Cím nélkül talán

Úgy alakult, hogy egy fa tövében
ülök a parton,
napfényes reggelen.
Jelentéktelen esemény ez,
nem fog bevonulni a történelembe.
Nem csata, nem békekötés,
amelynek okait kikutatnák,
sem zsarnokölés, emlékezetre méltó.

Mégis tény, hogy a parton ülök,
és ha már itt vagyok,
jönnöm is kellett valahonnan,
elôtte pedig
megfordulnom számos más helyen,
éppen úgy, mint az országhódítóknak,
mielôtt hajóra szálltak.

Egy röpke pillanatnak is burjánzó múltja van,
péntekje szombat elôtt,
június elôtti májusa.
Éppoly valódi távlatai,
mint hadvezérnek távcsövön.

A fa nyárfa, mely sok éve hajt itt.
A folyó neve Raba, nem tegnap eredt.
Azt a kis ösvényt sem tegnap óta
taposták ki a bokrok között.
A szélnek, hogy szétoszlathassa ôket,
elôbb ide kellett fújni a fellegeket.

S bár említésre méltó semmi sincs e vidéken,
attól még részletekben gazdag a világ,
éppoly megindokolt és meghatározott,
mint amikor népvándorlások színtere volt.

Nem csak az összeesküvéseket övezi csend.
Nem csak koronás fôt illet jogcímek díszmenete.
Nem csak egy felkelés évfordulója lehet kerek
és megülhetô, hanem egy kavics is a parton.

Az alkalom hímzése sûrû és kacskaringós.
Hangyaöltések a fûben.
Fûvel kivarrva a föld.
Hullám-mintákba szôve egy faág.

Úgy alakult, hogy vagyok és nézem.
Fehér pillangó csapong fölöttem
csak ôt megilletô szárnyain,
és a kezemen átrebbenô árnyé
nem másé, nem bárkié, hanem csak az övé.

Ilyenkor mindig elbizonytalanodom,
hogy a fontos
fontosabb-e a jelentéktelennél.

Elégikus számla

Akiket ismertem,
(ha ismertem valóban)
hány férfi és nô
(ha érvényes még ez a felosztás)
lépte át ezt a küszöböt,
(ha küszöb ez)
futott át ezen a hídon
(ha hídnak nevezhetô) –

Hosszabb-rövidebb élet után
(ha ez még különbség nekik)
mely jó volt, mert elkezdôdött,
rossz volt, mert véget ért
(hacsak ôk nem fordítva mondanák)
hányan kerültek át a túlsó partra
(ha átkerültek
s ha a túlsó part létezik) –

Nem adatik meg tudnom
további sorsukat
(ha az még közös sors
és ha sors még) –

Mindent
(ha ez nem leszûkítés)
maguk mögött hagytak
(hacsak nem maguk elôtt) –

Hányan kiugrottak a robogó idôbôl,
egyre gyászosabb távolokba veszve
(ha a perspektívának hinni lehet) –

Hányan
(ha a kérdés értelmes egyáltalán,
s megkaphatjuk a végösszeget,
mielôtt magát is beleszámolja, aki számol)
merültek a legmélyebb álomba el
(már ha nincs nála mélyebb) –
Viszontlátásra.
Holnapig.
A legközelebbi találkozásig.
Ezt már nincs kedvük
(már ha nincs) mondogatni.
Beletörôdtek a végeérhetetlen
(már ha nem másmilyen) hallgatásba.
Már csak azzal foglalkoznak
(már ha csak azzal)
amire jelen-nem-létük kötelez.
 
 

Macska az üres lakásban

Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölôzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélôdött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.

Léptek a lépcsôházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.

Valami nem kezdôdik el
a megszokott idôben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltûnt,
és most makacsul nincs.

Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselôdtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.

Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elô.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietôs,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.
 
 

Monológ Kasszandrának

Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedô fejem.

Gyôztem, az igaz.
Igazam tûzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.

Most tisztán látom magam elôtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekrôl –
senki sem fejezte be elôttem.

Szerettem ôket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövôbôl. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra – kiabáltam –
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.

Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktôl a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielôtt –
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belôle.
Ez meg itt tûztôl kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu