EURÓPAI PATRIOTIZMUS?

BUKAREST – Elmélkedések az európai forradalomról címû írásában Ralf Dahrendorf Francois Furet egy kijelentését idézi, mely szerint Kelet-Európában 1989-ben a sok lárma és felfordulás dacára sem merült fel egyetlen új eszme sem. Ez így is van. Másfelôl azonban kétlem, hogy Kelet-Európától el lehetne várni, hogy öt évtizedes bénultság után lépjen ki a rivaldafénybe frissen és üdén, tele újabbnál újabb eszmékkel és izgalmas megoldásokkal. A kritikus helyzetbôl éppen csak kimentett páciensnek nem lehet felróni, hogy nincsenek elég jó ötletei. Legjobb esetben is csak néhány fáradt, a válság elôtti idôkbôl származó eszméhez tudna visszanyúlni. Voltaképpen teljes joggal meg is fordíthatnánk, és Furet úrnak szegezhetnénk a kérdést: Milyen „új eszmékkel” üdvözölte Nyugat-Európa az 1989-es nagy kelet-európai változásokat? Milyen mentségük van a fejlett demokráciáknak arra, hogy meglepetésszerûen érték ôket az események? Hol vannak a háború utáni korszak rafinált politikai elemzéseinek eredményei? Melyek a nyugati szakértôk kidolgozta stratégiai megoldások a vasfüggöny felszámolása után valamennyiünk által várt „normalizálódásra”?

Amit látni lehet, az inkább improvizálásnak és inkoherensnek mondható. A kommunizmusra vonatkozó elképzelések lényegében ugyanazok maradtak. Az átmeneti kisebb vereség után a marxista-leninista utópia elég gyorsan visszaszerezte a tekintélyét. A Gulagot valamiféle kelletlenséggel emlegetik, elébe menve az analógiaképpen a holocaustra való esetleges szégyenletes hivatkozásnak. Kínát óvatos jóindulattal kezelik. Fidel Castro idôközben tiszteletre méltó alak lett, Oroszországot „ügyesen” támogatják, óvják és bátorítják, és az „alapelveket” – amelyekkel 1990-ben még félig-meddig államot alkottak – az egyes eseteknek megfelelôen átformálják...

Az egyetlen „eszme”, amelyet a napnyugati Európa Kelet-Európa csak röviddel ezelôtt felocsúdott országainak ajánlani tudott, az „egyesült Európa” már régebbi, de állandóan átalakított eszméje volt. A falak leomlottak, mostantól tehát kezdetét veszi az élet a „közös házban”. Sajnálatos módon azonban ez a nemes eszme inkább kettéválást, semmint szolidaritást von maga után. A felhívás egy „egyesült” Európába való „belépésre” sokaknál exterritoriális, kirekesztettségi komplexust idézett elô. Az Európai Közösségbe való „integráltság” státusa egy sor hasznos hasonlóságot hangsúlyoz, elhanyagolja ugyanakkor a különbözés létjogosultságát. Az eredmény egy erôteljes utánzás, patetikus versengés kényes és eltérô fiziológiájú partnerek között, akik lihegve és szuszogva kénytelenek megpróbálni „nem lekésni a vonatot”. A gazdasági kritériumok inflálódása (amelyekkel szemben még a demokratikus követelmények is háttérbe szorultak), és a tanácstalanság, a minden ötletnek híján levés, amikor egy árnyaltabb európai modell definiálásáról volna szó, amely az adminisztrációt egy szellemi dimenzióval is képes volna kiegészíteni, az integrációért folyó versenyfutást könyvelôi, minden lelkesedést kioltó rutinmunkává tette. Európa Maastrichtban rögzített program szerinti homogenizálásának eszméje még a fejlett államok családjában is nehézségekbe ütközik.

Következésképpen engedtessék meg nekünk, hogy valamelyes melankóliával forduljunk nyugati barátainkhoz: Nézzétek, mondjuk majd nekik, kikerültünk abból a történelmi slamasztikából, amelyért alig érezzük magunkat jobban felelôsnek, mint ahogy ti magatokra vennétek érte a felelôsséget. Megcsúnyultunk, megfáradtunk és megkeseredtünk. A tékozló fiú minden bûnét viseljük, megtérünk hozzátok, tele sebekkel, de reménységgel is. Hol az aranyborjú? Mivel fogadtok minket? Mit tudtok kínálni fájdalmas felgyógyulásunkért?

Lehet, hogy azt mondjátok, egyáltalán nem vagytok kötelesek drága szanatóriumokban feltáplálni, kigyógyítani bennünket. Hogy csak rajtunk múlik, vissza akarunk-e térni az emberek közé. Rendben van. De legalább ne várjátok tôlünk, szegény ágrólszakadtaktól azokat az „új eszméket”, amelyeket még a ti jómódotok sem tud elôállítani. Ne várjátok, hogy mi hozzuk magunkkal az aranyborjút.

Nem ringatjuk magunkat semmiféle illúziókba. Európa soha nem volt homogén paradicsom, és ma sem az. Bár a kulturális egység és viszonylagos harmónia hosszú korszakait élhette meg, része volt véres válságokban, végzetes konfliktusokban, helyrehozhatatlan károkban is. A világháború, hogy mást ne mondjunk, maga is európai „találmány”. És ha május 9-én Európa napját ünnepeljük, nem szabad elfelejtenünk, hogy a kontinens egyik felének a másik felett aratott gyôzelmét ünnepeljük. Más szóval volt egy „jó”, egy napfényes, igazságos és nemes valamint egy „rossz”, démonizált, sötét Európa is. Szerencsére az utolsó pillanatban mégis a jó Európa gyôzött. Sôt: Az ún. „Schumann-terv” révén, amelyet szintén május 9-én bocsátottak ki, az egykori ellenségek lehetôséget kaptak arra, hogy megtalálják a megbékéléshez a megfelelô hangnemet és a megfelelô eszközöket. Így jött létre az Európai Közösség csírája – mint gyógyír, jótékony balzsam egy patetikus sebre.

Szeretném, ha nem értenének félre – ha a két egymással küzdô Európáról beszélünk, ez nem jelenti azt, hogy az európaiakat angyalokra és démonokra osztjuk. Még kevésbé állítjuk, hogy volnának bûnös és megváltott, megtisztult népek, hogy minden angyal az egyik és minden démon a másik oldalon állna. Amit ezzel mondani akarunk, csak annyi, hogy Európa legbensô szövetében benne lakozik az öncsonkítás vírusa, és hogy valahányszor Európát dicsôítjük, elônyben kell részesítenünk a pragmatikus elemzés és preventív óvatosság józan nyelvét az ünnepélyes eufória faragott nyelvével szemben. Késznek kell lennünk arra, hogy Európát önmagától is óvjuk.

Számunkra keleten Európa a vasfüggöny leomlása után ígéretté, de látens neurózissá is vált. A sokoldalúan fejlett szocializmus parancsának helyébe az európai integráció parancsa lépett.

Természetesen ez a parancs az elsôtôl eltérôen legitim, plauzibilis és elônyös parancs. De ettôl még nem kevésbé nyomasztó. A dolgok nehezen mennek elôbbre, mégpedig két okból: a nyugatiak véleményem szerint túl egyszerûnek képzelik a Kelet integrációját, a keletiek pedig túl bonyolultnak.

A Nyugat olyan egyszerûnek képzeli a dologt, hogy megpróbál mindent gazdasági és igazgatástechnikai kérdésre redukálni. Az egykori kommunista országoktól azt várják el, hogy végrehajtsanak egy sor törvényi és monetáris kiegyenlítô intézkedést, hogy ezzel mielôbb befoltozzák a Kelet és a Nyugat közötti szakadást. Egy ilyen értelmû fejlôdés sürgetô voltát egyáltalán nem vitatom. Az a baj, hogy Európát sémának állítja be, pusztán technikai teljesítménynek, menedzserek siker-receptjének. Európa teljesítendô normává silányul ahelyett, hogy utánzásra csábító modell volna. Valahányszor saját igényei és dicsôsége magaslatán volt, Európa többet jelentett holmi technokrata tömörülésnél, jól mûködô piacgazdasági mechanizmusnál.

Következésképpen Európa is többet kell hogy kínáljon nekünk, mint pusztán hatékony gazdasági stratégiát. Európa egyfajta szellemi tartást jelent, egyfajta intellektuális stílust, egy félreismerhetetlen mentalitást és egy sajátos kulturális kánont. Európa egyik legnagyobb sikere abban áll, hogy rendkívüli sokféleséget ért el nagyon korlátozott területen. Hogy hû maradjon önmagához, Európának ezért késznek kellene lennie nem csak arra, hogy integrálja azt, ami hasonlít legfrissebb sajátosságaihoz, hanem azt is, ami ezeket éppen a másféleségével gazdagítaná. Európának ugyanígy nagyobb jelentôséget kellene tulajdonítania a helyi színeknek, valamennyi egykönnyen ki nem heverhetô traumával, hatályon kívül nem helyezhetô tradícióval egyetemben. Nyugat-Európának nemcsak azzal kéne törôdnie, hogy mit közvetíthet új partnereinek, hanem az is érdekelhetné, hogy mit asszimilálhat ezek univerzumából. Ezért a folyamatban lévô adminisztratív követelményekhez hozzá kéne fûznie egy bizonyos szellemi követelményt is, amelyet egyidejûleg állítanak a többiek és önmaguk elé is.

Az európai integráció folyamata nem könyvelôi kérdés, hanem a kreatív képzelôerô kérdése. Képzelôerô nélkül mindig a legalacsonyabb áron fogunk alkudozni. Philippe Arièsnek 1980-ban teljesen igaza volt, amikor elképedt azon, hogy Spanyolország és Görögország felvételét az Európai Közösségbe a karfiol- és a babtermesztésre támaszkodó érvek alapján döntötték el... Ez az, amit a problematika megengedhetetlen leegyszerûsítésén értek.

Ami minket illet, annak a veszélynek tesszük ki magunkat, mint már említettem, hogy túlbuzgóságunkba, a bonyodalmak és a formaságok iránti elôszeretetünkbe belebukunk. Meg vagyunk félemlítve egy szigorú Európa képétôl, amelyik egyre-másra vizsgafeladatokat írat velünk. Az integráció utópiának tûnik, a világtól távoli ideálnak, végtelen versenyfutásnak. Némelyeket közülünk elbátortalanít ez a vég nélküli versenyfutás, másokban ellenérzéseket ébreszt. Ideje volna megnyugodnunk, illetve Európához mérni magunkat, mindenekelôtt a jóindulatát méltányolva. Végül is nem egy kimerítô maratoni futást ajánlanak nekünk, hanem egy gyógyító kúrát. Nem Európa gyámkodó homlokráncolásával kellene foglalkoznunk, hanem baráti szívélyességével.

Az európai integrációnak van egy szelídebb arca is annál, amit elképzelünk. Tartalmazza mindazoknak a házgondnoki beszerezni valóknak az összességét, amelyek lehetôvé teszik számunkra a visszatérést a tisztességes életminôség, a méltó és kényelmes életvitel elvesztett vérkeringésébe. Ha egyelôre megelégszünk azzal, hogy európainak lenni nem jelent sem többet, sem kevesebbet annál, mint hogy legyen mindig meleg víz, hogy nem vagyunk lecsukva, hogy nem kell fáznunk télen a saját lakásunkban, hogy sétálhatunk naponta felsöpört, nem poros és mocskos utcákon, jelent ezen felül országutakat gödrök nélkül, civilizált vasutakat, emberhez méltó mellékhelyiségeket, tisztességes béreket és intelligens parlamenti képviselôket. Annyira nehéz volna ez? Nézzünk körül, erôs a kísértés, hogy azt mondjuk, ez lehetetlenség. De fôleg azért látszik lehetetlennek, mert megszoktuk, hogy az Európába való „belépést” igen provinciális módon dramatizáljuk. Európa nem egy kiéhezett szörnyeteg, amelyik le akar nyelni minket. Európa a mi restaurált, a konjunktúrák salakjától megtisztított hasonmásunk. Az, amivé mi is váltunk volna, ha a „történelem angyala” nem fordult volna el tôlünk egy pillanatra, és nem törôdtünk volna bele olyan könnyen és elégedetten ebbe az elfelejtettségbe.

Egyik írásában 1953-ban Mircea Eliade fölpanaszolta a rómaiak Aurelianus császár alatti visszavonulását a Krisztus utáni harmadik században. Ez volt az elsô alkalom, hogy egy nagyhatalom föladta a Dunától északra fekvô területet, és ezáltal könnyen sebezhetô marginalitásra ítélte. Az északi Duna-vidék (a mai Románia) annak idején védtelenül magára maradt – ami súlyos kihatással volt az elkövetkezôkre. Lehet, hogy most hasonló idôszak áll elôttünk, ha területünk sorsa eldôl a rövidesen beköszöntô következô évezredben. Joggal tesszük föl magunknak Eliadéval a kérdést, hogy a szerencsétlenségnek hagyománnyá kell-e válnia nálunk. És hogy Európa megengedheti-e magának, hogy másodszor is föladja Daciát.

Paradox módon az európai integráció egyik legfôbb akadályát Keleten éppen a frissen szerzett szabadság igénye tartalmazza. Más szóval, úgy érezzük, hogyaz egyesült Európa felforgatja, veszélyezteti a szabad Európát, amelyben kezdtünk többé-kevésbé eligazodni. Attól tartunk, hogy az ár, amit fizetnünk kell azért, hogy a „centrum” asszimiláljon bennünket, éppen az autonómiánk, eredetiségünk, nemzetünk „sava-borsa” lesz. Belépni az Európai Közösségbe némelyek számára annyit jelent, mint cselédnek szegôdni az urakhoz, hagyni, hogy a Nemzetközi Valutaalap és a különbözô „transznacionális” és „neo-protestáns” maffiák „manipuláljanak” bennünket. A kisstílû vidéki ember effajta pszichológiája mellett, aki attól fél, nehogy az orránál fogva vezessék, nem csoda, hogy sután, bizonytalanul és provinciálisan mozgunk az európai parketten.

Az is igaz, hogy az egyesült Európa, ha érett és jóindulatú, tekintetbe kell hogy vegye traumáinkat és érzékenységeinket; óvatosabban bánhatna velünk, nem kellene elvenni minden bátorságunkat és minden kedvünket a dologtól, nem kellene elôregyártott receptekkel didaktikusan kioktatni bennünket. Ami minket illet, túl kell jutnunk a tömérdek elôítéleten, túlérzékenységen és görcsösségen, amit az eszelôs totalitárius évtizedek oltottak belénk. Bátor és jó szívvel kell kopogtatnunk az egyesült Európa kapuján. Csak egy neurotikus úszó juthat arra a gondolatra, hogy a vízzé válás kockázatát veszi magára, ha belemerészkedik a tengerbe...

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu