JONATHAN SCHELL

A TÉTOVA LEVIATÁN


Az 1996-os elnökválasztás paradoxon elé állít bennünket. A különbözô jelentések és felmérések azt jelzik, hogy az emberek kiábrándultak a politikából. A hidegháború idôszakán túl, egy még egyelôre bizonytalan korszak elôtt állva, a szavazók kétségtelenül új fejezetet szeretnének nyitni a politikában.

A két legnagyobb párt mégis két vérbeli washingtoni politikust jelölt: Bill Clinton elnököt és Bob Dole volt többségi vezetô szenátort. Vajon megfosztották-e ezáltal a szavazókat szavazati joguktól? Elnyomta-e az erôs politikai hatalom, mint ahogy sokan vélik a szavazók közül, a többség akaratát? A válaszok talán a választási rendszerben végbement alapvetô változásokban keresendôk.

A Newsday megbízásából a februári New Hampshire-i elôválasztás óta figyeltem az elnökválasztási kampányt. Sok szó esett már arról a veszélyrôl, hogy a középosztály sorvadása kettéoszthatja az országot egy szegény és egy gazdag Amerikára. A kampány során mégis másfajta szóródást figyeltem meg: ennek tengelye nem a gazdasági, hanem a politikai hatalom eloszlása szerint alakult ki. Az egyik oldalon a profi politikusok Amerikája áll. Ide értendôk a politikusok, tanácsadóik, alkalmazottaik és a hírszolgáltató média. A politikusok nem kedvelik túlságosan a róluk tudósító újságírókat, az újságírók pedig büszkék a politikusok iránt tanúsított kemény szkepticizmusukra. Mégis, amennyiben a kampány során általam megismert választók véleménye mérvadó (s a statisztika ezt sugallja), az emberek nagy része egy kalap alá véve utálja a politikusokat és az újságírókat. Egyszerre hanyatlott a média és a kormányzat iránti tisztelet. Az ország elôtt egyre inkább gazdag, híres, nagyhatalmú, a hétköznapi emberek életétôl elszakadt, problémáik iránt közönyös emberek csoportjaként összeolvadt hatalomként, új Leviatánként jelennek meg.

A fenti tengely másik oldalán állnak a politikai amatôrök: a hétköznapi szavazópolgárok. ‘k elsôsorban megfigyelôi szerepet töltenek be, kivéve természetesen a választás napját. Az amerikai politikai élet e kettôssége bizonyos értelemben egyidôs az alkotmánnyal, mely a képviseleti demokrácia biztosításával egyrészt megteremtette azt a csoportot, amelynek tagjai választott tisztségviselôként aktívan részt vesznek a politikai életben, ugyanakkor létrehozott egy az elôbbinél sokkal szélesebb réteget, akik állampolgári tevékenységeiktôl függetlenül csupán a választások idejére lesznek részei e politikai rendszernek. Az amerikai demokráciának mindig is kulcsproblémája volt a közvetítô intézmény megtalálása, mely e két csoport között tátongó szakadékot áthidalná. Thomas Jefferson amiatt fejezte ki aggályait, hogy „a demokrácia absztrakt politikai rendszerébôl hiányoznak a konkrét intézmények.” Jefferson fáradhatatlanul, bár eredmény nélkül sürgette a helyi képviseleti szervként mûködô „felügyeleti” tanácsok megalakítását. A 19. század közepén Alexis de Tocqueville felhívta a figyelmet a szakadék áthidalására létrehozott nagy számú civil szervezetekre. A maguk hatalmas, gyakran korrupt helyi gépezetével a politikai pártok jelentették a legfontosabb és legtartósabb kapcsolatot. Napjainkra azonban az összes közvetítô intézmény, beleértve a pártokat is, erôteljesen hanyatló idôszakát éli, és szerepüket a profi kampányok és a média veszik át.

Így a politikai cselekvés egyre inkább a média és a kampányszervezôk közötti, egyszerre antagonisztikus és vérfertôzô kölcsönhatássá lett. Mindenki más csupán külsô szemlélô. A médiát a politikusoktól elválasztó, valójában egyre inkább elmosódó vonalat mindkét fél élesíteni igyekszik, míg az ôket a társadalom többi részétôl elválasztó egyre határozottabb vonalat mind a politikusok, mind a média szeretnék megszüntetni. S tényleg, aligha volt még osztályokat elválasztó vonal annyira éles és jól kivehetô, mint a politikai élet aktív résztvevôinek új osztályát a politika külsô szemlélôinek széles csoportjától elválasztó vonal. Olyan éles e vonal, mint a fotográfus és a lefényképezett egyén közötti határ, mint az egyoldalú ablak mögött álló közvélemény-kutató és a célcsoportja között, s mint a televízió képernyôjén tündöklô emberek és a nappalijuk homályából ôket figyelô névtelen nézôk tömegei között. Olyannyira távoli e két csoport egymástól, mint a birtokán élô földesúr a földjein élô, s számtalan társadalmi kötöttség révén hozzá tartozó paraszttól. Még a névtelenséget a hírnévtôl elválasztó vonal is élesebb lett. Azt mondhatnánk, hogy a televízió kézzelfogható valóságot adott a híres embereket övezô ragyogó aurának, míg úgy tûnik, hogy a televíziót pusztán kívülrôl nézô névtelen tömeg még mélyebb homályba süllyedt.

A média-szörny

A nagyobb államokban a két Amerikát elválasztó szakadék véglegesnek tûnik. Kevés állampolgár rendelkezik közvetlen tapasztalattal a médiáról vagy a politikusokról. Azokban a kisebb államokban, Iowában vagy New Hampshire-ben, ahol viszonylag korán kerül sor az elôválasztásokra, illetve a választmányi gyûlésre, a választók jelentôs részének van lehetôsége a két Amerika közötti szakadékot áthidaló személyes kapcsolatra. Meglehetôsen feszültnek találtam azonban az általam megfigyelt találkozásokat. Elôször is, majdnem minden egyes kampányeseményen megjelent a szörnyeteg, mely szinte minden beavatatlan állampolgárt megdöbbentett. A drótok, zsinórok és mindenféle kiálló elektromos szerkezetek által összefogott sokszemû, soklábú, sokszájú szárazföldi polip, a „tolongó” média volt ez a jelöltek minden mozdulatára lecsapó fenevad. Ez az idétlen társaság sok esetben nagyobb számban volt jelen, mint maguk a választók, akiknek még a jelölt közelébe jutni sem volt könnyû.

Az ilyen pillanatok illusztrálták az aktív politikai osztály és a passzív szavazói tábor kapcsolatát: a kettészakadt amerikai társadalom két része között az egykor politikai kohéziós erônek tartott közvetlen emberi kapcsolat megszûnését.

Az általam megkérdezett szavazók közül keveseket érdekeltek a hivatásos politikusok számára oly fontos részeredmények és politikai stratégiák. Bár bizonyos szavak, kifejezések és a politológusok által témának nevezett gondolatok gyakran hangzottak el a szavazók szájából. Amikor arról beszéltek, hogy Clinton nem elég erôteljes egyéniség, vagy arról, hogy Dole túl idôs, s hogy túl sok a negatív propaganda, a televízióban megszólaló elemzôk vagy megkérdezett szavazók fáradhatatlanul ismételt szlogenjeit hangoztatták. A szavazók között szinte litániaszámba mentek az olyan megjegyzések, hogy a jelöltek túlságosan lehúzzák egymást, ahelyett hogy megvitatnák a problémákat. A jelöltekhez hasonlóan, akik beszédüket a kötelezô viccekkel együtt naponta többször elismételték, a szavazók is megalkották a maguk saját kis kampánybeszédét.

A szavazókkal folytatott beszélgetéseim során félelmetes pontossággal tükrözôdtek a televíziós üzenetek. Nyilvánvaló volt, hogy a kampányok által a szavazókban kiváltott állítólagos ellenszenv nem akadályozta meg az üzenetek célhoz érését. (Magától értetôdik, hogy ez a tény az oka a negatív kampányoknak.) Hogyan is formálhattak volna véleményt különben a szavazók? Nem voltak privát információs csatornáik. Lehet, hogy épp az általuk elvetett technikák programozták át ôket? Megszerezte-e az új Leviatán ugyanazt az ellenôrzô hatalmat a propaganda segítségével, amit a korábbi Leviatánok erôvel értek el?

Egy ilyen következtetés figyelmen kívül hagyná napjaink politikai mechanizmusának legalább egy fontos elemét. Sem a kampányszervezet, sem a média nem dobálózhat üres üzenetekkel. Éppen ellenkezôleg. Az egész apparátus azon dolgozik, hogy a szavazók vágyait hangoztassa, és megfeleljen nekik. A jelöltek már régóta tudják, hogy sokkal simább az út a hatalomhoz, ha a szavazóknak azt adják, amit azok akarni vélnek, mintha megpróbálnák rábeszélni ôket valami más akarására. A legfinomabb eszközöket dolgozták ki arra, hogy jelezzék a szavazók hangulatának legkisebb rezdülését. A választási idôszakban nincs fontosabb hír, mint a szavazók jelöltjének részeredményei. Ezek a számok alkották a tengelyt, amely körül mind a választási hadjárat, mind az arról szóló tudósítások – sôt bizonyos mértékig a szavazók akarata is – alakultak. Elôször a népszerûségi listák jelentek meg. Aztán a célcsoportok. S van még az ún. deliberative polling (olyan felmérés, amelyet azután készítenek, hogy a jelölt valamilyen problémára reflektál) és a push polling (csalóka kampánytrükk, mely során a kérdezô véleménykutatást színlel, ezalatt azonban valós vagy kitalált negatív információt terjeszt az ellenfelérôl). Gyakran mondják, hogy a politikusok elérhetetlen távolságra élnek a hétköznapi emberektôl. Ha ez igaz, akkor annak ellenére van így, hogy a politikusok hatalmas energiával és komoly anyagi áldozatokkal igyekeznek kapcsolatban maradni. Ilyen értelemben az új Leviatán nagyon alkalmazkodó, szelíd, nagyon kedves Leviatán.

Hiperdemokrácia

Lehetséges volna-e, hogy az agymosás az ellenkezô irányban mûködik, hogy a mindenkori hatalom, látszólagos gazdagsága, hírneve és ereje ellenére valójában úgy táncol, ahogy a tömeg fütyül?

Ha ez igaz, akkor a problémát nem az antidemokratikus irányzatok és az embereknek az arrogáns elit által való kizsákmányoltsága jelenti, hanem a hiperdemokrácia, melyben a társadalmi elit a közvélemény kénye-kedvének szolgáltatja ki magát. Bár mind a kampány szervezôi, mind a sajtó vérebek módjára próbálják kiszimatolni az aktuális közvélemény legkisebb változását is, azért az is igaz, hogy e közvélemény a médiától átitatott környezetben formálódik. (Az átlag amerikai napi több mint négy órát tölt TV-nézéssel.) Egykor talán lehetséges volt nagyszabású tömegmozgalmaknak a hatalmon lévô erôk által észrevétlenül és tôlük függetlenül kialakulni, és késôbb e hatalom ellen fellépni. Ilyen volt az 1890-es évek elsôsorban vidéken elterjedt populista mozgalma, melyet sok történész az egyszerû emberek lázadásának tekint a kialakulóban lévô nagy üzleti és pénzügyi hatalmak ellen.

Napjainkra a közhangulat legkisebb rezdülése is azonnal látható a közvélemény-kutatási táblázatokon, és rögtön folyamatos viták tárgyává válik az ABC Nightline, a CNN Inside Politics vagy a PBS Washington Week in Review címû mûsoraiban. Sem a hírelemzôk, sem a kampány-szakemberek nem vágynak és nem is képesek a közvélemény tudatos alakítására, nemhogy az azzal való szembeszállásra. A változások regisztrálására azonban képesek, s ezt meg is teszik, gyorsan és erôteljesen felnagyítva azokat, legtöbbször szándékuk ellenére. Szinte bármilyen irányzaton, mely e politikai inkubátorban megjelenik, gyorsított növesztést hajtanak végre, mint egy baktériumon a petricsészében. E folyamat mindennapos eredményeibôl születnek azok a rövid életû, ám mindenütt jelen lévô véleményminták, melyek hétrôl hétre megjelennek, és lesznek rövid életük folyamán a politikai viták kliséi. Ezek az egyik kommentátorról a másikra, majd onnan a közönségre szálló kijelentések többek puszta kifejezéseknél, mégsem nevezhetôk gondolatoknak. Mindenféle közlésnek szüksége van egy adott szókészletre. Az amerikai politikai élet állandóan változó szókészlete a szavazókat a közvélemény-kutatókhoz, a szavazati eredményeket a televíziós reklámhoz, a televíziós reklámot és a kommentárt a szavazókhoz kapcsoló térben születik.

Mindez azonban megválaszolatlanul hagy egy fontos kérdést. Ha „Washington” – a politikai élet hivatásos résztvevôinek csoportja – csupán a szavazók tetszésének elnyerésére törekszik, akkor miért érzik a szavazók annyira elidegenítettnek magukat, s miért oly elégedetlenek Washingtonnal? Miért tekintik annyian a politikusokat távoli és közönyös autokratáknak, akik azon igyekeznek, hogy meghiúsítsák és megtörjék a tömegek akaratát? Miért csillant fel annyi szem, amikor Steve Forbes a „washingtoni irányítás korruptságáról” beszélt? Miért voltak Buchanan követôi rekedtek a lelkesedéstôl, amikor az „új világrend lerombolását” ígérte, s miért mutatták azt a statisztikák, hogy a szavazók többsége azt szerette volna, ha a meglévô jelöltek helyett valaki más indult volna a választáson? A hatalom (amennyiben ez alatt a megválasztott tisztségviselôket értjük) nem a Jupiter bolygóról érkezett Washingtonba. Minden egyes tagját ugyanazok az amerikaiak választották meg, akik a felmérések szerint ennek az irányításnak nagy része iránt ellenszenvet éreznek.

Gyakran hallottam azt a kifogást, különösen Dole és Clinton, e két „bennfentes” és a szavazók által annyi bizalmatlansággal kezelt jelölt kapcsán, hogy a politikusok a közvélemény alakulásához igazítják nézeteiket. Mégis furcsának tûnhet, hogy a szavazók amiatt fejezik ki nemtetszésüket, ha egy politikus hatalmas erôfeszítéseket tesz azért, hogy kitalálja, mit akarnak az emberek, s igyekszik nekik azt megadni. Nem hisznek a szavazók saját maguknak, amikor azt hangoztatják, hogy a politikusoknak nem szabadna elveszíteniük a kapcsolatot a hétköznapi emberekkel? Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy az emberek megtanulták: a politikusok nem tartják be az ígéreteiket. George Bush jelölt be nem tartott ígérete, hogy nem emeli az adókat, és Bill Clinton jelölt ígérete az adócsökkentésrôl két kiemelkedô példája ennek. A másik ok pedig az, hogy a szavazók megérezték: a közvéleményhez való szisztematikus alkalmazkodás aláássa a politikus integritását, mely a saját és nem mások meggyôzôdése szerinti viselkedést jelentené, akkor is, ha ezzel kisebbségben marad. 1992-ben például, amikor kampányfogásként Clinton „új demokratáknak” titulálta a demokratákat, mindenki tudta, hogy a fô cél a Demokrata Párt felszínre emelése, a szavazatok közelébe hozása volt. Ez volt „Ravasz Willie” messze legravaszabb lépése, melyért a szavazók elnöki tisztséggel jutalmazták. Hasonlóképpen, az elôválasztások idején, amikor Bob Dole-nak csak a republikánus szavazatokat kellett tekintetbe vennie, erôteljesen jobbra húzott, míg az elôválasztások után, a szélesebb választóközönséggel szembesülve visszahúzódott a politikai középhez. Senki nem gondolja, hogy Clinton nem politikai megfontolásból jelentette ki beiktatási beszédében, a sok republikánus mellett is megfordult Dick Morris szakértô tanácsát követve, hogy vége a „nagy kormányzat” idôszakának. A jelöltek rájöttek, hogy a magas pozícióhoz a királyi út a megalázkodáson keresztül vezet. A szavazóközönség összezavarodott, és ambivalens érzelmekkel küzd. Egyrészt értékeli, hogy a jelölt egyetért vele, másrészt viszont taszítja, hogy ugyanezek a jelöltek nézeteiket saját céljaik eléréséért alakították ilyenre. A jelöltek ráéreztek, hogy a szavazók körében a népszerû javaslatok sikere nagyobb, mint a következetlen fellépés kiváltotta nemtetszés – s ez legtöbbször így is van. A szavazók azonban szeretnének végre egy karakán jelöltet látni, s ezt sokan, ha csak ideiglenesen is, de megtalálták Ross Perot, Colin Powell, Steve Forbes vagy Patrick Buchanan („Amit mondok, azt úgy is gondolom, s amit gondolok, azt kimondom”) és több más, a washingtoni kultúrától feltehetôleg érintetlen „külsôs” személyében. Úgy tûnik azonban, hogy e romlott módszerek nem pusztán Washington, hanem a politikusokat és szavazókat egyaránt magába foglaló egész amerikai kultúra részei.

A gond tehát nem az, hogy a politikusok elvesztették a kapcsolatot választóikkal, hanem hogy mindkét tábor elvesztette a kapcsolatot a valósággal.

Esetleg Dave

A szavazókat meginterjúvoló riporterek szívesebben veszik a választási kampány iránt érdeklôdô, s az aktuális problémákról kialakult véleménnyel rendelkezô riportalanyokat. Az igazság azonban az, hogy az ilyen emberek kisebbségben vannak. A legtöbben eleve nem is szavaznak az elôválasztásokon. Az átlagos részvétel általában a szavazásra jogosultak 10%-a. Az elmúlt évtizedben a szavazók majdnem fele még az országos választásokkor sem ment el szavazni. Az ô véleményük, vagy annak hiánya, nyilvánvaló okokból, alulreprezentált. Az elemzôk gyakran megpróbálják kiszámítani, hogyan szavaztak volna az otthon maradók. Ennél fontosabb azonban maga a tény, hogy nem szavaztak, közömbösek voltak. Amerre jártam, mindenhol találkoztam ilyen emberekkel. Rövid beszélgetéseink során újra meg újra hallottam az önigazoló frázist: „Minek? Úgysem számít!” „Minden politikus egyforma!” „Úgysem csinálnak semmit!”

