A BESZÉLÕ FEJ

MOSZKVA – Elegem van belôle. Igazi kék eget akarok látni, igazi zöld levelet, nem ezt az örökös beszélô fejet, amint folyton valakit leleplez, felment vagy épp a mennyekbe meneszt. Elegem van belôle. Igaza van Preobrazsenszkij professzornak (emlékeznek ugye, Bulgakov hôsére, – moszkvai polgártársai elôtt persze ô, a Kutyaszív zseniális orvosa is csak a tévésorozatból rémlik legfeljebb), aki váltig bizonygatta, hogy az újságolvasás káros, mi több, végzetes lehet az egészségre. Bezzeg ha nem olvasnak semmit, minden jóra fordul. A beteg kedélye megnyugszik, arca kipirul, felszed egypár kilót, s fényes szemmel tekint a jövôbe.

Fényes szemmel tekint a jövôbe, s meglátja mondjuk a mai televíziót, ami állítólag akkoriban még csak egyetlen példányban létezett, méghozzá Sztálin elvtárs hálószobájában. Az is lehet, hogy ez csak kitaláció, s Sztálin elvtárs is csak legszebb álmaiban látta, az viszont tény, hogy minden társbérleti lakás közös konyhájában kötelezôen ott feketéllett a néprádió, s kötelezôen ontotta-ugatta a híreket minden szovjet polgártárs fülébe, úgyhogy még a budira se menekülhetett elôle.

Sztálin elvtárs legszebb álmai azóta rendre megvalósultak, legalább is ami a „mindentudást” illeti – emlékezzenek csak a „Mindent akarok tudni!” címû mûsorra: igaz, akkor még csak ô tudhatta, mi is az a „minden”. Most már ennek vége, most már tényleg MINDEN ömlik elénk, a Nagy Rendezô nélkül olyan ördögi táncban összekavarodva, amilyet még nem látott a világ. Latin-amerikai éhezô koldusok képe simán átúszik valami jóltáplált újorosz fizimiskájába, s már senki sem figyel oda, mit is mond alá a szpíker: ez a demokrácia vagy azt, hogy democsokrácia. Idôrôl idôre megjelenik egy beszélô fej (arc, pofa, koponya, ahogy tetszik), s rázendít az ôsi orosz nótára: „Kapd el a tolvajt”, „Mentsd meg a hazát”, „Üsd vágd, nem apád”, ami éppen jön.

Az persze, hogy ki épp a tolvaj, ki épp a megmentô, kit kell ütni-vágni, nem – vagy nem rögtön – derül ki. Igaz, nekem „a fejlôdés jelenlegi szakaszában” édesmindegy is, ki rabol ki, ki ment meg, kit ütnek-vágnak körülöttem, mindaddig, amíg azt látom, hogy a megmentés és ütés-vágás SEHOVÁ se vezet, SEMMIFÉLE eredménnyel se jár, SEMMILYEN metafizikai-filozófiai következtetést nem lehet levonni belôle – csak épp az én söröm büdös továbbra is. S a büdös sör közvetlen következménye, tudjuk, az általános fásultság, csüggedés: ELEGÜNK VAN BEL‘LÜK – hirdette a szovjet társadalom kevéssé öntudatos, nevelhetetlen, lágert és börtönt járt részének karján a tetoválás, amelyhez aztán a késôkommunista idôkben hetykén még azt is hozzárajzolták: DE LE VANNAK SZARVA.

Most már alvilági alaknak se kell lenni, hogy így beszélhessen valaki: árad a trágárság, a káromkodás mindenkibôl, legyen az tévékommentátor vagy tisztes államférfiú. Hol van a nagy orosz irodalom, hol az erkölcsnemesítô, javító, nevelô nagy orosz regény – sopánkodik nejem, s távolba révedô tekintettel emlékezik a régi szép idôkre, amikor még sorbanállás közben is így konstatálták a zûrzavart és káoszt: „Az Oblomov-házban minden összekavarodott.”

Igaza van: hol van az már? Meg kell állapítanom, hogy a mi mai posztposztkommunista társadalmunkban az irodalomnak mint „az örök értékek, morális elvek, jóság, ésszerûség” hordozójának, mint „az élet tanítómesterének” befellegzett. Bezzeg a pangás kemény éveiben, amikor az egész ország a gonosz kommunisták rabigája alatt sínylôdött, minden egyszerû és fekete-fehér volt, csak a boltban lehetett ritkán hekket kapni, meg rágógumit csak a külföldiektôl lehetett kunyerálni. Ezzel szemben lehetett tudni, ki a jó és ki a rossz, ha meg nem, megtanította szépen az irodalom.

1982-ben Jurij Kublanovszkij barátomnak, az utolsó igazi szlavofilnek mondott költônek a Moszkva megyei KGB minden kétértelmûséget nélkülözô, ám kettôs ajánlatot tett: vagy már indul is el, a csudába, a Távol-Keletre, hogy a friss láger-levegôn fizikai munkával edzve testét, mielôbb megjavuljon, vagy pedig megy Nyugatra, hogy ott rohadjon el, távol a hazától, a honi nyírfától, s az ô KGB-jétôl. A romlott költô persze a Nyugatot választotta, de távozása után két nappal már csöng is a telefon Tyoplij Sztan-i kies másfélszoba félkomfortom konyháján.

– Helló, öreg! Hallgattál a Szabad-Európán? – kérdi minden kertelés nélkül a nagy költô, mintha nem három napja taglaltuk volna, hogy a Nyugatra kerülô szovjet-oroszok milyen gyorsan elfelejtik a mi lassan csordogáló szovjet életünk reáliáit. Gyorsan, persze – na de ennyire gyorsan?

– Épp lemerült az elem a rádiómban – keresek hamar valami kibúvót, de Jura lecsap „ôszinteségi rohamomra":

– Aha, szóval megint zavarják?

– Ugyan, dehogy, a kedvedért még a zavarást is abbahagyták – felelem, s gyorsan másra terelem a szót: – Mit látsz a telefonfülkébôl?

– Egy elárusítóbódét, tömve van csipsszel, rágógumival, marlboróval, kokakólával. Mellette ott ül egy koldus farmeröltönyben, és harmonikázik... S folytatta még tovább, vaskos morális átkokat szórva a rothadó Nyugatra, szemben a mi tiszta Oroszországunkkal, míg észre nem vette, rég nem hallgatom már.

Telt-múlt az idô, ugyanaz a Kublanovszkij, akit az utolsók közt kényszerítettek emigrálásra, az utolsók közt is tért haza, de rögtön lázas munkához látott, több kötete jelent meg, szerkeszti a Novij mir-t, egyszóval, posztposztkommunista társadalmunk megbecsült tagja lett.

S mit ad Isten, most már nem kell feltétlenül Nyugatra menni, itt a Szovjetszkaja Szálló melletti sarkon is ugyanolyan elárusítóbódét látni, tömve csipsszel, rágógumival, marlboróval, kokakólával, mint az osztrák fôvárosban. Mellette ott ül – most már nem egy, hanem két – farmeröltönyös koldus, igaz, csak az egyik harmonikázik. A másik sem tétlenkedik: Bavaria dobozos sört szopogat.

– Miért nem Zsiguli sört iszol legalább – kérdem tôle –, ha közben koldulsz!?

– Egyszer élek én is, miért ne aranyozhatnám be Bavariával öreg napjaimat? – felelte a világ legtermészetesebb módján, édes-bús szovjet operettel kontrázott hozzá a másik, s már rám se fütyültek. Csak a feleségemnek magyarázhattam tovább otthon a konyhában, hogy igen, az örök erkölcsi elveket hirdetô, a nagy morális tanulságokkal záruló irodalomnak befellegzett, sôt semmiféle tanulságra nem kíváncsi senki. De közben már feleségem is a konyhai hordozható tévére figyelt, s együtt dudorászta a „beszélô fejjel": az élet szép, tenéked magyarázzam?

Úgyhogy, kedves olvasó, ne várjon ezentúl tôlem szép, kerek tanulsággal ékesített irodalmat, legföljebb efféle, cikknek álcázott tudósítást talán.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu