MAGAMRÓL

1954 novemberében születtem egy arisztokratikus anya – neki köszönhetem a konzervativizmus iránti hajlamomat – és egy ellentmondásos személyiségû, protestáns, szociáldemokrata beállítottságú költô apa fiaként. Fiatal koromban apám teremtett kapcsolatot a polgári és a bohém életforma között. Az, hogy szeretem Apollinaire-t, talán ennek az ellentétnek köszönhetô.

Mint gyerek nárcisztikus és kibírhatatlan voltam. Nagyképû is, de ezt már-már beteges szégyenlôsségem leleplezésére fejlesztettem ki. Szégyenlôsségemet csak felnôtt koromra tanultam meg túlharsogni. Tehát eddig semmi különös. Kétes értékû romantikus olvasmányaim okozták, hogy a valóságos világra a legkevésbé sem voltam felkészülve. Ez a valóság számomra, aki egy tizennyolcadik századi vidéki parókián nôttem fel, elôször egy kisvárosi gimnáziumban vált kézzelfoghatóvá. A második osztályig teljesen megvetendô intézménynek tekintettem az iskolát, ahol érzelmi fogyatékos felnôttek gyerekeket sanyargathatnak büntetlenül.

Még valamit apámról és az ô apjáról; mindketten akkora hatást gyakoroltak rám, hogy nem lenne értelme magamról beszélni anélkül, hogy elôször ne ôket mutatnám be.

Apám 1920-ban született a szülei borbélyüzlete fölött, Rotterdamban. Nagyanyám, aki több gyermeket nem hozott a világra, akkor negyvenhárom éves volt. Ha fiatalabban ment volna férjhez, és serényebb lett volna, ami a szülést illeti, akkor apám még a 19. században született volna, és ha ô is lelkesebb lett volna az utódlás dolgában, akkor engem körülbelül 1920 körül nemzett volna.

Nagyanyám jámbor hívô volt; nagyapám azonban olyan családból származott, ahol a munkásmozgalomban hittek, bár ô maga kétkedô alkat volt, aki többféle meggyôzôdést is tiszteletben tartott. Apám szerint kerülte a templomot, nagyanyám nagy bánatára. Habár nagyapám inkább agnosztikus, mint ateista volt. Tehát itt is kettôs ellentétrôl van szó: a házastársak nagyon különböztek egymástól, és a férj ráadásul még önmagától is különbözött. Fényképeken nagyapám szerintem úgy néz ki, mint Chaplin a Diktátor borbélyszerepében, de a fiatal Adolf Hitlerre is hasonlít Wilhelmina-kori bajuszkájával. Apám elutasítja mind az egyik, mind a másik hasonlatosságot. De akárhogy van is: 1940-ben egész világa összeomlott. Rotterdamot földig bombázták, és leendô apám egy berlini Ausländerlagerben kötött ki. Elôbb holland szakos volt, majd teológiát tanult. Tudom, hogy erre a fordulatra nem valamiféle radikális megtérés vette rá, még csak hirtelen elmezavar sem. Viszont heves vágyat érzett a széthullott európai kultúra eredetének kutatására.

Nagyapám hipochonder volt. Apám melankolikus és szarkasztikus hajlamú. Hogy én milyen vagyok, azt állapítsák meg Önök az elôbb elmondottakból.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu