ADAM GOPNIK

NEM MESE EZ, GYERMEK


– Ez túl szomorú – szól a kisfiú, és határozott mozdulattal becsukja az apja ölében fekvô könyvet.

– Hogy mondhatod a Micimackó kuckójára, hogy szomorú? – mered rá az elképedt atya. A kisfiú eltöpreng, végül kiböki:

– Nincs benne csónak.

A Vadócok vadonjának veterán olvasója tehetetlen alakok meddô szócséplésének tartja a falusi idillben éldegélô Micimackó és Malacka ötletszerû l'art pour l'art csevegéseit. Minek ez a nagy nyugi, gondolja, ha egyszer nem lesnek rájuk bömbölô Vadócok, és sehol egy csónak, amiben el lehet hajózni a fenébe onnan.

A példa tanulsága az, hogy mindegy, miféle üzeneteket, hangulatokat rejtünk el a könyveinkben, a gyerek úgyis csak azokat fogja megtalálni, amelyeket eleve keres, illetve amelyekre szüksége van. A tág értelmezhetôség a mûfaj egyik alapkövetelménye. A gyermekirodalomnak, a nôi fehérnemûhöz hasonlóan egyszerre két közönségréteg igényeit kell kielégítenie: az egyik a kényelmet keresi, a másik a kellemes izgalmat. Esetünkben az ajándékozó az, aki a jól bevált modellekre esküszik, és a megajándékozott várja el a vérpezsdítô hatást. A felnôtt a „békés, boldog gyermekkor”-képbe beleillô könyvet választ, vagy egyszerûen egy ismerôs név, egy ismerôs történet mellett dönt. A gyerek ezzel szemben csónakot akar, vészkijáratot, híradást a világon túli világból. A szülô a visszautat keresi, a gyerek pedig indulni akar.

Egyszóval hiába hajtogatjuk nagy korrekten, hogy a gyermekirodalomnak épp olyan sokszínûnek kell lennie, mint a literatúra többi ágának, az igazság az, hogy minden gyerekkönyvben ugyanazt a sztorit akarjuk viszontlátni: a történetet arról, hogyan hódítja meg a tudás láncaitól mentes találékonyság az Ismeretlen birodalmát. Kíváncsi Karcsi, Kicsi Fekete Szambó, Alice és Max nem idegenbe vetôdött ártatlan lények, hanem egyfajta veleszületett tudás hordozói. Ha próbára teszik ôket, kiderül, hogy bölcsebbek (gonoszabbak, vadabbak, bátrabbak), mint akár ôk maguk is hitték volna. A gyermekirodalom remekmûvei újradefiniálják az ártatlanság fogalmát, mégpedig úgy, hogy a keretek közé az agyafúrtságnak egészen meghökkentô megnyilvánulásai is beférnek. Az ember azzá válik, aminek titulálják. Az igazán jó gyerekkönyvek ugyanarra tanítják a szülôt és a csemetét, csupán az üzenet fogadásának módja más: az élet egyszerûbb, mint hinnénk; ha csak a saját képességeidre hagyatkozhatsz, akkor sincs semmi baj. (Ezt eddig is tudtam, gondolja a gyerek. Jópofa gondolat, szól a szülôi tudás.)

A fenti egyszerû szabálynak ellentmond az a hiedelem, miszerint a gyerekek okulni akarnak a könyvekbôl, és bizony rájuk is fér az oktatás. A mostanság megjelenô gyerekkönyvek (az amerikai élet jelenségeinek túlnyomó többségéhez hasonlóan) a következô négy kategóriába sorolhatók: Irritálóan Igazságos, Döbbenetesen Durva, Cégérbe Csomagolt és Nyafogó-Nyomasztó. Az Igazságos könyvek tényfeltáró módon leleplezik az amerikai történelmet, nyilvánvalóvá teszik, hogy a haza nagyjainak többsége akasztanivaló gazember volt (Eleanor Roosevelt és Ülô Bika természetesen kivételek). A Durva kategóriát orrváladékkal töltött Valentin-napi bonbonokról szóló történetek, valamint Stephen King szellemében fogant esti mesék alkotják. Utóbbiaknak kedvelt motívumai a testcsonkítás, a lefejezés és a tömegsír. A Cégéres könyvek híres emberek mûvei; a szerzôkre általában jellemzô, hogy már nincsenek az élôk sorában. A Nyafogó-Nyomasztó kategóriába olyan ifjúsági regények tartoznak, amelyeknek depresszív, nihilista, sötét realizmusához képest Richard Ford egy Mr. Rogers. A Hogyan halnak meg a dinoszauruszok? címû, egyébként a legjobb szándékkal írt könyv szómagyarázata például a következô megnyerô címszavakat taglalja: „boncolás, gyász, hamvasztás, holttest, koporsó, temetés, sírgödör”.

Mindez nem jelenti azt, hogy a kategóriák közötti résekben ne férne el néhány olyan mû, amely valóban tanulságos és élvezetes olvasmányul szolgálna. Általában véve azonban a századvég gyerekkönyvei megdöbbentôen zord benyomást keltenek. Érdemes megvizsgálni, hogyan fajulhattak a dolgok idáig, s hogy mi jellemzi azokat az uniformizált csoportokat, amelyek ennek a zord tartalomnak a hordozói.

Az Irritálóan Igazságos

A négy kategória közül az Igazságos könyvek csoportja a legdominánsabb, s a szülôk számára talán az ide tartozó mûveket a legnehezebb amolyan ôszinte, szívet melengetô jó szándékkal a gyerek kezébe adni. Az immár jól ismert új generációs Igazságosok azt hirdetik, hogy a fehér ember aljas eszközökkel kaparintotta meg a Nyugatot; hogy Charles Lindbergh náci, vagy legalábbis kvázi-náci volt; hogy Lincoln megalkuvó politikát folytatott; és hogy általában minden amerikait illik, hogy lelkiismeret-furdalás gyötörjön. Az idei Igazságos gyerekkönyveket a küzdelem fémjelzi: illegális bevándorlók küzdelmes útja a határ felé, a náci terror idején egy család küzdelme a túlélésért, rabszolgák küzdelme a szabadságért és a gyökereikért, és tizenéves leszbikus szerelmesek küzdelme az önmegvalósítás jogáért. Karácsonykor a modern amerikai gyermek, miután kellôen okult a Négy sima kavics – Történet a Holocaust idejébôl címû mûbôl, továbbléphet, és belekezdhet az Amerikai vagyokba, azaz A japánok internálásának igaz történetébe. Vagy ha esetleg a transzkontinentális vasútvonal születésére kíváncsi, elolvashatja a Teljes gôzzel elôre címû munkát, melynek szerzôje a következô szavakkal mesél az építôkrôl: „Részegeskedtek, randalíroztak és olykor gyilkoltak is: ezt a fajta civilizációt vitték el az indiánok földjére.” Egy másik jól sikerült alkotás, Joan Dash Tapodtat sem mozdulunk címû mûve az 1909-es Triangle Ingblúzgyár-beli sztrájk történetét beszéli, s a következô, sajátosan szeparatista következtetéssel zárul: „A megmozdulás legjelentôsebb eredménye az volt, hogy megmutatta, milyen hatalmas erô rejlik a nôi testvériségben. Még sosem fordult elô, hogy milliomos férfiak szolidaritást vállaltak volna a munkásokkal; a nôk viszont a társadalmi korlátokat ledöntve összefogtak, hogy támogassák az ingblúzgyári munkásnôk sztrájkját.” Még Eleanor Rooseveltnek is, aki minimum két új könyvben szerepel, át kell esnie az áldozattá avatás rituális szertartásán. Barbara Cooney mûvébôl, az Eleanorból megtudhatjuk, hogy egy Atlanti-óceáni hajóút alkalmával a rémült Eleanort apja az imbolygó hajó fedélzetérôl egy mentôcsónakba dobta: íme az eklatáns példa, hogyan tapos bele az érzéketlen felnôtt egy leendô First Lady bimbózó lelkébe. Az efféle terror helyett az apa jobban teszi, ha megajándékozza gyermekeit a Ha valaki a családban túl sokat iszik címû kézikönyv egy-egy példányával. A mû „kisgyermekek számára is könnyen érthetô nyelvezetben” magyarázza el, „hogyan ismerhetik fel a gyermekek az alkoholizmus tüneteit.”

Szambó

Semmi sem illusztrálja jobban a multikulturalitásra és (a kifejezés itt sajnos elkerülhetetlen) a politikai korrektségre való törekvés buktatóit, mint az alternatív Szambók idei bizarr burjánzása. Helen Bannerman 1899-ben alkotta meg Kicsi Fekete Szambót, a jól öltözött, 169 palacsinta bekebelezésére képes színesbôrû fiúcskát, aki a passzív rezisztencia taktikáját alkalmazva legyôzi a tigriseket. Szambó hosszú ideig számûzve volt a kanonikus gyermekirodalomból, mert az afro-amerikaiaknak fenntartásaik voltak a nevével és a vigyorával szemben (habár a tigrisekbôl és a napernyôbôl ítélve Szambó képzeletbeli hazája inkább India, semmint Afrika környékén terül el). Manapság viszont a történetnek nem kevesebb, mint négy verziója van forgalomban, melyek mindegyikét soknemzetiségûvé vált óvodáink egy-egy népcsoportjának igényeire szabták. Kapható az eredeti verzió, amelyben Szambó vigyorog, és a tigrisek megfutamodnak, meg a kissé átdolgozott kiadás, melyben Szambó szülei megfelelô indián neveket kaptak – Fekete Mambó és Fekete Dzsambó helyett Lata Mamának és Pran Papának hívják ôket –, és a történet dolgos indián hétköznapok prózai világában játszódik. Kiadtak egy kompromisszumos, amolyan Bill Clinton-változatot is, A kis Babadzsi története címmel. Ez több csoport felé is kacsingat, mindenbôl van benne egy kicsi. Végezetül létezik még a szélsôbalos, avagy Hillary Clinton-verzió, amely afro-angolul meséli el a történetet. Szambóból itt Sam lesz, és a cselekmény új helyszíne egy Sam-sam-sa-mara nevû hely, amely kísértetiesen emlékeztet az amerikai Délre.

Hogy az afro-amerikai szülô kissé bántónak találja az eredeti Szambó-mesét, az végül is érthetô (hiszen a Twist Olivért kedvelô zsidó szülônek sem lehet felróni, hogy szíve szerint csendben cenzúrázná Dickensnek a „Zsidó”-ra való többszöri utalását). A kérdés inkább az, hogy miért vette akárki is a fáradságot, hogy leporolja és újratálalja a történetet. A válasz: mert a Szambó jó mese. Más szerzô talán azt írta volna, hogy Szambó túljárt a tigrisek eszén, de a gyerekek, mint ahogy a rabszolgák és az elnyomottak általában, nagyon jól tudják, hogy a hatalom eszén nem lehet túljárni. Szépen oda kell adni a napernyôt, és ki kell várni, amíg a tigrisek végeznek egymással. A vajjá zsugorodó fenevadak képe nagyon hatásos, a hallgatóság minden alkalommal tiszteletteljes, mély csenddel reagál. (Az olvasók közül néhányan talán még emlékeznek rá, hogy Salinger Seymour Glass-a utolsó irodalmi témájú beszélgetésének tárgya is Kicsi Fekete Szambó volt.)

Mindazonáltal a Szambó-mese újraélesztését nem csupán a feledés homályától való megmentés igénye motiválja. A gyermekirodalomról szóló, furcsán fenyítô hangú új mûvében, A szemfényvesztés történeti temészetrajzában Richard Goldthwaite a következôt írja az Alice-rôl: „Dodgson ennek a könyvnek a kapcsán találta ki azt a hazugságot, hogy a gyerekmese, vagy bármely más mûvészeti ág olyan privilegizált kifejezési eszköz lehet, amely mentes mindenfajta számonkérés, felelôsségrevonás alól.” Ez a puritán gondolkodásmód manapság sokaknál talál meleg fogadtatásra. Az embereket a Kicsi Fekete Szambóban nem a szándékolatlan rasszizmus botránkoztatja meg, hanem a mese naiv univerzalitása. A kifogás nem az, hogy Szambó egy kicsi afrikai, hanem hogy nem egyértelmûen egy kicsi afrikai, vagy nem egyértelmûen bármi más – azaz nem tartozik egyetlen definiált rasszhoz sem.

A kortárs Igazságosok legfeltûnôbb eszmei jegye a szûk látókörû etnikai partikularizmus: a gyerekkel azt kell közölni, hogy honnan jött, nem azt, hogy hová megy – hozzá kell láncolni örökölt „hagyományaihoz” és „identitásához”, ahelyett hogy megtanítanánk egy saját identitás kialakításának stratégiáira. A Mimi tütüje hôsének, egy Mimi nevû afro-amerikai kislánynak a balettórán megtetszik egy másik – történetesen ugyancsak fekete – kislány tütüje, és ô is szeretne kapni egy olyat. „Úgy hallottuk, tütüt szeretnél” – mondja neki M'bewe nagymama. Ezek után azonban Mimi egy „lapát”, vagyis lapszoknyát kap, hozzá való különleges kagylóövvel. „Ez a szoknya illik hozzád, M'bewe Iecine Magalee Isabella” – jelenti ki a nagymama. – „Az ôseid elôtt tisztelegsz, amikor táncolsz benne.” Pedig szegény Miminek esze ágában sem volt az ôsei elôtt tisztelegni. ‘ csak egy tütüt akart. A történet nem túl rejtett tanulsága szerint az ember annyit ér, amennyit az ôseitôl örököl. Mindenkit röghöz köt a múlt, a szülôi ház. A revizionista irodalom, látszólag merész hangja dacára az önfeladó tekintélytisztelet netovábbját propagálja. A Falusi kosárfonó címû mû olvasóját például az a tény hívatott fellelkesíteni, hogy a közép-amerikai kisfiú „ugyanaz lesz, mint ami a nagyapja volt: a falu kosárfonója”. Hasonló sors vár az idei év legkevésbé szimpatikus mûvének, A csúnya menórának a hôsére, Rachelre, akinek meg kell szeretnie egy ronda gyertyatartót, csak mert az a nagyapjáé volt. Isten irgalmazzon neki, ha ô is – mint az Amerikában élô szinte összes zsidó gyerek – a világ minden menóráját odaadná egy karácsonyfáért.

Azt mondják, a gyerekkönyveknek nem szabad eszképistának lenniük. A maga valóságában kell megmutatniuk az életet, nem úgy, ahogy a hûbéruraink szeretnék, ha a világot elképzelnénk. De a körülöttünk létezô realitás nem olyan egyszerû jelenség. Valóságtanból a gyerekeknek nincs szükségük különórára: az élet iskolájában szünet nélkül folyik az oktatás, sosem csöngetnek ki. A gyereket a lehetôségek birodalmába kell elkalauzolni, hogy a másik iskolában is élvezhesse a tanulást. Az új generációs Igazságos könyv, miközben a gyerek valós életkörülményeit – etnikai hovatartozását, eredetét, törzsi identitását – firtatja, nem vesz tudomást a gyerek – ugyancsak valós – fantáziájáról, amely természetébôl következôen nyitott, kifelé törekvô.

Az eszképizmus, a realitás elôl való menekülés éppenséggel a legôszintébb tisztelgés a realitás elôtt. A menekülô ugyanis szükségszerûen felfogta, kiismerte a realitást. Aki megmássza a Sing Sing falát, sokkal inkább tisztában van a helyzetével, mint az, aki csupán áll, és bámulja a börtönfalat. A gyerek nagyon jól tudja magáról, hogy kicsoda-micsoda, tapasztalatai könyörtelenül közlik ezt vele. Nem is erre kíváncsi, hanem arra, hogy kicsoda lehet belôle, és hogy melyik csónak viszi el ôt az ígéret földjére. A békén hagyott Kicsi Fekete Szambó sokkal használhatóbb emancipációs modell, mint a földre visszarángatott Kicsi Fekete Szambó (vagy Sam). Mindazonáltal ha másra nem is, arra legalább jó a Szambó-vita, hogy segítségével definiálható napjaink Liberális Amerikaija: olyan ember, aki a dühösen ordító, kergetôzô s végül vajjá váló tigriseket figyelve azon töpreng, milyen udvarias névvel kellene illetnie a fa mögött rejtôzô kisfiú anyját.

A Döbbenetesen Durva

Amerikában – mind a gyerekkönyvek terén, mind általában – misztikus kapcsolatban áll a kóros korrektség járványa és az egyidejûleg burjánzó undoranyag-termelés. Ha az ész álma szörnyeket szül, akkor az elviselhetetlenül pedáns ész álma elviselhetetlenül ronda szörnyeket produkál. Az újabban ránk özönlô Igazságos könyvek, amelyeknek gyaníthatóan fôleg tanárok, könyvtárosok és aggódó szülôk veszik hasznát, szülôatyjai a Durva kategóriát alkotó horrortörténeteknek – melyeket viszont tényleg falnak a gyerekek. Érthetô, hogy például az Utolsó menedék a Földön címû mûvel való szembesülés után („A tizenöt éves Todd tökéletesnek tartja a Walden Woods-i 'mintaközösség' életét, mígnem Laurel, az álomlány, akit bébiszitternek fogadnak kishúga mellé, le nem leplezi elôtte a városkában uralkodó fundamentalizmust és szellemi cenzúrát”) inkább a nagy sikerû Barf-O-Rama sorozatot választja, melynek ez évi kínálatát a Dobd ki a taccsot, Fingacsguk legendája, Nyálkás Nyaraló és Túrós Dzsuva címû epizódok alkotják. („A sisak csurig volt hányadékkal. Az ember azt hinné, hogy egy ilyen élmény bárkinek örökre elvenné a kedvét a futballtól, de nem: a lány úgy tett, mintha a nyakán lecsorgó kiokádott tojássaláta csak annyira bosszantaná, mint egy rosszul sikerült frizura.”) Míg az Igazságos könyvek a hivatalos valóságról szólnak, Barf-O-Rama a valódi valóságot tálalja fel. Nincs abban semmi megdöbbentô, hogy a gyerekeket elbûvölik az undorító dolgok, de a Durva kategóriájú lektûr akkor töltené be jogos funkcióját, ha szamizdatban terjedne. Ehelyett felnôtt szerkesztôk, kiadók és terjesztôk zúdítják a gyerekekre a gyanús anyagot. Egy biztos: ehhez a munkához erôs gyomor kell. Ha egészségesen akarsz nevelni egy gyereket, vidd falura; ha egészségtelenül, szólj egy nagy könykiadónak.

A Durva-háború másik frontján a kicsiknek szóló horror-könyvek feltartóztathatatlan offenzívája tapasztalható. A horror manapság a legkurrensebb mûfaj a 8-12 éves korosztály körében. R. L. Stine mûveit valószínûleg minden óvatos amerikai szülô ismeri, jobb esetben még csak hírbôl. Stine ma Amerika legnépszerûbb szerzôje: havonta négymillió példány kel el mûveibôl. A Stine-könyvek fejezeteinek végén nem a vészterhes feszültség fokozódik, hanem mindig be is következik valami szörnyûség: egy szellemkéz megérinti valakinek – általában Anyunak – a tarkóját, és Anyu felsikolt. A borzalom, ami ezekbôl a könyvekbôl árad, egyszerûen borzalmas. Stine Gyilkos zongoralecke címû könyvét például elejétôl fogva finom groteszk hangulat lengi be („stilizált erôszak” – ahogy a felnôttek elôszeretettel nevezik), de a végén kerek perec kiderül, hogy a gonosz zongoratanár levágta a gyerekek kezét. A bûnös persze megbûnhôdik – az életre keltett kezek végül megölik ôt – és az is igaz, hogy az amputációtól való rettegés – a freudista olvasattól ezúttal eltekintve – nem tartozik a gyerekek jellemzô félelmei közé. Mindazonáltal egy levágott gyerekkéz képe, nos, az mégiscsak egy levágott gyerekkéz képe. A horrorkönyvek fehéren-feketén deklarálják, hogy az erôszak és a gyilkolászás szórakoztatásra alkalmas témák. A Bantam kiadó már a népszerû Csillagok háborúja sorozat parafrázisát is megjelentette A rettegés galaxisa alcímmel (Elsô rész: Élve felfalva). Ha a borzalmat „stilizáljuk” – vagyis azzal a fajta ideges viccelôdéssel vesszük körül, amit Quentin Tarantino filmjeibôl ismerünk –, csak még inkább rontunk a dolgon. A gyerek rá fog kapni az erôszakra, csak azért, mert horrorkönyveket olvas? Valószínûleg nem. Ezek a könyvek elsôsorban azzal ártanak az olvasóiknak, hogy elolvassák ôket.

