Az irodalom egy kifejezési forma, és ezért bizonyos mértékig kommunikációs eszköz. A költôk és írók olyan közönséghez szólnak, amelyet nem ismernek, de valahol a fejükben mindig jelen van. A mûvész reakciót vár mûvére, valamilyen választ, de nem olyat, mint amilyet egy közönséges kérdésre kap az ember. Az alkotására kapott válasz mindig ítélet. Minden író és költô a következô kérdést teszi fel olvasóinak: „Mi a véleményük arról, amit írtam?”

A melankolikus írót és költôt igen hamar nyafogónak bélyegzik. Aki melankolikus mûvet alkot, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy elutasító választ kap a fenti kérdésre; a melankóliában az „én” és az „én szenvedése” gyakran kendôzetlenül a középpontba kerül. És tekintve, hogy minden ember elôbb vagy utóbb maga is szenved valamitôl, kézenfekvô, hogy a melankólia a nárcizmussal társítható. Még ha ragyogó is a mûvészeti alkotás formája, gyakran nevetségessé válhat a mû tartalma, ha melankolikus szándékról tanúskodik. A melankóliát szentimentalizmussal, szentimentális romantikával vagy egocentrikus depresszióval asszociálják. Nem teljesen igazságtalanul: az élet nyomorúságos, a szerelem fájdalmas, az ember pedig tulajdonképpen túl rövid ideig él ahhoz, hogy eléggé kipanaszkodhassa magát.

Az ironikus író vagy költô ezzel szemben sebezhetetlennek tûnik, de valójában agyafúrt és belülrôl megkeményedett ember. Az alkotása és egocentrizmusa közötti összefüggés ezáltal kevésbé logikus. Az ironikus egy meta-szintrôl tekint a valóságra, és ezért kevésbé van kitéve mások ítéletének. Az iróniát egyéni látásmóddal asszociálják, kitekintéssel és rugalmassággal. Nem teljesen alaptalanul: az élet nyomorúságát és a szerelem fájdalmát ki lehet nevetni és ki lehet gúnyolni. Elég sokáig élünk ahhoz, hogy képesek legyünk a világot bizonyos keménységgel szemlélni. De az ironikus mûvész éppúgy elismerésre vágyik, mint a melankolikus, és ebben annyira emberi, hogy a forma, amelyben munkáját megalkotja, többé nem is fontos. Mert nyugtalan vágyakozása a kérdésre kapott válasz után: „Mit gondolsz arról, amit írtam?”, sem melankolikus, sem ironikus. A holland irodalomban az iróniát nagyobb szimpátia övezi, mint a melankóliát. Ezt saját bôrömön tapasztaltam, mert az utóbbi tíz évben írt mûveimre az irónia és a melankólia egyaránt jellemzô. A melankóliámat gyakran elítélték, az iróniámat viszont jól fogadták. Ezért végül köztes formáknál kötöttem ki: a melankolikus irónia mint forma azért kívánatos, mert az agyafúrtságon és az éleselméjûségen keresztül nagymértékû szomorúságot is közvetít. Az ironikus melankólia ezzel szemben nárcisztikus kifejezési forma, mert az „én” valóságos szenvedését állítja pellengérre. A túléléshez mégis szükség van néha erre is.

Felfedeztem, hogy e köztes formák, amelyekben tulajdonképpen az irónia és a melankólia folyamatos reflektálásáról van szó, nagy katarzist váltanak ki az olvasóból. A köztes formák kemény távolságtartást és egyidejûleg érzékeny közelséget követelnek meg. Az elkövetkezô idôre elhivatásomat abban látom, hogy ezt a kifejezési formát tökélyre fejlesszem. Magamra nézve ez annyit jelent, hogy ne nyafogjak túl sokat, és ne tegyek túl sok személyt és dolgot nevetségessé. Nem más ez talán, mint felnôtté válni. A kérdést ettôl függetlenül mindig fel fogom tenni: „Mi a véleményed arról, amit írtam?”

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu