ZILAHY PÉTER

MANHATTAN

- RÉSZLET -


Amerikát földrajzból tanultuk, a Bagyula mondta, hogy Manhattan egy letarolt tábla, nem kopik, nem reng, nem hasad tovább. Benn van a tektonikai tutiban. Tehát nem véletlen. A Bagyula kopasz volt, térképarcú, és azt gondoltuk, ez sem véletlen. A véletlen mi vagyunk a padtársammal, akik itt gályázunk a térkép rózsaszín felén, ahol a földrajz olyan absztrakt, mint a modern képzômûvészet. Közben Manhattanben kinéznek az ablakon egy felhôkarcolóból, és látják, hogy lent esik. Manhattant felülrôl képzeltem el, de a térképek mindent alulnézetben mutattak. Kicsinyítve. Mintha lenne alatta egy ugyanilyen térkép egy milliószor nagyobb táblán. Egy a millióhoz, ennyi az esélyem, hogy kimásszak az alulnézetbôl, hogy felülrôl lássam a Bagyula kopasz fejét. Kiszámoltam a földrajzórán, hogy Manhattan kisebb, mint a Szentendrei-sziget, kétezer háztömb, egy keresztrejtvény függôleges és vízszintes egyirányú utcákkal.

Benzingôz, pára és halszag a levegôben. Lebegô popcorn a burában. Manhattan héja – ragadós, olajos, sós. Minden érkezéskor ezt a szagot keresem, de eltûnt az elsô nappal, amikor újra láttam a Bagyula kopasz fejét kiterülni a milliószor nagyobb térképen. Sárga taxik úsztak tízesével a függôleges és vízszintes utcákon, mint a betûk helyén a jokerek. A zeppelinek Fujicolort reklámoztak. A felhôkarcolók közt felbukkant a Szabadság-szobor, örökzöld kúszónövény az üvegen. Körülötte több tucat helikopter kereste az ideális szöget. Láttam a vakufüggöny flitterei mögött pislákoló napot. A semmi ágán ülnek. És nézik a gazdagok. Manhattan olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, mint a Bagyula kopasz feje, amit sohase láthattam teljes egészében, s ettôl mindig az újdonság erejével hatott.

Manhattan a madaraknak épült. A felhôkarcolók madártávlatból érvényesülnek, nem látszanak, ha alájuk állsz. Rájuk kell repülni. Erre gondolhatott az az ábrándos pilóta, aki 45-ben beleszállt az empájer 73. és 74. emeletébe egy B-25-ös bombázóval. Pillanatok alatt kiretusálták. Manhattan elpusztíthatatlan, ugyanis nem létezik, díszlet a King-Konghoz, makett egy mûteremben. Az empájer árbocát zeppelin-kikötônek tervezték. Képzeld el a négyszáz méteren kikötött héliumos szivarokat. Képzeld el a feltalálót, Schwartz Dávid szombathelyi iparost. A mûhelye elôtt áll és integet. A magyarok zsenik. Képzeld el.

Manhattan az ablakokban tükrözôdik, nem jutsz át az üvegen. Egy fénykép, soha nem láttad szabad szemmel. Ha összedôlne, még nagyobbnak látszana. A tízszeresre nagyított román, gót és mézeskalács-várak meghaladják a szem esztétikai érzékenységét. Egy erôdítményrendszer karikatúrája, tornyokkal, alagutakkal, vizesárokkal. Nem az építészet diadala, hanem természeti jelenség. Kijelenthetô-e egy hegyrôl, vagy szikláról, hogy ízléstelen? A nagy népek jellemzôje, hogy a mézesmadzag ígéretét: nagy néppé teszlek – szó szerint értették. Itt ér véget a víz – a tenger felôl. Itt szálltak partra az emlôsök. A telekárak megszabták a terjeszkedés irányát. A felhôkarcoló az árrésen felfelé tör, és minél magasabbra emelkedik, annál messzebb kerül a térképtôl. Szakrális terület. Az amerikai álom mítoszteremtô ereje préselte, erodálta az ég felé a nújorki grandkanyont. A teret nem a kétkedôk találták ki. Egy mesekönyvet másképp forgat az ember, nem keres esztétikai kifogásokat a héttörpében. A héttörpe ilyen értelemben ugyanolyan nagy, mint az Empire State Building (és termékeny egyben – hét törpe: az már egy generáció). Hetvenhét emeletes a Chrysler. Vízköpôit a 29-es modell dísztárcsái és hûtôváz díszítései ihlették. Nagyapámnak volt egy ilyen verdája, 130-cal tudott gurulni, belefért a csomagtartóba egy ebédlôasztal. Van egy fotóm, melyen könnyedén nekitámaszkodik. Akkor ez volt a világ legmagasabb épülete – nagyra törô, magabiztos, áramvonalas. Mint a harmincas évek. Megoldjuk a problémákat, ez most már biztos. Adj gázt! Egy épület, ami valójában autó. Csak le van parkolva a negyvenkettediken. Meg se kell mozdulnia. Egy felhôkarcoló a felhôtlen harmincas évekbôl. Hogy legyen honnan nézni a többi felhôkarcolót, legyen honnan kiugrálni a válság idején, legyen minek nekirepülni. Ott áll nagyapám az autó mellett, és nem gondol rá, hogy elôtte áll még egy háború (a II.) egy fiúgyerek, (a 3.), egy forradalom, (az 1., az elôzôt fogságban töltötte), és persze a rock and roll (még megélhette). Vett magának egy Chryslert, az volt a sikk, és vígan furikázott a körúton a bébivel – így becézték az autót – fel sem merült benne, hogy le fogják bombázni a nagyvonalú amerikaiak. Jól szuperált a bébi, de a lovas kocsik nem tudtak hirtelen fékezni, és belerohantak hátulról. Egyszer a koponyája mellett fúródott be a szekérrúd, azt mondta, nem baj, belefér még egy-két lóerô. Daliás idôk voltak, visszacsatolták a Felvidéket, Erdélyt, aztán jöttek a repülô Chryslerek és eltüntették a várost, és jöttek a kommunisták, elkobozták a bébit, és teherautót építettek belôle. Szóval, nagyapám a fotón hanyagul nekidôl, és még mit sem sejt.

Szakállas homeless karon fog, és közli, hogy nekik ez nem a szabadság szobra, mert ôk nem önszántukból és kalandra éhesen, hanem megkötözve, megalázva, embertelen körülmények közt, és ha el vagyok ájulva ettôl a nôcskétôl, akkor nagyon tévedek, mert ez nem a szabadság – ez egy nagy szar – és furdalni fog a lelkiismeret életem végéig, mert bûnösök vagytok és rátok száll az ártatlanok vére. Megnyugtatom: igaza van. Adok egy dollárt. Jelentéktelen incidens az ezeréves magyar rabszolgatartás történetébôl. Kösz testvér, pacsit ad, és újabb turisták után néz. A retorikát a görögök találták ki – hülye buzik. Amerika az amerikaiaké. Dehát kié nem? Európa jött, Afrikát hozták, Ázsiát bedarálták. Mire felfedezték, már nem volt. Mire felfedezték, már ôk voltak Amerika. Sziget három kontinens közt. Modern Kréta. Mindent elölrôl kezdeni. Amerika csak születni tud, minden pillanata születés, hol gügyög, hol zseniálisan néz, vagy hallgat, ahogyan csak az újszülöttek.

Szirénázó tûzoltóautók száguldanak Harlem felé. A tûzoltókat szeretem. Színes is, hangos is, komoly a felszerelésük, minden irányban kilóg. Az egyetlen társaság, aki nem ok nélkül rohan. Tûzoltónak lenni New Yorkban. Leszámolni az illúziókkal. Kilép a füstölgô épületbôl, és látja a munkája eredményét. Ami maradt. Tûzoltó nem lehet elbizakodott, talán még arra sem ér rá, hogy megnézze, mi maradt, a köszönetet elfogadni sincs ideje. Máris robog tova. Új tüzek felé. Egy égô városban él. Amerre ô jár, arra a pusztulás. Menekülô pókok, kalitkában sült díszpintyek, teknôcleves akváriumból, égô kutyák, macskák, sikoltozó emberek. A tûzoltó hagyja el utolsónak az épületet.

Ötemeletes vörösmárvány vízzuhatag a lobbyban, bevásárló központ, étterem, élôfák. A felhôkarcolók víz alatti városa belülrôl – átlátszó üvegfolyosók, puha szônyegek, sétálóutcák, mozgójárdák, diszkrét háttérzene, még a klotyón is – nem lehet keményet szarni. Nincsenek szagok, a hômérséklet állandó, a terepviszonyok minden szinten egyenletesek, még a zeneszámok sem változnak.

Manahattan – mennyei földnek nevezték az indiánok, és 24 dollárnyi üveggyöngyért eladták a hollandoknak – az évezred üzlete, mondják. Azt nem mondják, hogy az indiánok csak látogatóba jöttek a szigetre, és fogalmuk sem volt, miért kapták a gyöngyöt. Az indiánok nem mûveltek földet, mert azt gondolták, hogy a Nagy Mannáé. Ezért neveztek el minden útjukba kerülô helyet manahattának. Eredetileg ôk vágták azt a húsz kilométeres erdei csapást, amit az angolok Broadway-ra kereszteltek. A Broadway ablakain sárga csokornyakkendôk lógnak a kuwaiti hôsök tiszteletére, az utcakölykök Bagdad bombázását játsszák. Sebészi beavatkozás a virágágyásokon. Rosszmájú pacifista plakátok szénné égett katonák portréival. Ki akar Szaddam Husszejn lenni? – kiáltja egy szôke, kékszemû gyerek.

A felhôkarcolók tették Amerikát naggyá – mondja az idegenvezetô a japán turistacsoportnak. Szélesre tárt fogsorok, bólogató baseball sapkák. Két eredeti nemzet találkozása. Vajon hány japán fér el egy fényképen? Fiatal pár szólít le, nem nyomnám-e meg helyettük a gombot. Készítsek egy képet, a feleségével, meg a magas épületekkel, élesség középen, itt kell belenézni. Összemennek a Nikonban. Menjenek egy kicsit jobbra, nem, nem, sok, úgy, most egy kicsit hátra, jó. És ne vigyorogjanak, mert nem fér rá. Végtelenre állítom a fókuszt. Az Enola Gay kioldója. Most repül a kismadár.

Fölmentem a World Trade Center-re, hogy megnézzem a helyet. Hangyabolyra épült a város. Az ötvenediken megálltam egy cigire. Valahol nagyon messze valakit vertek, de egyáltalán nem fájt. Körbeállják az áldozatot, egyikük a lábával piszkálja, miért nem mozdul, tán csak nem halott. Olajos szivárvány a test fölött. Látom, amit ôk nem látnak. Alattam a tetôn úszómedence feszített víztükörrel. Félek, elvéteném az ugrást. A kidobott szemét felfelé esik. A száztizediken üvegbe zárt kilátó, se szag, se szél, se atmoszféra – légkondi van. Posztmodern kondíció: mindent a szemnek. Pillangó vitorlázik száz emelet magasan a törékeny levegôben. Belenézek a távcsôbe, mintha mikroszkóppal nézném, alattam Manhattan, óriási bacilus Isten beteg alfelén.

A Wall Street sarkán hittérítôk mikrofonnal, erôsítôvel, botokkal. A hangfalakra megkötözött afrikai négerek plakátolva. A felirat vastagon: TO BE SOLD – A CARGO OF NEGROES. Észrevesz a turbános szónok, felemeli a hangját, mintha hozzám beszélne – kiskorom óta színtévesztô vagyok. Sztentori hangja visszaverôdik a tôzsdepalotáról: „Figyelj, fehér ember, mit mond az írás. Jézus és a zsidók és Izrael minden gyermeke színes bôrû volt és ma is az (lásd Teremtés könyve 35.10-12, 22-26 és 48.5). A zsidóság egyetlen igazi letéteményesei a négerek.” Brosúrát osztogat, én nem kapok. „A fehér ember nem zsidó (olvasd el Koestler Tizenharmadik. törzsét), az etiópok nem zsidók –Salamon nem feküdt le Sába királynôjével (lásd Királyok Könyve 10.1-13). Az arabok nem zsidók, nem a választott nép fiai (Genezis 21.1-12 és 25.5-6). A mi színünk barna, mint a termôföldé (Genezis 2.7). Jézus színe – lásd Dániel 7.9, Ezékiel 1.27, Jeremiás 14.2)” A tôzsdepalotából éhes brókerek rajzanak elô. „A fehér ember Ézsau magjából származik és eredetileg hétfejû és tízszarvú lény (Genezis 25.19-34 és 36)” Kezd meleg lenni, körülöttem csokibarna fejek forognak, a szarvaim helyét keresik. Bandzsítok, grimaszolok, dzsozefin-békeresre veszem a figurát. „A fehér ember színe Isten átkának jele”, folytatta, „a fehérek uralmának rövidesen vége, ezek az utolsó napok, a jóslat kétezerben lejár, lehet, hogy ez lesz az utolsó karácsonyotok. Tudjátok, érzitek, hogy bûnösök vagytok, be fogjuk bizonyítani, mi, praktikus univerzalisták”. Emlékeimben néger ôsök után kutatva lenyúlok egy brosúrát. Ellenôrizni akarom az adatait. Az ember ne vegye szentírásnak, amit az utcán hall. Közben a szónok gorillái elkergetik a szemben reppelô bandát. „Az állítólagos zsidók nem az igaziak. Izrael 12 törzse a következôkbôl áll”, – és sorolja: „Júda törzse az amerikai négerek, Lévi törzse a haitiak, Efráim törzse a puertorikóiak, Menásse-é a kubaiak, Izsáké a mexikóiak (többi a szerkesztôségben). Az amerikai kontinensek Palesztinával, melyet a Biblia Kánaán földjének nevez, az Úr által Izrael törzsének adatott. Az ún. fehér ember, akit a Bibliában ördögnek hívnak, ellopta ezeket a földeket az izraelitáktól és más népektôl, kegyetlenség, gyilkosság, hazugság, nemi erôszak és rabszolgaság által. De az Úr mondta, hogy a fehér ember kétszeresen fog fizetni mindezekért. Az ufók azon szekerek hírnökei, melyekkel Jézus kiszabadítja majd Izraelt Amerikából a harmadik világháborúban.” Önkéntelenül felnézek, elôttem a World Trade Center acélüveg törvénytáblái. Bibliai tájon állok, forognak a csokornyakkendôs házfalak: Welcome Home, érkezik az ünneplô körmenet, nyitott limuzinokban az Öböl-háború hôsei, turbános négerek botjaik rázzák, kaftános zsidók próbálnak átjutni a túloldalra, forog velünk a konfettis táncparkett, Isten hozott, Willkommen, Bienvenu, Welcome. Válaszd magad! Egybenyakú majorettek spárgában. Langaléta transzvesztiták tûsarkú csoszogóban. Pink a falból: That one looks jewish, that one is a coon, who let all this riff-raff into the room. Do it yourself! Uram, ne rejtôzz el, hadd lássam színeid, mondd, te kit választanál, fekete vagy, uram, vagy rézbôrû, netán kék, igazi égszínkék?

Terhes vagy, Amerika? Csak egy anya hiszi el, hogy a világ közepe. Amerika a lehetôségek országa. Egy hónapon belül apa lehetek. Ha nem vigyázok, még elneveznek rólam valamit, egy mosóport, egy mártást, egy kölnit, egy gyereket. Meglátni és elnevezni, mindenrôl azt hiszik, nyú. Nyú föld, nyúváros, nyú emberek. De hogy nevezzem a gyerekem? Aki terpeszkedik anyja hasában, növeszti körmét és fogát, egy nap kinövi a szigetet, és akkor megkérdezik, mi a védjegy, mit írjanak a csomagolásra, nehogy elkeveredjen. Minek nevezzelek, ismeretlen részem? Találkoztunk már? Legyél India? Kérdezzem az indiánoktól? Legyen neved Manahatta? (Kalap manna?) Van benne valami finnugor. Kalevala, Manahatta, Jönnavonna. Kié a gyerek? Aki megszüli, vagy aki megmûveli? Aki vérét adja, vagy aki felneveli? Kié a copyright? Aki kapja, marja? Mindnyájunké? A Nagy Manitou-é? Amerika az amerikaiaké? Édes fiam, minek nevezzelek? Szükségtelen szimbólumok után kutatni, minden csak idézet és utalás, a jelképek visszatérnek az origóba, és totemmé válnak. Mindent a szemnek, semmit se hinni, könyörgök, hagyd, hogy ne higgyelek, mert rajta vagy a pénzükön, a trikóikon, a bombáikon, ne faragj ilyen képeket! Ne legyél kohász az Ellis Islanden, csak a szakácsokat és a telekspekulánsokat engedték át. Minek nevezzelek?! Izrael gyermekei: Levi’s?, McDonáldz?, Barbie?, Coca-cola?, vagy ez már a Pepsi nemzedék?

Kik tették naggyá az országot? Az északról dél felé kúszó gleccserek. Rajta, fedezzük fel Indiát, kiáltsunk földet, és haljunk meg érte! Kié a föld? A parasztoké? A halottaké? A tengeré? Csak annyi föld a tiéd, amennyi a szádban elfér. Édes anyaföld, letarolt tábla, szûz föld. Nem lehet véletlen. Kevesebb a halottja, mint az élô.

Falusi templom üveghegy tövében. Egyenetlen szintezés háromtól száztíz emeletig. Elvesztem a térérzékem. A sétálóutcán kebabárusok forgatják nyársaikat. Fiatal pár tûnik fel, kézen fogva sétálnak a gyerekekkel, a papa a kislányt, a mama a kisfiút vezeti. Édesek. Néha egymásra néznek diadalittasan. A szülôk hamburgert majszolnak, a gyerekek nyalókát nyalnak. Az utódok az ôsök szôke-barna, kékszemû variánsai nemek szerinti komplementerben. A természet boszorkánykonyhája, vagy az eugenetika diadala? Nem én vagyok az egyetlen tanú, egy hosszú kabátos vagány óriási hangerôvel kommentálja az élményt. „Nézzék, itt az ideális amerikai család, ide nézzenek, ezt nézzék.” Vérbeli kikiáltó, féktelen tenorja túlharsogja a zsivajt és a kebabsütôk sercegését. Az áldozatok nyelés közben kôvé dermedten állnak, miközben ujjal mutogat rájuk. Próbálnak a szendvicsbôl mosolyt fakasztani. Emberünk, e látomás rögzítôje, bezsongva rohangál a pellengérre állított pár körül, éljenek a csúnyák, a gyengék, a görbék, a kövérek, a nemtelenek, a senkik, megszállottan kiabál, mint aki tudja, mit beszél, a század tanúja, az utca vége felôl rendôrök közelednek, még egyszer felemeli hangját, aztán hallgatásba zuhan, az igazság pillanata, a bika utáni csend.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/