A Cégérbe Csomagolt és a Nyomasztó

Az ocsmány- és horrorirodalom esetében a tartalomnál még sokkal aggasztóbb a lezser csomagolás. Ha viszont rossz a bor, cégér kell neki, s Amerikában még ma is egy-egy híresség neve a legjobb reklám. Ami gyerekkönyv-ajándékozási kultúránkat illeti, jellemzô, hogy az idei szezon legnagyobb slágere a „nyugodt szívvel adom”-kategóriában Sylvia Plath egy posztumusz kiadású mûve. A habozó olvasónak, aki amolyan rímes, ritmusra ringó Arielt vár a sötét kedélyû költônôtôl, bizony csalódnia kell a Rá Se Ránts Ruha címû könyvben. Az illetô olvasó, miután többszöri próbálkozásra sem jut fel a csúcsra, kénytelen beismerni, hogy a hegy – a kitûnô illusztrátor, Rotraut Susanne Berner erôfeszítései ellenére – valószínûleg megmászhatatlan. Az igencsak lassan kibontakozó történet egy Max Nix nevû fiúcskáról szól, aki szeretne egy zakót. Végül kap egyet, egy mustársárga színût, és ezzel nagyjából le is zárul a sztori. Mindazonáltal valószínû, hogy a gyermek-olvasót nem is annyira a dinamikus cselekmény hiánya, sokkal inkább a szemérmesen önelégült elbeszélôi stílus untatja majd. Max egyik bátyja azon filozofál, „vajon milyen volna a vadonatúj, puccos-puha mustársárga zakóban tehenet fejni. Winkelburgban még soha senkinek nem volt ilyen zakója. Mit szólnának hozzá a tehenek? Talán ínycsiklandó sárga szénának néznék, és megrágcsálnák a gallérját.”

A kiábrándultság és levertség legtöményebb formáját az idôsebb olvasóknak, azaz a felnôtté váló ifjúságnak szóló mûvek szállítják – hála a divatos didaktikus-prédikálós stílus és a vakvágányra csúszott realizmus termékeny kölcsönhatásának. Érdekes módon azonban ez a mindent átjáró reményvesztettség meglepôen magas irodalmi nívóval párosul. Az amerikai nyelv készségesen rásimul a pubertás modorra – akadnak, akik szerint nyelvünk csak a pubertás modorral képes ilyen fokon harmonizálni –, s ez a privilégium arra utal, hogy a felnövekvô nemzedéket sokkal közvetlenebb, kézzelfoghatóbb kapcsolat fûzi az amerikai valósághoz, mint a felnôttek többségét. A maga csüggetegségében is kitûnô Sturbridge-i csaták címû regény második oldalán a narrátor a következôt meséli: „Végül is nem mentünk el a meccsre. Igaz, a döntôt hagyjuk ki, de ma estére mindannyian bezárkóztunk a saját világunkba, és nem akartuk, hogy bármi is megzavarjon minket. Én különben is kerülöm a nyilvános helyeket, mióta megvertem azt a papot.” A nagy irodalmi elôdök is acsarogtak az egyházi személyekre, de azért tettleg nem bántalmazták ôket. Végezetül egy idézet a Belle Prater legénye címû mûbôl, mely egy kisváros lakójának titokzatos eltûnésérôl szól, s amelynek a végén Gipsy, a hôsnô rájön, hogy „Belle néni ugyanabból az okból ment el Woodrow-ból, amiért apám itthagyott engem. Nem azért, mert nem szeretett minket. Szeretett. De a fájdalma erôsebb volt a szereteténél.” Ez bizony tényleg túl szomorú. És sehol egy csónak.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/