A SZÖKÉS

Tegnap ismerôs szél fújt. Olyan szél, amelyikkel már találkoztam.

A tavasz korán beköszöntött. Határozott, gyors léptekkel mentem a szélben, mint minden reggel. Pedig kedvem lett volna visszafordulni, befeküdni az ágyamba, feküdni mozdulatlanul, gondolatok nélkül, vágyak nélkül mindaddig, amíg meg nem érzem közeledni azt a valamit, ami se nem hang, se nem íz, nem is illat, csak egy egészen bizonytalan emlék, mely az emlékezés határain túlról jön.

Az ajtó lassan kinyílt, és lecsüngô kezemmel rémülten tapintottam meg a tigris selymes, puha szôrét.

– Zenét! – mondta. Játsszon valamit! Hegedûn vagy zongorán. Inkább zongorán. Játsszon!

– Nem tudok – mondtam. Soha életemben nem zongoráztam, nincs zongorám, soha nem is volt.

– Soha életében? Micsoda butaság! Menjen az ablakhoz és játsszon!

Az ablakom egy erdôre nézett. Láttam, ahogy a madarak odagyûltek a fák ágaira, hogy hallgassák a zenémet. Láttam a madarakat. Kis, elôre hajló fejüket és mozdulatlan szemüket, mellyel átnéztek rajtam.

A zeném egyre hangosabb lett. Elviselhetetlenné vált.

Egy madár holtan zuhant le az egyik ágról.

A zene abbamaradt.

Megfordultam.

A szoba közepén ülô tigris mosolygott.

– Ennyi elég is mára – mondta. – Többet kellene gyakorolnia.

– Igen, ígérem, gyakorolni fogok. De most vendégeket várok, érti, ugye, kérem. ‘k különösnek találhatják az ön ittlétét nálam.

– Természetesen – mondta a tigris ásítva.

Ruganyos léptekkel kisétált az ajtón, melyet rögtön kulcsra zártam mögötte.

– Viszontlátásra – vetette még oda.

Line a falnak támaszkodva várt a gyár kapujánál. Olyan sápadt és olyan szomorú volt, hogy úgy döntöttem, megállok, hogy beszéljek vele. Aztán mégis elmentem mellette, még a fejemet sem fordítottam felé.

Kicsivel késôbb, amikor már beindítottam a gépemet, egyszer csak ott állt mellettem.

– Tudja, ez furcsa. Még sohasem láttam magát nevetni. Évek óta ismerem. És amióta ismerem, maga még egyszer sem nevetett.

Ránéztem, és kitört belôlem a nevetés.

– Inkább ne csinálja, azt jobban szeretem – mondta.

Ebben a pillanatban erôs nyugtalanság fogott el, és kihajoltam az ablakon, hogy lássam, vajon a szél még mindig ott van-e. A lombok mozgása megnyugtatott.

Mire visszafordultam, Line már eltûnt. Akkor megszólítottam:

– Line, szeretlek. Valóban szeretlek, Line, de nincs idôm erre gondolni, annyi mindenre kell gondolnom, erre a szélre például, most ki kellene mennem és sétálnom ebben a szélben. Nem veled, Line, ne haragudj. Menni a szélben, ez olyasmi, amit csak egyedül lehet csinálni, mert van egy tigris és van egy zongora, aminek a hangja megöli a madarakat, és a félelmet csak a szél tudja elûzni, ez nyilvánvaló, én is régóta tudom.

A gépek, mint imára hívó harangok, zengtek körülöttem.

Végigmentem a folyosón. Az ajtó nyitva állt.

Ez az ajtó mindig nyitva állt, és én még sohasem próbáltam átlépni rajta.

Miért?

A szél végigsöpört az utcákon. Különösnek tûntek nekem ezek az üres utcák. Még sohasem láttam ôket munkanap reggelén.

Késôbb leültem egy kôpadra és sírtam.

Délután kisütött a nap. Kis felhôk futottak át az égen, és igen enyhe idô volt.

Bementem egy bisztróba, éhes voltam. A pincér egy tálcán szendvicseket tett elém.

Azt gondoltam:

– Most vissza kell menned a gyárba. Vissza kell menned, ennek nincs semmi értelme, hogy abbahagyod a munkát. Igen, most rögtön visszamegyek.

Újra sírni kezdtem, és észrevettem, hogy az összes szendvicset megettem.

Buszra szálltam, hogy gyorsabban odaérjek. Délután három óra volt. Még két és fél órát dolgozhatok.

Az ég beborult.

Amikor a busz elhaladt a gyár elôtt, az ellenôr rám nézett. Kicsivel odébb megérintette a vállamat:

– Ez a végállomás, uram.

A hely, ahol leszálltam, valami parkféleség volt. Fák, néhány ház. Már éjszaka volt, amikor beértem az erdôbe.

Most sûrû, hóval kevert esô esett. A szél vadul az arcomba vágott. De ô volt az, ugyanaz a szél.

Egyre gyorsabban lépkedtem a hegytetô felé.

Behunytam a szemem. Így aztán semmit sem láttam. Minden lépésnél egy fába ütköztem.

– Vizet!

Messze mögöttem kiáltott valaki.

Nevetséges volt, körülöttünk minden csupa víz.

Én is szomjas voltam. Hátravetettem a fejem, és széttárt karokkal hanyatt dôltem. Arcomat a hideg sárba rejtettem, és többé nem mozdultam.

Így haltam meg.

Testem hamarosan elvegyült a földdel.

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: lettre@c3.hu