A LENGYEL KULTÚRA NAGY ÖREGJE

VARSÓ – Witold Filler, a lengyel emigrációról szóló propagandamûvek szerzôje, így ír: „1951-ben Czeslaw Milosz, a Lengyel Népköztársaság párizsi nagykövetségének munkatársa menedékjogot kért a francia hatóságoktól. A hidegháború éppen a tetôfokára hágott, és Milosz árulása arra ösztönözte a CIA európai központját, hogy szervezett központot alakítson ki a Lengyelország elleni intellektuális fellazítás számára, amelyik a hírhedett 'A kultúra szabadságáért' kongresszussal volt hivatva együttmûködni. A választás a Kultura címû párizsi havi folyóiratra esett, amely távol állt a londoni köröktôl, és viszonylag fiatal emberek adták ki, akik nemigen keveredtek bele az 1939 szeptembere elôtti intrikákba. Ennek a folyóiratnak a tevékenysége szorosan összefügg a Lengyelországgal szembeni aktuális fellazítással, a Kultura irodalma egyetlen hatalmas, dühödt támadás Lengyelország ellen, és e támadás vezérmotívuma egy meghamisított, karikírozott kép kialakítása a mai Lengyelországról. (...) A párizsi Kultura taktikus praktikáival bizonyította, milyen mesteri a hitszegésben. Közzétette 1956 októberét támogató hírhedt nyilatkozatát, kiállt az emigráns irodalom lengyelországi publikálása mellett, aztán pedig szisztematikusan rágalmazta a népi Lengyelországot.”

Ezeket a dühödt szidalmakat kell az emlékezetünkbe idéznünk, hogy jobban megértsük, miféle korban élt és mûködött a most 90 éves Jerzy Giedroyc. Életútjának állomásai Lengyelországban ismeretesek, nem utolsósorban a Krysztof Pomiannal közösen írt Négykezes címû önéletrajzából. Az Ifjak felkelése, a Polityka, a Pilsudski-táborhoz fûzôdô szoros kapcsolatok, az emigráció, a romániai tartózkodás, valamint az, hogy az Anders-hadseregben szolgált, végül a Kultura – példátlan életmû, a legnagyobb elismerésre méltó. Giedroyc mindig is kétfrontos harcot vívott, egyfelôl a kommunista diktatúra és a vele járó szervilizmus, de másfelôl saját honfitársai hazug konformizmusa ellenében is.

„A legérdekesebb, amit ezúttal Párizsban láttam, a Kultura háza volt” – írta Giedroycnak Jerzy Stempowski. – „Csak ha már eltöltött ott néhány napot az ember, akkor érti meg, mennyire ösztönöz ez a ház a munkára, hogyan képes egy négy fôs csapat megbirkózni azzal a rengeteg dologgal, amivel egy havi folyóirat és annyi könyv kiadása jár. De egyáltalán nem csak a munkáról van szó, hanem a fantáziáról és ötletgazdagságról is, amit Ön ebbe a vállalkozásba belevisz. Van ebben valami Pilsudski taktikájából, amely sok beszéd nélkül váratlan tényeket és helyzeteket teremtett. A többieknek ehhez elôbb még hozzá kellett szokniuk, alkalmazkodni, állást foglalni. Alighogy ezt megtették, az Öreg máris újabb tények és helyzetek elé állította ôket. A legtöbb ilyen vállalkozása persze „az alkalmatlan eszközzel megkísérelt támadás” klasszikus esetét példázta, akár a csokoládépisztollyal megkísérelt merénylet. E tekintetben az Ön vállalkozásai sokkal jobban állnak.”

A Pilsudski-hasonlat hatásos és merész. Más korszak, másféle kihívások, másféle lehetôségek. De ami a szellemi kalibert illeti, az egymás mellé állítás nem alaptalan. Jerzy Giedroyc szívesen idézgette Pilsudskit: Fejjel kell menni a falnak, ha másként nem lehet lebírni. És ötven éven át mennydörgött a falra. Míg le nem omlott...

Mit kellett volna a lengyeleknek másképp csinálniuk?

A Kultura számunkra – a varsói egyetem lázongó diákjai számára – természetes hivatkozási rendszerré vált, olvastuk minden számát, megvitattunk minden Mieroszewski-cikket, Gombrowicz, majd Herling-Grudzinski minden naplórészletét, minden Milosz-esszét. Újabb, a lengyel helyzetet taglaló dokumentumokat és kéziratokat juttattunk el Giedroychoz. Tudtuk, hogy veszélyes idôkben számíthatunk a Kultura támogatására, és ebben nem is kellett csalódnunk. Erkölcsi és anyagi segítséget is kaptunk.

Nemrégiben ismét módom volt fölkeresni Jerzy Giedroycot. Ezúttal a múltról akartam vele beszélgetni.

Azt kérdeztem tôle: Mondd, Jerzy, mit gondolsz, volt-e a második világháborúban alternatívája Sikorski generális politikai vonalának?

Giedroyc lehetségesnek látott egy ilyen alternatív politikát. Azt mondta, hogy nem lett volna szabad az angol diktátum elôtt meghajolni, egyetérteni a Curzon-vonallal, 1941-ben Sztálintól ki kellett volna csikarni a keleti határ elismerését, ez megnehezítette volna számára Lengyelország elfoglalását. Lengyelország 1939-ben szerinte feleslegesen lépett be a háborúba, a danzigi korridor kérdésében engedni kellett volna, és Németországnak szavatolni a lengyel semlegességet. Ez a német agressziót nyugat felé terelte volna. Következetesen meg kellett volna ôrizni az egyensúlyt, hiszen Moszkvában olyan francia-angol tárgyalások folytak, amelyek során Anglia és Franciaország – a lengyelek megkérdezése nélkül – beleegyezett abba, hogy a szovjet hadsereg a németekkel való konfliktus esetén átvonuljon Lengyelországon. Ezen felül Franciaország és Anglia egyetlen Lengyelországgal szembeni kötelezettségének sem tett eleget, még a hitelek és a felfegyverzés terén sem.

Erre azt kérdeztem: Volt-e a lengyeleknek 1945-ben olyan lehetôségük, amit elszalasztottak?

Giedroyc azt felelte, hogy az Anders-hadsereg felkelése lett volna az egyetlen ésszerû lépés, amelyet meg kellett volna kockáztatni.

Mire én: Rendben van, tegyük fel, hogy a hadsereg fellázad. De vajon több lett volna ez, mint a Jaltával való lengyel szembeszegülés gesztusa?

Giedroyc: Gondolj arra, hogy a hadsereg akkoriban reális erôt képviselt. Lengyelországba mehetett volna, amikor a Szövetségesek már belefáradtak a háborúba, Németország meg romokban hevert. Az Anders-hadtesthez csatlakozhattak volna a Németországba deportált lengyelek és a Honi Hadsereg katonái. Ez valódi súllyal bíró demonstráció lehetett volna.

Én: De Lengyelországban ott volt akkor a szovjet hadsereg. Min változtatott volna ez a demonstráció?

Giedroyc: Feltételezem, hogy elodázta volna Lengyelország szovjetizálását.

Én: Vagy felgyorsította volna. Az oroszok egy ilyen társadalmi mozgósítás láttán talán ugyanazt csinálták volna, mint Litvániában és Észtországban: tömeges kivégzések, Szibériába hurcolás. Egy fûszál nem maradt volna épen...

Giedroyc: Még a csecseneket sem lehetett mind egy szálig deportálni, hát még egy 30 milliós népet.

Én: 30 milliót nem deportáltak volna, de egy félmilliót agyonlônek vagy elhurcolnak.

Giedroyc: Deportálások így is voltak.

Én: Lehetett-e 1945-ben Lengyelországban realistának lenni? És ki volt az?

Giedroyc: Azt hiszem, akkoriban egyszerûen hiányoztak a megfelelô emberek. Odalett a bátorság. Gondolj csak a szétszórt egységekre az erdôkben, a kapituláló Honi Hadvezetés viselkedésére.

Én: Nem éppen az volt-e a realizmus, ha azt mondták: elég volt a vérontásból?

Giedroyc: Inkább tehetetlenség volt ez.

Én: Az illegalitás vezetôi azt mondták: Elfogadjuk Jaltát, ott a túlerô. Próbáljunk az oroszokkal szót érteni. Nem volt-e ez a kétségbeesés szülte realizmus? Okulicki és Puzak nem volt megalkuvó, nagyon is bátor emberek voltak. Mit kellett volna tenniük? Te mit tettél volna a helyükben?

Giedroyc: Nehéz megmondani. Rendesen meg kellett volna szervezni az illegalitást.

Én: Rzepecki ezredes megpróbálta.

Giedroyc: De nagyon ügyetlenül. Nem hiszem, hogy Rzepecki realista lett volna.

Én: Miért?

Giedroyc: Mert a politikában egyszerre több vasat kell a tûzben tartani. Megszervezni az ellenállást, és ugyanakkor megkísérelni egyfajta együttmûködést is.

Én: Ezt is megpróbálták. Rzepacki megszervezte az illegalitást, Mikolajczyk a nyílt ellenállást, megint mások a PPS-ben tevékenykedtek. A lengyelek csapdába kerültek. Mi mást tehettek volna? Mindent megpróbáltak – a fegyveres ellenállást és a tárgyalást az oroszokkal, a civil illegalitást és a legális ellenállást, a kollaborálást.

Giedroyc: De nagyon ügyetlenül.

Ezzel Giedroycnak nem sikerült engem meggyôznie. Továbbra is az a véleményem, hogy Lengyelország 1939-ben és 1945-ben kilátástalan helyzetben volt. Mégis fényt vet ez a beszélgetés Giedroyc látnoki adottságára. Amikor a „józanok” kudarcot vallottak a nézeteikkel együtt, akkor jöttek sorra a merészséggel és fantáziával megáldott „ôrültek”. Giedroyc merészsége azon alapult, hogy kész volt sutba dobni a lengyel politikai ráció minden hagyományos dogmáját, amint ezek a dogmák csôdöt mondtak a kommunizmus elleni harcban.

Vilnát a litvánoknak – Lemberget az ukránoknak

Az ötvenes években azt mondani, hogy Wilno legyen litván, Lwów pedig ukrán, frontális támadással ért fel a lengyel emigráció minden gondolkodási sablonja ellen, és ugyanakkor arculcsapása volt a kommunistáknak is, akik szilárdan hittek a Szovjetunió örökkévalóságában. Ellentmondott a Nyugat minden politikai-katonai doktrínájának is. Politikai elszigetelôdést jelentett. Ez a bátorság vezetett zseniális eszmék megfogalmazásához, de – finoman szólva – szokatlan, excentrikus ötletekhez is. De éppen ettôl volt Jerzy Giedroyc egyedülálló.

Giedroyc kitartott amellett, hogy a lengyel népnek megvan az a pozitív tulajdonsága, hogy a szemébe lehet mondani az igazságot, nem roppan össze tôle. Ki is mondta tehát a keserû igazságokat: a londoni emigráció anakronisztikusságáról, a Vilnáról és Lembergrôl való lemondás szükségességérôl, arról, hogy szövetségeseket kell keresni Lengyelországon belül a lázadó pártintelligencia körébôl is. 1968-ban felszólította a püspököket az antiszemitizmus megbélyegzésére, és kiállt azért, hogy szövetségeseket kell keresni az oroszok, ukránok, beloruszok és litvánok körében. Sokkoló hatású nézetek voltak ezek. Hirtelen felindulásból sok olvasó le akarta mondani az elôfizetést. Giedroycot Lengyelországban és az emigrációban egyaránt gyalázták.

Honnan volt meg Giedroycban a belsô erô ilyen nézetek kimondásához? Kérdésemre azt felelte: Ez az én pesszimizmusom, illúziómentes gondolkodásom. Ez vezetett olyan eszmék megfogalmazásában, amelyek – bár eszelôsnek tûntek – helyesnek és ezzel realisztikusnak bizonyultak.

Hogyan volt lehetséges, hogy a Kultura Pilsudski-híveknek és ex-kommunistáknak, balosoknak és liberálkonzervatívoknak egyaránt helyet adott, a földbirtokosok és a (gyakran zsidó származású) burzsoázia, ritkábban a parasztság és még ritkábban a munkásság körébôl?

Konstanty Jelensky úgy nyilatkozott: „A háború elôestéjén Lengyelországban nagyon szembeszökô különbségek voltak a bal- és a jobboldal között. Viszont szakadék tátongott – nem annyira politikai, mint inkább morális tekintetben – a nacionalista jobboldal, Roman Dmowski örökösei, és fô ellenlábasa, Józef Pilsudski, valamint a többi politikai formáció között, lett légyen az akár jobb-, akár baloldali. Ennek az antiszemita és soviniszta jobboldalnak, amely a nagy nemzeti demokrata párt körül koncentrálódott, két arca volt: a katolikus Lengyelország tömegarca, az örök farizeus e kispolgári megtestesítôjéé, és egy másik, amelyik még komorabb, még fenyegetôbb volt, az ONR-falangisták fasisztoid hordáié. És még ha az öreg Pilsudski-marsall halála után 1935-tôl tehetetlen helyettesei, „az obrista maffia” egy része kacérkodott is a szélsôjobbal, mégis számos kapcsolat állt fenn intellektuális vagy személyes szinten a Pilsudski-hívek és a baloldal között. Ezeknek a kapcsolatoknak mély gyökerei voltak a múltban, mert Pilsudski régi emberei, akárcsak maga Pilsudski, jórészt a szocialista pártból jöttek. Az egyetlen közös nevezô a Kulturában – folytatja Jelensky – a lengyel hagyomány részét képezô nacionalizmus elleni küzdelem.”

Jerzy Giedroyc válasza a kérdésre: „Mit jelent lengyelnek lenni?”, úgy hangzott: véget vetni az etnikai idegengyûlöletnek, erôsíteni egy „toleráns” Lengyelország eszméjét, szakítani a nemzeti demokrata modellel.

Ez az ember, aki ilyen mélyen gyökerezett a lengyel tradícióban, és akit a kommunista propaganda oly sokszor hajított a történelem szemétdombjára, sosem volt senki epigonja. Sem Oroszország hatalmától, sem a „történelmi szükségszerûség” fatalizmusától nem hagyta magát megbénítani. Ha tévedett is, kevésbé, mint bárki más közülünk.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu