MIRCEA CARTARESCU

A PARAZITA


A szoba egyelôre üres, de érzem, hogy közeledik. Peng a szál, mely összeköt megjegyezhetetlen rendszámú autóival (háromszázhatvanvalahány, százhuszonvalamennyi), utcái szélén álló iskoláival és mûhelyeivel. Átnyújtom az egész szobán áttetszô mancsaimat. Remegek a vágytól, a várakozástól. Az ablaknál leskelôdöm, majd ügyesen az ajtóhoz szökellek. Bebújok a könyvek közé, méregtôl csöpögô karmaimat hagyom kint csupán. A fürdôben nyüzsgök, a teakonyha lábasai közt matatok. A régi éhség, a régi leselkedés soha nem ér véget. Egy fotelban, az ágy ajtó felôli végénél cipôfûzôvel átkötött iratcsomó. Mellette mini-televízió, levelezôlapnyi képernyôvel, hosszú, nikkelezett antennával. Eldôlve hever. Felnyitom a dossziét, hadd teljen sebesebben az idô. Vastag lapokra másolt zodiákus. Elmosódott, kacifántos vignetták ábrázolják a csillagjegyeket. Találomra az Ikrek jegyében született urakról olvasok, de hamar elunom, újra megkötöm a dosszié madzagjait. Körülnézek, tekintetem az egyik kis polcra halmozott hanglemezekre esik. Kiemelem az egyiket, tasakján egy ifjú ember nagy, színes képe látható, aki hatalmas, gyapjas berbécset tart csavaros szarvánál fogva. Ugyanakkor lépteket hallok a folyosón, a Yale-zárban elfordul a kulcs, és belép ô.

Rókabundáján a hó illatát hozza odakintrôl. Jégtûk vannak még a szemöldökén, szintén rókaprémmel szegett gyapjúsapkája hótól fehér. A bejáratnál topog kurta szárú csizmájában, melybe betûrte lábán megfeszülô kötött nadrágját. Leveszi a kesztyûjét, majd csípôig érô rövid bundakabátját, és a cipôje színével egyezô pulóverben marad: sötétbarnában. Lerántja nyakából a finom rajzolatú török mintás kendôt is, letolja villámzáras csizmáját. Tüzetesebben szemügyre veszem, hogy leírhassam önöknek. Úgy harmincöt évesnek látszik. Az arca nem szép, inkább különös. Most piros a kinti hidegtôl, máskor azonban holtsápadt. Néha rózsaszínû az arca, akár a gipsz-lányoké a kirakatban, mivel szokatlan bonbon-rózsaszín alapozókrémet használ, ami nem illik különben szigorú vonásaihoz. Most is túlságosan sok fekete festékkel rajzolta ki és zsíros farkincával nyújtotta meg a szemét. Szája szép lenne az árnyékszerû bajuszka nélkül, ami azért eléggé látható. Kiálló járomcsontjával, rövid, a füle mögé göndörödô hajával, a kissé merev nyakával, mely azonban nem nélkülöz bizonyos fölösleges királynôi tartást, némiképp egy dogmatikus és aprólékosan megrajzolt bizánci mozaik-alakhoz hasonlít. Pillanatnyilag nem bír egy helyben megmaradni, különben sikerülne pontosabban leírnom. Gondolom, elmondtam a lényeget. Most áthúzza fején a pulóvert, s így jobban kivehetem meglepôen szép, már-már kamaszlányos testét. Csupán a szinte megkettôzôdött toka és egy kis hájhullám a csípôje felett próbálja elrontani e test kecsességét. Annak, aki nem keres csomót a kákán, éppen ölelésre való. Nyakában láncon apró keresztet visel, az most hátracsúszott a lapockái közé, s valóban kissé szikár, bôrkés ujjain egy sereg türkizköves gyûrût, a csillagjegye színét. Most a loncsos csergére ült, levette a nadrágját, és tejeskávé színû harisnyában maradt. Fekete garbójából is kibújt, az alatt gyapotszövet blúz tûnik elô. Feláll, egy parányi szekrényben kotorász, melyet én is alig veszek észre. Újabb alkalom, hogy megcsodáljam kecses alakját, mely egy kölyöklányénál semmivel sem alávalóbb. Törülközôt szed elô, és bemegy a fürdôbe, melynek ajtaján, sárgás-fehér mûanyag lemezen bilizô kisgyerek látható. Egy idô után hallatszik a zuhany hangja, de nem sokáig, mivel sejtésem szerint nincs meleg víz, Szvetlána vacogásából és sikkantásaiból ítélve. Szvetlánának hívják ugyanis, s ez a név elôször is nem illik rá, meg aztán elég furán hangzik, nem elég kézenfekvô ahhoz, amire nekem kell. Nanának szólítják különben, de akik ezt teszik, vagy nem olvasták Zolát, vagy fütyülnek rá, s így minden visszatér a rendes kerékvágásba.

Egyre felajzottabban kerengek a szobában. Áttetszô mancsaimmal, karmaimmal telik meg a helyiség, mely mind homályosabban dereng a téli alkonyatban. A fürdôben jó ideje elhallgatott a zuhany, de ô nem jön ki onnan. Hallatszik idônként, amint üvegcse koppan a fali polcon, aztán fojtottabb, nehezebben kivehetô pendülések hallatszanak, a vízcsap zúgása, a fogmosás hangjai. Fogytán a türelmem. Bebújok az ajtó alatt, és máris ott vagyok, pár centire tôle. Derékig meztelen, és szanaszét álló haja, melyet a vámos Rousseau-éhoz fogható mesterkélt feketével festett be, végre kimutatja a korát. Lesminkelt arcában, melyet most újra elkezd kifesteni, van valami egy csupasz, ázsiai férfiéból. A melle csodálatos, a teste legfiatalabb része. Egyik bimbóján fennakadt az apró kereszt, ott csillog a meleg izompárnán. Addig tette-vette magát, addig szárítgatta a haját, addig fésülködött a tükör elôtt, melynek egyik koszos sarkából kihullt a csavar, hogy lám csak, öt perc múlva hat óra már, s a férfi bármely pillanatban beeshetik. Arcán, éppenséggel a smink barack-hamva alatt némi sápadtságot fedezek fel, nem bôrszíne, hanem a vonások sápadtsága az, mondhatnám, pszichikai sápadás. Egy kissé rosszul és láthatólag sértve érzi magát. Izgatottnak kellene lennie, sôt, örvendenie kéne, de van valami a verôereiben, a koponyájában, amitôl kifordul önmagából. Az ajka merev és szomorú. „Álnok mosoly honol / Korall-szín ajkain.” Egy bánatos keleti, egy bánatos kreol nô, egy bánatos bálvány ajkai.

Kijön a fürdôbôl, és öltözni kezd. Érdektelennek hat, különben is szorít az idô, elhagyom tehát a garzonlakást, kimegyek a tömbház ajtaján, és ocsmányul, áttetszôn, szôrös lábaimmal az egész járdán elterpeszkedve végigvonszolom magam a sötét, behavazott, göröngyös kis utcákon a tömbház körül. Néhány járókelô jön-megy az estében, de ô, a férfi sehol. Megyek tovább, kiérek a körútra, baktatok rajta lefelé, lesem az összes autóbuszt, mely piros, nehézkes cserebogárként halad a hóbuckák között, az ablakukig felcsapódó barna hótól mocskosan. Ráérzek végre az egyik buszban, és menet közben bevetem magam a vénasszonyok, középiskolások, munkások tömegébe, akik között, szinte egy lábon állva, kesztyûs kezével a sofôr ablaka alatti szürke bevonatú rúdba kapaszkodva, ott van ô. Alig huszonnégy évesre becsülhetnénk ezt a fiatalembert. Meglehetôsen magas, szôke, bundasapkája alól szokatlanul hosszú fürtök lógnak. Aranyló szakáll- és bajusz-szálainak alig-alig sikerül érdessé tenniük gyerekes arcát. A szája és az álla vonalában felsejlô kegyetlenség azonban nem gonoszság, hanem borús, melankolikus. Valami ok miatt azt hihetnénk, hogy ha választania kéne, egy pelenkás csecsemôt vagy egy Giorgione-képet mentsen-e ki az égô házból, habozás nélkül a festményt hozná ki. Megtörténhet, hogy valójában egy kissé elmosódott és téveteg kölyök csak, aki néhány napja egy nála tizenegy évvel idôsebb nôvel él együtt. Mindenesetre igyekszem helyet szorítani magamnak a bôre alatt, becsúszni a hajszálereibe, végigúszni a vérében, az egyre vastagodó artériákon, a vörös vérsejtek szigetei és az ezerujjú fehér vérsejtek sündisznó-alakzatai között, amíg a világ összes márgájával és üledékével együtt eljutok agya óriási delta-torkolatába, ahol aztán testem mellé húzott mancsokkal kényelmesen elfészkelek. Minden méterrel, amit a busz a várakozó Nana szobája felé tesz, nô az étvágyam, kielégíthetetlen mohóságom tetôpontjához közeledik.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/