ANNA MITGUTSCH

MI AZ, HOGY „NÕI IRODALOM?”


A nôi irodalom fogalma, legalábbis abban az értelemben, ahogy – talán már nem is olyan reflektálatlanul, mint tizenöt évvel ezelôtt – ma használják, egyszerre jelent meg a hetvenes években nekilódult feminista elméletalkotással. A feminista irodalmárok azért használták, hogy egyrészt az irodalom gyakorlatával igazolják a feminista elméletet, másrészt azért, hogy a nôk elfelejtett vagy nemigen méltányolt írásmûveit visszacsempésszék az irodalmi kánonba, és felmutassák a nôk alkotta mûvek elnyomott hagyományát. E nélkül az úttörô tevékenység nélkül aligha kerülhetett volna sor a romantika nôi képviselôinek látványos fogadtatására vagy az olyan nôszerzôk mûveinek újraolvasására, akiket a mindig is normatív irodalmi kánon okán éppen azért nem méltattak figyelemre, mert az már eleve nem adott helyt a nôi tudat ábrázolásának. A „nôi irodalom” terminusát, melyet elkötelezett nôtudósok azért vezettek be, hogy az uralkodó, férfi dominanciájú kultúrán belül szóhoz és helyi értékhez juttassák a nôket, a piac és az irodalomkritika jóval szenvedélyesebben fogadta, mint ahogy egyébként szellemtudományi elméleti fogalmakat szokás. Ám a fogalom egyáltalán nem valamely még szabadon hagyott, üres helyen landolt, hogy aztán a kezdeményezôi által neki szánt jelentésében népszerûsödhessék. A fogalom már foglalt volt, és amint a férfiszerzôk számára fenyegetôen megsokasodtak az író nôk, a hetvenes és nyolcvanas évek folyamán további negatív konnotációk telepedtek rá.

Természetesen a fogalom már létezett azokban az irodalmi lexikonokban és szakszótárakban, amelyek minden germanistának – legyen bár férfi vagy nô – ott voltak a kézikönyvtárában vagy a tudatában. Szerepelt például Gero von Wilpert Sachwörterbuch der Literatur címû munkájában is (Stuttgart, 1964): ebben ugyan nem nôi irodalomról, hanem nôi költészetrôl van szó, mindazonáltal történeti fejlôdést vázol fel Sapphótól kezdve Hroswitha von Gandersheimen, Ava asszonyon, a nôi misztikusokon és az érzékenység regényén keresztül Marlittig és Courths-Mahlerig, úgyhogy a „költészet” fogalmát aligha tekinthetjük mûfajmegjelölésnek. A romantika írónôirôl a következôket mondja: „A klasszika szigorú formaeszménye kevésbé kedvezett a nôi költészetnek, mint a romantikában bekövetkezett emancipáció”, majd a romantika legfontosabb nôi képviselôinek megnevezése után: „Az, hogy a biedermeier ismét visszafordul a polgáriassághoz, és hogy az Ifjú Németország éveiben divatba jönnek a napi kérdések, realista nôi költészet kialakulását segíti elô.” Wilpert „számos családilap-írónô” és Johanna Spyri után jut el Droste-Hülshoffhoz és Ebner-Eschenbachhoz, úgy találja, hogy durvasága miatt a naturalizmus kevésbé felelt meg a nôknek, majd áttekintését a jelennel zárja, amely Bertha von Suttnerral kezdôdik és Ingeborg Bachmann-nal, Ilse Aichingerrel és Hilde Dominnal ér véget. A „nôi költészet” fogalmát, amely – ez kiderül a történeti vázlatból – nála azonos a nôi irodalommal, így határozza meg: „A nôi költészet a nôk képviselte és sajátosan nôi érzésvilágot és érdeklôdést tükrözô irodalom. A nôk lénye és kulturális beállítottsága, melyet a megállapodottság, a természethez kötöttség és az idôk változásai közepette tanúsított kiegyenlítôen megôrzô magatartás jellemez, magyarázatot ad a N. késôi megjelenésére és vonzódására a vallásos, erkölcsi, érzelmes témákhoz, különösen az érzelem fûtötte lírában és a világra fogékony epikában, míg a dráma feszes, erôteljes megformálására a N. többnyire nem vállalkozott.”

Ez a meghatározás manapság meglehetôsen avíttnak hangzik, jóllehet az ötvenes évek közepén született, meg aztán nem is az a tôrôlmetszett tárgyszerû definíció, amilyennek álcázza magát, hanem merô évszázados, megkövült elôítélet. Mégsem tûnt el egyáltalán az azóta eltelt évtizedekben pusztán azért, mert a feministák úgy kívánják, vagy mert a nôk mozgástere valamelyest nôtt. A nô lényegének ehhez hasonló definícióit továbbra is minden területen használják és felhasználják, mihelyt szükségesnek mutatkozik, hogy a nôket visszaszorítsák a gyámoltalanságba. Hogy legalább egyes részterületeken, tehát a germanisztikában is változott az irodalmi tevékenységet folytató nô képe, azt az 1989-es irodalmi szakszótár 7. kiadása mutatja. Ebben a „nôi irodalom” címszónál a következô helyreigazítás található: „A nôi irodalom nemek szerinti megkülönböztetésének újsütetû tákolmánya, mely a N-t valamiféle férfiirodalommal állítja szembe, tudományos szempontból tarthatatlan, mivel az irodalomtól mint olyantól idegen a nemek szerinti külön csoportokra való felosztás. A nôi irodalom elkülönítô szemlélete ezért csak annyit jelenthet, hogy a nôk örvendetes módon egyre nagyobb mértékben vesznek részt és törnek lassanként elôre az irodalom – sokáig tévesen férfi-felségterületnek tekintett – egészében, melynek formái és értékkategóriái változatlanok.” Még ebben az állításban is sok az álságosság és az implicit értékelés. Azt a benyomást kelti, mintha a nôk afféle civilizálatlan törzs volnának, melynek tagjai késôn bár, de örvendetes módon mégis lassacskán beóvakodnak erre az irodalom nevezetû férfi-felségterületre. Az a kategorikus követelmény, miszerint az irodalom értékkritériumait és formáit, vagyis a férfiak által megszabott kategóriákat és ismérveket semmiképpen nem szabad megbolygatni, implicit módon azt jelenti, hogy a nôk alkotta irodalomból csak az elfogadható, ami nyelvében, formájában és attitûdjében maradéktalanul alárendeli magát ennek a „férfi irodalomnak”. Így nyilvánvalóan nem formai, hanem tartalmi ismérvek alapján rekeszti ki a szerzô már elöljáróban „a szellemi, társadalmi és politikai nôemancipáció” úgynevezett „irányzatos feminista irodalmát”: Emanciknak nincs semmi keresnivalójuk az irodalomban. Ezt az erômutatványt követi az a szövegrész, amely már az 1954-es kiadásban is benne van, és amelyet az imént idéztem. Mindamellett a liberalizálódás következtében szükségessé vált egy új mûfaj, amelyrôl az 1964-es kiadásban még nem esett szó: a „nôi regény”.

A „nôi regény” Gero von Wilpert szerint (1989) a) „nôk által írt, általában témájában is a nôk élményei körül forgó regény, a nôi irodalom része, b) értékelô mozzanatot nem tartalmazó tartalmi minôsítés, általában egy nô életérôl szóló regény, c) szûkebb értelemben a bestseller-irodalom körébe tartozó sajátos mûfaj, amely a szerelmes regénnyel áll közeli rokonságban.” Ezek szerint egy férfi életérôl szóló vagy egy férfi élményei körül forgó regény férfiregény volna? A „férfiregény” címszó nincs benne a Wilpertben, de valószínûleg egyetlen másik lexikonban sem.

Olybá tûnik, mintha a nôi irodalomnak a feministák által a legjobb szándékkal bevezetett fogalmát éppen akkor intézményesítették volna jól kezelhetô vezérszóvá, amikor a nôk egyre nagyobb számban nyomultak be az irodalmi piacra, a nôirodalmárok pedig az irodalom addig nem firtatott értékkritériumaiban felismerték a „patriarchális” kirekesztési stratégiát. A „nôi irodalom” fogalma kínálkozott a kirekesztés eszközéül, annál is inkább, mert a nômozgalom keretében a nôk egyúttal kiadós nem-irodalmi publikációs tevékenységbe kezdtek, ami saját területük kijelölésének haladéktalanná vált igényét fejezte ki, és a férficentrikus, hierarchikus értékmércéktôl való elhatárolódásuknak adott hangot. Ezeknek a – többnyire a nôi önmegtapasztalással, illetve magáratalálással foglalkozó – szövegeknek sok szerzôje nem is tekintette magát írónak. Csak a nôi létezés addig mások irányította és agyonhallgatott aspektusait akarták megfogalmazni, anélkül hogy az irodalom igényével léptek volna fel. Nôi folyóiratokat, nôi kiadókat alapítottak, nôi sorozatokat indítottak szolid kiadóknál, és közben nemcsak irodalom született, hanem számos olyan szöveg is, amely pusztán a megértés és megértetés céljából íródott. Azzal, hogy ezekbe a sorozatokba többek között olyan szerzôket is bevettek, mint Toni Morrison vagy Simone de Beauvoir, ami nyilván piacstratégiai megfontolásokból történt, legitimálták a „nôi irodalom” terminusát.

Akik elsôként ismerték fel az okozott kárt, és határolódtak el a „nôi irodalom” fogalmától, illetve próbáltak védekezni ellene, azok a nôírók voltak, akik saját keserves tapasztalatuk nyomán ismerték fel a piac mûködésében a kirekesztés és devalválás stratégiáit, miközben a feminista teoretikusok még nagyban kutattak valamiféle „nôi esztétikát”, és a maguk részérôl a legcsekélyebb megértés nélkül – mint defetizmust és a patriarchátushoz dörgölôzést – utasították vissza a nôszerzôk lázadását, a továbbiakban pedig azokat a nôszerzôket vették be a nôi diskurzusba, akik mûveikkel az ô elméleteik igazolásához járultak hozzá. Idôközben a „nôi irodalom” fogalma újabb negatív konnotációkkal terhelôdött meg, mintha történeti elôfeltételeihez éppenséggel nem tapadt volna elég elôítélet. Mert egyvalamihez sosem fért kétség: mindig is a férfi szubjektivitás volt az, ami nemi szempontból semlegesnek, következésképpen általános érvényûnek tekintette magát, és a conditio humana ábrázolásának jogát magának tartotta fenn, és ez az, ami természetesen máig éppúgy érinti a nôket, mint a férfiakat.

Mindaz, amit kihagytak ebbôl a diskurzusból, lényegében nem számított, és ma sem számít: olyan különút, amely nem tarthat számot általános érvényre. Ha ezeken a különutakon nôk járnak, akkor produktumaik éppen a „nôi irodalom” fogalmába vágnak bele. És minthogy a különérdekek csak külön csoportoknak szólnak, az általános diskurzus szempontjából pedig irrelevánsak, ezt az irodalmat, irodalmi-esztétikai értékétôl függetlenül, a nôi könyvek közé sorolják be, azok közé az önmegtapasztalással és önértelmezéssel foglalkozó szövegek közé, amelyek a lázadni készülô, összezavarodott nôket tanácsokkal hivatottak támogatni. A nôk produkálta irodalom zömének kirekesztésében mi sem változott, jóllehet az irodalomtudomány erre szakosodott ága, nevezetesen a nôi irodalomtudomány virágzik, az ember szívesen osztja ki diplomamunka témájául diáklányoknak. A férfi szemlélet egyetemességigényét a „nôi irodalom” fogalma, ha lehet, csak még jobban megszilárdította, mintsem kétségbe vonta volna. Az pedig, hogy maguk a feministák makacsul ódzkodnak az okok felismerésétôl és elismerésétôl, inkább jellemzô, mint meglepô, végül is e definíciók körül zajló vita mögött nagyon is valóságos piaci érdekek húzódnak.

A francia és az amerikai feministák

Ami a „nôi irodalom” fogalmának eredetileg elgondolt jelentését illeti, a világosabb megértés kedvéért egy pillantást kell vetnünk a feminista elméletre, áttekintésünk azonban ebben a kontextusban csak vázlatos és leegyszerûsítô lehet.

Sok minden, amit a feminista irodalomszemlélet felkapott, Virginia Woolfra és Simone de Beauvoirra megy vissza, olyan magányos harcosokra tehát, akik, maguk is egy patriarchális irodalmi kánonba beágyazva, rossz közérzetüket fejezték ki, jóllehet anélkül, hogy ezt a kánont mint olyat megkérdôjelezték volna. Mindketten érintetlenül hagyták a mûvészet androgün voltának premisszáját és az irodalom hagyományos értékelô kritériumait. Virginia Woolf éleslátón megelôzte a feminista elméletek nyolcvanas évekbeli kritikáját, amikor felismerte, az író nôk is mennyire bele vannak gabalyodva a patriarchális értékrendbe, úgyhogy a rendszeren kívül nincs olyan hely, amely alkalmas volna a patriarchális diskurzus rejtett mechanizmusainak leleplezésére: „A kívülállás posztulátum, nem hely.”

Fôképp a francia feministák igyekeztek megtalálni ezt a helyet, ahonnét a logocentrikus diskurzus kirekesztési stratégiái és értékelô kategóriái átláthatók. Lacan és Derrida – és rajtuk keresztül a sokat kritizált Freud – tanítványaiként mindamellett ôk is tanítóik férfi perspektíváját tették meg saját gondolatmeneteik kiindulópontjának. A feminista elmélet sokat idézett tétele például, miszerint „a nô nem létezik”, Lacantól ered. Ez a mondat rövidített formában azt a felismerést tartalmazza, hogy a nyugati diskurzus alanya férfi, a nô a priori ki van belôle zárva, és csak kitöltetlen helyként létezik. Lacan és tanítványa, Julia Kristeva persze ezt a diskurzusból való kizártságot esélynek látja arra, hogy a szemiotikus szférához, vagyis ahhoz a területhez lehessen hozzáférni, amely mintegy a logocentrikus diskurzus elôtt, annak takarásában van. Lacan a szemiotikus szféra feltárásának lehetôségét a „hisztéria diskurzusában” látja. Ennek a nôi diskurzusnak természetesen megint csak szüksége van „a pszichoanalízis (férfi) diskurzusára”, hogy gondolatot, azaz értelmet vigyen a hisztéria nôi beszédébe. Ami Lacannál a nôi kitöltetlen hely a férfi diskurzusban, annak Derridánál a bináris „fallocentrikus” rendszerek dekonstrukció általi megszüntetése felel meg. Itt kellene feltételezni azt az elméleti helyet, amelyet már Virginia Woolf képzeletbeli, nemlétezô helynek, merô posztulátumnak nevez. Lehetséges, hogy Derrida szerint a nyugati gondolkodást úgy lehetne olvasni, mint egy várostérképet, amelyen rajta van minden kis zug és elágazás, csak éppen azt nem tudja az ember, hogy férhet hozzá.

Julia Kristeva, Hélène Cixous és Luce Irigaray írásaikban a diskurzus tulajdonképpeni kívánalmának minôsítik a nôinek mint az artikulálatlannak, ki nem mondhatónak, mint kitöltetlen helynek, mint valamiféle racionalitás elôttinek lacani képzetét. Ám ha tüzetesebben vesszük szemügyre, ez megint csak nem több a racionalizmus elleni neoromantikus lázadásnál. Elég csak behelyettesíteni a szemiotikus, preödipális kristevai-lacani terminusát olyan ismert fogalmakkal, mint az irracionalitás, az érzés, az érzelem. Jellemzô, hogy Kristeva az avantgárd – fôképp férfi – szerzôinek, többek között saját férjének, Philippe Sollersnek a szövegeiben találja meg mintáit.

Hélène Cixous, aki maga is író, olyan elméletet dolgoz ki, amely egyúttal a nôi írás posztulátuma. A nôiség ôsrégi definícióit próbálja ebben összekapcsolni valamiféle erkölcsi imperatívusszal. Azt állítja, hogy a nôi beszédmód meghagyja más-voltában a másikat, és a maga idegenségében szólaltatja meg, míg a patriarchális diskurzusban a másik bekebelezése egyszersmind annak megsemmisítését jelentené. De vajon az én kioltása, visszavonása a másiktól nem volt-e mindig is nôknek tulajdonított, rájuk kényszerített attitûd?

Luce Irigaray legalább megpróbál alanyi jogot szerezni a nôknek. Ez persze olyan alanyszerûség, amely az elkülönített, rugalmatlan férfi szubjektivitástól áteresztôképességében, elmosódó körvonalaiban tér el, a belül és a kívül közötti határok átjárhatók benne.

Bármilyen fontosak és hasznosak voltak is ezek az elméleti kezdeményezések, többnyire nehezen érthetôk a pszichoanalízisnek és bírálóinak, Lacannak és Derridának az ismerete nélkül, és olykor túl hermetikusak is ahhoz, hogy ténylegesen kapcsolódhassanak az irodalom gyakorlatához, vagy hogy valamifajta nôi poétikának szolgálhassanak kiindulópontul. Ezért aligha meglepô, hogy ezek az elméletek népszerûsített változatukban a felismerhetetlenségig torzultak, gyakran pedig épp az ellentétükbe fordultak át.

Nem könnyû megállapítani, van-e összefüggés a francia feministák azon elméletei, melyek lényegében a racionalitás fölébe helyezik az irracionalitást, és az ezoterika, az új nôiség- és anyaságkultuszok regresszív hulláma között. Ami szemlátomást közös bennük, az az, hogy mindkettô a férfi bûnbeesés elôtti nôi Paradicsomot kísérli meg rekonstruálni. Az efféle irodalom, illetve irodalomszemlélet nemcsak azzal a veszéllyel jár, hogy igazolja mindazokat az ôsidôktôl fogva meglevô elôítéleteket, amelyek a nôket ösztönvezérelte, irracionális, érzelemközpontú és konzervatív lényeknek tekintik, hanem azzal is, hogy vakká tesz a reakciós-fasiszta és totalitárius tendenciákkal szemben.

A francia feminista irodalomelméletnél jóval nagyobb és tartósabb hatásuk volt a pragmatikusabb amerikai feministáknak. Az Egyesült Államok egyetemi köreiben meglehetôsen széles bázisra támaszkodott a feminista irodalomkritika. A hetvenes években létrehozták a women's studies intézményét, amely egy ma már mondhatni elismert kutatási területet nyitott meg. A mozgalomba writers in residence-ként olyan nôírókat is bevontak, mint Adrienne Rich, Tillie Olsen, Marge Piercy vagy Diane Wakoski. Ezért tudtak megmaradni az irodalmi élet közelségében. Hogy a francia feminizmus miért nem terjedt túl az értelmiségi közegen, annak valószínûleg az az egyik oka, hogy nem volt kapcsolata az eleven irodalommal. A francia feminizmusra kevésbé jellemzô a normatív és dogmatikus beállítottság, míg az amerikaira egyre inkább. A women's studies nagy érdeme a nôiség kulturális legitimációjának nyomait keresvén az irodalmi kánon szisztematikus újraolvasása. Elôbányásztak egy elnyomott, elhallgatott vagy újra elfelejtett nôi tradíciót, és annak befogadástörténetét tanulmányozták. Míg a francia feministák bázisa filozófiai-pszichoanalitikus volt, az amerikai feministák sosem veszítették el szociológiai-társadalmi vonatkozásukat.

Kisebbségi szubkultúra?

Éppen ez a szociológiai-társadalmi vonatkozás volt mégis az, ami olykor többet ártott, mint használt a nôk irodalmának. Az a premissza, mely szerint az irodalom meghatározott társadalmi konstellációban jön létre, és egyéni reakció arra, elég általánosnak tûnik ahhoz, hogy mind a férfi, mind a nôi irodalomra érvényes legyen. Csakúgy, mint az a megállapítás, hogy egy mû befogadását mint ezen irodalmi megnyilvánulásra adott választ, szintén a társadalom és a kor szelleme determinálja, és hogy az olvasók nôképe megint csak visszahat az irodalom nôképére. Ezért sikerült a feminista irodalomkritikának régebbi korszakokban felderítenie a tabukat és kirekesztéseket, a helyi értéket és a vakfoltokat a nôk irodalmának szempontjából. Az irodalom szociológiai-feminista megközelítése csak akkor válik problematikussá, ha elkeni mûvészet és élet, szerzô és regényalak különbségét, és éppen ez a rövidrezárás kínálkozik fel túl könnyen a szociológiai megközelítésnek. Ugyanakkor minden irodalomelméleti megközelítés sajátja, hogy mindazokat az irodalmi tényeket kizárja vizsgálódásából, amelyek nem tételei igazolását szolgálják, a vizsgálódásába bevont szövegeknek pedig csak azokat az aspektusait veszi tekintetbe, amelyek tételeit megszilárdítják. Ezért igaz ugyan, hogy az amerikai feministáknak és európai követôiknek köszönhetô számos elfelejtett nôszerzô újrakiadása és visszhangja, de – különösen a kortárs nôszerzôk közül – csak azokat veszik fel a kánonba, akik megfelelnek az egyre dogmatikusabb elméletnek.

Mihelyt azonban egy irodalmi elmélet normatívvá és dogmatikussá válik, ideológiává is merevedik. Mint ilyen, az aktuális irodalmi alkotó tevékenység fölött irodalmon kívüli kritériumok alapján ül törvényt, és kirekeszti azt, ami az örökérvényûnek szánt megállapodások és elvárások alakította kánonba nem illik bele. Így például sok feminista nem tûri a nôi antihôsöket, a kétségeket és a kudarcot pedig defetizmusként utasítja el. Implicit módon egy olyan irodalom követelménye jelenik meg, amelyet a feminista lázadás igényel magának, amely programszerû és ideologikus. Eközben arról is megfeledkeznek, hogy a hetvenes és nyolcvanas évek feminista lázadása fôként a polgári mûveltségû, tudományos képzettségû középosztály köreihez kötôdik. Ami egy efféle irodalomszemléletben szükségképpen elsôdleges, az a szöveg tartalma és fôalakja. Többnyire elsikkad a nyelv, a szerkezet és az elbeszélésmód. Ennek a rövidre zárt irodalom felfogásnak az a szemlélet az elôzménye, amely összekeveri a mûvészet funkcióját betöltô irodalmat azzal az irodalommal, amelynek rendeltetése kimerül abban, hogy egy korszak és egy szellemiség dokumentuma legyen.

A feminista irodalomszemléletnek ez a sarkossága és leegyszerûsödése a szociológiai indíttatású feminista irodalomtudománynak az irodalmi életben lezajlott népszerûsítésével következhetett be. Míg az irodalmárok a leírásban és az elemzésben látják feladatukat, a kritikusok többnyire még csak bele sem bocsátkoznak egy mû nyelvének és jelentésszintjeinek vizsgálatába, ízlésük alapján és érzésük szerint ítélnek, szubjektív ítéletet hoznak, amely objektív kritériumokat használ ürügyként. Mégiscsak a piac és az irodalmi élet rögzíti az irodalmi kánont. Holmi nôi esztétika irodalomtudományos kutatása senkit sem érdekel az irodalmi élet felpörgetett üzemmódjában. Gyors és kézreálló besorolások kellenek. És az uralkodó ízlést – minthogy a kor szelleme divat és ízlés – a férfi diskurzus, a valóság és az identitás döntôen férfi felfogása határozza meg. Ezzel a reflektálatlan elvárással szemben a nôk alkotta mûvek eleve hátrányban vannak. Ezért válnak túlságosan könnyen prédájává annak a feminista irodalomkritikának, amely a szöveget témák és üzenetek szerint fésüli át, a nôalakok feminista tudatát kéri számon, a válságba került nôi hôsökkel mit sem tud kezdeni, szigorúan ôrködik a political correctness fölött és megoldásmintákat követel. A mû esztétikai értékei minden esetben a rövidebbet húzzák, tudomást sem vesznek róluk, mintha a nôszerzôk igényt sem tartanának mélyenszántóbb szemléletmódra, mintha a nôk nem is volnának képesek rá, hogy mondandójukat nyelvi-formai szintre adaptálják.

De talán éppen ez a nôi kreativitásigény kelt megbotránkozást, egyszersmind kétségeket. Ha a nôknek nincs saját nyelvük és másik értékrendszerük, csak az, amelyet a férfi diskurzustól vesznek kölcsön, akkor hogy is teremthetnék meg saját irodalmi hagyományukat? Egy olyan hagyományt, amely egyenrangú a férfi tradícióval és nem valamiféle kisebbségi szubkultúra. Mert persze pontosan ez utóbbit szokás érteni nôirodalmon, amely csak a nôi kisebbség tagjainak és kizárólag az ô deprivált helyzetükbôl fakadó problémák szempontjából fontos. A nôk azonban nem kisebbség és nem pusztán szám szerinti jelenlétük okán. A húszas évek irodalmának feminista indíttatású újraolvasásakor bebizonyosodott, hogy a nôk mindenütt jelen vannak az irodalomban, mégpedig nem csak szerzôként, és hogy az a kép, amelyet az írók alakítottak ki a nôkrôl, sokkal jobban befolyásolta a társadalom nôképét, mint a nôi irodalmi elképzelések. Természetesen ma már nem olyan egyszerû a nôi szerzôket diszkvalifikálni és a bestseller-irodalomba utasítani, mint Goethe korában, amikor Goethe és Schiller határozta meg a klasszikus irodalmi kánont. Ma viszont az is megteszi a hatását, ha valaki a „nôi irodalomba” sorol be egy nôi szerzôt, és ezzel implicit módon elvitatja irodalmi képességeit.

Ebben valószínûleg az a soha ki nem mondott, de mindig odagondolt rosszhiszemû feltételezés rejlik, hogy a „nôi irodalom” nem lehet kreatív. A kreativitás közismerten férfi tulajdonság, az alkotás férfidolog, a creatio ex nihilo, az isteni mivolt emberi bitorlása. Szekularizált világban élünk ugyan, de ez nem azt jelenti, hogy eltûntek volna a vallási mítoszok, hanem azt, hogy szekularizálódtak. A nô teremtmény és kreativitása csak származékos lehet. Míg a férfiak világot és világtervezeteket alkotnak, a nôknek azzal a gyanakvással kell szembenézniük, hogy készen talált világukat csak lemásolják, elmesélik, vagyis önéletrajzi, realista módon, nem szublimált értelemben írnak. Ha viszont férfiak használják fel nyilvánvalóan a maguk megtapasztalta valóságot, azzal mentik fel ôket az önéletírás gyanúja alól, hogy elismeréssel nyugtázzák: kreativitásukkal még irodalommá is formálták élményeiket. Még a francia feminista irodalomelmélet segítségével sem találni pozitív megoldást. Mert ha a nô a kitöltetlen hely abban a férfi diskurzusban, amelybôl nem tud kitörni, akkor csak logocentrikus, vagyis férfi nyelven beszélhet nôi tapasztalatáról. Ez tehát olyan elôzetes kisajátítás, amely a nyelv alkotó használatát megnehezíti. De ha az alkotói státust elvitatják a nôktôl, akkor az a jog sem illeti meg ôket, hogy világtervezeteket alkossanak. Csak azt engedik meg nekik, hogy a valóságot, a maguk korlátok közé szorított nôi – alapjában véve lényegtelen – valóságát elmeséljék. Még a saját, férfiak kialakította képükön sem igazíthatnak. Mert a nôkép természetesen férfi alkotó impulzusból fakad, valóságkoncepció, teremtô aktus. Meglehet, szubjektív, bizonyára az, ám általános érvényû is, mivel, ugye, irodalom, férfiak alkotta irodalom, tehát semleges, androgün és egyetemes, ahogy az már velejárója a mûvészetnek. Ebbôl az derül ki, hogy a „nôi irodalom” ellenfogalma nem holmi „férfi irodalom”, hanem egyszerûen az irodalom maga, az angol nyelvhasználatban: modern classic. A nôi klasszikusok fogalma nem annyira közkeletû. A férfi szemlélet egyetemességigényének a nôi irodalom terminusának bevezetése tette a legnagyobb szolgálatot.

Sajátos nôi esztétika

Melyek tehát a „nôi irodalom” vizsgálatának tipikus ismertetôjegyei?

A nôi irodalmat elôször is tartalma alapján definiálják. Eszerint nôk irodalma nôkrôl nôknek, vagy nyelvileg valamivel erôteljesebben: tudatos szembenézés a nôk helyzetével. A férfiak talán nem írnak férfiakról és férfiaknak is? ‘k talán nem foglalkoznak társadalmi helyzetükkel? Bizonyára, de náluk ennél még fontosabb a nyelv, az elbeszélésmód, a szerkezet. Ezzel szemben a nôk irodalma gyakran az elbeszélésmód arrogáns félreértésébe ütközik: mert ez az az elbeszélésmód, még inkább, mint a nyelv, amelyben specifikusan nôi esztétika jelenik meg. A valóságnak ez a szubjektív nôi meghatározása és az észlelési és megismerési folyamatokkal kapcsolatos attitûd az, ami a nôk irodalmában a legmarkánsabban tér el a férfi látásmódtól, viszonya a valóságoshoz csakúgy, mint a képzeletbelihez, a testiséghez, és mindahhoz, ami a férfi látásmódban magától értetôdônek tûnik, anélkül hogy valóságos lenne. Vajon ez azt jelentené, hogy csak nôi olvasó, nôi értelmezô tudja méltatni a nôi elbeszélésmódot? Miért van az, hogy a férfi olvasók és kritikusok gyakran olyan elutasítóan, olyan kajánul és ingerülten viszonyulnak az elbeszélésmódja okán nôiként felismerhetô szöveghez? Nyilván azért, mert nem tanultak meg, és nem is akarnak megtanulni valami olyasmit, ami a férfi szövegek nôi olvasóinak evidens: empatikusan és nem normatív módon olvasni, azonosulni az elbeszélésmóddal, vagyis belülrôl, nem pedig kívülrôl olvasni. Nem veszik észre, de így olvassák a klasszikusokat, a régieket és a moderneket is. A nôi szövegek olvasásakor azonban szemlátomást az a beállítottság a jellemzô: úgysincs benne semmi, ami megérné a beleélést. Minél közelebb férkôzik egy nô által írt szöveg az olvasó kánonon iskolázott önértelmezéséhez – és itt teljesen mindegy, avantgárd vagy hagyományos elbeszélésrôl van-e szó –, annál könnyebben boldogul az olvasó a belenevelt olvasásmóddal. Lehetséges viszont, hogy az a nôi szerzô, aki ily módon alárendeli magát a férfi látás- és tapasztalásmódnak, annyira azonosul a férfi alannyal, hogy témájának megformálása során feladja saját alany státusát.

Mármost ha a nôi irodalmat a tartalom alapján definiálják, vagyis ha az olvasó elvárása ugyanolyan, mint a szórakoztató irodalom esetében, akkor aligha meglepô, ha azok az ellenállások, amelyeket a szöveg az olvasónak kínál, és amelyeket egyébként az igényes irodalom jeleként szokás értelmezni, ingerültséget keltenek. Végül is tartalomra, nôi élményre számított volna az ember. Namármost, ha az elbeszélés nem gördülékeny, csak arra lehet következtetni, hogy az elbeszélô nem érti a dolgát, nem tudja, hogy kell egy történetet jól elmesélni.

A nôi irodalomtól azt várják, hogy valamilyen feminista programhoz igazodjék. Mintha csak tartoznának valamivel nôi olvasóiknak a nôi szerzôk, mintha valamiféle erkölcsi kötelezettséget kellene teljesíteniük. Minthogy a nôk irodalmát, amely nôi irodalommá devalválódott, s amelyrôl a férfiak amúgy sem vesznek tudomást, gyakran feministák recenzeálják – a feminista ideológia szabályai szerint. Ez nagyon is méltányos volna, ha a mindenkori nôi szerzôk helyénvalónak fogadnák el írói tevékenységükre nézvést a nôi irodalom terminusát. De a besorolást úgy mondják ki, akár egy ítéletet, minden óvás visszhangtalan marad, és a nôi irodalomról kiderül, hogy rendeltetése az, ami mindig is volt: ártalmatlanná tétel, félresöprés.

A nôi irodalmat azonosnak szokták tekinteni az élményirodalommal, amelyben a hangsúly az önmegtapasztaláson van, és amely egy torz, a nôi tapasztalás szûrôjén keresztül érzékelt valóság utánzása, minden kötelezettség nélkül való, mert nem egyetemes, semmilyen kapcsolatban nincs a conditio humanával, az eltorzított valóság nevetséges részlete, kínos, mert magamutogató, szublimálatlan tálalásban. Ha az irodalom azzal az igénnyel lép fel, hogy egyetemes igazságot tárjon fel érvényes nyelvi formában, akkor a „nôi irodalom” ebben a tekintetben éppenséggel az irodalom ellentéte.

Gyakran feltették már azt a kérdést, van-e nôi esztétika. Erre valószínûleg nem lehet általánosságban vagy elméletben felelni, csak konkrét példák alapján. Azonkívül fennáll az a veszély, hogy ez is áldozatául esne annak az ördögi körnek, amely minden elméletre jellemzô: csak azokkal a mûvekkel foglalkozik, amelyekbôl elméletet tud desztillálni, és aztán csak azok kerülnek bele a kánonba, amelyek ezt az elméletet alátámasztják.

Arra a kérdésre, hogy akkor végeredményben van-e nôi irodalom, amely nem kétséges esztétikai státusú alantas irodalom, hanem a komolyanvételre számot tartó, a nôi kreativitás specifikus jegyeit magán viselô irodalom, csak akkor lehet pozitív választ adni, ha a nôi tapasztalat, a nôi elbeszélésmód és a nôi érzékelés egyenértékûnek számít a férfiéval. Vagyis ha a nôinek nem az általános emberi, hanem a férfi az ellenpárja, és a nôk egyenrangúakként osztoznak az általános emberi ábrázolásának igényében. Ezzel persze egyszersmind avulttá válna a „nôi irodalom” fogalma.

A nôk irodalma, csakúgy, mint a férfiaké, olyan témákon, képzeteken és tapasztalatokon nyugszik, amelyeknek közvetlen személyes vonatkozásuk van. De csak a nyelvi megmunkálás, az írás aktusa, vagyis az alkotó folyamat az a pillanat, amikor az élet esetleges nyersanyaga mûvészetté fordítódik le. Egyetlen szerzô sem kerülheti el – akár férfi, akár nô –, hogy magamagát bele ne írja a szövegbe. A nôk irodalma tehát így is, úgy is kénytelen magán viselni a nôi tapasztalat bélyegét. Ami többé nem feltétlenül rossz vagy irodalmiatlan, ha a nôi tapasztalatot általános emberi tapasztalatként ismerik el. A nemzedéki konfliktus például ôsrégi irodalmi toposz. De mihelyst a lányok kezdeményezte generációs összeütközések felbukkantak, mint „anya-lánya-problémát” mindjárt le is választották a toposzt a kánonról, és ezzel általános érvényét vesztette.

Az élô irodalom gyakran nemigen tud mit kezdeni a feminista irodalomelméletnek azzal a kívánalmával, hogy arról beszéljen, ami teljesen más, ami marginális, amit elhallgatnak, hacsak nem éppen a valóság nôi felfogásáról van szó. Amit persze egy nôi szerzô nem érzékelhet úgy, mint valami teljesen mást, mint önnön lacani nemlétezését, hanem csak úgy, mint teljesen sajátját, ami esetleg különbözik a bevett kifejezési formáktól. Nem akkor lenne bátor, ha ezt mint kitöltetlen helyet keresné kétségbeesetten a férfi diskurzusban, hanem ha saját, specifikusan nôi hangját vinné bele a szövegbe, anélkül hogy eközben a kánonra és a korszellemre sandítana. Sem arra nem lenne szükség, hogy a nôiség új mítoszait teremtse meg, sem arra, hogy a nôiséget a férfi szubjektivitás átvételével megfossza mítoszaitól.

Nincs nôi nyelv olyan értelemben, ahogy azt a francia és olasz feministák utópiaként hirdetik. Ám a nyelv mint jelrendszer – nem is androgün. A férfiak másképp használják a rendelkezésükre álló nyelvet, mint a nôk, legalábbis a metaforikus, szimbolikus tartományban. Amíg bóknak számít, ha egy nôi szerzô megkapja, hogy úgy ír, mint egy férfi, addig egy olyan szöveget, amely erôteljesebben magán viseli a nôk nyelvi gesztusrendszerének jegyeit, „nôi irodalomként” fognak elintézni.

Luce Irigaray és Hélène Cixous a nôi nyelvi megnyilatkozás fô jellemzôjének a kívül és belül közötti folyamatos átjárást, a belsô szemlélet dominanciáját tartja. De talán sajátja még a nôi beszédnek nagyobb szkepszise a magát objektivitásnak álcázó szubjektivitással szemben, tudása az élmény tetten nem érhetô illékonyságáról, az átéltek el nem beszélhetôségérôl, és mindez együtt mossa el a belül és kívül közötti határokat. Lacan – Freud szellemében – olyan hisztérikus diskurzusként határozza meg a nôi diskurzust, amelyben a múlt még nincs lezárva, a jelen meg még nem teremthetô meg, amely azonban mégis közelebb van a kreativitáshoz, mint a logocentrikus diskurzus. Hát nem éppen ez az alkotófolyamat eszményi elôfeltétele, netán definíciója? Olyan elbeszélô-attitûd, amelyben a szubjektivitás megtagadja a magáról való bizonyosságot, és megannyi egymásra rakódott, hozott anyagból, elmúltból, reméltbôl, elhárítottból teremt képzeletbeli világot? A nôi elbeszélés meg tudná valósítani, hogy számításba vegye azt, ami el nem beszélhetô, és hogy elutasítsa az egyértelmû megoldásokat, hiszen másképp hogy is válna láthatóvá, ami el nem mondható.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/