TÉLMÚLATÁS

Nemrég voltam a városban. Talán egy hónapja lehetett. Lent, Silver Bow-ban végül elfogyott a munka, és mikor az idô hûvösre fordult, nem maradtam ott lenn, hanem visszaköltöztem az anyámhoz Bitterrootba, hogy leparkoljak, és félretegyem a bevételeimet rosszabb napokra.

Az anyámnak volt akkoriban egy barátja, egy vén tekergô, név szerint Harley Reeves. Harleyval nem igazán jöttünk ki, bár ezért nem hibáztatom. Lent Gillette mellett, Wyomingban otthagyta a munkahelyét, mert véget ért a fellendülés. Ugyanazt csinálta anyámnál, amit én, csak ô érkezett elôbb. Akkoriban nagy elbocsátások voltak. Nehéz idôk jártak Montanának azon a részén, és úgy tûnt, hogy egyhamar nem is lesz változás. Kettejüknek ez volt az utolsó próbálkozásuk, mind a ketten hatvanon felül voltak már. Két idegen élt együtt abban a kis házban, amit az apám hagyott hátra.

Így hát egy hét múlva felköltöztem a városba, egy nyomorúságos kis lakásba, a Burlington Északi pályaudvarral szembe, és vártam. Nem volt semmi dolgom. Tévét néztem. Beültem egy bárba. Lesétáltam a Clark Fork folyóhoz horgászni, oda, ahova építettek egy kis parkot. Csak teljen valahogy az idô. Az ember azt hinné, hogy jó az, ha minden ideje szabadidô, de ez csak képzelgés. Így éreztem akkoriban, hogy sarokba szorítottak, és nem tudtam, mi lesz velem egy hét múlva, és ez egy olyan érzés, ami benne marad az emberben, és határt szab a jókedvének. És azt senki nem szereti.

Little Troy Burnhammel iszogattam a Top Hat-ben, a vadászszezonról beszélgettünk, amikor egy nô, aki addig a bár utca felôli oldalán üldögélt, felállt, és átjött hozzánk. Láttam már ezt a nôt egy párszor különbözô bárokban. Általában délután három tájt szokott lejönni, vagy úgy késô este táján, amikor én már hazafelé szállingóztam. A légierô katonáival szokott táncolni, aztán rendszerint lenn maradt iszogatni és beszélgetni késô estig. Gondolom, általában elment végül valakivel. Egyáltalán nem nézett ki rosszul. Szôke volt, feltûnô, sötét mandulaszemekkel, fekete volt a szemöldöke, és széles a csípôje. Olyan harmincnégy éves lehetett, bár az is lehet, hogy negyvennégy volt, vagy huszonnégy, mert állandóan ivott, és az állandó ivásnak kétféle hatása lehet, különösen a nôknél. De amikor elôször megláttam, rögtön az jutott eszembe: „Na, ez elindult a lejtôn.” Talán egy bányász felesége lehetett, aki Butte-ból sodródott ide, vagy egy farmer asszonya, aki egyszer csak megszökött a férjétôl, ami elôfordul. Vagy még rosszabb. És nem éreztem kísértést. A baj könnyen jön, de sokba kerül megszabadulni tôle – errôl így kell gondolkozni.

– Adtok tüzet? – kérdezte a nô.

Az asztalunk mellett állt. Nolának hívták. Nola Fosternek. Ezt hallomásból tudtam. Nem volt részeg. Délután négy volt, és senki nem volt ott, csak Troy Burnham és én.

– Ha mesélsz egy szerelmes történetet, megteszek érted bármit a világon – mondta Troy.

Mindig ezt mondta a nôknek. Bármit megtenne értük a világon valamiért cserébe. Troy egy ejtôernyôs baleset következtében tolószékben ül, és sokat nem tudna tenni. Középiskolás korunk óta voltunk barátok, meg még régebbrôl. ‘ mindig alacsony volt, én meg magas. De Troy kiválóan birkózott, és Montanában díjakat is nyert, én viszont semmi ilyesmit nem csináltam – egyszer boxoltam egy kicsit, ennyi. A Ryman utcában laktunk mind a ketten, azokban a kis lakásokban, bár Troy-nak ez állandó lakhelye volt, és taxizással kereste a kenyerét, én viszont reménykedtem, hogy elôbb-utóbb találok valami jobbat.

– Szeretnék hallani egy szerelmes történetet – mondta Troy, és rendelt Nola Fosternek valami italt.

– Nola, Troy. Troy, Nola – mondtam, és tüzet adtam Nolának.

– Találkoztunk már? – kérdezte Nola felém pillantva, miután leült.

– Igen. Az East Gate-ben. Valamikor régebben – mondtam.

– Az egy nagyon jó kis bár – mondta elbûvölôen. – De úgy hallom, gazdát cserélt.

– Szeretek ismerkedni – mondta Troy, miközben vigyorgott, és igazgatta a szemüvegét. – Na halljuk azt a szerelmes történetet.

Közelebb húzta magát az asztalhoz, a feje és a széles vállai így az asztal fölé kerültek. Troy a baleset következtében elveszítette az egész csípôjét. Van ott lenn neki valami, de csípôje, az nincs. A taxijában rudak helyettesítik a pedálokat, és speciális ülést kellett betenni. Troy egyszerre erôs és törékeny, bár a legtöbb helyzetben éppúgy elboldogul, mint bárki más.

– Voltam szerelmes – mondta Nola halkan, miután a pincér kihozta neki az italt, és ô ivott egy kortyot. – És most nem vagyok.

– Ez egy rövid szerelmes történet – mondtam.

– Lesz ez hosszabb is – vigyorgott Troy. – Nincs igazam? Egészségetekre – mondta, és megemelte a poharát. Nola megint felém pillantott. – Jó’ van, egészség’ – mondta, és ivott egy kortyot.

Két férfi biliárdozni kezdett a terem távolabbi végében. Felkapcsolták az asztal fölötti lámpát, és hallottam, ahogy koccannak a golyók, és valaki azt mondja: „Robbantsál, Craft.” Aztán csattanás.

– Nem érdekel ez benneteket igazán – mondta Nola. – Csak részegek vagytok, ennyi az egész.

– Dehogyisnem érdekel – mondta Troy. Troy-ban mindig van lelkesedés. Pedig lenne oka panaszkodni, de soha nem hallottam, hogy kitört volna belôle. És azt hiszem, hogy nagy szíve van.

– Hát te? Mi is a neved? – mondta Nola.

– Les – mondtam.

– Jó, akkor Les – mondta. – Nem érdekel ez téged, ugye?

– Dehogyisnem érdekli – mondta Troy, és felkönyökölt az asztalra, kihúzta magát. Egy kissé részeg volt. Talán mindannyian azok voltunk egy kissé.

– Mért ne? – mondtam.

– Látod? Úgy is van. Les többet akar. Olyan, mint én.

Nola csinos asszony volt. Volt benne valami méltóság, ami nem volt azonnal észrevehetô, és Troyt ez teljesen lenyûgözte.

– Jól van – mondta Nola, és ivott egy kortyot.

– Na mit mondtam? – mondta Troy.

– Tényleg azt hittem, hogy haldoklik – mondta Nola.

– Kicsoda? – mondtam.

– A férjem, Harry Lyons. Már nem használom a nevét. Valaki mesélte már nektek ezt a történetet, nem?

– Nekem ugyan nem! A fenébe is – mondta Troy –, hallani akarom ezt a történetet.

Mondtam, hogy én se hallottam még, bár azt igen, hogy van valami történet.

Nola szívott egy slukkot a cigarettájából, és ahogy ránk nézett, a tekintetébôl láttam, hogy nem hisz nekünk. De folytatta mégis. Lehetséges, hogy akkor már egy újabb italban reménykedett.

– Ilyen halál kinézete volt. Koszorúér elszaródás, így hívják. Sápadt volt, és a szája lefittyedt, mintha látná a halált. A szíve már elszállt egyszer júniusban, és volt egy olyan érzésem, hogy egy reggel kimegyek a konyhába, és ott fogom találni, ráborulva a pirítósra.

– Hány éves volt ez a Harry? – mondta Troy.

– Ötvenhárom. Jóval idôsebb volt nálam.

– Az már szívbaj – mondta Troy, és felém intett a fejével. Hébe-hóba neki is vannak problémái a szerveivel. Azt hiszem, megsüllyedtek egy kissé, amikor becsapódott a földbe.

– A férfiak furcsán kezdenek viselkedni, amikor érzik a halált – mondta halkan Nola. – Úgy nézik, hogy jön-e már, bár Harry még mindennap kijárt dolgozni a Champions-ba, ott volt becsüs. Meg engem is figyelt állandóan. Figyelte, hogy felkészültem-e rá, gondolom én. Ellenôrizte a biztosítást, kiegyenlítette a folyószámlát, megmutatta a páncél-kulcs helyét. Ilyesmi. Bár én is ezt csinálnám. Ki nem?

– Hogy a fenébe ne – mondta Troy, és bólintott megint. Troyra nagy hatással volt ez az egész, ezt láttam rajta.

– És én is csináltam az egészet vele együtt, ezt elismerem – mondta Nola. – Szerettem Harryt. De ha meghal, hova menjek? Haljak utána én is? El kellett terveznem a magam életét. Úgy kellett gondolkoznom, hogy Harry egy bizonyos pontig nélkülözhetô. Legalábbis az én életemben.

– Valószínûleg ezért figyelt állandóan – mondtam. – ‘ nem érezte magát nélkülözhetônek, amíg életben volt.

– Tudom – mondta Nola, és komolyan rámnézett, majd ajkához emelte a cigarettát. – De volt egy barátnôm, akinek a férje megölte magát. Bement a garázsba, és beindította a motort. És a felesége nem volt rá felkészülve. Legalábbis lelkileg nem. Azt hitte, hogy a fékpofákat megy ki fölszerelni. És akkor kiment megnézni, és ott volt. Végül el kellett költöznie Washingtonba. Teljesen elveszítette az egyensúlyát. Meg a házát is.

– Ez egyik se jó – csóválta a fejét Troy.

Nola folytatta:

– Hát én nem fogok így járni, mondtam magamnak. Gondoltam, ha Harry gyanút fog, hát legyen úgy. Volt, hogy néha felébredtem, és néztem, ahogy ott alszik mellettem, és arra gondoltam: Halj meg, Harry. Ne tipródj tovább.

– Azt hittem, ez egy szerelmes történet – mondtam. Majd elnéztem arrafelé, ahol a két férfi biliárdozott. Az egyik éppen krétázott egy dákót, a másik pedig az asztal fölé hajolt, és lökéshez készülôdött.

– Az lesz, az lesz. Csak várd ki a végét – mondta Troy.

Nola kiitta a poharát.

– Garantálom, hogy az lesz – mondta.

– Akkor meg halljuk – mondtam. – Térjünk rá a szerelmi részre.

Nola ekkor furcsán nézett rám, mintha valóban tudtam volna elôre, hogy mi következik, és arra gondolt, hogy talán el akarom elôle mesélni a sztorit. Felszegte az állát.

– Harry hazajön egy nap. Mint maga a halál, ahogy szokott. De azt mondja nekem: „Szívem, meghívtam néhány barátot. Nem mennél le sztékért Albertsonhoz?” „Mikorra jönnek?” – kérdeztem. „Egy órán belül” – mondta. „Egy óra!?” – gondoltam, mert azelôtt soha nem hívott meg senkit. Inkább bárokba jártunk. Nem fogadtunk vendéget. De csak annyit mondtam: „Jól van. Megyek, hozok sztéket.” Beültem a kocsiba, mentem, hoztam a sztéket. Arra gondoltam, hogy Harrynek meg kell adni, amit kér. Ha vendéget akar, és sztéket, hát meg kell kapnia. A férfiak haláluk elôtt furcsa dolgokat kívánnak.

– Tény, hogy így van – mondta Troy komolyan. – Teljesen halott voltam négy percig, amikor becsapódtam. És nem álmodtam semmi másról, csakis homárról, egész végig. És azelôtt nem is láttam homárt, bár azóta már igen. Lehet, hogy a mennyországban azt szolgálnak fel – mondta Troy, és ránk vigyorgott.

– Hát ez nem a mennyország volt – mondta Nola, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy italt –, mert amikor visszaértem, Harry ott ült három varjú indiánnal, benn az én házamban, ültek a nappaliban, és Mai Tais-t iszogattak. Egy férfi és két nô. A barátai, mondta, a gyárból. Vendégeket akart hívni, mondta. Pedig Harry szigorú mormon nevelést kapott. Nem mintha ez számítana, mondjuk.

– Úgy látszik, megváltoztak az érzelmei – mondtam.

– Az megtörténhet – mondta Troy komolyan. – A mormonok már nem olyanok, mint régebben. Régebben gonoszak voltak, de ez megváltozott. Bár úgy tudom, a színesbôrûeket még mindig nem engedik be a templomba.

– Ezek viszont benn voltak az én házamban. Elég, ha ennyit mondok. És nincsenek elôítéleteim. De a leopárd, ha pöttyös, ha nem, leopárd marad. Nekem ezek mind egykutyák. De kedves voltam hozzájuk. Bementem rögtön a konyhába, betettem a sztéket a sütôbe, feltettem egy kis krumplit fôni, elôvettem egy kis borsót a fagyasztóból. És visszamentem közéjük iszogatni. Üldögéltünk és beszélgettünk vagy egy fél órát. Beszélgettünk a gyárról. Beszélgettünk Marlon Brandóról. A férfi és az egyik nô házasok voltak. A férfi Harry munkatársa volt. A másik nô meg a férfi feleségének a húga. Winona. Van Mississippi államban egy ugyanilyen nevû város. Utánanéztem. És a sok kedvesség és barátság után visszamentem a konyhába meghámozni a krumplijaimat. Ez a másik nô, a Bernie nevezetû, meg jött velem, gondolom segíteni. És ahogy ott állok, és fôzôcskézek a kis tûzhelyen, ez a Bernie egyszer csak megszólal: „Nem tudom, hogy csinálod ezt, Nola.” „Mit hogy csinálok, Bernie?” – kérdeztem. „Hát hogy hagyod, hogy Harry meg a húgom ezt csinálják, és még csak nem is zavartatod magad. Én úgy nem bírtam ezt a férjemben.” És akkor megfordultam, és ránéztem erre az asszonyra. „Winona” – jutott eszembe. Olyan szokatlannak tûnt, hogy egy indián nôt így hívjanak. És akkor elkezdtem ezt a nevet üvölteni: „Winona, Winona” – üvöltöttem egyenesen a tûzhelyre, ahogy csak a torkomon kifért. Egy percre kiborultam, asziszem. Sikoltoztam, kezemben a forró krumplival. A férfi futva jött be a konyhába. Claude Okos Ellenség, így hívták. Claude rettentô kedves volt. Megmentett attól, hogy kárt tegyek magamban. De amikor elkezdtem üvölteni, Harry, gondolom, rájött, hogy mindennek vége. És ezzel a Winona asszonnyal kiszökött az ajtón. De még a kocsiig se jutott el, amikor megállt a szíve. Miokardiális infarktust kapott, ott kinn a járdán, ennek a Winonának a lábai elôtt. Gondolom, azt hitte, hogy remekül érezzük majd magunkat. Szépen együtt fogunk vacsorázni. És hogy sohasem fogom megtudni, mi a helyzet. Csak azzal nem számolt, hogy Bernie kinyitja a száját. – Lehet, hogy csak több figyelmességet szeretett volna tôled – mondtam. – Lehet, hogy nem tetszett neki, hogy nélkülözhetônek tartják, és így próbálta jelezni.

Nola komoly tekintettel nézett rám: – Gondoltam erre – mondta. – Többször is – tette hozzá. – De ez sértô lett volna. És Harry Lyons nem olyan ember volt, aki megbántja a másikat. ‘ inkább sumák volt. Azt hiszem, hogy egyszerûen csak azt szerette volna, ha mind összebarátkozunk.

– Ez hihetônek tûnik – bólintott Troy, és rám nézett.

– Mi lett Winonával? – kérdeztem.

– Mi lett Winonával? – Nola ivott egy kortyot, és hidegen végigmért. – Winona elhordta magát Spokane-ba. Mi lett velem, ez jobb kérdés lett volna.

– Mért, te itt vagy velünk – mondta Troy lelkesen. – Remekül vagy. Bár Les és én lennénk olyan jól, mint te. Les-nek nincs munkája. Nekem nincs szerencsém. Hármunk közül te vagy a legjobban szerintem.

– Szerintem meg nem – mondta Nola ôszinte hangon, és elfordult, a biliárdozó férfiakat bámulta.

– Mit hagyott rád? – kérdeztem. – A Harry.

– Kétezret – mondta Nola hidegen.

– Az nem sok – mondtam.

– És a szerelmes történet is szomorú volt – csóválta a fejét Troy. – Szeretted ôt, és rohadtul végzôdött. Mint a Shakespeare-nél.

– Eleget szerettem ôt – mondta Nola.

– És mit szólsz a sporthoz? Szereted a sportot? – mondta Troy.

Nola ekkor furcsán nézett Troyra. A székében ülve Troy nem igazán látszik egész embernek, és néha teljesen hétköznapi szavak meglepôen hangzanak a szájából. És az elôbbi kérdésén Nola meglepôdött. Én már hozzászoktam az ilyesmihez ennyi év után.

– Mér’, síelni akarnál? – kérdezte Nola, és rám pillantott.

– Horgászni – mondta Troy, és megint felkönyökölt. – Menjünk el mind a hárman horgászni. Fejezzük be a nyûglôdést.

Olyan volt, mintha rá akarna verni az asztalra.

Azt fontolgattam, hogy mikor lehetett utoljára nôvel. Tizenöt évvel ezelôtt, talán. És arról most már le kell mondania mindörökre. De már az is élményt jelentett neki, hogy itt ült, és beszélgethetett Nola Fosterrel, és én nem akartam az útjába állni.

– Senki nem lesz most kint – mondta. – Fogunk egy halat, és jókedvünk lesz tôle. Kérdezd meg Les-t. ‘ már fogott halat.

Akkoriban kijártam reggelente, miután megnéztem a Today Show-t. Ezzel is elütöttem egy órát. A folyó épp kettészeli a várost, és öt perc alatt le lehetett sétálni. Fenekezni szoktam, a motelek alatt fekvô részen, felettem a kék ég, a távolban, Bitterroot irányában, ahol az anyám háza állt, fehér hegyek magaslottak. Néha vadludakat is láttam, amint röpültek vissza a szálláshelyükre. Furcsa volt az a tél. A január olyan volt, mint egy tavaszi nap, és a Chinook hegység meleg szelet fújt le ránk a keleti lejtôkrôl. Volt néhány nap, amikor hûvös volt, vagy hideg, de sok napunk melegen telt, és jeget csak a mélyedésekben lehetett látni, ahová nem sütött be a nap. Az ember kisétálhatott a folyóhoz, és egy hosszú dobással elérhetett egészen odáig, ahol a folyó mélyén halak tanyáztak, a sodrás alatti hideg állóvízben. És ettôl hajlamos volt azt hinni, hogy a dolgok majd jobbra fordulnak.

Nola rámnézett ekkor. A horgászás ötletét badarságnak tartotta, ebben biztos vagyok. Bár lehet, hogy csak nem volt pénze vacsorára, és arra gondolt, hogy esetleg vehetnénk neki valamit. Vagy lehet, hogy még soha nem volt azelôtt horgászni. Vagy lehet, hogy éppúgy tudta, mint én, hogy lejtôre került, és hogy a lejtô alján minden mindegy lesz, és most felkínáltak neki valami újat, amit azért érdemes kipróbálni.

– Nagy halat fogtál, Les? – mondta Nola.

– Nagyot – mondtam.

– Látod? – mondta Troy. – Szoktam én hazudni? Vagy nem szoktam?

– Lehet, hogy szoktál – mondta Nola. Utána furcsán nézett rám, de úgy láttam, hogy ugyanakkor kedvesen:

– Milyen fajta hal volt?

– Barna pisztráng. Fenekezéssel fogtam. Nyúlfülével – mondtam.

– Nem tudom, mi az – mondta Nola, és elmosolyodott. Láttam, hogy nem bánja a játékot, mert elpirult, és ez jól állt neki.

– Melyiket nem tudod? – mondtam. – A barna pisztrángot vagy a nyúlfülét?

– Azt – mondta.

– A nyúlfüle, az egy légyfajta – mondtam.

– Értem – mondta Nola.

– Menjünk ki a szabadba most az egyszer – mondta Troy hangosan, miközben elôre-hátra mozgatta a székét.

–Elmegyünk horgászni, aztán eszünk egy rántott csirkés szendvicset. Troy fizet.

– Mit veszíthetek? – mondta Nola, és megrázta a fejét. Mosolyogva nézett ránk, mintha azt gondolta volna, hogy valamit azért mégiscsak veszíthet.

– Te csak nyerhetsz ezen – mondta Troy. – Gyerünk.

– Ja, biztos – mondta Nola. – Ha te mondod. Kiléptünk a Top Hat-bôl, Nola Troy székét tolta, én meg jöttem mögöttük.

A Front utcán meleg, szinte májusi este fogadott minket, bár a nap már letûnt a hegyek mögött, és majdnem sötét volt. Keleten, a sötét oldalon, a Zafír hegység mögött mély berillkék volt az ég, de a nap fölött lazacrózsaszínben tündökölt. Mi meg benne voltunk a dolgok közepében. Félrészegen azon erôltettük a fantáziánkat, hogy valami kellemes idôtöltést eszeljünk ki.

Troy járgánya az épület elôtt parkolt. Troy odagurult hozzá, és megpördült.

– Hadd mutassam be ezt a remek kis trükköt – mondta vigyorogva. – Szállj be, Les, és indíts. Maradj ott, aranyom, és figyelj engem.

Nola, kezében az itallal, megállt a Top Hat bejárata mellett. Troy kiemelte magát a székébôl, le a betonra. Én beszálltam a kocsiba Troy kezelôrúdjai közé, megemeltem az ülést, és a bal kezemmel indítottam.

– Kész vagyok – kiabálta Troy. – Gyere lassan elôre. Gyere fel.

Én pedig felmentem.

Aztán Nola hangját hallottam: – Te jó Isten – mondta, és láttam, hogy a fejét fogva elfordul.

– Jaj. Jaj – üvöltött Troy.

– Te jó Isten, a lábad – mondta Nola.

– Egyáltalán nem fáj – üvöltött Troy. – Csak egy kis nyomás az egész.

A helyemrôl nem láttam.

– Jó, most már látom – mondta Nola, és elmosolyodott.

– Tolass vissza, Les. Csak lazán tolass vissza – kiabálta Troy.

– Meg ne csináljátok még egyszer – mondta Nola.

– Elég volt egyszer, Troy – mondtam neki. Senki nem volt az utcán rajtunk kívül. Eszembe jutott, milyen furcsa lenne, ha ezt úgy látná valaki, hogy nem tud semmit elôre. Egy férfi azzal szórakozik, hogy ráhajt egy másik férfi lábára. Bár valószínûleg csak annyit mondana magában az illetô, hogy: „Á, csak részegek.” És igaza lenne.

– Oké, jó’ van – mondta Troy. Még mindig nem láttam. De visszaálltam a parkolóhelyre, és vártam. „Segíts most egy kicsit, aranyom” – hallottam Troy hangját, amint odaszólt Nolának. „Leszállni könnyû, de az öreg Troy nem tud egyedül visszaülni. Segítened kell neki.”

Nola benézett rám a taxiba, a pohár még mindig a kezében volt. Furcsán nézett, mintha kérni akart volna valamit, de nem tudtam, mit akar, így nem adhattam választ. Végül letette a poharat a járdára, és odament segíteni Troynak visszamászni a székbe.

Mire kiértünk a folyóhoz, sötét volt, mint egy veremben. A folyó egy nagy ûr volt, aminek a létezését csak hallani lehetett, a háttérben a város fényei, és a folyón lefelé, egy mérföldnyi távolságra három híd állt meg a Champions papírgyár. Hideg lett, ahogy lement a nap, és eszembe jutott, hogy hajnalra a köd is leszállhat.

Troy ragaszkodott ahhoz, hogy hátra üljünk Nolával, mintha kibéreltük volna a taxiját, hogy elvigyen minket horgászni. Vezetés közben egy ejtôernyôs dalt énekelgetett, Nola pedig hozzám simult, hagyva, hogy a lába súrolja az enyémet. És mire leparkoltunk a folyónál, a Lion’s Head motel alatt, már kétszer megcsókoltam, éreztem rajta valami édes illatot, és végre felfogtam, mi az, amit tehetnék érte.

– Azt hiszem, lemegyek horgászni – szólt hátra Troy a kissé megemelt ülésbôl, a volán mögül. – Éjszakai horgászatra megyek. Kiviszem a székemet, a horgászbotomat, és mindent, ami kell, és jól fogom magam érezni.

– Tényleg, hogy tudsz te kereket cserélni? – kérdezte Nola. Eközben meg se moccant. Csak úgy eszébe jutott a kérdés. Az emberek mindenfélét kérdeznek egy nyomoréktól.

De Troyt mintha áramütés érte volna, hirtelen megfordult, és ránk meresztette a szemét. Addigra már átkaroltam Nolát, és csak ültünk ott a széles hátsó ülésen, elnézve Troy nagy fejét és a széles vállait, amelyek alatt csupán egy fél test volt, ami ért valamit.

– Te csak bízzál meg Kerék úrban – szólalt meg végül Troy. – Kerék úr is megcsinálja azt, amit egy egész ember megcsinál. – És felénk villantott egy ôrült mosolyt.

– Azt hiszem, én benn maradok a kocsiban – mondta Nola. – Megvárom a rántott csirkés szendvicset. Nekem az lesz a horgászás.

– A hölgyek számára egyébként is túl hûvös van – mondta Troy nyersen. – Kizárólag férfiak jöhetnek. Kizárólag tolószékes férfiak, ez az új szabály.

Ezek után Troyjal együtt kiszálltam a taxiból, kinyitottam a székét, és beletettem. Elôvettem a csomagtartóból a horgászcuccát, és összeszereltem. Troy nem tudott volna léggyel horgászni, ezért egy kis halat tettem fel a horogra, és elmagyaráztam neki, hogy vágja be jó messzire, és hagyja, hogy vigye a víz, egészen addig, amíg a mély részre nem ér, aztán úsztassa tovább, úsztassa be egészen a közepéig. Mondtam neki, hogy ezzel a stratégiával öt vagy tíz percen belül biztosan fog halat.

– Les – szólalt meg Troy a kocsi mögött, a hideg sötétben.

– Mi van? – mondtam.

– Te gondoltál már arra, hogy elkövess valami törvénytelen dolgot? Valami iszonyút. Hogy megváltozzon minden.

– Igen – mondtam. – Gondoltam már rá.

Troy horgászbotja most keresztbe feküdt a székén, azt markolászta, és nézett lefelé a homokos folyópartra, a sötéten csillogó víz felé.

– És mér’ nem követsz el valamit? – kérdezte.

– Nem is tudom, mit kövessek el – mondtam.

– Erôszakos bûncselekményt – mondta Troy. – Kövess el erôszakos bûncselekményt.

– Ja, hogy aztán elvigyenek a Deer Lodge-ba örökre – mondtam. – Vagy felakasszanak, hogy hintázzak egy kicsit. Az rosszabb lenne, mint ez, azt hiszem.

– Igazad van – mondta Troy, még mindig maga elé meredve. – De nekem, nekem el kéne követni valamit, nem? Valamit, a legrosszabbat, ami csak létezik.

– Nem, neked sem – mondtam.

Aztán felnevetett:

– Hah. Igazad van – mondta. – Azt soha. És elkarikázott a folyó felé, bele a sötétségbe, s eközben egyfolytában hahotázott.

A hideg taxiban utána egy jó ideig átölelve tartottam Nola Fostert. Csak tartottam a karjaimban, lélegeztem, és vártam. A hátsó ablakban látszott a Lion’s Head motel, az emberek gyertyafényben vacsoráztak a folyóra nézô étteremben. Láttam az „Isten hozta!” feliratot a bejárat fölött, de azokat nem, akiknek szólt. Láttam a hídon az autókat, hazafelé mentek, hogy otthon töltsék az éjszakát, és errôl Harley Reeves jutott az eszembe, aki az apám kis házában lakott Bitterrootban. Arra gondoltam, hogy anyámmal már ágyban lehetnek. Meleg! Eszembe jutott, hogy volt egy régi, kifakult tetoválás Harley vállán. Gyôzelem – ez volt ráírva. És ezt nehéznek találtam összefüggésbe hozni azzal, amit Harley Reeves-rôl tudtam, de jobban belegondolva, az is egyfajta gyôzelemnek fogható fel, amit rajtam aratott, és aminek köszönhetôen most ott volt, ahol volt.

Nola Foster megszólalt:

– A megbízhatatlan férfi a legrosszabb, azt tudod, ugye?

Gondolom, járt az agya összevissza. Abból, ahogy átölelt, éreztem, hogy fázik. Troy kinn ült a sötétben. Egyedül voltunk Nolával, és a szoknyája eléggé felgyûrôdött.

– Az tényleg nem jó – mondtam, bár abban a pillanatban nem igazán tudtam, hogy mit is jelent számomra a bizalom. Nem játszott semmi szerepet az életemben, és reméltem, nem is fog.

– Igazad van – mondtam, csak hogy boldoggá tegyem. Úgy éreztem, hogy képes leszek erre.

– Mit mondtál, mi a neved? – kérdezte.

– Les – mondtam –, Lester Snow. De hívhatsz Les-nek.

– Les Snow – mondta Nola. – Szereted, ha nincs hó?

– Általában igen – mondtam, és odatettem a kezem, ahová a leginkább vágytam.

– Hány éves vagy te, Les? – mondta.

– Harminchét – mondtam.

– Az már öreg.

– És te hány éves vagy? – kérdeztem.

– Én dolgom, nem?

– Végül is – mondtam.

– Figyelj, én hajlandó vagyok rá – mondta Nola –, de nem jelent nekem semmit. Csak egy dolog. Semmivel nem jelent többet, mint hogy épp ilyen a hangulatom. Érted? Érted ezt, Les?

– Értem – mondtam.

– De megbízható kell, hogy legyél. Különben senki vagy. Ezt is érted?

Közel voltunk egymáshoz. Nem láttam a város fényeit, se a motelt, se semmit. Minden mozdulatlan volt.

– Az hiszem, igen – mondtam. Csak a whisky beszélt belôlem.

– Akkor melegíts fel, Les – mondta Nola. – Melegíts fel.

– Fel fogsz melegedni – mondtam.

– Floridára gondolok – mondta ô.

– Felmelegítelek – mondtam én.

Elôször azt hittem, hogy egy vonat hangját hallom. Az embert sokféle hang emlékezteti a vonatra, ha a vasút közelében él. Ez egy huhú hang volt, hogy úgy mondjam. Hasonlított a vonat hangjára. Én meg feküdtem ott, és jó ideig figyeltem a hangot, és elképzeltem egy vonatot, amint a fénye keresztültör a sötétségen, valami északi hegyi hágón robogva, meg még gondoltam másra is, de már nem emlékszem, hogy mire. Aztán Troy tûnt fel a gondolataimban, és tudtam, hogy tôle származott a huhú hang.

Nola Foster megszólalt:

– Ez Kerék úr lesz. Lehet, hogy halat fogott. Vagy lehet, hogy vízbe fúlt.

– Igen – mondtam.

Felültem, hogy kinézzek az ablakon, de nem láttam semmit. Az alatt a rövid idô alatt leszállt a köd, és holnap, gondoltam, meleg lesz megint, bár akkor épp hideg volt. Nolával még a ruhánkat se vettük le közben.

– Kinézek – mondtam.

Kiszálltam, és belesétáltam a ködbe, és nem láttam mást, csak ködöt, és nem hallottam mást, csak a folyó zúgását. Troy már nem huhogott. Azt gondoltam: „Nincs itt semmi baj. Minden rendben.”

De amikor felértem a gát tetejére, Troy széke láthatóvá vált a ködben. Nem volt benne, és nem is láttam sehol. És akkor megdobbant a szívem. Hallottam, hogy kattant egyet a mellemben. És akkor azt gondoltam: „Ez a legrosszabb. Itt megtörtént a legrosszabb.” És kiabálni kezdtem:

– Troy, hol vagy? Kiálts azonnal.

És Troy visszakiáltott:

– Itt vagyok, itt.

És elindultam a hang irányába, nem a folyóból jött, hanem a partról. És amint mentem tovább, megláttam, természetesen nem a székében volt, hanem a hasán feküdt, lenn a földön, két kézzel markolva a horgászbotot, a damil messze benyúlt a folyóba, mintha be akarná húzni.

– Segíts már! – kiabált. – Fogtam egy hatalmas halat. Segíts már valahogy!

– Segítek – mondtam. Bár nem láttam, mit tehetnék. Nem mertem átvenni tôle a botot, a damilt megfogni pedig hiba lett volna. „Soha ne rántsd meg a halat!” – régi szabály. Így az egyetlen lehetôségem az maradt, hogy megragadjam Troyt, oly módon, mintha hozzá lenne nôve ahhoz a bothoz, amivel én horgászom, és addig tartsam, amíg vagy kifogjuk a halat, vagy elveszítjük. Leguggoltam mögé a hideg homokba, a sarkam földet ért, és felnyaláboltam a lábait – olyanok voltak, mint a gyufaszálak –, és fogtam, nehogy becsússzon a vízbe.

De Troy hirtelen vadul vonaglani kezdett a karjaim között.

– Engedj el, Les. Ne itt legyél. Menj be a vízbe. Ez be van akadva. Be kell, hogy menj.

– Ez ôrültség – mondtam. – Ott túl mély a víz.

– Nem, nem túl mély – üvöltött Troy. – Már mindjárt megvan.

– Te megôrültél – mondtam.

– Az Istenért, Les, menj már be. Nem akarom elveszíteni.

Ekkor a sötétben egy pillanatra ránéztem Troy ijedt arcára. A szemüvege már leesett. Az arca vizes volt. A tekintete egy kétségbeesett ember tekintete volt, egy olyan emberé, akinek már nincs miben reménykednie, de aki valami különös módon elveszítheti mindenét a világon.

– Ez hülyeség. Ez tiszta hülyeség – mondtam, mert annak tartottam. De felálltam, odasétáltam a folyó széléhez, és beléptem a hideg vízbe.

Még egy hónap volt a hegyekben az olvadás kezdetéig, és a folyó vize olyan hideg és metszô volt, amikor beleléptem, mint az üvegszilánk, bár a testem ott, ahol víz érte, azonnal elgémberedett, és a két lábfejem úgy koccant a fenéken, mint két tégla.

Troynak nem volt igaza, ami a mélységet illeti. Kézfejemmel a damilt követve kb. tíz métert tehettem meg, de akkor már a térdemig ért a víz, és éreztem, hogy a fenék tele van sziklákkal, és a folyó olyan zajjal áradt körülöttem, hogy hirtelen félni kezdtem.

Miután további öt métert megtettem, és a víz már a combomig ért, és nyilallt a lábam a hidegtôl, egyszer csak beleütköztem abba a farönkbe, amelybe Troy hala beleakadt, és rájöttem, hogy elgémberedett kezeimmel semmiképpen sem tudom majd kiemelni a halat a vízbôl, de még csak megfogni sem. És hogy igazából csak abban reménykedhettem, hogy képes leszek letörni azt az ágat, amiben elakadt a damil, hogy a hal visszakerüljön a sodrásba. Aztán Troy majd esetleg kihúzza, vagy még idôben visszaérek a partra, és kihúzom én.

– Látsz valamit, Les? – üvöltött Troy a sötétbôl. – Az Isten verje meg.

– Nem könnyû – mondtam, és megkapaszkodtam a farönkben, hogy el ne sodródjak. A lábaim már teljesen elgémberedtek. És azt gondoltam: „Lehet, hogy itt és most fogok meghalni. Milyen furcsa lenne ezen a helyen. És milyen furcsa lenne ezért a célért.”

– Siess már – üvöltött Troy.

És én magam is szerettem volna sietni. Csak éppen miután a kezemmel egészen a rönkig követtem a damilt, ott rátapintottam valamire, ami nem hal volt, és nem is a farönk, hanem valami egészen más, valami, amit felismerni véltem, bár nem tudom, hogy mirôl. „Egy ember – gondoltam –, ez egy ember.”

De amint tovább kotorásztam a farönk ágai között és a körötte lévô fahordalékban, egyre mélyebbre nyúlva a vízben, amit sikerült kitapogatnom... egy állat volt. Ujjaimmal hozzáértem a hideg, kemény bordákhoz, a lábakhoz, és a rövid, sima nyakhoz. Körbetapogattam a nyakát, a fejét, hozzáértem az orrához és a fogaihoz, hát egy ôz volt, bár nem kifejlett példány, még egy éves sem lehetett. És amikor megtaláltam azt a pontot, ahol Troy ezüst horga felszaladt a nyak húsába, már tudtam, hogy az ôz még azelôtt szorult oda, mielôtt Troy horga beleakadt, és hogy Troy akkor húzta ki magát a székébôl, amikor megpróbálta kiszabadítani.

– Mi az? Tudom, hogy egy barna pisztráng lesz. Ne mondd, hogy nem az, Les, meg se próbálj ilyet mondani.

– Megvan – mondtam. – Mindjárt kiviszem.

– Oké, hozd már, a fenébe is – kiáltott Troy a ködbôl.

Nem volt nehéz kiszabadítani az ôzet a rönk ágai alól, és rövidesen ott lebegett a víz tetején. Bár miután ezzel kész voltam, elgémberedett lábaimmal nehezemre esett a rohanó vízben úgy megfordulni, hogy közben el ne essek, és ezért, mielôtt ellöktem volna magam a part irányába, a lassú vizek felé, belekapaszkodtam az ôzbe, hogy el ne veszítsem az egyensúlyom. És miközben ezen igyekeztem, az jutott eszembe, hogy ennél veszélytelenebb vállalkozások is végzôdtek már a Clark Fork folyóban vízbefúlással.

– Dobd fel jó magasra – kiáltotta Troy, amikor meglátott. Kihúzta magát, és úgy ült ott a homokban, mint egy kis bábu.

– Vigyázz rá, meg ne sérüljön – mondta nekem.

– Biztonságban van – mondtam. Ott úszott mellettem az ôz, de tudtam, hogy Troy nem látja.

– Mit fogtam? – kiáltott Troy.

– Valami szokatlant – mondtam, és némi erôfeszítéssel kirántottam az ôzikét a homokra, ledobtam, átfagyott kezeimet a hónom alá dugtam. Kocsiajtó csapódását hallottam a gát tetejérôl, abból az irányból, ahonnan lejöttem a partra.

– Na, mi az? – kérdezte Troy, és kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az ôz sötét horpaszát. Aztán felnézett rám:

– Nem látok szemüveg nélkül.

– Egy ôz – mondtam.

Troy körbetapogatta az ôzet, aztán megint felnézett rám, a tekintete fájdalmas volt és zavart.

– Mi ez? – mondta.

– Egy ôz – mondtam –, egy döglött ôzet fogtál.

Troy egy pillanatra visszanézett az ôzikére, és úgy bámulta, mintha nem tudná, mit szóljon hozzá. És ahogy ült ott a nedves homokon, a ködös éjszakában, hirtelen félelmesnek tûnt föl elôttem, mintha ôt sodorta volna partra a víz, és ô feküdne ott élettelenül.

– Nem látom – mondta, és ült tovább.

– Ezt fogtad – mondtam végül. – Gondoltam, látni akarod.

– Ez ôrület, Les – mondta –, nem?

Aztán rám mosolygott, olyan furcsán, vadul.

– Szokatlan – mondtam.

– Életemben nem lôttem még ôzet.

– Ezt se hiszem, hogy te lôtted – mondtam.

Aztán újra elmosolyodott, majd hirtelen elfojtott egy zokogást, ilyet még nem láttam tôle soha.

– Az Isten verje meg – mondta. – Hogy az Isten verje meg.

– Fura dolog ilyet fogni – mondtam, ahogy álltam fölötte a hideg, maszatos ködben.

– Nem tudok lecserélni egy kereket – mondta, és újra felzokogott –, viszont megfogok egy kibaszott ôzet a kibaszott horgászbotommal.

– Ezt nem mindenki mondhatja el magáról – mondtam.

– Mért, ki akarná?

És ôrült tekintettel nézett fel rám, aztán puszta kézzel kettétörte a horgászbotját. És tudtam, hogy valószínûleg még mindig részeg, mivel én is részeg voltam egy kissé, és már ettôl is sírhatnékom támadt. Aztán egy ideig csak csöndben voltunk.

– Ki ölte meg az ôzet? – kérdezte Nola. Mögöttem állt a hideg éjszakában, és nézett minket. Amikor az ajtócsapódást hallottam, nem tudtam, nem sétál-e vissza a városba egyedül. De ahhoz túl hideg volt, és átöleltem, mert reszketett.

– Kerék úr ölte meg? – kérdezte.

– Vízbe fulladt – mondta Troy.

– Hogy történhet ilyesmi? – kérdezte Nola, és közelebb bújt hozzám, de csak azért, hogy melegedjen.

– Elgyengülnek, és beleesnek a vízbe – mondtam. – A hegyekben néha megtörténik. Ez is beleesett a vízbe, aztán nem tudott felállni.

– Hogy aztán egy béna krapek kifogja a horgászbotjával egy szaros városban – mondta Troy, és keserûen sóhajtott. Tényleg keserûen. Pedig hallottam már keserû hangokat – a szakszervezetnél –, de ez sokkal, de sokkal keserûbb volt.

– Talán nem is olyan rossz ez – mondta Nola.

– Hah! – mondta Troy hangosan, a nedves földön ülve. – Hah, hah, hah.

Akkor azt kívántam, bár ne mutattam volna meg neki az ôzet, bár megkíméltem volna ettôl, de fölhallatszott a folyó zúgása, és magával vitte Troy hangját hallótávolságon kívülre, elvitte messze tôlünk, bele a ködös éjszakába, oda, ahol már semminek sincs jelentôsége.

Nolával visszalöktük az ôzet a folyóba, Troy nézett minket, aztán visszakocsikáztunk a városba, és ettünk egy rántott csirkés szendvicset a Two Fronts-ban, ahol erôs volt a világítás, és frissen sütötték a csirkét. Vettem egy kancsó bort, amit evés közben megittunk, de egyikünk sem beszélt sokat. Mindegyikünkkel történt valami aznap este. Valami új. Ez nyilvánvaló volt. És a beszélgetés ezen úgysem változtatott volna semmit.

Amikor befejeztük, kisétáltunk az utcára, és megkérdeztem Nolát, hogy hova szeretne menni. Még csak nyolc óra volt, és nem nagyon volt máshová mennünk, mint fel a kis szobámba. Nola azt mondta, hogy vissza akar menni a Top Hat-be, mert valakivel találkozót beszélt meg, és hogy valamiért kedveli az aznap este fellépô zenekart. Azt mondta, táncolni szeretne.

Mondtam neki, hogy a tánc nem az én mûfajom, oké, mondta. Miután Troy kijött a kasszától, elbúcsúztunk egymástól, Nola kezet fogott velem, még találkozunk, mondta. Aztán beszálltak a kocsiba Troyjal, és elhajtottak, otthagyva engem egyedül a ködös utcán, amit egyáltalán nem bántam.

Aztán jó ideig csak sétáltam. A ruhám vizes volt, de ha mozogtam, nem dideregtem, bár még mindig köd volt.

Visszasétáltam a folyóhoz, átmentem a hídon, ott egy hosszú út következett, amely elvitt a város déli részébe, egy sugárút, amelyen végig kis verandás házak sorakoztak, apró udvarokkal, amíg be nem értem a vásárlónegyedbe, ahol fényesen kivilágított autósvendéglôk, autósmozik és parkolók követték egymást. Akkor úgy éreztem, hogy megállás nélkül el tudnék sétálni az anyám házáig, ami húsz mérföldre volt onnan.

De inkább sarkon fordultam, és ugyanazon az úton visszamentem, csak most az utca másik oldalán. És amikor ismét a híd közelébe értem, elhaladtam egy öregek otthona elôtt, és az ablakon keresztül láttam, hogy egy nagy szobában, a hangulatvilágítás rózsaszínes fényében öregek táncolnak a parketton, egy lemezjátszó hangjára, ami az egyik sarokból szólt. Rumbát hallgattak, vagy valami hasonlót, az öregek boxot táncoltak rá, sima léptekkel, kecsesen és udvariasan, úgy mozogva a linóleumon, mint az igazi táncosok, egymás vállát fogva, mint férj és feleség. Tetszett a látvány, s arra gondoltam, kár, hogy az anyám és az apám nem lehetnek itt, kár, hogy nem jöhetnek le ide táncolni, hogy aztán boldogan menjenek haza, én pedig végignézhessem mindezt. Vagy talán még Harley Reeves-zel, a tekergôvel is eljöhetne az anyám. Ez sem tûnt túl nagy kívánságnak. Hogy úgy éljenek, mint más normális ember.

Álltam ott, s néztem ôket egy darabig, aztán hazasétáltam a folyón keresztül. Valahogy nem tudtam elaludni aznap éjjel, csak feküdtem az ágyamon, hallgattam a rádiót és cigarettáztam, amíg ki nem világosodott. Természetesen eszembe jutott Nola Foster, hogy nem is tudom, hol lakik, bár valamiért úgy gondoltam, hogy talán a francia negyedben lakhat, kinn nyugat felé, a 2O-as úton, a konzervgyár mellett. Nem messze tôlem. Világvége, így hívták azt a részt. Aztán az apámra gondoltam, akit egyszer lecsuktak, mert szénát lopott az egyik barátjától, és ezt soha nem heverte ki, bár ez most nem érdekelt különösebben.

Aztán elgondolkoztam a bizalom kérdésén. Arra gondoltam, hogy mindig kész leszek hazudni, ha ezzel megmentek valakit a boldogtalanságtól. Nem nehéz. És hogy inkább ne tartsanak megbízhatónak, mint hogy ne kedveljenek. Bár ugyanakkor úgy gondoltam, hogy bizonyos értelemben meg lehet bízni bennem, és hogy adott esetben nem lenne kiszámíthatatlan a viselkedésem vagy az álláspontom. Józan ésszel végig lehet gondolni, mi az, amit megtennék, és mi az, amit nem, hogy például soha nem követnék el erôszakos bûncselekményt, vagy hogy kockára tenném az életem bárkiért, ha tudom, hogy elég fontos neki az ügy. És ahogy feküdtem ott a szürke fényben, s cigarettáztam, miközben kattogott a hûtôgép, és a Burlington Északi Pályaudvaron tolattak és csatlakoztak a kocsik, arra gondoltam, hogy bár az életem jelenleg zsákutcába jutott, és elakadt, de mint élet, még mindig jelentett a számomra valamit, és hogy nemsokára, valami ígéretes módon, be fognak indulni a dolgaim.

Tudom, hogy szundikáltam egy keveset, mert hirtelen felébredtem, és világos volt. Earl Nightingale ment a rádióban, és ajtócsapódást hallottam. Ez ébresztett fel.

Tudtam, hogy Troy lesz az, gondoltam, kimegyek üdvözölni, és iszunk egy kávét, mielôtt lefeküdne, hogy átaludja a napot, amint az szokása volt. De amikor felálltam, meghallottam Nola Foster hangját. Biztos voltam benne, hogy az övé. Részeg volt. És nevetett valamin. „Kerék úr” – mondogatta. Kerék úr így, Kerék úr úgy. Troy is nevetett. Aztán hallottam, ahogy bejönnek az elôtérbe, s közben Troy széke döccen a küszöbön. Vártam, hogy kopognak-e az ajtómon. Miután nem kopogtak, s hallottam, hogy Troy ajtaja becsukódik, és csörög a biztonsági lánc, arra gondoltam, hogy végül is mindannyiunknak jól sikerült ez az éjszaka. Semmi olyan nem történt, aminek ne lett volna jó a vége. És senki nem sérült meg. Felvettem a nadrágomat, aztán az ingemet és a cipômet, kikapcsoltam a rádiót, átmentem a konyhába, ahol a horgászbotomat tartottam, és kiballagtam a meleg, ködös reggelbe, ez egyszer a hátsó ajtón keresztül, a csendes úton, hogy ne lássak senkit, és engem se lásson senki.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu