ROSA PEREDA

MADRID HATÁRÁN...


MADRID – Az elôzô törvényhozási idôszakban a parlament egyhangúlag megítélte a spanyol állampolgárságot a Nemzetközi Brigádok túlélôinek, akik a spanyol polgárháborúban, a Köztársaság védelmében harcoltak. Bár a szavazás az Egyesült Baloldal és a PSOE parlamenti csoportok petíciója alapján történt, a döntés egyhangú volt, azaz a jelenleg kormányon lévô párt is a javaslat mellett szavazott. A veteránok október végén jártak Madridban és Spanyolország más részein is. Néhány polgármesterrel, önkormányzati vezetôvel és egy-két párt képviselôivel találkoztak, de sem a Nemzeti Kormány, sem a parlament elnökei nem kegyeskedtek fogadni ôket. És a spanyol király is elmulasztotta a remek alkalmat, hogy bebizonyítsa: a korona valóban valamennyi spanyolért van, még a republikánusokért is, és ezek a családi sebek, melyeket oly sok idôbe telt összevarrni, már valóban behegedtek.

A veteránok mindezt nem vették jó néven, és közvetlenül a madridi Sportok Palotájában tiszteletükre rendezett koncert elôtt fölvonulást rendeztek, melyre valamennyi madridit meghívták. A demonstráció nem volt tömeges, de sok érzelem a felszínre került.

Nyilvánvaló, hogy a spanyol állampolgárság odaítélése a Brigádok tagjainak szimbolikus cselekedet volt, tisztelgés a nemzetközi együttmûködés elôtt, amely az 1936-os alkotmányos rendszert körülvette. De jelentôsége nem merül ki ennyiben: fontos volt, és ma is az, hogy megmozgatta a lelkiismereteket, fölfrissítette az emlékezetet, és fölhívta a figyelmet egy ország lakóinak egy másik ország ügyeivel való törôdésére, ami manapság valahogy kiment a divatból.

Esteban Vicente, a 27-es generációhoz tartozó spanyol festô, az Egyesült Államokban egy meglehetôsen szokványos állásban dolgozott a nagykövetségen, ahogyan errôl beszámolójában ír. Feladata a polgárháború alatt, republikánus pártbeli feletteseinek utasítására az volt, hogy hamis spanyol papírokat szerezzen azon amerikai fiataloknak, akik a saját papírjaikkal nem tudtak a háborús Spanyolországba utazni. Bizonyos mértékig ez a történet is érzékelteti, mennyire erôs kellett hogy legyen az amerikaiak között a spanyol ügy iránt érzett szolidaritás, hiszen a harcosok többsége hatalmas nehézségek árán érkezett meg Spanyolországba: hamis útlevelekkel, a saját államuk engedélye nélkül, kitalált külföldi nevekkel, és végül: romantikusan öngyilkos körülmények között. Képzelhetik, milyen kiszolgáltatottá tették ôket a spanyol papírok ott-tartózkodásuk alatt. Nincs okunk azt gondolni, hogy azoknak, akik a többi országból jöttek, a legelsô önkéntes csapatokat leszámítva, könnyebb dolguk lett volna. Hogy épp az amerikaiakat említem, az a földrajzi távolságnak tudható be, inkább mint az ország semlegességének, hiszen ez utóbbi általában az európai demokráciákra is jellemzô volt.

Ezek az emberek tehát saját államaik semlegessége, be nem avatkozása, bûnrészes hallgatása ellen tiltakoztak, még ha ehhez át kellett is hágniuk a törvényt. Arról van szó, hogy tisztában voltak vele, mint ahogyan azt akkor, és késôbb is többen elmondták, hogy a spanyol polgárháború csupán az elsô fejezete volt a világháborúnak. Tudták, hogy fontos fejezet, mivel a fasizmust kell megállítani. Tudták, hogy a demokráciák tétlensége nemcsak a spanyol áldozatokkal szemben vétek, hanem késôbb önmaguk ellen is fordul majd. És tudták végül, hogy erkölcstelenség.

Ha ez a háború polgárháború volt, akkor minden háború az.

Azok számára, akik eljöttek, a túlélôknek, a spanyol állampolgárság egykori küzdelmük hôsi legitimációja, igazuk elismerése, még ha veszítettek is. Többségük életében a spanyol polgárháború meghatározó élmény volt – legitimitásának elismerése azt is jelenti, hogy ôk visszakapják emlékük hitelességét. A történelemben játszott szerepük elismerése ez.

Eltelt hatvan év. A harcosok többsége nem tudja már praktikus értelemben felhasználni az állampolgárságot, útlevél, jogok, nyugdíj formájában, csak életük szempontjából fontos, ami, azoknál, akiket ismerek, szoros kapcsolatban áll a történtekkel. Megható hallgatni, amint régi dalaikat éneklik, azokat a dalokat, melyeket a Franco-diktatúra alatt is énekeltek klubjaikban és az emlékezetes évfordulókon. Eltelt már húsz évnyi demokrácia. A spanyolok igyekeznek elfelejteni a háborút, és lerakták a béke és a megbékélés alapjait.

De különleges leckében van részünk mostanában: a szolidaritás leckéjében. Tanulhatunk ezeknek az embereknek a szolidaritásából, és annyi máséból, akkor és késôbb is, akik nem tértek le az útról, és nem haboztak tenni valamit, miközben államaik, a legkülönbözôbb megfontolásokból, elfordították fejüket.

Ezekben az október végi, november eleji napokban Madrid meghatódva nézte a Nemzetközi Brigádok öreg harcosait. Csodálatos lenne azt gondolni, hogy soha többé nem kerül sor olyan eseményekre, amelyek szükségessé tennék ezt a heroikus testvériséget, azonban egyetlen pillantás a világtérképre azonnal észhez térít bennünket. Most is létezik halál, éhínség, háború és nyomor. Ez a bûvös négyes továbbra is szedi áldozatait. És nem az államoké minden felelôsség, bár az övék a nagy része. Mi a fenét lehet csinálni?. Amikor ezt befejezem, jönnek a szörnyû képek Zaire-bôl, arról a milliónyi elveszett emberrôl, az öldöklésrôl és az éhínségrôl. És jönnek a hírek a legyilkolt Mária-rendi spanyol misszionáriusokról. Mi a fenét tudok csinálni? Az az utálatos érzésem van, hogy az irodalom is lehet bûnös.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/