DARVASI LÁSZLÓ

A KÖNNYMUTATVÁNYOSOK


  Pontosan abban az évben, amikor testvérünk, a nagyfejû és méla tekintetû Pilinger Ferenc kuruc vitéz metszést szenved a szekszamontáján, vagyis tehát a zsidók kis idôszám(tása szerinti 438. esztendôben Budán a döghalál szedi az adók legegyetemesebbikét. Vagyis az emberi életet. Allah fiai meg éppenséggel 1088-at írnak, és nyilván ôk is helyesen teszik, amikor így számítják. A keresztények pedig úgy mondják, Krisztus Urunk után az 1678. esztendôben történnek ezek a borzasztó események. A döghalálnak tökéletesen mindegy, kicsoda ember engedi egyik tenyerébôl a másikba az idô homokporát, és hogyan s mikortól számít napot, évet és életet. Ekkoriban járja meg a pestis poklát a csúf kis törpe is, Pep Velemir, akit kudarcot vallott spionként dobnak a pozsonyi pestisszolgák a hullák dögházába. Ám a csúf törpe megmenekül, kihozza a karanténból egy különös szekér, amelynek a ponyvájára könnycsepp van festve. Hát már megint?! Igen úgy! Megint és mindig. Föltûnnek a könnymutatványosok, némelyeket a szekerükbe engednek, másoknak pedig csak mutatványoskodnak.
  A dögvész nem kíméli a budai Mahallét. A Zsidó utcán is úgy jár a félelem, mintha ôslakos lenne. A pénzváltó boltocskák bezártak, nem mûködnek most a talmudi társaságok, melyek pedig sokszor hajnalig szolgáltak a lélek és a szellem kedvének. Josua Rabimek nem leselkedik David Mendelson háza elôtt. Fölfüggesztették a munkát a sakterek is. A csársiban, a törökök üzleti negyedében sem óbégatnak az árusok, a bodegák ajtaja bedeszkázva, az árusok pultjai üresek, mint a sivatag. A máskor oly forgalmas bedesztán elôtt is csak egy borzolt szôrú, horpadt oldalú eb túrja a mocskot, s néha rámorrant az elszemtelenedett, visongó patkányokra. Eltûntek az utca porából a mevlevik, a kerengô dervisek, a mutatványosok és a jövendômondók, a kardnyelôk és a csodagyógyszer árulók. Csak a pestisôrség komor lépteit visszhangozzák a kövek. Bôrkötényes török tisztasági hivatalnokok vadásznak olyan komor elragadtatással, mint a döghalál teszi. S ha egy gyanús küllemû, vagy nyilvánvalóan már a betegségtôl meggyötört emberre lelnek, hát úgy fogják be, hálóval és karókkal, mint a habot köpô, veszett kutyát. Elviszik, és nem lesz nyoma a szerencsétlennek többé. Amióta az egyik különösen nagy tiszteletnek örvendô, csavaros eszû fôhivatalnok, Ahmed Bapamidzse rózsás arcú, mindig kacagó gyermekeivel - nevük: Abdale, Hasszán, és Ali - egyetlen napsütéses délelôtt végzett a kór, még nagyobb a szigorúság. Elég egy lázasan csillogó szempár, egy semmi kis botlás valamelyik csorba grádicson, elég valami könnyû, habár jól látható szédülés, hogy ne a döghalál, de a bôrkötényesek tegyék ki a pontot az élet végére.
  Jichak ben Jehuda éppen a zsinagógából tér meg. Házfaltól házfalig lapulva siet végig a girbe-gurba utcákon. Kihalt városon halad végig. Az ablakok bedeszkázva, néhol hús és zöldség rohad hatalmas halmokban, patkányok szaladgálnak a lába alatt. Néhány nap alatt jószerivel semmivé lett a Mahallé mindig vidám és pezsgô élete. Otthon aztán a kezét alapos gonddal tisztogatja a kereskedô. Fáradt arcát a füstölô fölé tartja, majd aggódó tekintettel hajol egy nehezen lélegzô, sápadt gyermekarc fölé. A fia az, a szegény kicsi Ábrám. A kereskedô megborzong. A gyermekarc árkából maga a Halál mered vissza szenvtelen tekintettel.
  - Isten énvelem van, és nem teveled - mondja mégis a Halálnak.
  Aztán fordul, s bô szegésû kaftánja valamelyik rejtekébôl elôhalássza az Orvietant. A legféltettebb, roppant nagy pénzekért vesztegetett ellenszere ez a döghalálnak ekkoriban. Hoszszas utánjárás után sikerült csak szerezni, természetesen David Mendelson révén, ám a küldönc már maga is megkapta a pestist, s azóta talán meg is halt. Jichak ben Jehuda hallgat errôl, mert reménykedni akar. Sára, a felesége révülten nézi a gyógyszert.
  - Hát elhoztad?
  - Azt üzenik, imádkozva adjuk oda - válaszol Jichak ben Jehuda.
  - Mást nem mondtak?
  - Azt mondták, lázzal jár.
  - Mennyi pénzt adtál érte, Jichak?
  - Amennyit kértek, és még annak a felét.
  Sára lesüti a szemét, nem szól.
  Napok óta fuldokolnak a tisztító füsttôl. Jichak ben Jehuda bámulja a gyermekét, már sírni se tud. Sára magába roskadva ül a gyerekágy elôtt. A gyógyszert beadták. De olyan mély már a kétségbeesésük, és olyan nagy a fájdalmuk, hogy azonnali hatást vártak. A gyermek azonban csak fölsírt, s újra hánykolódni kezdett. Hányt is késôbb, félrebeszélt. Néha az utcáról menekülô lábak dobogása, vad kiáltozás hallatszik. Egy test puffan, valaki hörög. Aztán csönd lesz. Jichak ben Jehuda ilyenkor úgy rezzen össze, mintha ôérte jönnének. Ha tudná valaki, hogy az ô házába befészkelte magát a kór! De nem tudja, nem, senki sem tudhatja, még a rabbi sem! Jichak ben Jehuda a torkát masszírozza, és a feleségére pillant, akit már régtôl fogva nem szeret. Egy csöndes sabbati délelôttön bevallotta magának, hogy csak ez a gyerek köti hozzá, ez az Ábrám nevû fiúcska, akiért az életét adná most, ha lehetne ilyesmi alkut kötni a pestisfüstös éggel. Mintha nem lenne irgalom, füstölnek a pestisûzô fapálcikák. Az állandó köhögéstôl begyulladt a mandulájuk, kezük reszket, a szakadatlan imáktól elzsibbadt a nyelvük. Már maguk is a maguk halálára készülnek.
  Néhány nappal ezelôtt Jichak ben Jehuda a rabbi szobájában, Efraim ha-Kohénnél ül. A gyermek hóna alatt Sára azon a napon tapintja ki a daganatokat. A kereskedô elsô útja a rabbihoz vezet, habár nem árulja el, miért érkezik. Egyetlen szóval sem utal arra, mi a váratlan látogatás célja. Efraim ha-Kohén valószerûtlenül hatalmas ember, az arca újabban erôsen véreres, kézfején is piros foltok rózsállnak. Köztudott, hogy járt már az égben is. Sokáig váratja a kereskedôt, talán éppen azt jelezve, hogy az, amirôl Jichak ben Jehuda beszélni szeretne, valahol és valamikor már döntés tárgyává lett. Aztán amikor Jichak ben Jehuda elhelyezkedik a rabbi elôtt, Efraim ha-Kohén kéretés nélkül beszélni kezd.
  - Mi, emberek mondhatunk, Jichak ben Jehuda agbárt, vagy megabát is. Var és viszketés kíséri. Lázzal pusztító keserû dögvészt említ a Tóra is. Mindezt tudjuk jól, gyerekkorunktól fogva. Miképpen azt is tudjuk, hogy az Úr súlyos csapással veri meg a fáraót, mert úgy használja Sárát, mintha Ábrahámnak csak húga lenne. Tudjuk a meséket és a legendákat, melyeknek a mélyén ott világít a törvény. A tíz egyiptomi csapásból a hatodik a döghalál csapása, amikor a kemencéik hamuját menekülô zsidók szórják szerte a rabság országában, kelevényt és fekélyt okozva mindenen, ami élô.
  A rabbi eltûnôdik.
  - Tudod-e, Jichak ben Jehuda, hogy Kóré lázadása miatt tizenötezer ember halt meg döghalálban?
  - Tudom - bólint a kereskedô alázatosan, és igyekszik nem mutatni a türelmetlenségét. Miért fecseg a rabbi? A kereskedô tekintetébôl hirtelen kiröppen egy fekete madárka, és Efraim ha-Kohén arca elé hussan. Ott lebeg a rabbi elôtt, mint valami baljós árnyék. A rabbi elmosolyodik, mire mélyen ülô, fekete szemeibôl kiröppen egy fehér madárka, és a kereskedô arca elé száll. Ott verdes, csapong és csivitel. Merôn, mozdulatlan arccal nézi a másikat a rabbi. Jichak ben Jehudát minden ereje elhagyja, és ettôl végre megnyugszik. A rabbi folytatja.
  - Hiszen joggal emlegethetnénk Jeremiást, Ezékielt és Habakukot is a dögvésszel kapcsolatban, igaz-e?
  - Igaz, rabbi.
  - Minekünk mégse a tizenötezer ember jár a fejünkben, holott nem tudjuk eldönteni, sok ez, vagy kevés.
  - Nem tudjuk eldönteni, rabbi.
  - Az én mesterem, Mikhaél rabbi mindig azt tanította, hogy az életet a haláltól minössze egyetlen porszem választja el. Egy porszem, Jichak, érted? Ám a haláltól az élet még ekkora távolságra sincsen. Tanítványai folyvást faggatták a rabbit, ez miképpen lehetséges. Ha az egy újszülöttôl elmegyünk az apánk sírjáig, nem ugyanakkora utat járunk-e be, mintha az apánk sírjától mennénk az újszülöttig? Tudod, Jichak, rólam az emberek azt beszélik, hogy jártam az égben. Hát nem hasonló dolog-e azt kérdezni, hogy a föld nem ugyanakkora távolságra van-é az égtôl, mint az ég a földtôl. Mikhaél rabbi elárulta a választ. Halála napján hívta magához leghívebb tanítványát. - A rabbi körülményesen megköszörüli a torkát, fejét oldalra billenti, s egy pillanatra eltûnôdik. - Engem - mondja aztán, s folytatja. - Ha az élet partjának innensô felérôl nézünk a halálra, mondta nekem Mikháél rabbi, érezzük a távolságot, a porszem erejét. Ám a halál partjáról, hiába is bámulunk az életre, csakis a halált láthatjuk, csak arra nyílik a szemünk. Kell nekünk az a porszem. Ez csakis úgy lehetséges, suttogta Mikhaél rabbi, hogy az a porszem is maga az Isten. Aztán meghalt.
  Efraim ha-Kohén fáradtan abbahagyja. A rabbi hirtelen úgy emelkedik a másik fölé, mint Ábrahám a lekötözött Izsák fölé.
  - Tudom, mi bánt, Jichak! - kiáltja.
  - Honnan, rabbi? - néz Jichak ben Jehuda rezzenéstelen arccal.
  Nem beszéltek még eddig errôl. Talán nem is fognak soha szavakkal. Hát persze, hogy arról van szó, hogy a rabbit a könnymutatványosok szekere hozta Budára. Hiszen Jichak ben Jehuda is találkozik az egyik könnymutatványossal, a semmirekellô, mindent kétszer elmesélô Aharon Blummal, aki elhozza Jichak ben Jehuda kiválasztottságának a hírét. Efrajim ha Kohen tekintete most elnyeli a fekete és a fehér madarat. Aztán úgy öleli magához a kereskedôt, mintha az utolsó ember lenne, akit az életben alkalma lenne szeretni.
  Jichak ben Jehuda elveszetten hazatántorog. Mint egy megrugdosott, de boldog kutya. A Semá Jiszraélt mormolja elveszetten. A törökök lakta negyedekben a Korán harmincnegyedik fejezete duruzsol, s a Jesz szócska idézi mindegyre a haldoklás rettenetét. S akad a városban néhány keresztény is - példának okáért Jichak ben Jehuda Margit nevû szolgálólánya - aki Szent Sebestyént és Rókust veszi a nyelvére. A rabbinál tett látogatás után a kereskedô a szoba padlatára szórta a szalmaszálakat, s a faragott diófa asztalra kikészített egy festett fadobozt. Benne várakoznak meg-meglibbenve a halottvizsgáló pelyhek.
  Semá Jiszraél, jaj Semá Jiszraél.
  Azóta csak romlott a helyzet, és az egyik éjjel már azt gondolták, reggelre meghal a fiú. Hiába szedte az Orvietant. A gyermek rettenetesen szenvedett a láztól, s a ki tudja még mi mástól, miféle látomásoktól, démonoktól is talán. Persze Jichak ben Jehuda is elôször egy látomásban látja a fiát, még amikor Bécsben lakik. Még meg sem fogant pedig a gyermek. Most pedig búcsúzni kell tôle. Mi értelme volt akkor annak a siddukhnak, hogy az az ormótlan kékkönnyes szekér viszi, menekíti meg a gyereket a lángoló Budából? Vagy mégsem az ô fia lett volna? Dehogynem! Úgy látja maga elôtt azt a gyermeket, mint most a fiát. Nem lehet kétség, ô volt az, Ábrám. S ahogy így elmélkedik napról napra kétségek között hányódva, egy késô délutánon furcsa éneket hall meg a kereskedô. Nem is ének az, inkább csak énekszerû fölmondása bizonyos értelemmel bíró, ám a zsidó férfi számára értelmetlen szavaknak. Ez bizony csak Margit lehet, a keresztény szolgáló, aki elôl éppúgy titkolták a betegség tényét, mint a szomszédok elôl. A kereskedô néhány pillanat múlva rányitja az ajtót. A lány térdre ereszkedve kántál a kamrája közepén. Elhallgat, és rámered a férfira.
  - Tudom - suttogja kikerekedett szemmel - tudom, hogy pestises.
  A férfi nem válaszol, csak megvonja a vállát, mint akinek már minden mindegy.
  - Elmegyek - mondja Margit és feláll. Valóban így gondolja. Kis motyója összekészítve a fekhelyén. A félhomályos szobában valószerûtlenül nagy a rend. Mint aki már el is ment.
  - Hová mész? - kérdezi Jichak ben Jehuda.
  - Bárhová - feleli Margit.
  - Budából ki nem juthatsz.
  - Megyek - rázza a fejét a lány.
  Jichak ben Jehuda fordul, s zaklatott mozdulatokkal pénzt szed a markába. Vászonzacskóba dobálja a garasokat. Nem érti magát. Nem érti, mit csinál, és miért csinálja. A zacskót odavágja Margit elé. Testes, nagydarab lány a szolgáló, piros az arca, mintha minden reggel befestené. Nagy buta kék szemeivel csak bámulja a zacskót, melybôl pénz ömlött a padlózatra. Meg sem moccan.
  - Takarodj - morogja a férfi.
  A lány csak néz, nem beszél, fejét oldalra billenti.
  - Jól van, maradok - mondja aztán, mintha szívességet tenne. Ostobasága ellenére van a nyugalmában valami pimasz, kikezdhetetlen. Vagy két éve Jichak ben Jehuda szeme talán ezért akadt meg rajta az emberpiacon. Még aznap megvette.
  - Biztos vagy benne?
  - Biztos.
  - Akkor gyere - és Jichak ben Jehuda keményen, ellentmondást nem tûrôen megragadja a karját. A beteg gyerekhez vonszolja a lányt. Gyöngyözô homlok alól égô szempár mered rájuk. Szegény kicsi Ábrám már a végét járja. Talán a reggelt sem éri meg. Margit úgy bámulja, mint aki máris megkapta a kórt. Vakaródzik, a testét tapogatja, nyugtalanul, nagyokat pislogva.
  - Most pedig imádkozzál - parancsolja a férfi, miközben letérdepelteti a lányt. Margit a beteg gyermeket figyeli. Értetlenül ingatja a fejét. De azért hozzákezd.

Mindenható istenem, aki hatalmasabb vagy
                                                       mindeneken,
bocsássad minekünk védelmül mártír
                                                       szolgádat,
bocsássad minékünk védelmül Szent
                                                       Sebestyént,
hogy óvja a mi testünket és a mi lekünket
                                                       a döghaláltól,
hogy óvjon bennünket a pestis nyilaitól,
szörnyeteg betegségektôl,
kérünk tetéged hatalmas Isten,
aki te vagy,
a mi urunk Jézus Krisztus, a te egyszülött fiad,
ki az örökkévalóságban a szent Lélekkel
veled egyetemben egyenlô Isten, és uralkodik
öröktôl fogva, örökig,
tégedet könyörgünk,
hogy küldd el mihozzánk Szent Rókust
hogy bennünket meggyógyítson,
hogy testünkbôl a pestis fullánkait
kihúzza
Amen.

  Furcsa. Miközben Jichak ben Jehuda a lány idegen imáját hallgatja, ô is mondja a magáét. Csak Sára áll kikerekedett szemmel, a döbbenettôl mozdulatlanul a lefüggönyözött, félhomályos szoba sarkában. Mit csinál ez a Jichak?! Mire ragadtatja el magát?! Tán az esze ment el a bánattól?! A gyermek szemei most lehúnyva. Jichak ben Jehuda a szolgáló lány egyetlen szavát sem érti, ám világosan érzi, hogy ez most egyáltalán nem érdekes. Furcsa. Nem a Semá Jiszarel tolul a nyelvére, hanem egy dicsôítô, a helyzethez egyáltalán nem illô ima, mely ezzel a versszakkal kezdôdik:

Hatalmas vagy Uram Isten
Rajtad kívül senkink nincsen
seregeink egytôl-egyig
szüntelenül csak azt zengik
folyton-folyvást, egyre-újra
hangözönben zengve zúgva
Téged illet, Téged, Téged,
minden dal és minden ének.

  Ki merné állítani, hogy lehet annak valami befolyása a Sorsra, ha egy zsidó és egy keresztény együtt imádkozik?! Hogy a burjánzó növényi indák módjára összehurkolódó mondatok befolyással bírnának ama égi törvényszéken, ahol az élet és halál ügyében ítéletek és felmentések születnek?! A lényeg csak annyi, hogy a remény köpönyege is a nyelv. Itt is, ott is a legfôbb bizodalom az ima. Aztán az is tudnivaló, hogy ezekben az idôkben a chirurgusoknak van leginkább becsülete. Nem hal éhen ott a sebvarró, ahol háború háború valagába ér. Hanem mit mondana Jichak ben Judának például Abu Szinna, a világhíres chirurgus, látván a kereskedô egyszülött, halállal tusakodó kisfiát, dagadó mirigyekkel a hóna alatt. Viszont mégiscsak az van megírva abban a Könyvben, mely minden más könyvre fényt és árnyékot vet, hogy a kis Ábrámnak meg kell gyógyulnia. Valahol, valakik azt kívánják erôsen, hogy takarodjék a döghalál. Azon a tanácstalan, hol pityergô, hol pedig kék égfoltokkal tarkálkodó délelôttön, amikor a gyermek fölemelkedik az ágyában, és tiszta, habár még gyönge hangon mézelô datolyát kér, Jichak ben Jehuda váratlanul könnyezni kezd. A szíve majd megszakad, fullad, levegô után kapkod. Úgy érzi, soha nem könnyezett még így. Soha nem tapasztalta még a könnyeinek e most érzett iszonyatos súlyát. Mintha mindegyik csöpp külön-külön jelentené a világot az összes jótéteményével és szenvedésével egyetemben. Mint a sziklák, a budai vár oldalában, melyekkel valaha egy Gellért nevû keresztény püspök görgött a mélybe, úgy ömlenek végig az arcán a hatalmas könnycseppek. Persze ha számolná, ha ez a ravasz és messze földön híres kereskedô képes lenne most akármi egyszerû számtani mûveletre, tudhatná, pontosan harmincöt könnycsepp gördül végig a barázdaszántotta, szakállas arcán. Tizenhét a jobb, és tizennnyolc a bal szemébôl. Ám azt talán számolás nélkül is tudja, hogy a harminchatodik könnycsepp ô maga. Margit sikoltva rohan be a konyhából, tûzifát hasogatott éppen. Sára a fejét fogja, és úgy ingatja, mint aki nem hisz a tulajdon szemének. És Ábrám megismétli a kérést.
  - Apácskám, egy kis datolyát ennék!
  Abban a pillanatban, amikor a gyermek fölül, és Jichak ben Jehuda sírni kezd, egy rissz-rossz szekér görög végig a budai Mahallé apró, csorba kövein. Hogyan is jutott a várba, nem tudni. Talán mert az ôrszemek figyelmét, a szigorú parancs ellenére is, ellankasztja a járvány, talán mert a szekér szürke, szakadt ponyváján könnycseppek kéklenek, talán mert az álmoknak oda is bejárása van, ahová máskülönben csak a halálnak. Különös egy dolog.
  Viszont igaz.
  A szekér bakján sûrû bajuszos, tatáros kinézetû férfi ül, bôre sötét, apró, fekete kô pereg az arcából. Feketekô Péter az, hiszen tudjuk jól. Ahogy Jichak ben Jehuda háza elôtt elhaladnak, a szekér ponyvája félrelebben. Szakállas, zsidó férfi bámulja a kereskedô kapuját. Vér habzik a szemébôl, mégis mosolyog. Aharon Blum a szegény Franjo Mendebaba térdét csapkodja nagy hevességgel, ami azt jelenti, hogy nemsokára mesélni fog. Zoran Vukovics magában dörmög. Goran Dalmatinac a fejét ingatja. S amikor a szekér kiér a déli kapun, a kis izgága zsidó, aki ezen a szekéren oly kedvtelve és önfeledten szeret mesélni, belekezd a Harminchatok történetébe. Még egy utolsót üt a tehetetlen Franjo Mendebaba térdére ,és belefog.
  - Tudjátok meg tehát, hogy nincs a világon olyan nemzedék, amely ne bírna harminchat igaz emberrel. Ezek a Lamed-vav cadikok többnyire maguk sem tudják, hogy kiválasztottak. Vagy tudják, de azzal se mennek sokra, mert akit kiválasztottak, azt kiválasztották. Éppen harminchatan vannak, nem többen és nem is kevesebben. Ha csak egy is hiányozna közülük, az emberiség egyetlen szörnyû jajkiáltással fulladna önnön szörnyû vétkeibe. A harminchatok az emberiség szívét jelentik, és végtelen edényként fogadják be a világ összes fájdalmát. Tudjátok meg, hogy ott vannak mindenütt. Isten csakis miattuk tartja fönn a világot. Közülük a leginkább sajnálatraméltó teremtmények azok, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy maguk is a harminchatok közé tartoznak. Nekik a világ elmondhatatlan szenvedés, gyötrelem és pokol. Elôfordul, hogy a lelkük megfagy a szenvedéstôl.
  Goran Dalmatinac szeretne valamit mondani, de Aharon Blum úgy tekint rá véres szemével, hogy a másik végül jobbnak látja, ha nem szólal meg. De azért a szemébôl a markába perget egy kis jeget, s elmorzsolgatja. Aharon Blum lelkesen folytatja, és persze nem veszi észre hogy Franjo Mendebaba nehézkesen odébbhúzódik, mert annyira elzsibbadt a térde a kis zsidó csapkodásától.
  - Az andalúziai testvérek például tisztelnek egy könnycsepp alakú sziklát, amit ôk egy ilyen öntudatlan cadik megkövült lelkének tartanak. Az igaz emberek kutyákká is változnak fájdalmukban. Ha némelyik öntudatlan Lamed-vav megérkezik a mennyországba, akad közöttük olyan, hogy az Istennek ezer évig kell dörzsölgetni, hogy fölengedjen, s készen álljon a mennyország küszöbének átlépésére.
  Elhallgat Aharon Blum. De csak néhány pillanatra.
  - Úgy ám, barátaim. Szóval mint mondtam, nincs a világon olyan nemzedék, amely ne bírna. .. - és folytatja, folytatja.
  S mire Aharon Blum az elégedettségtôl nagyot sóhajtva abbahagyja a történetet, a könnymutatványosok szekere Tápé határában zörög. Ezekben a pillanatokban halkan kitárul a Margit nevû tenyeres-talpas keresztény lány ajtaja. Annyit sem csikordul, hogy a sarokban rágcsáló egérke elneszeljen. Csak a padlat reccsenésén hallja majd, hogy valaki nagyon óvatosan belép a szobába. A lány elszántan bámul az imbolygó gyertyafény mögé, de nem szól. Jichak ben Jehuda a következô pillanatban már el is fújja a lángocskát. Áll még egy kicsit a sötétben, s amikor meghallja a lány moccanását, lassan, de határozottan mozdul. Sóhajt Margit. És Jichak ben Jehuda lassan a lány engedelmes testére ereszkedik, és boldogtalanul magáévá teszi.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/