Lehetséges persze, hogy ezek az emberek igényelnék a problémák komolyabb megvitatását, mint ahogy a rövid interjút adók közül sokan állítják, de az is lehetséges, hogy valamiért nem vették a fáradságot, hogy tájékozódjanak a választási kampányról, és haragjuk valójában tudatlanságot takar. A közvetítô intézmények – politikai pártok, szakszervezetek, civil szervezetek stb. – hanyatlása sokat megszüntetett a választókat és a választási mechanizmust valaha összekötô kapcsolatokból. De nem tette-e jóvá e veszteséget az információs kor eljövetele? Nem kapják-e meg az állampolgárok a televízióból, rádióból, az Internetrôl, vagy a korunkat átható többi információs médiumból ugyanazt az információt, amit annak idején a szakszervezeti vezetôktôl és a többiektôl? A statisztikák szerint nem. Korunk paradoxona, hogy az információ mennyiségi növekedését a tudatlanság növekedése kísérte. Lehet, hogy az információ korában élünk, azonban ez az információ nem a polgárok fejében lakozik – mintha a számítógépek információval tömésével egyidejûleg fokozatosan ürülnének az emberi agyak. Ennek egyik oka az, hogy bár egyre könnyebben elérhetô az információ, a kikerülése is egyre könnyebb. Sokkal nehezebb volt régen kibújni a szakszervezeti vezetô vagy a választókerületi helyiség látogatása alól, mint ma nem olvasni újságot vagy nem megnézni a Nightline-t. Félelmetes, mennyire könnyû napjainkban politikamentes életet élni az Egyesült Államokban. Gyakran kérdeztem emberektôl, hogy szoktak-e a politikáról beszélgetni. Gyakori válaszként jött a régi mondás: politikáról vagy vallásról soha nem beszélnek. Egy olyan világban, ahol a politika nem része a mindennapi életnek, a beszélgetéseknek, a megmaradó politikai tevékenység az iskolához hasonló formát önt, ahol a hivatásos politikus a kampány során és a médiában leadja azt az információt, amit a választóknak be kellene fogadniuk. Csakhogy az iskolát a felnôttek sem kedvelik jobban, mint a gyerekek, és ráadásul ezek az órák nem kötelezôk. A depolitizálódás egyszerû, mint a csatornaváltás a C-SPAN-rôl a Fox5-re. Ilyen körülmények között a szavazók arcába mikrofont nyomó riporterek hadait nagy valószínûséggel fogják a kelletlen diákok az el nem készített házi feladatról kérdezô tanárral asszociálni.

„A választók nem hülyék”, írta a híres választási szakértô, V.O. Key, Felelôsségteljes választók (1966) címû mûvében. Csakhogy akár buták, akár okosak, a 90-es évek közepére a politikai életben való részvétel helyett teljesen elidegenedtek attól. Nem tûnik-e groteszk módon egyenlôtlennek, szinte komikusnak egy olyan rendszer, melyben jól fizetett, magasan képzett, hiperaktív, technikailag túl jól felszerelt hivatásos udvaroncok ezrei a modern kommunikáció összes eszközével próbálnak valami választ kipréselni egy, a legjobb esetben az unalomtól szundikáló, a legrosszabb esetben duzzogva hátat fordító uralkodótól?

A valóság próbája

A polgárjoggal foglalkozó elméleti szövegek szerint az amerikai demokrácia megújulása körülbelül a következô módon zajlik: Az idô haladtával a nemzet újabb és újabb problémákkal szembesül. A köztisztviselôi posztokra pályázók átgondolják e problémákat, és törvénykezési megoldásterveket javasolnak. S mivel a politikai elgondolások és a probléma-elemzések nem egyeznek, a szavazóközönség elé több alternatív program kerül. Ezután a választók leadják voksukat az általuk legjobbnak ítélt jelöltre, és Washingtonba küldik. ‘k képviselik a társadalmat. Így amikor az általuk javasolt programokat törvénybe iktatják, az emberek készek bármekkora árat fizetni ezért – adóban, vagy háború esetén emberi életekben. Ezután jön a valóság próbája. A javasolt megoldások vagy megoldják az adott problémát, vagy nem. Ha igen, akkor a képviselôt akár újra is választhatják: ha nem, az valószínûleg a pozíciójukba kerül, és helyükre másfajta terveket javasló új képviselôket választanak.

Teljesen nyilvánvaló, hogy az elmúlt években a politikai rendszer nem a fenti módon mûködött. Mint mindig, most is jelentkeznek új problémák, de a jelöltek a problémák és a lehetséges megoldások mérlegelése helyett inkább a népszerûségi listákat olvasgatják, hogy lássák, mik az emberek elvárásai velük szemben. A legtöbben azonban valószínûleg nem gondolják át túl alaposan ezeket a problémákat, így választásaik komoly javaslatok helyett inkább csak felszínes vágyakat tükröznek. S miután ezek teljesülnek, nem kívánt következményeket vonnak maguk után.

A legjobb példa erre a költségvetési deficit hosszú története. A felmérések hosszú évek óta kimutatják, hogy a társadalom törekszik a költségvetési keret kiegyenlítésére, de több adót fizetni nem akar, és a kormány kiadásainak radikális csökkentését sem nézi jó szemmel. A valóság világában azonban a költségvetést nem lehet egyensúlyban tartani adóemelések és a kiadások csökkentése nélkül. A modern kampányoknak azonban rendelkezésére áll egy igen sokszínû, ellenállhatatlan valóság-alternatíva: a televízió álvalósága, ahol a fenti ellentmondás akár naponta többször is feloldható.

S ekkor a meglepett szavazóközönség vagy becsapottnak érzi magát (mint amikor Bush megszegte ígéretét az adóemelésekrôl, és amikor Clintonnak nem sikerült a beígért adócsökkentéseket megvalósítania), vagy megsértôdik (mint akkor, amikor Gingrich felfedte a kiegyensúlyozott költségvetéshez és az adócsökkentéseihez szükséges kiadáscsökkentéseket). Mindkét esetben megrendül a politikai mechanizmusba vetett hit, s az eredmény bénító. A választóközönség mérges, s ezt azonnal érzékeli mind a média, mind a közvélemény-kutatások, s az áruló mielôbbi megbüntetésére törekszik: így tettek Clintonnal 1994-ben, amikor a Kongresszus mindkét házát a republikánusoknak juttatták, és így Gingrich-csel, még gyorsabban reagálva, megakadályozva a gyûlölt törvény elfogadását. Így, bár az elméleti szövegek szerint a képviselôknek lehetôségük van a választások idején tett ígéreteik kipróbálására, s ezután kerül sor az eredmények alapján történô megmérettetésre, napjainkban mindez még a kipróbálás elôtt rövidre záródik, s a valóság próbájára sosem kerül sor. Technikailag minden rendben mûködik. A jelöltek jelöltetnek, a szavazók szavaznak, a képviselôk Washingtonba kerülnek. Látszatra senki nem szól közbe. Csak éppen a törvénykezés szünetel. A kormány, még ha az ideihez hasonló hivatalbezárásokra nem kerül is sor, mindenesetre tettre képtelen.

Ez a bénultság persze a „Washingtonba” és a „politikusokba” vetett illúziók elvesztését eredményezi. A politikusokat azért küldték Washingtonba, hogy bizonyos problémákat megoldjanak. Miért nem teszik ezt? Miért nem hajtják fel a motorháztetôt, Ross Perot szavaival szólva, és javítják meg a motort? Minek szavazni, ha a politikusok úgysem csinálnak semmit? A szavazók mindebbôl azt a következtetést vonják le, hogy az ép és egészséges ország közepén lévô washingtoni kultúra valahogy korrumpálódott, mint Steve Forbes állította. Vagy talán a kormányzat elfelejtette volna, mi a kötelessége az Egyesült Államok népével szemben, mint Buchanan vélte, s egy különös Új Világrend szolgálatába szegôdött, melyet ô ígérete szerint beiktatása napján azonnal lerombolna. A kormány ahelyett, hogy az emberek problémáit megoldó eszközként mûködne, maga lett a probléma.

Innen jön ez az egész „kívülálló”- ügy. Úgy tûnik, a problémát a beavatottak egy csoportja jelenti, a megoldás pedig valamelyik kívülálló személyében keresendô. De hová kívánkoznak a kiválasztott külsôsök? Ugyanabba a korrupt Washingtonba, ahol aztán ôk is nagy valószínûséggel beavatottak lesznek, s ezért idôvel ôket is leváltják. Az 1890-es évek populistái szerint a washingtoni képviselôk a nyomós gazdasági érdekek, a Pénz hatalmába kerültek. Arra nem gondoltak, hogy a nemzet képviselôi esetleg önként és függetlenül áldozták fel a demokratikus kormányzat céljait, s hogy maguk a választott képviselôk voltak a korrupció forrásai. A mai napig fennmaradt ez az elképzelés. A kívülállókba vetett hit egyik legnépszerûbb elvének a premisszája: az újraválaszthatóság korlátozása. Csakhogy az az elgondolás, hogy a csirkefogók eltávolításához a választáson kívül valamilyen más eszköz is szükségeltetik, annak a ténynek az implicit tagadását jelenti, hogy maga az ország küldte e csirkefogókat Washingtonba. Az ország összes baja miatt Washingtont okoló szavazók tulajdonképpen akaratlanul is bókolnak a kormányzati intézménynek. Hiszen olyan bajokat kennek rá Washingtonra, melyeket jórészt a történelem hozott létre – a Szovjetunió összeomlása, a globális gazdaság megjelenése, az információ korszakának beköszönte, és a természeti környezet pusztulása.

Tekintve, hogy a választók mennyire a fenti gondolatok rabjai, nem meglepô, hogy a szavazók viselkedése ilyen rapszodikus. Csábító gondolatnak tûnik a 90-es évek egyensúly-változásait a jobb és baloldal közötti mérleghintázás gyorsított változataként látni. Bár talán megfelelôbb metafora lenne egy buldózerként pusztító inga. Minden alkalommal, amikor a társadalom valami újat próbál ki, egyszer jobbra, másszor balra lendülve, választásában csalódva a politika egészébe vetett bizalmának újabb darabja lesz semmivé. Ilyen körülmények között csupán negatív lelkesedésre van lehetôség. Nem csoda hát, ha a kampányok a negatív propagandának adnak teret, hiszen a társadalom csak az elvetendô dolgokban ért egyet, a kívánt teendôkkel kapcsolatban azonban nem. Az a tény sem vigasztaló, hogy a negatív propaganda oly népszerûtlen volt a kampányidôszak elején. A jelöltek idôrôl idôre éppenséggel a negatív propaganda elutasítását használják népszerûségük növelésére. Azonban a politikában, a matematikával ellentétben, a negatív negatívja nem pozitív, hanem ugyancsak negatív. Valójában a negatív propaganda népszerûsége csak még nagyobb ûrt jelez.

Kínálat-központú politika

A kínálat-központú gazdaságelmélet azt sugallta, hogy egy gazdaság ereje legalább annyira függ az üzleti tevékenységek által teremtett és a fogyasztónak felkínált szolgáltatások vitalitásától, mint a fogyasztói kereslettôl. Akár jó, akár rossz volt ez az elgondolás gazdasági elméletként, mostanra úgy tûnik, egyfajta kínálat-központú politikára lenne szükség. A kínálat-központú politika több figyelmet fordítana a megfelelôen erôteljes és élénk javaslatok biztosítására, mint a szavazóközönség saját elképzelései szerinti szükségleteinek feltárására. Meg kell találni a politikai élet új kereteit. Csakhogy ezeket képzelôerô és kitartás nélkül nem lehet megalkotni. Kisebb hangsúlyt kell helyezni a célcsoportokra és a szavazóhelyiségbeli eredményekre, mint a nemzet és a világ aktuális problémáira. S mindenekelôtt az szükséges, hogy az egyének, a politikai pártok, a közintézmények kitartsanak az új elgondolások mellett, még a kezdeti népszerûtlenség és elutasítás ellenére is. Ha nincsenek komoly javaslatok, a szavazók választása értelmetlenné, a közvélemény pedig jelentés nélküli masszává válik.

A választások közeledtével az 1996-os évre köszöntô nyugalom nem tévesztendô össze az elégedettség és stabilitás nyugalmával. A történelem elsöpörte azokat az alapokat, melyekre a régebbi pártok és ideológiáik épültek. A szavazók, csalódottan, beletörôdve inkább az ismert arcokat, az ismert gondolatokat választják. De nem biztos, hogy ez mindig így lesz.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/