DRAGO JANCAR

BABOS RIZS


A baj egy meleg májusi estén történt, amikor Gregor mellékutakon kerekezett hazafelé. Ha ugyan bajnak nevezhetô az, ami megtörtént. Inkább szentségtörés volt, továbbá a sors keze, amely határozottan lefelé mutatott: innentôl lefelé fognak menni a dolgok. Délután megpróbált lemenni a folyóhoz.

Elkerékpározott az ipari kikötô mellett, a folyás mentén lefelé. A fülledt idôben szinte látta a víz mellett a füvet, sôt a földbe hajló fûzfákat is. A Diamond könyvében található tíz út egyike sem ígért ilyesfajta végcélt vagy pihenôt. De Gregor biztos volt benne, hogy a kerékpáros író nem merített ki minden lehetôséget. Amikor maga mögött hagyta a rozsdás vassal teli hosszú dokkokat, következtek sorra egymás után a raktárak. Csorgott az izzadság a halántékán, dôlt minden pórusából, ôrülten taposta a pedált a sûrû, tapadós és fülledt levegôben. Eltávolodott a folyótól, és egy felüljárón próbált tájékozódni. Az ipari kikötô sivataga a konténerek és vasak hegyeivel végtelennek látszott. Leereszkedett hát egy elôvárosi településre, ahol a rozoga házak között feketék üldögéltek. A folyóhoz? Különbözô irányokat mutattak neki, ment balra és jobbra és egész idô alatt érezte a víz közelségét. Hallotta a hajókürtöket, de a széles Mississippi mind távolabb került tôle. Egy keresztezôdésben hatalmas teherkocsik kipufogógázaitól fuldokolva, összeszorított foggal föladta. Sehol egy kis fû a folyóparton, sehol egy fûzfa.

Közeledett az este, a teherautók bôgtek, és arcába pöfögték forró és büdös felhôiket. Mintha kigúnyolnák, mivel nem hitt a Diamond könyvében leírt kerékpárutakban. Visszatért a hatalmas raktárakhoz és az ócskavas meg a szétbontott dobozok kupacai között újfent átláthatatlan útvesztôben találta magát. Fáradt volt, szomjas, zavarodott a borzalmas ipari táj közepén. Mellében forrt a düh Diamond ellen, önmaga, a huszadik század ellen, amely nem hagyja, hogy odamenjen a folyóhoz. A kerékpár ellen, amely idehozta. Odalökte az ócskavas-halomra. Leült egy üres ládára, és belemélyedt a kerékpár-térképbe, hogy megtalálja a kiutat ebbôl az útvesztôbôl. Amikor fölemelte a biciklit az ócskavasról, kígyósziszegést hallott. Sziszegést és fütyülést. A hátsó kerék lassan, gonoszul sziszegve, lassan, de biztosan kilehelte a lelkét. Azért is fölült rá, és hajtani kezdte. De kint a külvárosi utcán rájött, hogy az abroncson kerekezik. A híres kerékpár, amelyen az „N.O. kerékpáron” címû híres könyv született, kilyukadt, és ez ellen nem volt mit tenni.

Elvonszolta, mint egy rokkant gebét a raktárudvarokon át, a magányos utcákon és a fekete elôvároson keresztül, ahol el kellett viselnie a kapukból odavetett csípôs megjegyzéseket. A gyászmenetet kísérô visító fekete kölykök csapatát.

Tizenegy óra körül ért haza teljesen összetörten. Odavágta a biciklit az elôtérbe, és amikor fölkapcsolta a villanyt, megrázkódott.

Gumbo ajtaja elôtt két fekete férfi állt a sötétben. Egyikük ajkára illesztette az ujját, a másik ideges mozdulattal intett Gregornak, kotródjon el onnét mielôbb.

Elkotródott. Belezuhant az ágyba, és egy pillanat alatt elaludt. Mintha éjszaka hangokat hallott volna. A két fekete férfi a sötétbôl bevonult az álmába. Aztán egy mély gödörrel álmodott, amely tele volt ócskavassal és sziszegô kígyókkal.

A kerékpár nemcsak híres volt, hanem szent is. Egy könyv született általa. Róla beszélgetett esténként szerelmesen Peter és Irene. Öreg krómozott kerékpár volt, amilyent már nem gyártanak. A szerzô ott állt mellette a képen, teniszcipôben és csokornyakkendôvel. A rendkívül jól sikerült fényképen. Ez volt a könyv címlapján szereplô kerékpár, mely könyv ott volt a könyvtárak polcain. A sikerkönyv plakátján. A kerékpár, amely szerencsét hozott az írónak. A kerékpár, amely el fog utazni New Yorkba. A kerékpár, amely majdan az író emlékszobájába kerül. A kerékpár, melyet Peter úgy paskolgatott, akár egy lovat. A kerékpár, melyet Irene úgy emlegetett: „ô”.

Gregor visszaemlékezett arra a vasárnap délutánra a parkban. Peter adott neki a könyvébôl, dedikálta. A barátok tapsoltak. Közösen lefényképezkedtek a kerékpárral. Reggel borzadva vette észre, hogy a bicaj nemcsak a lelkét lehelte ki, hanem a gumija is szétrongyolódott. És az abroncs is meggörbült, mivel egy ideig azon ment. Elgondolkodott, vajon dacból, dühbôl tette-e, vagyis szándékosan, avagy gondatlanságból, vagyis enyhítô körülménnyel, ahogy a jogászok mondanák. Éjszaka láthatóan még a részeg Gumbo is teljes súlyával nekiment. Vagy azok ketten gázolták el, akik az éjszaka ott álltak az ajtóban. A lánc a földön hevert.

A vártnál is rosszabbul alakult minden. Irene az összetört kerékpár láttán elsápadt, mintha értékes lovát vezették volna elébe törött lábbal. Gregor akarta mondani, hogy mindent elkövet, hogy helyreálljon a kerékpár eredeti állapota. Azt akarta mondani, hogy keres egy szerelôt. Azt akarta mondani, hogy utóvégre ô is meg tud javítani egy kerékpárt. Nem mûszaki analfabéta, ha nem is mûszaki zseni. Sráckorában vissza tudta rakni a bicikliláncot. Apja meg is dicsérte érte.

Semmit sem lehetett mondani. Túl sötét volt Irene pillantása, melyet a rokkant jószágra vetett. Könnyû pír színezte át a lány sápadt arcát.

”, hát kell-e mondani, hogy nemcsak a kerékpár kilyukadt lelkérôl volt itt szó, mert persze arról is. Itt minden léket kapott.

Sôt:

– Ráadásul a szomszéd felhívta Petert, hogy minden éjszaka áll valaki a balkonom alatt. És:

– Meg azok a hülye versek, amiket földobálsz a verandára. Azt írtad rá, Neki. Be voltál rúgva? És:

– Hát tényleg nincs semmi más átkozott dolgod az egyetemen, mint hogy verseket másolgass, és a balkonom alatt álldogálj?

– És kerékpárokat tégy tönkre?

Ez nem lehetett igaz. Ennek a léleknek a sziszegése. A kerékpáros lélek sziszegése. Ez nem düh volt, ez olyasmi volt, amit nem lehetett megérteni. Ez teljesen hihetetlen volt. Ez egy másik ember volt. Sziszegô, lelkét kiadó biciklibelsô.

– Tulajdonképpen volna dolgom – mondta Gregor.

– Akkor foglalkozz azzal – hangzott a válasz.

Arcán a pírt, a rövidebb futás utáni pírt fölváltotta a sápadtság. A kiszállott lélek sápadtsága.

Ez volt tehát a szakítás. Semmire sem akart gondolni. Minden szakítás banális. Egyszerû, a szakítás legyen banális és egyszerû. Az a bajom, mondta, hogy két nôt szeretek.

Az nem baj, mondta Martin, az a szív gazdagsága. Már csak az a kérdés, hogy a fenébe keverhette össze a neveket. És melyiket szerette, ha ez megtörténhetett? Mind a kettôt, szögezte le Martin, amikor este a bourbon mellett próbálták megfejteni ezt a talányt. Mindkettôt, hisz ez köztudomásúlag lehetséges. Ráadásul ha két nôd van, egy mindig marad. Ebben rejlik a dolog határozott elônye. Mert ha csak egy nôd van... Egész éjszaka nézte az ágyon fekve a ventillátort, amely ott forgott a feje fölött. A levegô túl forró lett és túl fülledt. Nem lehetett gondolkodni. Semmit sem lehetett megérteni. Olyan nehéz volt a feje, mintha Gumbóé lett volna. Úgy érezte, hogy a párnán hatalmas, fáradt, életunt oblomovi fej fekszik. Aztán lassacskán átváltozott hatalmas lusta kutya fejévé, amelyiknek melege van és minden mindegy neki. Lassú néger zene jött az egyik lokálból. A babról meg a rizsrôl. Egyszer csak megérezte, hogy valaki áll a háta mögött. A bárszéken ült, és megérezte, hogy valaki áll mögötte. De azt gondolta, ha azon az éjszakán egyáltalán gondolt valamit, hogy csak úgy áll valaki mögötte a Rigbyben, ahogy az emberek szoktak állni vagy ülni, amikor nem az odvaikban kuksolnak, anélkül hogy tudnák, miért állnak épp egy bizonyos helyen és nem másutt. Keresnek, vetette oda neki Debbie, és nagyot kacsintott hozzá. Irene elôször járt itt. Korábban meglepte volna Gregort, Irene sohasem tette be a lábát a lokálba, egy ilyen lokálba. Ahonnét bármelyikük odakerülhet Irene ôsz hajú bírójának színe elé. Ahhoz, akihez beült az elsô ülésre zacskóval a karján. Egy zacskó „mivel”?

– Búcsúzni jöttem – mondta Irene.

– Elmész?

– Elmegyek.

Rendelt maguknak, Irene odaült hozzá, Martin helyet csinált neki, Debbie és Liana nôi tudással teli hosszú, jelentôségteljes pillantást váltott.

– Tehát elmész?

– El.

Martin a kutyája fülét vakargatta. A részeg fekete Jézus fölemelte himlôhelyes arcát, mivel fölébredt, és meghúzta az üveget. Debbie visszadôlt a söntésre és dobolt az ujjaival. Liana hegyezte a fülét. A szomszéd helyiségben a pókerasztal körül felordítottak, majd egy pillanat alatt el is hallgattak. Gregor fél szemmel Irene jurátus balszemét nézte, amely az elôtte álló pohárba meredt. A szem megértette, hova került. De nyugodt volt. Ezt a dolgot ugyanis el akarta intézni. Ez sem lepte meg Gregort. Végül is Irene liberális gondolkodású teremtés. És utóvégre egy mûvész menyasszonya. Aki egyszer régen Gregornak ajándékozta a könyvét. És ô a könyvhöz elvette tôle Irene-t is. Meg a biciklijüket.

– Holnap reggel utazom.

– Repülôvel?

– Igen.

– És a kerékpár?

Hallgatott. Jézus kezébôl kiesett az üveg. Martin kutyája fölcsaholt.

– A kerékpár elment vasúton.

Kivette a jeget a pohárból és szétrágta.

– Nézd – mondta Gregor. – Ez az a kutya, amelyikrôl meséltem. Odadobott neki egy jégkockát, a kutya bekapta és elropogtatta.

– Martin kutyája. Martin meg itt ül mellettem.

Martin dörmögött egyet üdvözlésképpen, Irene megkérdezte, dobhat-e ô is egy jégkockát. Martin bólintott. A kutya elropogtatta. Mind várták, hogy Irene felkacagjon. Felkacagott. Mind felkacagtak.

– Egy hónap múlva – mondta Gregor – Úgy egy hónap múlva én is New Yorkban leszek.

– Útban hazafelé – tette hozzá – ott leszek egy darabig.

– Fölhívhatlak – mondta.

Gregor kiitta a poharát. Irene vizet kért. Debbie keményen elébe rakta a poharat.

– Nem akarom, hogy fölhívj.

– Nem?

– Nem. – Ez kategorikusan és jogászosan hangzott. Nem illett ide. Itt rosszul csengtek a visszavonhatatlan mondatok. Itt a visszavonhatatlan mondatokat kinevették és különféle megjegyzésekkel illették.

– Jól van – mondta. – Akkor nem hívlak.

Bizonyára kezdettôl fogva ebbe az irányba haladtak, gondolta, kezdettôl fogva, habár nagyon régen, habár kezdettôl fogva merô véletlen, hogy talán nem teljesen hûséges, itt maradt egyedül bírósági gyakornokként, ami átalakult az életre való fölkészüléssé a... a mire is?... az életre a kerékpáros íróval N.Y.-ban, egyedül maradt, amikor egyszerre teljesen közel kerültek egymáshoz, tele félreértésekkel... a legnagyobb félreértéstôl, a primae noctis óta, ahogy azt mindketten másképp értették, ahogy egyszer az ô akarata szerint történt, a másik pillanatban az ô akarata ellenére, egy váratlan lökésbôl, amely Peternek az asztalon heverô könyvébôl érkezett, Anának az asztalon heverô levelébôl, abból, hogy mi illik, az ôszhajú úr elveibôl, a megerôszakolásból, a háromszori megerôszakolásból egyazon éjszakán... amikor Irene egész idô alatt úgy érezte, hogy itt valami az ô akarata ellenére történik, mivel „itt”, Amerikában mindenki tudja, hova akar eljutni, ugyan, ugyan... akkor mi a csudától nô a feszültség, miért a rövidzárlatok, a türelmetlenség, amit lehetetlen, amit lehetetlen legyôzni... Gregort pedig váratlanul elöntötte a melankolikus matéria, a spleen, a lépbôl, lélekbôl a testbe, a testbôl a lélekbe, váratlanul kitörô nyavalyája mindennek, amit csak ismer Blaumann számítógépe a melankolikus matériáról... az apróságok most nem számítanak, és az egész együtt egyetlen... egyetlen diszkrét fokhagyma, habár az a biológus alaposan kitanította Irene-t, hogy az a szubsztancia többé nem az, ami volt... a fokhagyma erôs, éget, bûzlik, éli a maga életét, az Isten szerelmére: meg ne változtassák! Hagyják a fokhagymát, hagyják békén. A Mardi Gras pedig szörnyû volt. Szép és szörnyû. És a kagyló? Az osztriga? Meg a délutáni látogatások munka után? És az utazás oda le, ahol a mutató pörögni kezdett és a világ kibillent? És mi ez az egész? Mi ez az egész most?

Kissé zavart és részeg gondolatok voltak ezek. A lassú és súlyos néger zene az egész elôzô éjszaka. Ezt is mind el kellett volna mondania, és mégis valami mást. Talán azt, hogy azért szép volt. Akkor is, ha soha többé nem látlak, nem hallak. Ha soha többé nem veted fel úgy a fejed, mint most. Ha komoly vagy és ha megfeszíted az állad. Ismeretlen síkokról szavak helyett, amelyeket most ki kellett volna mondaniuk, jött valami, ami ellent akart mondani a kategorikus hangnak, a visszavonhatatlan szónak.

– Helyes – mondta. – Nem foglak fölhívni.

Hallgatott egy pillanatig.

– Hogy is mernélek fölhívni? Hogy kerülhetnék a szeme elé Peter barátomnak, aki nekem ajándékozta a könyvét? Akinek kilyukasztottam a kerékpárját... Meg a menyasszonyát.

Irene nem mozdult. Csak az ujjai, amelyek átkulcsolták a poharat, futottak végig az üveg felületén. Amikor fölállt, fölemelte a tekintetét. Kék szeme a kontaktlencsével üresen csillogott. Ujjai, amelyek megpihentek a söntéspulton, most megremegtek. Liana hosszú és mély pillantást küldött Debbiehez, Debbie könnyedén bólintott. Martin kutyája odafeküdt az ajtóba. Jézus fölvette az üveget, amelyben még mindig volt ital. Utolérte egy kirakat elôtt, amelyben óriási televíziós képernyô villogott.

– Egy szót se többet – mondta Irene.

– Bocsáss meg – mondta Gregor.

– Olyan szánalmas ez – mondta Irene – olyan szörnyû, hogy mindjárt rosszul leszek.

– Bocsáss meg – mondta – a lépembôl jött. Romlott spleen.

– Eredj innen – mondta Irene.

Gregor félreállt.

Irene feje fölött tv-képernyô lüktetett. Amerikai nô egy szappanoperában, középkorú, konfekciós, szépen fésült. A nô beszél, a férfi pohárral a kezében jár föl és alá a kandalló elôtt.

– Csak még valamit – mondta Irene. – Csak még egy szót.

Háta mögött a szépen fésült nô is mondott valamit. A hangot nem lehetett hallani.

– Azért jöttem, hogy megmondjak valamit. És meg is mondom. Éspedig azért, mert soha többé nem fogjuk látni és nem fogjuk hívni egymást. Soha. Soha többé.

A nagy kép a kirakatban még nagyobb lett, a kamera ráment a nô arcára. A nô szeme csillogott, talán könny is volt benne. Gregor tudta, mi következik. Hányszor láttuk már a modern imagológia ezen közismert jelenetét. Halkan, nyugodtan közölni fogja: gyerekem lesz.

Lassan, ijedten el fog mosolyodni. Egy szlovén vagy egy magyar filmben sírva fakadna és elbotorkálna az esôverte utcán. Az amerikai filmben el fog mosolyodni. Elmosolyodott.

– Férjhez megyek – mondta Irene. – Most már mindegy.

A férfinak a képernyôn, aki egy másodperce még dühösen járkált föl és alá, most megremegett a szája széle. A kamera az arcára tapadt. Egy szlovén filmben most tördelni kezdené a kezét. A lakktól fénylô, hibátlan frizurájú férfi pedig elmosolyodott majd hahotázni kezdett, karjába kapta a nôt, erôs férfi volt, és táncra perdült vele a kandalló elôtt. A kamera behatolt a kandallóba, a vígan lobogó tûzbe. Felvillantak a reklámok.

– Most már mindegy – mondta Irene – most már megmondhatom. Miattad fogok férjhez menni.

Gregor érezte, hogy megremeg a szája széle. Irene egy pillanatig nézte: vajon képes-e fölfogni?

– Hogyan – mondta Gregor.

– Hallgass – mondta Irene. – Ezen a tavaszon beléd szerettem. Csak úgy, hirtelen. Peterrel össze fogunk házasodni, éspedig azonnal, mivel szerelmes voltam beléd. – Eddig azt hittem – mondta Gregor óvatosan – hogy ilyesmiért a nôk válni szoktak. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – mondta Irene egészen halkan, és a keze ismét megremegett, amikor tétován a hajához nyúlt. – Akaratom ellenére történt... aztán... Te persze elmész, és az egésznek nem volt semmi értelme. Ó, Gradnik! ”, Gregor! Érted már?

– Akarom mondani, ez bármikor megtörténhet velem, ha nem állítom le magam. Most. Azonnal. Definitíve.

Most is egészen mondta ki a mondatokat, mint aki ítéletet hirdet.

– Éspedig az egyetlen lehetséges módon. Definitíve. Ítélet. Pont. Fellebbezésnek helye nincs.

– Akármilyen furcsa, és ha nem értem is igazán – mondta Gregor lassan, miközben arcán villogtak a televízió fényei –, hogy máshoz mész férjhez, éspedig énmiattam, de magad miatt is, azért búcsúzóul meghívhatlak a Lafitte-ba? Ott énekel Lady Lili. Erôs szláv akcentussal.

Meghívhatta. Irene is ilyennek képzelte a búcsút. Szomorúnak. És bár a búcsúk általában olyanok, mint amilyen ez a búcsú volt nem sokkal az elôbb, Rigbynél. Gyors távozás, téblábolás az utcán és Liana hangos nevetése, ami ott cseng a fülükben. Ott nem volt televízió, sem wrestling, sem szappanopera. A lokál üresen állt, megint vasárnap késô este volt, a turisták eltûntek, a svábbogarak aludtak, Lady Lili énekelt, és itt volt most a magányos utazás Barataria Bay felé, a magányos madarak, ahogy röpülnek a mocsár fölött, a hang az üres teremben, az emlékezés, a hallgatás órája. Gregor hirtelen megrázkódott. A bárpultnál ott ült Louisa Dimitrovna Kordachova. A jelenet annyira ismerôs volt, olyan pontosan ismerôs, hogy elôször azt hitte, alkoholos látomása van. A kis pincérlány a szeplôivel, és azon a könnyeivel, megint ott ült, és valamit mesélt a pincérnek.

Amikor meglátta, hogy Gregor észrevette ôt, nyugtalan lett. Jeleket adott neki, valamit közölni akart vele. De Gregor nem tudott fölállni, nem tudta meghallgatni a panaszát, itt most életének egy sorsdöntô eseménye zajlott éppen. Vele és Irene-nel zajlott, Gregor részeg volt, és mindegy volt neki, mi van azzal a lánnyal, akit a jó angyala állandóan faképnél hagy.

Irene azt mondta, a Storyville-ban a Dirty Dozen játszik. Még egyszer hallani akarta ôket, azt a kikötôi zenét. Miközben elhaladtak a bár elôtt, Louisa mély és idegen hangon, egy öregasszony hangján ezt mondta:

– Szörnyû dolgok történnek manapság.

Ettôl a furcsa hangtól Gregort kilelte a hideg, nem attól a szótól, hogy „szörnyû”, hanem attól a szörnyûségtôl és iszonyattól, ami ezt az elváltozott hangot átjárta. Ez nem az a hang volt, amelyik a fiújáról beszélt, aki egy disznó, sem az a hang, amelyik mondott volna valamit a de Perlainpainpain-vállalkozásról, ez egy félelmetes hang volt. Egy pillanatra megjelent Gregor szeme elôtt a két férfi, ahogy ott álltak Gumbo ajtajában, és az a sötét gyanúja támadt, hogy a szörnyûség azzal a kettôvel kapcsolatos. Nem tudott, nem tudott arra gondolni. Mindent nem gyôzött. Szappanoperát is meg krimit is egyszerre. Nem ment. Nem az ô dolga. Az ô dolga Irene, irány a Storyville. A Dirty Dozen. Elhessegette a lány hangját, elhessegette a gyanút. Elmentek a Storyville-be. Az utcán kézen fogva mentek. A forró májusi levegô remegett.

A Storyville-ben a buli a vége felé járt. Az emberek bementek a teraszról a terembe, be a terembe és onnan ki. Csak néhány asztalnál ültek már. A tizenkettes az utolsó számot játszotta. A szinte üres teremben élesen szóltak a fúvósok, mintha kés futott volna bele oda, a fájó keblébe.

Hármat mutatott az óra, és Irene azt mondta, jó volna megreggelizni. Ezt úgy hívják, mondta, ha nem tudnád, hogy jazz breakfast. Én babos rizst eszem. Itt mindig tartanak. Sok fokhagymát raknak bele. New Yorkban magam fogom készíteni. Gregort nem érdekelte, mit fog maga készíteni, csak az érdekelte, hogy ez az étel megy-e a whiskyhez. Megy, ez mindenhez megy. Mielôtt fölülök a gépre, és ez nemsokára itt lesz, még akarok inni egy kávét a French Marketon, reggel, forrón, forró tejjel. Mindent akart, de mindent az utolsó éjszaka, mindent végig.

A Dirties már a hangszereket pakolta. Egy fekete a terembôl odaült a zongorához, és megtáncoltatta ujjait a billentyûkön. Kongón visszhangzott az üres teremben.

Irene odahívta a pincért és két pohár vizet rendelt. Csapvizet. New Orleans-ben senki sem iszik csapvizet. A csapvíz a Mississippibôl való. Azt akarta inni.

Biztos, hogy a csapból van?

Biztos, mondta a fekete férfi, még a lábad is megmoshatod benne, baby. És felröhögött a fehér fogaival.

Azt mondják, aki iszik a folyó vizébôl, az visszatér a városba. Másutt pénzérmeket dobálnak a kutakba, itt isznak a Mississippibôl. Azt a barnássárga vizet isszák, ami valaha a sárgalázat hozta.

Irene vígan emelte poharát a fénybe.

Ez az, mondta, ez a Mississippi vize.

Kiitták fenékig.

Megremegett a válla, és egyszerre sírni kezdett. Ég a szemem, mondta, elveszítettem a kontaktlencsémet. Keresték a lencsét, Irene fölemelte az ujjbegyével a piszkos terítôrôl.

Részeg vagyok, mondta. Jézusom, jaj de részeg vagyok.

Ették a barna babfôzeléket meg a rizst. Fokhagyma, parfüm, whisky, a hajnali óra szaga szállt.

És mi ez a korai óra, amely az írónak termett?

A fekete a zongoránál odaigazította a szájához a mikrofont.

Ott, mondta, hogy csak úgy dübörgött a hangja a teremben, ott a második sorban, azok ott ketten babos rizst esznek. Ez most nekik szól.

És játszani kezdte és énekelni a különös bluest, amit Gregor soha többé nem fog hallani:

I love you once,

I love you twice,

I love you next to beans and rice.

Nem ittak kávét. Nem mentek Gregorhoz. Irene lakására mentek. Elôször. És utoljára. Cigarettáztak a balkonon, nekidôltek a korlátnak és nézték az utcát. Fent, a folyó töltése fölött hajnalodott. Hajnali madarak keltették a reggelt a füttyükkel. A sarkon valaki locsolta az utcát, a járdakövek csillogtak a halványsárga pirkadatban. Aztán bementek az üres, teljesen üres lakásba. A nappaliban feküdtek le a becsomagolt bôröndök és csomagok mellé a földre.

Ott várták meg a reggelt és a taxit, amely hosszan dudált lent az utcán.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/