GRACE PALEY

A KISCSAJ


Korán reggel Carter beugrott hozzám a kávézóba. Épp akkor végeztem a felmosással. Azt mondta: nem kizárt, hogy ma találkozom valakivel. Add kölcsön a kéródat, Charlie, oké?

Persze, mondtam neki, nyitva az ajtó. Jön a gázóra-leolvasó (azért vettem le a lakatot). Lehet, mondtam, hogy az albérlôm, Angie, otthon van, de ô általában tök el van szállva. Azt se veszi észre, ha a szomszédban trombitálnak. Tied a terep, Carter. Pia viszont nincs. Azt mondta, van más, ami pörgésben tartja. Ez vicc akart lenni. Kösz, testvér, mondta. Azt hiszem, mondtam, én már mindent kipróbáltam, de a whiskynél nincs jobb. A whiskytôl legalább berúgsz, a drogok meg csak elhülyítenek. Ja, jó duma, mondta. Aztán elkalandozott a tekintete.

Egyenesen a parkba ment. A park tele van finom kis szôke csibékkel. Kiscsajok, távol az otthontól. És higgyétek el, ezek imádják a nagy fekete kandúrokat, akik ott mászkálnak délidôben, meredezô szerszámmal. Mert az a trambulin a mennyországba. Lehet, hogy így van.

Manapság a fekák kipakolják nekik, amijük van. Régebben én is feltálaltam az enyémet. Kicsit dolgoztam rajta, a kiscsajok meg leszívták a szaftot.

Következô lépés: Carter elhelyezkedik a padon. Jobbra-balra néz. Feszül rajta a nadrág. Beindul a fantáziája. Akkor jön ez a kis bige. Csak úgy lófrál magában. Mappával a hóna alatt nézelôdik. Carter odakiált neki. Hé, ülj ide. Ide mellém, te kis csinibaba. A csaj odakapja a fejét. Leül. Egész a pad szélére.

Hová való vagy, kislány?, kérdi Carter. Nyugi, csak beszélgetünk.

Kösz. Ja, Közép-nyugatról jövök, mondja. Chicago mellôl. Imponálni akar. Talán nem is jött olyan messzirôl.

Egy kis kiruccanás, mi, nyuszikám? A barátod meg csak úgy elengedett?

Ó, nem, mondja. Kezd feloldódni. Végleg eljöttem otthonról. Elegem van az anyámból. Suli után jön a mosogatás, aztán kitakarítani, az öcséim szobáját is, nekik bezzeg semmi dolguk. És tízre mindig otthon kell lennem, szombaton meg éjfélre, pedig pont akkor kezdôdik a buli. Különben meg semmi se történik abban a városban. Semmi! Tiszta pangás, dögunalom. És tele vannak elôítélettel! Elpirul, nem akar bántó lenni. Szörnyû, és ráadásul amikor szívtam egy kis füvet, amit egy New York-i fickótól kaptam, aki arra járt, egy hétig ki se tehettem a lábam otthonról. Figyelik az embert. Undorítóak, és olyan ostobák!

Na ne!, mondja Carter. Nem is értem, hogy bírjátok. Változik a világ, ez tény, az öreg csókák meg nem haladnak a korral. Beletúr a lány hajába, és egy pillanatra hozzásimítja az arcát. Hatásvizsgálat. A nyelve hegyével megérinti a lány fülcimpáját. Jóvágású pasas, szép a színe, középbarna, nem túl világos. Csak egy gond van vele, hogy véreres a szeme.

Sose láttam még ilyen csinos kislányt, mondja. Tudjátok, ezt hívjuk mi punciajzásnak. Nem nagy kunszt. A csaj rögtön odafordul: úristen, mennyit gyalogoltam ma. Teljesen kivagyok. Ásít.

Erre Carter: Itt lakom nem messze, nálam lepihenhetsz, és szép nyugiban kitalálod, mit csinálj azután. Le is zuhanyozhatsz. Amit csak akarsz. Neked mindent szabad. Nahát, hogy te milyen aranyos vagy. Lekörözöd Miss Amerikát. Mit is mondtál, hány éves vagy?

Tizennyolc, vágja rá.

Carter elégedetten néz rá, pedig szerintem ô is tudta, hogy nem igaz. Ez az elsô számú vádpontom ellene. Merthogy miért ilyen fiatalkával kezd? Ezek a kis bigék mindenhol ott parádéznak. De egy felnôtt férfi legyen észnél.

Következô lépés: Elindulnak a lakásom felé, ami úgy hat-hét saroknyira van onnan. Közben vesznek egy pizzát. Hm, de finom (ilyen egyszerû volt a csaj). Azt mondja, odahaza nem csinálják ilyen jól.

Továbbmennek. Láttam már elégszer, hogy udvarol Carter. Mappa a vállára vetve. Fogják egymás kezét, talán lóbálják is.

Belépnek a 149-es kapun, és mire felmásznak a negyedikre, a csaj már biztos ki van akadva, tudjátok, tök üres a kéglim. Csak egy kempingágy van benne. Egy asztal. Meg két szék. Pokróc az ágyon. És egy párna. Rajta meg egy koszlott, zsírfoltos párnahuzat. Öreg vagyok, megszoktam már a torzonborz burámat, de ha újra fiatal csávó lennék, tutira megszabadulnék ettôl a raszta sörénytôl.

Szóval biztos ki volt akadva.

Egy pillanat, mondja Carter, és behoz a konyhából egy kis jeges vizet, meg egy zacskó ropit. Jaj, köszönöm, mondja a csaj. Pont erre vágytam. Aztán Carter azt mondja neki, pihenj le, aranyom, és a csaj le is fekszik. Bele a koporsójába.

Akarsz szívni?, mondja Carter. Ugye, hogy megnyugtat? Igen, tényleg, mondja a csaj. Tényleg megnyugtató. Az emberek nem is tudják.

Elszívják, aztán csak lebegnek nagy egyetértésben. Carter azt mondja: Szeretsz kefélni? Hú, de még hogy!, mondja a kiscsaj. Akkor Carter felemeli a csaj szoknyáját, lehúzza a bugyiját, megcsiklandozza itt is, ott is, végigharapdálja. Jólesik, bébi?, mondja. De még mennyire!, mondja a csaj. Egyszer még otthon egy színesbôrû srác csinálta ezt velem, és nagyon bírtam.

Akkor Carter is levetkôzött. Hogy végre munkához lásson. És itt jön az elsô bökkenô. Tudniillik ezek a kiscsajok, már ahogy Carter késôbb elôadta, de egyébként én is tudom, arra számítanak, hogy azt kapják, amit eddig: hot dogot. Ehelyett viszont véreshurkát kapnak. Tudjátok, milyenek vagyunk. Szó, ami szó, Carternak erôltetnie kellett a dolgot. Máshogy nem ment. A csaj meg elkezdett ordibálni, hogy „Jaj, nagyon fáj, meghalok, nagyon fáj!” De Carter szerint magának kereste a bajt. Megpróbált elmenekülni, de Carter már reggel óta merev volt, mint egy vasdurung, azóta, hogy beugrott hozzám az üzletbe. Esze ágában se volt elengedni a csajt.

Megütötted?, kérdeztem. Rajta, Carter, nem mondom el senkinek. De tudnom kell.

Egyszer-kétszer talán meglódult a kezem. A hülye kis picsa, csak magának köszönheti, nem igaz? Olyan nyeszlett volt, hogy a semmi kis combikájából még egy beteg kutya se lakna jól. Simán kicsusszant volna a hónom alatt, ha hagyom. A fekete nôk, a mieink, egészen mások, te is tudod, Charlie. Nem nyavalyognak, végigeszik az étlapot. Van bennük büszkeség.

Nem hagytam, hogy belelovallja magát. Carternak vág az agya, de engem nem ver át. Rákérdeztem: Hogy van az, hogy amikor ott van elôtted az egész választék, neked mindig pont a fehér pipihusira fáj a fogad?

Nem igaz! Úgy üvöltött, mintha kést döftem volna belé. Sose kéne! Megragadta elöl az ingem. Egy régi rongyos melós ing volt, darabokra szakadt. Carter elkomorult. A picsába! Tényleg! Ezek megmérgezik az embert. Miattuk fogok megdögleni. Sittre vágnak, és miért? Egy nyavalyás csontkollekció miatt.

Úgy humorizált fél lábbal a sírban. Ezért bírtam én a Cartert. Nem volt egy mindennapi fickó. Milyen jó volt esténként elüldögélni vele a parkban.

Nyugalom, mondtam.

Jól van, mondta.

Azt mesélte, hogy épp amikor az utolsó kis gyapjasfejû fekákat lövellte a csajba, megjelent az ajtóban Mangie Angie Emporiore. A kiscsaj kiterítve a mocskos kempingágyon, magára húzza a lepedôt, jajveszékel, a lábai között vértócsa. Carter enyhén felszaggatta. Tudod, Charlie, mondta, az enyém nem olyan ám, mint a zsidrák haverjaidé, akik a felét levágják. Angie csak kukkolt befelé. Carter felemelkedett a munkapozitúrából. Angie-re pillantott, felkapta a gatyáját, aztán elhúzott. Testvér, mondta, egyszerûen nem tudtam tovább nézni azt a buta picsát, ahogy ott szörtyög, körülötte meg az a rengeteg vér, még csak nem is ellenkezett, undorító volt. Az a fehér féreg haverod meg egyszer csak elômászott a mosogató alól. Megtiltom, hogy még egyszer összeállj egy ilyen fehér junkie-val, hallod, Charlie? Ezek még narkózni se tudnak rendesen.

Most meg hova mész, Carter?, kérdezem. A zsarukhoz, mondta, és a városközpont felé bökött. Úgy hallom, keresnek.

Így is történt, és a Carter azóta is rács mögött van.

Aznap valamivel késôbb értem is eljöttek. Tudják, hol dolgozom. Az ôrszobán azt mondták: Ma és holnap húzd meg magad máshol éjszakára. A lakásodat lepecsételtük. Ronda egy látvány, Charlie. De te tiszta vagy. Percre leellenôriztük, merre jártál. Az ôrmester látta, hogy semmit se tudok. Viszont elmondani se akart semmit. Megmagyarázom, miért: elfogatóparancsot adtak ki Angel ellen, és nem akarták, hogy beszéljek vele. Hogy bármit mondjak neki.

Hector, a körzeti zsaru, nem bírja tartani a pofáját. Ilyenek ezek a spanyolok. Imádnak fecsegni. Azt mondta: Költözz el, Charlie. Jobb, ha többé be se teszed oda a lábad. Az ágy darabokban. A kiscsaj totál összezúzva a légaknában, a szemét meg az üvegcserepek tetején. A vécéablakon át repült ki, és akkor még teljesen magánál volt. Ezt tudják. A halál a földet érés pillanatában állt be.

Következô nap még durvább dolgokat tudtam meg. A presszó elôtt ücsörögtem, amikor Hector odajött. Ki voltam borulva. Nem tudtam dolgozni. Azt mondta, a csaj térde meg a csípôje között az összes csont szilánkokra tört. Mielôtt meghalt, brutálisan elverték, ököllel vagy valami tompa tárggyal.

Ennél is durvább, hogy felül, a combok találkozásánál teljesen szét volt marcangolva, mintha valami állat tépte volna ki a húsát. Mire azt mondtam: Oké, Hector, ennyi elég. Pofa be.

Öt napon át benne volt a képe az újságokban, és amikor az ötödik napon elôkerült a mamája meg a papája, azt mondták: A lányunkat Junipernek hívják. Tizennégy éves. Egy kicsit lázadó fajta, de melyik gyerek nem az manapság.

Aztán a bíróság. Nekem csak annyi szerepem volt, hogy: Igen, enyém a lakás. Igen, kölcsönadtam Carternak. Igen, Angie az albérlôm, és néha napokig ott lebzselt. Kéthavi lakbérrel tartozott. Ezért nem rúgtam ki.

A bíróságon Carter azt mondta: Igen, kényszerítettem rá. De azt is mondta, hogy mást nem csinált vele.

Angie azt mondta: Igen, megütöttem, amikor láttam, mit mûvelt. De nem haraptam meg, bíró úr, nem vagyok én egy vadállat. Biztos az a fekete hippi volt.

Bizonyíték hiányában sosem derült ki – senkibôl se lehetett kihúzni –, hogy ki volt az, aki végül összekaparta a csajt, mint valami nyomorult csontkupacot, és kihajította az ötödik emeleti ablakból.

Hát nem kár ezért a két csávóért? Nem értem, miért kellett kinyúvasztaniuk azt a kiscsajt. Mikor már annyi kis pipivel volt dolguk azelôtt. Lazábban is vehették volna. Carternak volt ebben gyakorlata. Ott maradhatott volna a csaj nyárra. Úgyis olyanok voltunk, mint az ENSZ. Minden nemzet megkapta a jussát. A csaj ott helyben az ötödiken megtanulhatott volna mindent, amit az életrôl tudni kell. Aztán szeptemberben jön érte a mama meg a papa, és jól elfenekelik, ismerjük a sztorit. Nem vagyunk már mai gyerekek, láttunk életünkben elég kiscsajt. Szépen hazamennek, aztán egy idô múlva felnôtt nôk lesznek, megszállják az uszodákat meg a boltokat, nagyokat pislognak, összeszorítják a szájukat és vigyorognak.

De mégiscsak az én szobám volt, az én ágyam, úgyhogy nem tudom elfelejteni. Állandóan ott motoszkál az agyamban az a szerencsétlen gyerek... És tegnap, amikor ledôltem egy kicsit munka után, eszembe jutott: talán egyedül csinálta a csaj. Talán valahogy odavonszolta magát ahhoz a nyitott ablakhoz. Látta magát totál szétroncsolva, mintha kibelezték volna. Biztos rettegett, hogy mit szólnak majd a szülei, és hogy fog minderre visszaemlékezni. Meg undorodott saját magától, úgy érezte, az élete szart sem ér. Ezért aztán minden maradék erejét összeszedte, felhúzódzkodott az ablakpárkányra, ott lógott egy darabig, aztán meg, gondolom, egyszerûen csak ellökte magát. Szóval most így képzelem.

Csak így történhetett.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/