogy a harminchatodik könnycsepp ô
maga. Margit sikoltva rohan be a konyhából, tûzifát
hasogatott éppen. Sára a fejét fogja, és úgy
ingatja, mint aki nem hisz a tulajdon szemének. És Ábrám
megismétli a kérést.
- Apácskám, egy
kis datolyát ennék!
Abban a pillanatban, amikor a
gyermek fölül, és Jichak ben Jehuda sírni kezd,
egy rissz-rossz szekér görög végig a budai Mahallé
apró, csorba kövein. Hogyan is jutott a várba, nem tudni.
Talán mert az ôrszemek figyelmét, a szigorú
parancs ellenére is, ellankasztja a járvány, talán
mert a szekér szürke, szakadt ponyváján könnycseppek
kéklenek, talán mert az álmoknak oda is bejárása
van, ahová máskülönben csak a halálnak.
Különös egy dolog.
Viszont igaz.
A szekér bakján
sûrû bajuszos, tatáros kinézetû férfi
ül, bôre sötét, apró, fekete kô pereg
az arcából. Feketekô Péter az, hiszen tudjuk
jól. Ahogy Jichak ben Jehuda háza elôtt elhaladnak,
a szekér ponyvája félrelebben. Szakállas, zsidó
férfi bámulja a kereskedô kapuját. Vér
habzik a szemébôl, mégis mosolyog. Aharon Blum a szegény
Franjo Mendebaba térdét csapkodja nagy hevességgel,
ami azt jelenti, hogy nemsokára mesélni fog. Zoran Vukovics
magában dörmög. Goran Dalmatinac a fejét ingatja.
S amikor a szekér kiér a déli kapun, a kis izgága
zsidó, aki ezen a szekéren oly kedvtelve és önfeledten
szeret mesélni, belekezd a Harminchatok történetébe.
Még egy utolsót üt a tehetetlen Franjo Mendebaba térdére
,és belefog.
- Tudjátok meg tehát,
hogy nincs a világon olyan nemzedék, amely ne bírna
harminchat igaz emberrel. Ezek a Lamed-vav cadikok többnyire maguk
sem tudják, hogy kiválasztottak. Vagy tudják, de azzal
se mennek sokra, mert akit kiválasztottak, azt kiválasztották.
Éppen harminchatan vannak, nem többen és nem is kevesebben.
Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség
egyetlen szörnyû jajkiáltással fulladna önnön
szörnyû vétkeibe. A harminchatok az emberiség
szívét jelentik, és végtelen edényként
fogadják be a világ összes fájdalmát.
Tudjátok meg, hogy ott vannak mindenütt. Isten csakis miattuk
tartja fönn a világot. Közülük a leginkább
sajnálatraméltó teremtmények azok, akiknek
fogalmuk sincs arról, hogy maguk is a harminchatok közé
tartoznak. Nekik a világ elmondhatatlan szenvedés, gyötrelem
és pokol. Elôfordul, hogy a lelkük megfagy a szenvedéstôl.
Goran Dalmatinac szeretne valamit
mondani, de Aharon Blum úgy tekint rá véres szemével,
hogy a másik végül jobbnak látja, ha nem szólal
meg. De azért a szemébôl a markába perget egy
kis jeget, s elmorzsolgatja. Aharon Blum lelkesen folytatja, és
persze nem veszi észre hogy Franjo Mendebaba nehézkesen odébbhúzódik,
mert annyira elzsibbadt a térde a kis zsidó csapkodásától.
- Az andalúziai testvérek
például tisztelnek egy könnycsepp alakú sziklát,
amit ôk egy ilyen öntudatlan cadik megkövült lelkének
tartanak. Az igaz emberek kutyákká is változnak fájdalmukban.
Ha némelyik öntudatlan Lamed-vav megérkezik a mennyországba,
akad közöttük olyan, hogy az Istennek ezer évig kell
dörzsölgetni, hogy fölengedjen, s készen álljon
a mennyország küszöbének átlépésére.
Elhallgat Aharon Blum. De csak
néhány pillanatra.
- Úgy ám, barátaim.
Szóval mint mondtam, nincs a világon olyan nemzedék,
amely ne bírna. .. - és folytatja, folytatja.
S mire Aharon Blum az elégedettségtôl
nagyot sóhajtva abbahagyja a történetet, a könnymutatványosok
szekere Tápé határában zörög. Ezekben
a pillanatokban halkan kitárul a Margit nevû tenyeres-talpas
keresztény lány ajtaja. Annyit sem csikordul, hogy a sarokban
rágcsáló egérke elneszeljen. Csak a padlat
reccsenésén hallja majd, hogy valaki nagyon óvatosan
belép a szobába. A lány elszántan bámul
az imbolygó gyertyafény mögé, de nem szól.
Jichak ben Jehuda a következô pillanatban már el is fújja
a lángocskát. Áll még egy kicsit a sötétben,
s amikor meghallja a lány moccanását, lassan, de határozottan
mozdul. Sóhajt Margit. És Jichak ben Jehuda lassan a lány
engedelmes testére ereszkedik, és boldogtalanul magáévá
teszi.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu