CSEJDY ANDRÁS

E-MAIL, AMERIKA

- RÉSZLET -


Liza huszonegy éves, vad és punk. Senki nem hívja már Erzsinek. Alex, a nagybátyja, festô, leszokófélben van a heroinról, egy San Franciscó-i pszichiátrián gyógyul. E-mailen leveleznek. Egyikük sem tudja, hogy valaki, átutazóban, rendszeresen figyeli a beszélgetésüket. A 90-es évek elején vagyunk.

Alex,

ez már valami. Jössz föl, ember, jössz föl. Még megérjük, hogy én a Bellevue-ben kötök ki, te pedig tisztes családapa és befutott festô leszel. A fókáiddal beveszed magad a Sohóba, felkapnak, cikkek jelennek meg majd rólad, átteszed a székhelyed a Szigetre, szóval megcsinálod, a nagy usai forgatókönyv szerint, megcsinálod.

Itt mindenkinek vannak taxis történetei. Tegnap be akarok szállni egy kocsiba. Mondja a sofôr, nem dolgozik, sztrájk van. Mögötte áll vagy tíz másik. Elönti az agyamat a vér, vöröset látok, kurvára kéne sietnem egy fashion show-ra, mert szóltak a stílus rovattól, hogy ott a fotós, de nincs, aki megírja a beszámolót. Húsz percem volt kezdésig. Az a barom meg elkezd nekem magyarázni, hogy szar a közbiztonság, nyírják ki a taxisokat sorban, és írjak alá valami petíciót. Mondom erre neki, hogy az én környékemen egy hónap alatt több gyilkosság történik, mint náluk egy évben, és hogy New York kemény hely, nem muszáj itt élni. Talán az akcentusom miatt tett kivételt. Egy blokkal odébb szedett föl. Niklaus Nagynak hívták.

56-ban az utolsó pillanatban lépnek olajra. München, aztán Cleveland következett. Tíz éves, amikor odaérkeznek. Emlékszik a föld szagára, ahogy kúsztak. Nem értett belôle semmit, neki az kaland volt. Utoljára akkor látta a faterját félni. Otthon magyarul beszéltek, a cserkészeknél, a focicsapatban és a néptáncosokkal magyarul. Felháborodtak, amikor pizzát evett, hôzöngtek, ha rockot hallgatott, megnôtt a haja, és bliccelte a miséket. Aztán elvitték Vietnamba. Büszke volt rá a család, a mutterja aggódott egyedül, de nem mutatta. Teletömték a fejüket az antikommunista maszlaggal, meg a forradalommal, és akkor a front volt az egyedüli menekülés. Füveztek, hallgatták a Rollingot, kézrôl kézre járt a Playboy. Mégse bírta. Lenézték, amikor kikészült. Bevett egy valag gyógyszert, visszahozták. Sok magyar maradt ott. Csak az osztályukból hatan. Errôl nem szoktak tudni.

Fölírta a telefonszámát a számla túloldalára, gondoltam, esetleg érdekelheti a lapot.

A bemutató ciki volt, alig egy pár ember lézengett kezében mûanyag pohárral, fôleg ismerôsök, ismered. Ilyen magastalpú gyógycipôkben vonultak le-föl a modellek, rózsaszín kihajtott nyakú ingek és világoskék mûszálas öltönyök, hózentróger, zselatin – fejben megfirkáltam azt a másfél flekket a Dzsörzé-revival-rôl.

A buszon elôre ültem. Néztem a juppikat, edzôcipôben rohantak haza, virágcsokrokat szorongattak, október van, de már kesztyût hordanak, programozott zombik, elfoglalják a helyeinket, elveszik a lakásainkat. Tavaly még hírük se, hamvuk sem volt a 10. utcától délre, idén meg már ott hemzsegnek mindenütt. Egy ismerôsöm a Tompkins parknál lakik, új ablakokat tettek be a stúdiójába, és még aznap 150-nel emelt a landlord. Menô olasz éttermeket nyitnak nekik, meg olasz cipôboltokat, meg olasz kávéházakat, igazi, Milánóban pörkölt eszpresszóval, uramatyám! Háború lesz, háború lesz, ez zakatol a fejemben.

Állt a busz a megállóban. Nyitva voltak az ajtók. Valami történt. Hátramentem: egy fekete elefántkóros asszony beszorult a korlát és az ajtó közé. Pedig oldalazva akarta magát felverekedni a peronra. Legalább 160 kiló volt, mindenhol hatalmas, förtelmes húsok lógtak a testén. Beékelôdött, rázkódott a nevetéstôl, közben folytak a könnyei. Nem volt öreg, olyan negyvenes kábé. A barátja próbált neki segíteni, lentrôl magyarázta, mit csináljon, és kezét a hajlított krómrúd meg a rengeteg has közé préselve igyekezett kifejteni a nôt a satu szorításából. Az utasok bosszankodva szálltak le, a sofôr a vállalat nevében szabadkozott, és segítséget hívott rádión. Vaku villant, háromszor, gyors egymásutánban, címoldal lesz belôle a Postban. Tragikomikus New York-i etûd, ritmuszavar a város lüktetésében. Én akkor koptam le, amikor egy ballonkabátos, diplomatatáskás faszfej bevágta magát a folyamatosan dudáló taxiba, letekerte az ablakot, és odakiáltotta a párnak, hogy „Hájbaszók”, aztán kilôttek a forgalomba.

Napját se tudom, mikor jártam fönt a Középvárosban. Utálom. Tíz blokknyira voltam az egyetemtôl. Egy hete én takarítom a professzorok irodáit. Akkor dolgozok, amikor akarok, és használhatom a komputert. Kaptam kulcsot is, gyakrabban „dumálhatunk”...

Kiléptem. Majdnem elcsaptak, egy bolond biciklizett szembe a járdán, mûanyag bányászkalap volt a fején, azon sziréna, amit a zsaruk akcióban kibasznak a tetôre, de hiába visított, mert én egy haver demóját hallgattam, erôsen siettem, kerülgetve a lukakat, az a hülye meg jött ezerrel. Egyfelé kerültünk egy gödröt, éppenhogy csak elsuhant mellettem. Megálltam, vizek folytak végig a hátamon, lassan alvadt a nyomás a mellemben, és arra gondoltam, háború lesz.

Mellettem az úttesten fekete rapper kölykök görkoriztak, ilyen térdig érô mûanyag bakancsban, amin féklámpa van meg neoncsô szalad rajta körbe. Egészen ûrbéli. Hihetetlen tempót diktálnak, és mikor zöldet kapnak a taxik, összegörnyednek, leguggolnak, mentében kapják el a kocsi kilincsét, takarja ôket a kaszni, nem látszanak a visszapillantóból. Ingyen fuvar az oldalvizeken. A nagybátyám jutott eszembe, ahogy az Üllôi úton a 42-es villamos ütközôjén potyázott Fradi meccsek után, lengett a zöld-fehér kötött sálja, én meg a cukrászdába menet a járdáról figyeltem és kurva büszke voltam rá.

Mióta zárják a Washington Square-t, a dealerek sarkokkal elôbb sziszegnek, hogy eksztaszí-hesh-pot-eleszdí-máshrúm-eleszdí-pot-hesh-eksztaszí. Keresztül kellett vágnom a téren, átmentem a diadalív alatt, el a szökôkút kiülôs kávája mellett, és nézelôdni kezdtem. A sárga lámpák fényében még dolgoztak a mutatványosok, egy paki nyelte a tüzet, akrobata gyakorolt három labdával, pantomimesek merevedtek élôszobor-kompozícióba, zenéltek, élt a Village, akár napos vasárnap délelôttökön. Azt hittem, egy fickót figyelek, késôbb derült csak ki, hogy lány. Egy szerepre készülhetett, mert vívott, egy fa törzsét szurkálta karddal. Fehéren világított, és szépen mozgott. Lépett elôre, védett és oldalvágott, ugrott hátra, kvart aztán terc, kitört, meghajolt a penge a kérgen, bevitte a találatot, letépte magáról a sisakot, és diadalittasan ugrált. Fejben asszózott, és persze nyert.

Hirtelen mindkét oldalról zsaruk érkeztek, fennhéjázva sétáltak oda az orientál altszaxofonoshoz, pakoljon szépen, csak pakoljon, bátran. A táncoslány maradhatott felôlük, és csörtézhetett tovább a vívólány, de ennek a kis koreainak menni kellett. A rezonanciára hivatkoztak. Spontán kezdtek tiltakozni, tüntetést rögtönöztek a tér lakói, Whose fucking square? Our fucking square! verôdött vissza a falakról... Miénkitta tér, Miénkitta tér. A zenész srác nem értette, mire ez a felhajtás, szedelôdzködött. Zavartan tekintgetett körbe, köszönte, indult. Lassan oszladoztak a szimpatizálók. Háború lesz, háború lesz, zakatolt a fejemben.

Bementem az épületbe, hamar végeztem a dolgommal, aztán bevettem magam a komputerlabba. Töküres volt. Valaki fent hagyott egy programot, animálta magát a monitor, csigák és tölcsérek, fraktálok és szalagfonatok vibrálnak a képernyôn. Nem kapcsoltam fel a világítást, odaültem a géphez az ablak mellé, megírtam a cikket, aztán bámultam a teret. Fentrôl lefelé keskenyedtek a házak, egy piros, egy fehér, majd megint egy piros, visszafelé, pont fordítva, és így tovább. Nem szedtem be semmit.

Ezen az emeleten mindent kárpit borít, és a válaszfalba akvárium illeszkedik, átlátni rajta, egy spot-lámpa irányul az üvegre, benne foszladozik a mûhínár. Lebegnek a halak, szín szerint összeválogatva, árnyékuk fölkenôdik a falra, és keresztbe úsznak a foltok a számítógépeken, nyomtatókon és klaviatúrákon. Nekem kell etetnem ôket, a fridzsiderben van a táp. Egy ilyen sebészcsipesszel szedem ki az üvegbôl a spagettikukacokat, kis gombolyagokat választok le az egymásba csavarodó élô gubancból, lecsavarom a tartólemezt, és a víz felszínén egyenletesen szétterítem az eledelt. Ereszkednek lefelé a nyákos giliszták, még mindig összetapadva vergôdnek, hajlongva szabadulnának, de a halak rástartolnak a gombócokra, zavaros lesz a víz, viharos az árnyak vonulása a szemközti falon. Leültem a géphez átnézni az üzeneteimet.

Egy ismerôs leírta, hogy a hétvégén egy bárban összejött egy nôvel, fizetett neki egész este, és nagyon haza akarta vinni. Az utolsó órában már csak a szexrôl volt szó. Tudott róla mindent, a kedvenc pózát, hogy mitôl indul be, hogy csak kölcsönösségi alapon használja a száját, de végül a nô meggondolta magát, és haza akart menni. Ez az én ismerôsöm bevetett mindent. Hiába. A nô végül még mindig kokettálva felírt valamit egy gyufára, és azt mondta, vécére megy, de lekopott. A haver azt hitte, legalább a telefonszámát kapta meg, viszont mikor kihajtotta, a gyufa belsô lapjára az volt írva, hogy DSB, alá meg a megfejtés: deadly sperm backup – fatális sperma túltengés... Ezt még kipróbálom. Na, akkor fogta magát ez a haver, beült egy taxiba, hogy hazamegy. A ház elôtt kereste a kulcsát, egyszerre meleget érzett, forróságot a zsebében, kirántotta a kezét, lángok csaptak ki a tenyerébôl. Matatás közben a foszfor hozzádörzsölôdött a papírhoz, meggyulladt ez DSB-feliratú gyufa, és majdnem leégett az ismerôsöm, a saját kapuja elôtt, hajnali kettôkor. Azonnal kijózanodott. Hazament, belepötyögte a gépbe nekem az estéjét, és bevett két nyugtatót, mert egy értesítés várta otthon, hogy az unokaöccse autóbalesetben meghalt: kölkök téglát dobtak a szélvédôjére az autópályán, félrerántotta a kormányt és frontálisan karambolozott.

Kis szar az élet, mi?

Elégnek tûnt ez nekem aznapra, bôven elégnek. Áramtalanítottam, beütöttem a riasztó kódját, és elzúztam keletnek. Benyomtam egy pizzát útközben, dumáltam kicsit az árusokkal, vettem egy alumínium klarinétot, hogy majd csinálok belôle lámpát.

Kifogyott az elem a walkmanbôl.

Két háznyira tôlem van egy épület, egy ilyen kiégett bérház, gyerekek és junkiek lógnak ott rendszerint, igaz, hallottam, hogy mostanában valami Puerto Ricó-i banda fészkel benne, de lakhatatlan az egész, úgy ahogy van. Engem ismernek a cikkek miatt, talán sose féltem még errefelé, és tényleg itthon érzem magam itt lent a Lower Easten, de akkor megrettentem.

Képzeld el, hogy sétálsz hazafelé, nehéz napod volt, dolgoztál, megtalált párszor a város, semmit nem akarsz, csak teleereszteni a kádat, beleülni egy sörrel, odafordítani a tévét, és akkor egyszerre kakaskukorékolást hallasz, New Yorkban, késô este.

Kukorékolt a kakas, kettôt-hármat, pontosan amikor odaértem az épülethez. Fény szûrôdött ki a felsô emeletrôl, nem lehetett összetéveszteni, onnan jött a hang. Megszaporáztam. Nyilallt ez a rekedt, kétségbeesett hörgés, rettenetesebbnek hatott, mint mikor a Sziget egyenletes morajlásába valahol beledörren egy fegyver.

Tíz éve, gimnazista koromban, nyáron pénzt kellett keresnem az elsô szemeszterre. Hátrányos helyzetû gyerekekre felügyeltünk egy katolikus táborban. Haitik és latinók voltak a legtöbben. Fôleg intézetben nevelkedtek, ha nem, anyjuk-apjuk segélyen élt. Busszal hozták nekünk a kaját kétszer egy héten a városból. Sátorban lakott mindenki, még mi, a csoportvezetôk is. A vadonban nomád körülmények között tanítgattuk és térítettük ezeket a 8-14 éves kölyköket. Utolsó hétvégén, szombaton bementünk megnézni egy filmet, kisorsoltuk, melyikônk marad velük. Pár órát voltunk távol, ittunk, de siettünk vissza.

Már messzirôl látjuk, hogy baj van. Tüzek égnek, dobokat hallunk az erdôbôl. Aludniuk kellene rég. Nem nehéz megtalálni ôket: egy tisztáson hatalmasan lángol a lepedôkbôl kirakott kereszt. Petróleummal öntötték végig a vásznat, hogy a nedves talajon is meggyulladjon. Vizeskannákat vernek egymáshoz, festékes vödröket püfölnek fakanállal, félmeztelenül ugrálnak át a tûzön. Bátorságpróba, reménykedem, de a lombok közül a hangzavarnál is erôsebben szaggatott sikolyok szállnak az ég felé, a kicsik félve, az idôsebbek vérszomjasan figyelik a fa koronáját. Két nagyobb növésû gyerek égô husángokat hajigál a levelek közé. Fent sikoltozik valaki. Narancsban úszik a tisztás, izzik a szemük, száll a pernye, ôrjöng a gyerekcsorda, ahogy a lángok nyalják a törzset, ahogy egyre följebb kúszik a láng, ahogy olvadnak a centiméterek a fán sikoltozó áldozat és a tûz ölelô karjai között, ahogy ropogva ég a lomb.

Valami erô irányítja ôket, amit még nem sejtünk, amirôl fogalmunk sem lehet. Gyorsan kell cselekednünk.

Közéjük rontunk, öten öt felôl, ütünk, rúgunk, üvöltünk, átverekedjük magunkat a máglyaként lobogó szikora fáig, még szólnak a dobok, leteperjük a két nagynövésû kölyköt, akik az ágakat célozzák. Magukon kívül rángatóznak tovább, tehetetlenül vonaglanak a pokoli forróságban. Hirtelen szétszalad a sok gyerek, de mi már csak azzal törôdünk, hogy megmentsük a társunkat.

Amikor meglát minket, közénk ugrik, a magasból veti magát a mélybe, mert a lángok elôl egyre följebb kellett másznia. Földet ér, kificamítja a bokáját, sokkos állapotban zokog, nem hiszi el, ami történt, nem remélte, hogy idôben érkezhetünk.

Lassan nyugszanak meg a kedélyek. Lefektetjük a gyerekeket, a hangadókkal együtt alszunk. José nekem jutott. Hozzám bújik a sátorban ez a vad kamaszember és remeg. Faggattom, simogatom, mesél.

Otthon az apja használja a nôvéreit, több anyjuk van a testvéreknek, egy kiégett tûzoltógarázsban élnek Bronxban. Minden hó harmadik pénteke a szanta, áldozatot mutatnak be ilyenkor. Hat évesen már egyetlen rántással tudja kitekerni a csirke nyakát. Száll a toll, karibiül énekelnek, fröcsköl a vér, a tetôn ágybetétek izzanak, inniuk kell a pálinkából, gyökereket rágnak, sok pálinkát kell innia mindenkinek, csontcsörgôkkel csörömpölnek, béldobokkal dörömbölnek.

Az elején félni szokott, aztán, amikor elmegy a fejével az ital, már izgul. A fekete maszk elôtt tetovál a mester, közben meztelenül vonaglik a Társaság.

Így nevezi magukat az apja, Társaság.

Egyszer valaki hozott egy kislányt, szeplôs volt és élénkvörös. Nem mozgott. Be volt csukva a szeme. A feje billegett.

Vörös a gonosz szôre, ezt megtanulták jó rég. Az a sátán, a fene, a rontás. És vörös a miszter is, aki itt maradt rájuk vigyázni.

A vörössel baj van, elébe kell menni, mielôtt ô jönne el érted.

Nem tudja, mi lett a kislánnyal, elzavarták a gyerekeket. Megborotválhatták, vagy mi, mert onnantól a Társaság testvérei vörös hajat meg lakkozott körmöt szórtak a parázsba...

Háború lesz, könyörtelen magánütközetekkel, orvlövészekkel, túszok, lokális vérengzés. Háború lesz, felkerekednek a gettók, felfegyverkezett fekák és vuduk és pszichopaták és fundamentalisták és életvesztesek indulnak be a a külkerületekbôl, és a Szigetre rontanak, ami süllyedni kezd, megbillen, és patakokban folyik majd a vér.

New York nem lesz, New York nincs is már. New York csak az utazási irodák szórólapjain és szirupos Sinatra-számokban létezik.

Ilyesmiken törtem a fejem, csömöröm lett és elegem volt. Otthon befeküdtem a kádba, kortyolgattam a sörömet, a tévében valami ótvar John Wayne-western ment. Egyszerre világos lett. Világos, mert kinyitottam a szemem. Sörhabos, jéghideg vízben feküdtem, lúdbôrzô nyakkal. Megreggeledett.

Kimásztam, hagytam egy üzenetet a szerkesztôség rögzítôjén, hogy beteg vagyok, fölraktam a pokrócot az ablakomra, beállítottam a WFMU-t, bedobtam 4 Valiumot, és átaludtam ezt a napot.

Most megint a laborban vagyok. Még ki kell takarítanom, ehelyett neked irkálok. De ha egyetlen bácsikája van Lizának közel-távol, szegény lány mit csináljon akkor? Most mindenekelôtt küldje szépen el ezt az egészet, és várja, mi történik a másik parton lábadozó Alex rokonnal. Várja a hírt.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/